1956. október vége felé járt az idő, mikoris főszereplőnk, Jézus Krisztus gyanútlanul leszállt a Déli pályaudvaron. Alig egy hete robbant ki a forradalom, melyről főhősünknek semmi fogalma sem volt. Azért jött, hogy rendet tegyen, de felettese mulasztása miatt nem szerzett túlzott információtöbbletet. Csak azt tudta, hogy segíteni kell. KELL! Mintha a pórnép nem tudná egyedül véghezvinni a dolgokat.
Jézus káromkodott magában. Szidta a főnökét, meg a mennyei párttitkárokat. Házaló ügynökként érezte magát az emberek közt, aki jó pénzért sok jót ígér, és még egy golyóálló Bibliát is ajándékoz az érdeklődőknek. Innen csak a pénz hiányzott. Pénz nélkül pedig koszos a meló, és Jézus utálta a koszos melót.
Közömbös rezignációval sétált végig a Moszkva téren. Arcát a nap felé fordította és megpróbált relaxálni egyet, addig is, amíg nekilát a Nagy Feladatnak. Utálta az embereket, de neki is meg kellett élnie valahogy. A Főnök is csak ígérget, hogy így lesz majd, meg úgy lesz majd, ha a miénk lesz az egész világ, hogy az Úr előtt mindenki egyenlő lesz! Rohadt kommunisták! Krisztus a kommunistákat is utálta. Sőt, mindenkit utált, akinek nem volt hosszú haja és kecskeszakálla.
Egyszer fellépett a The Hell of Stalin rockbandával, egy moszkvai műjégpályán kialakított pódiumon. Ott, ahol egykor a Black Sabbath adott nagy sikerű koncertet. Nekik is sikerük volt, bár a tobzódás elmaradt: kétméterenként fegyveres katonák álltak és lelőtték azt, aki felállt a koncert alatt. Olyan érzés volt ez Krisztus számára, mintha egy világhírű zongoraművészt azért nem tapsol meg a közönség, mert a tapsolás által gerjesztett műhullámok lavinaáradatot indítanának meg, amibe az egész közönség belehalna.
Ezen és sok minden máson gondolkodott, míg kiért a Lánchídra.  
Egyszer csak veszekedő-tülekedő embercsoportra lett figyelmes. Ideje lesz beleavatkozni a mások privát ügyeibe – az ég felé sandítva gondolta ezt, hátha meghallja, akinek címezte, még ha csak fél füllel is.
– Békesség legyen veletek, dicsérjétek az Urat, mert ő a ti pásztorotok!
Köszönésnek nem volt rövid, szokványos pedig végképp nem. Felfigyelt rá egy-kettő az emberek közül:
– Mit akarsz itt, mi? Menj a dolgodra, mert ha mi küldünk el…
– De hát mi a baj, testvéreim? Kövessétek az Úr parancsait, éljetek a Szent Könyv szerint és meglelitek a boldog békességet. Hiszen mondá az Úr: Békességet hagyok nektek, az én békém legyen veletek mindenkor.
– Ki vagy te? Idegen?
– Igen. A másik világból jöttem, oda, ahova ti is kerültök majd, ha követitek az Urat. Nem lesz ott sötétség és félelem és éhínség és harag. Csak boldogság, megértés és világosság.
Búcsúzóul Jézus átnyújtott nekik egyet a golyóálló Bibliák közül, majd „na, túlestünk a mai első melón”- érzéssel továbbállt.

Délután egy fekete Volga fordult be az Oktogonnál, majd megállt az Andrássy út 60 előtt. Két, fekete ruhás, fekete bársony kalapot viselő alak szállt ki belőle, és… Jézus. Kiráncigálták őt a hátsó ülésről. Szeme alatt kék véraláfutás tükrözte, hogy nem egészen önszántából szállt be a két idegen autójába.
– Gyerünk, nyomoronc, most majd hirdetheted az ellenpropagandát! – a kisebbik nagyot rúgott belé, jelezvén ezzel, hogy méltóztasson a kapuhoz fáradni. Itt nem sokat tököltek a jólneveltséggel és az etikettel.
Jézust felvezették a második emeletre, egy hivatali szobába. Sivár berendezés fogadta: egy kopott íróasztal, a valószínűleg hozzá tervezett épp olyan kopott, karfák nélküli székkel. A háttérben könyvespolc, Marx és Engels, valamint Lenin elvtárs összes műve. A Tőke két példányban is megtalálható volt, a változatosság kedvéért vörös és sötétkék kiadásban is, biztosan attól függően, hogy kommunista illetve szövetségi kézbe kerül-e. A kommunista könyvszedők és tervezők mindig is agyon előrelátóak voltak. Kár, hogy nem ők irányították az országot.
Az asztalon fekete telefon, hamutálca és gondosan rendezett akták. Mindennek konszonanciájaként a falon vörös mezőben a zöld egyenruhás Sztálin atyánk mosolya dicsfénnyel árasztotta el a szobát.
Jézus elolvasta a felső nyomtatványt: Kiss Ignác, szül. ekkor és ekkor, hazaárulásért, a Szabad Nép félóráról való kétszeri elmaradásáért, valamint egy gulagba küldött népellenség közeli rokonának való köszönésért a Legfelsőbb Bíróság 1956. okt.13-én kötél általi halálra ítélte. A vádlott beismerte az ellene felhozott vádakat, ellenállást nem tanúsított és elfogadta az ítéletet. Az ítéletet okt. 14-én reggel fél hét órakor az AVH székházának pincéjében végrehajtották. Pecsét, aláírás. Szabályos – gondolta Jézus. Aki vétkezik, így jár.

– Itt maradj! – mordult rá a magasabbik, széles vállú titkosrendőr, szájából ki sem véve a cigarettát, mely zsinórban a harmadik volt, mióta találkoztak. Lehamuzta magát, ám ez látszólag kevésbé érdekelte, mint Krisztus cipőjének fűzője:
– Kikötődött a cipőfűződ.
Jézus lehajolt, hogy bekösse, mire a magas orrba térdelte. Irtó tréfásnak találhatta a dolgot, mert még akkor sem hagyta abba a röhögést, mikor már kiléptek az ajtón. Jézus még hallotta, ahogy az alacsonyabbik, jellegzetes orrhangon beszélő zsaru hangosan röhögve megjegyezte:
– Ez is bevette!
Biztos nem én vagyok az első, akivel ezt eljátsszák – tűnődött Jézus, törött, vérző orrát piszkálva. Aztán eszébe jutott, hogy neki nincs is cipőfűzője, hisz saruban van. Ideges lett, mérgesen belevágott a meszelt falba. Ököllel.
Főnöke pedig együtt csuklott Szent Péterrel.
Épp csak hogy elállt az orrvérzése, mikor belépett az ajtón egy jól öltözött hivatalnok. Kövér volt, és vörös selyem nyakkendőt viselt. Szuszogva leült és rágyújtott. Kéjesen mosolyogva Krisztus arcába fújta a füstöt. Nem úgy kezdte, hogy „Kérem, foglaljon helyet”, vagy „Szíves elnézést, amiért önnek nem készítettünk széket”. Csak a harmadik slukk után szólalt meg:
–  Szóval ellenpropagálunk?
Jézus nem értette. Hisz ő csak a dolgát végezte. Ártatlanul visszakérdezett:
– Maga is?
A hivatalnok arcáról egy pillanatra letűnt az idétlen, komcsi főiskolán tanult mosoly, de belső egyensúlya hamarosan visszaállt. Az előtte heverő Marlboróra tekintett:
– A nyugati cigaretta százszor finomabb, mint az a ruszki szar, amivel bennünket tömnek. Azt eladjuk jó pénzért a kuláknak, mi meg szerzünk magunknak a KGST-piacon nyugati finomságokat. Nem gondolta volna, mi? Kapcsolatok kérdése az egész.
– Miért mondja ezt?
– Mert mire felfoghatná, már úgyis halott lesz. De ha mégsem, úgy akkor sem tudná senkinek elpanaszolni. Itt én vagyok az atyaúristen. És különben is, ki hinne egy törvényszegő ellenállónak?
Mosolygott és kedves volt, mintha épp csak egy kis délutáni teára invitálta volna Jézust, hogy szürcsölgetve elcsevegjenek egy cseppet erről-arról.
– Az atya nem itt lakozik, hanem a szívünkben.
– Igaza van. Az emberek szívében is jártam már, olykor kés, olykor méreginjekció formájában.
– Én csak a munkámat végeztem.
– Szóval megbízója is van. Halljam, ki az! Ha megmondja, szabadon elmehet! Az MHBK-tól van? Nem. Ahhoz túlságosan gyenge és nyúlszívű. Akkor a Magyar Ellenállási Mozgalomtól. „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja”, na, nem ismerős?
– Nem ismerek ilyen című zsoltárt. Megkínálna egy szállal?
Jézus rágyújtott, tüzet egy kis, benzines, ötágú csillaggal gravírozott öngyújtóból kapott. Jóleső közönnyel pöfékelte a füstöt, mintha csak a sarki presszóban lenne.
– Most már igazán elárulhatná, melyik mozgalom tagja. Talán a Rongyos Gárdáé?
Ezen jót röhögött.
Jézus egykedvűen vette tudomásul, hogy a komcsiknak lételemük a poénkodás.
– Nem válaszol?
– Én Isten gyermeke vagyok.
– Szóval így állunk. Ez esetben szoktam ajánlani a híres gumiszobánkat. De azt hiszem, egyelőre semmi szükség nincs rá.
– Köszönöm, még az este folyamán továbbállok, maguk így is egy nap kiesést okoztak nekem a termelésben.
– És mit termel, ha szabad érdeklődnöm? Ezt már ugye elárulja?
– Jót cselekszem az emberekkel, és a Szentírást osztogatom.
– Lenin elvtárs műveit?
– Bibliát.
A kövér közben szorgalmasan jegyzetelt volna, ha Jézus beszél. De mivel ez volt az első felhasználható mondata, le is jegyezte egy üres nyomtatványba: „ellenpropaganda-anyag előállítása és saját kezű terjesztése”. Ezen kívül még csak azt írta be a harmadik sorba, hogy „nem beszámítható”.
– Nincs ma túlzott nagy beszélgető kedve, hallja!
– Csak a jót és igazat írom, és ebben az Úr vezeti kezem, csak a valót mondom, amihez Isten ad erőt és szót számba. Halál a rohadt kommunistákra!
(Isten:
– Bocs, csöppet elragadtattam magam a rím kedvéért…)
A kövér felpattant a székről, kihúzta a felső fiókot és egy ólmos botot vett elő. Arcul vágta Krisztust. Egyszer, kétszer, háromszor. Az egek urának fia lefordult a székről, arcát véres duzzanatok keresztezték, első két fogát is kiütötte a kövér.
– De hát mi roffat mondtam?
A kövér meg sem hallotta, megkerülte az asztalt és a földön összerándult Jézust először bordán rúgta, majd sípcsonton, aztán megint bordán… Közben úgy szuszogott, mint egy óriási fújtató egy óriási kovács óriási műhelyében. Hamar kifáradt. Visszaült a székre és megnyomta a piros gombot az asztal alján.
Dőlt róla a veríték, egy zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje homlokát, és egy fésűt, közvetlen az ólmos bot mellől, amivel pár gyakorlott mozdulattal se perc alatt hátradobta három szál haját.
Kisvártatva megjelent a két ügyeletes katona. Szabályszerűen megkérdezték, hogy mit parancsol a vezérigazgató úr, mintha még nem tudnák, hiszen százszor és ezerszer kívánta már ugyanazt, amit ennél az újabb, jelentéktelen áldozatnál is.
– A kezelőszobába vele, hogy felkészüljön az utazásra. Aztán mehet a rókalyukba.
A rókalyuk egy kis alapterületű helyiség volt az alagsorban. Világítás nem volt, és a vádlott nem tudott felegyenesedni, majd kis idő után ülni és feküdni sem. A kezelőszobában Jézust különböző eszközökkel próbálták jobb belátásra bírni: volt ott ostor, gumibot, fojtogató zsinór, felhevített vasrúd, meg csupa ilyen, diktatórikus államhatalomban felnőtt gyerekeknek való játékszer.
Jézus állta az ostorcsapásokat. A kilencfarkú macska a húsába tépett, csakúgy, mint a dereka köré tekert szögesdrót. Hüvelykujj-szorítókkal nyomták össze ujjait, és egyenként tépték le az összes körmét. Közben fáradhatatlanul ordították:
– Propagálsz még? Szemét mocsok disznó! Hazaáruló! Rohadt lázadó!
Jézus agyában a csupán a mondatok visszhangja zúgott, arra gondolt, milyen nehéz helyzetben élhetnek eme katonák családjai, ha ilyen szorgosan teszik a munkájukat. Biztos prémiumot szeretnének, esetleg karácsonyi szabadnapot.
Jézus elájult. Egy vödör hideg víz sem térítette magához.
Az őrök megfogták és áthúzták a vizes cellába. A lábainál fogva húzták. Feje az összes küszöbön nagyot koppant. Hangosan vitáztak, ki fogja a vérnyomokat felmosni. Megegyeztek, hogy eldöntik „Ki tud többet a Szovjetunióról” játékkal.
Jézus arra ébredt, hogy vízben fekszik. Hideg és poshadt volt a víz, és enyhén karbamid szagot árasztott. Az őröknek hamar feltűnt, hogy magához tért. Fel is szóltak telefonon az ügyeletes tisztnek. Az rögtön kiadta a parancsot: a fogoly azonnali szállítása raportra.
 Jézusnak fél perce volt, hogy megmosakodjon, szappant és törülközőt nem kapott. Fázott. A szemfüles őrök ezt is észrevették, nem is csodálkoztak rajta. Eddig még mindenki fázott. Ők nem, mert fel voltak öltözve, és belülről is fűtötte őket az ötéves terv eredményeként született pancsolt faszesz. Kicsit megpiszkálták őt a gumibotjaikkal. Krisztus két bordája bánta. Holott ismét az ájulás határán libegett, visszatartotta az imádság és fohász: „Bocsásd meg nekik, Uram, mert ők is csak a dolgukat teszik, mint én.”
Éjjel tizenegy óra volt.
Bekötötték a szemét és felrugdosták őt az emeleti vallatószobába. A szoba előtti ávós még arcul ütötte Krisztust a puskatussal, mielőtt beengedték volna.
Bent ismét a szokásos kérdések és feleletek és nagy szavak és fenyegetés és ijesztgetés: „ellenpropaganda, hitterjesztés, áskálódás, kémkedés (ez újdonság volt a listán), árulás…” Közben pedig sűrűn záporoztak az ütések, rúgások, ostorcsapások.
Aztán, éjfél előtt pár perccel a falhoz állították Jézust, hogy az orra hozzáért a falhoz.
– Így maradsz! Ha nem, kapsz egy golyót a fejedbe! Kezeket kinyújtani vállmagasságba! Én ne próbálj lazítani, nem exkurzión vagy, szarjancsi! – röfögte a vallatótiszt. A kövér volt az. Egy másik ávós beállt mögé egy nehéz, egylövetű kincstári puskával, Jézus pedig kapott búcsúzóul egy tarkón ütést puskatussal. A vére vékony csíkban folyt le a falon.
Tíz óra múlt el, az ávós katona közben elaludt a széken. Jézus leereszthette volna karjait, leülhetett volna, talán meg is szökhetett volna, de nem mert. Mi lesz, ha mégsem alszik, csak úgy tesz, hogy letegye a karját. Ha agyonlövi az ávós, nem tudja befejezni a missziót. Inkább türelmesen várt.
Másnap egész testében remegett, éhes volt, szédült és fekete foltokat látott. Már az előtte lévő hófehérre meszelt fal is csak egy fekete, homályos foltként hatott, melyen áttör az odaszáradt vér piros reliefje.
Újabb tisztek érkeztek, újabb vallatások. Tízpercenként válogatott tornagyakorlatokat végeztettek vele: leguggolt-fölállt, leguggolt-fölállt tíz percig, majd tíz percig behajlított lábakkal ült a semmin, hátát a falnak vetve. Újabb tíz perc után fekvőtámaszozott, majd ült a semmin. És ez így ment két órán keresztül.
Ájulásából egy vödör jeges víz térítette magához. Kapott egy csészényi bablevest, százötven grammnyi fekete kenyérrel. Összesen 490 kalóriát. Fájdalmat már alig érzett, a téboly határán állt. Összevizelte magát.
Visszavezették az alagsorba, de most a változatosság kedvéért a karcerba tették. Ez egy 50-szer 60 centiméter alapterületű helyiség volt, szemmagasságban két égővel.
Jézus már negyven órája nem aludt és alig evett. Azt akarta, hogy vége legyen ennek az egésznek. Káromkodott, kérte az Urat, szabadítsa meg őt.
– Éli, Éli, lama sabaktani? – ordította.
Az őrök jelentették, hogy idegösszeroppanást kapott a fogoly. Fönt megvitatták a lényeges dolgokat: a rab hasznavehetetlen, információt nem közöl, együttműködésre képtelen. A parancs nem is késlekedett sokat: megölni.
Az őrök nem körülményeskedtek sokat: egy golyót röpítettek Jézus homlokába, közvetlenül egy újabb „Éli, Éli, lama sabaktani” után.
Ekkor mintha az ég nyílott volna meg, dörögni kezdett és villámlott és zuhogni kezdett az eső. Megjósolták a modern idők prófétái, a meteorológusok, hogy nagy vihar készülődik. Azon kívül semmi sem történt. Este már egy másik rab állt Jézus helyén. Főhősünk egy névtelen sírba került annyi sok név és arc nélküli emberrel, akik mind meg akarták váltani a világot. Egynek sem sikerült. Vagy mégis? Közös erővel győzedelmeskedtek közvetett módon?
Jézus életét lezárandó, egyel több okmány került az asztalra: név, szül. ekkor és ekkor. Hazaárulásért, tiltott tanok és ellenpropaganda-anyag terjesztéséért, valamint a büntető hatóság ellen tanúsított erőszakért és hátráltató folyamatokért a Legfelsőbb Bíróság az 1956. évi XXVIII. tvr. alapján létrehozott statáriumnak megfelelően golyó általi halálra ítélte. A vádlott beismerte az ellene felhozott vádakat és elfogadta az ítéletet. Az ítéletet nov. 2-án délután negyed öt órakor az AVH székházának pincéjében végrehajtották. Pecsét, aláírás.

Jézus nem támadott fel a harmadik napon. Többé nem látta értelmét…