A Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2007 óta foglalkozik startvonalon álló, írói vénával rendelkező fiatalokkal, kiváló kortárs kritikusokból, irodalomtörténészekből, költőkből és prózaírókból álló mentorok bevonásával. A műhelymunkákon alkalom nyílik arra, hogy a fiatalok személyesen találkozzanak, dolgozzanak a szakma elismert képviselőivel, s bekapcsolódhatnak a tehetséggondozás eme hatékony formájába. Évente két alkalommal vehetnek részt a pályakezdők a Text-túra elnevezésű műhelymunkán, ahol a beérkezett műveket elbírálják, véleményezik, és ellátják őket különböző szakmai feladatokkal, vagyis útmutatót kapnak a szakma elsajátításához. Ezzel párhuzamosan lehetőség nyílik arra is, hogy szeptembertől a következő év júniusáig folyamatos, internetes mentor-mentorált kapcsolat alakuljon ki.  Azok, akik éreznek magukban íráskészséget, és úgy gondolják, hogy a továbbfejlődésükhöz szükséges az, hogy műveiket mecénások bírálják el,  a szmit@szmit.sk e-mail címen vagy a 0911239479-es telefonszámon jelentkezhetnek és kérhetik az általuk kiválasztott pártfogó elérhetőségét. Amennyiben, ha valaki nem tud önállóan választani a mentorok közül, segítséget kérhet ahhoz, hogy a számára legmegfelelőbb irodalmárt kapja maga mellé. 

Az SZMÍT fiatalokkal foglalkozó mentorai:

(1991-ben született Brünnben. Prózaíró, költő, irodalomkritikus, a komáromi Selye János Egyetem doktorjelöltje. Az Égiek legendája című regénye 2007-ben jelent meg. 2015-ben a Szlovákiai Magyar Írók Társasága (SZMÍT) gondozásában megjelent a Vérbókok című prózakötete. Jelenleg Komáromban él. Az SZMÍT választmányának tagja.) 

(1959-ben született Rimaszombatban. Költő, szerkesztő, esszéíró. Elismerő kritikai fogadtatásban részesült verseskönyvei mellett szerkesztői, kritikusi-esszéírói tevékenysége is jelentős. Az érsekújvári Iródia-mozgalom egyik vezéregynénisége 1983–1986-ban. Az Opus irodalmi folyóirat főszerkesztője. Jelenleg Kovácspatakon él. Az SZMÍT választmányának tagja.) 

(1967-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, egyetemi oktató. Doktori értekezését 2010-ben védte meg Pozsonyban. Kutatási területe a modern irodalom, a kortárs irodalom, az irodalomelmélet, valamint a tudományos népszerűsítő irodalom. Az Opus irodalmi folyóirat szerkesztője. Érsekújváron él. Az SZMÍT választmányának tagja.) 

(1969-ben született Rimaszombatban. Költő, újságíró. 1998-tól kilenc éven át az Új Szó kassai regionális tudósítója, jelenleg a lap kulturális rovatának munkatársa. Első versei 1992-ben láttak napvilágot az Irodalmi Szemle és a Heti Ifi hasábjain. Jelenleg  Pozsonyban él. Az SZMÍT tagja.) 

1970-ben született Érsekújvárott. Irodalomtörténész, kritikus, költő. 2004 és 2013 között a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Humán Tudományok Kara Hungarisztika Tanszékének tanára volt. 2013-tól a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének docense. Jelenleg Kéménden él. Az SZMÍT tagja.) 

1964-ben született Tornalján. Költő, prózaíró, újságíró 1979-től kezdtek megjelenni írásai az Új Ifjúság hasábjain. 1983-tól az Iródia nevű csoport tagjaként az Iródia füzetekben, majd az Irodalmi Szemlében jelentek meg rendszeresen írásai. Verseskönyvei mellett publicisztikai kötete is megjelent. Jelenleg Rimaszombatban él. Az SZMÍT tagja.)

1969-ben született Komáromban. Költő, író, színműíró. Rövid komáromi tanítóskodás után az Irodalmi Szemle, majd az AB-ART Kiadó, később az Atelier folyóirat szerkesztője lett. 2000-től Aranyoson tanít. Verseskönyvei, elbeszéléskötetei, regényei, gyermekkönyvei jelentek meg, irodalmi paródiáit és humoreszkjeit Nincs meneqés címmel rendezte kötetbe (2001). jelenleg Csicsón él. Az SZMÍT tagja.)


Németh Réka novelláihoz


A szerző, zavarba ejtően fiatal kora ellenére remek íráskészséggel rendelkezik, mondandóját jól, könnyen fogalmazza meg, még ha időnként meg-megbotlik is a nyelvezete.
Cselekményét tekintve a Ragyogás, noha váratlan csattanóval végződik és töprengésben hagyja az olvasót: hogy mi is lehet az a tündöklő, beszélő „kincs”, szerkezete mégis a mesék, népmesék sűrítettségét idézi. 
A hír egy tipikusnak is mondható ifjúsági regénykezdet: egy gyászos esemény, a tini – kinek indulatait a bensőjében forrongó felnőtté érés tüze szítja –, akit kitépnek a mindennapok nyugalmából, s aki nem bír megbirkózni a veszteséggel. A veszteséggel, amellyel a felnőttek sem képesek.
A szövegek sodró lendületűek, könnyed olvasmányok, amelyek közül az utóbbi kétségkívül folytatást igényel, hogy kiteljesedhessen. Elsőre kicsit több leírást javasolnék, hogy a terek és a karakterek élesebben rajzolódhassanak ki az olvasó előtt, illetve a szerző nagyobb figyelmet fordíthatna a jelzős szerkezetekre; a sűrítő erővel bíró hasonlatok – különösképp az egyedi lelemények – a kívánt hangulatot is visszatükrözhetik, nem beszélve arról, hogy általuk a már olvasmányos szövegek nyelvileg is gazdagabbá válnának. Külön öröm, hogy a szerző elkapta a szóismétlésre vonatkozó allergiát (a nyári táborig visszanyúló történet). Sokkal-sokkal kevesebbet ismétli ugyanazokat a frázisokat, és ennek így is kell lennie. Sőt, minél változatosabb szókincsre kell törekedni. A fentebb emlegetett jelzős szerkezetek is ehhez vinnének közelebb.
Ami a két szöveg közül nekem mégis a Ragyogást tette kedvesebbé, az az, hogy igen jóra sikerült a csattanó. Az ilyenek, noha tudom, megdolgoztatják az írót, a jövőben is bátran s ajánlottan alkalmazhatók.

(Baka L. Patrik)

Németh Réka

Ragyogás


Felkelt a Nap. Az Ambrózia nevű falu kapuja előtt egy csapat férfi állt. Hátukat szinte lehúzta telepakolt táskájuk súlya, oldalukra pedig mindnek egy kard volt felerősítve, néhányuknál azonban íjat is lehetett látni. Tekintetük komoly volt, ahogy a falut pásztázták. Vártak valakire. És akkor, a felkelő Nap fényétől körülölelve egy férfi sétált a kapu felé. Szemében látni lehetett az elszántságot. Nagyot szippantott a reggeli levegőből, majd a várakozók felé fordult, és magabiztosan kiáltotta:
– Indulás! – s az ég felé emelte kezét.
A mögötte sorakozók is átvették a kiáltást:
    – Hajrá!
És elindultak.
Éjt nappallá téve mentek, hegyeken, mocsarakon keresztül. Olyan szörnyekkel küzdöttek, amiket ember még nem is látott, csak mendemondákból ismert. És hogy miért tették mindezt? Mi lehet olyan fontos, hogy még az életüket is kockára tették érte? Egy kincs. De nem akármilyen! A kincs!
Három napon és éjjelen keresztül mentek egyik akadálytól a másikhoz, míg végül elértek az utolsó megmérettetéshez.
Gyönyörű vízesés volt. És a vízesésen túl ott várt rájuk a kincs.
A vezető ment elöl. Két kezével erősen markolta a sziklákat, miközben egyre magasabbra ért a zuhatag tetejére. A végén pedig felhúzta magát, majd megállt a biztos talajon.
És ott volt! A kincs, amit az országban a legdrágábbnak tartottak. Amiről azt mondták, ha megszerzed, hatalmas erőre teszel szert. És immár ott volt, hősünk szeme előtt.
Gyönyörű, gondolta magában. Lába megremegett, ahogy az előtte lévő kék ragyogás elvakította.
Ekkor a féltve őrzött kincs hirtelen kinyitotta szemét, ránézett a férfira és gyengéd, lágy hangon, akár a méz csak ennyit mondott:
    – Livius.

Németh Réka

A hír


Az erdőből vágtattam kifelé, előttem az osztályfőnökömmel, az éjszaka kellős közepén. Vállamat a nemrégiben felállított, majd pár órával később lebontott sátram és kempinges táskám –ami tele volt rovarirtókkal –lefelé húzta, ezért percenként rángatnom kellett, hogy meg tudjam tartani. Közben azon gondolkodtam, pontosan hová is tarthatunk. A tanár nem mondott semmit, csak csöndben benyitott a sátramba, és halkan arra utasított, hogy gyorsan pakoljak össze, mert indulunk. Szófogadó diákként engedelmeskedtem neki, felkeltem, azután elkezdtem rakodni. A többiek még mindig aludtak, amikor elindultunk.
    Így kerültünk a… gőzöm sincs, hová, mert az előttem lévő egyetlen személy szótlanul ment tovább.
Erőt vettem magamon, és egy nagy levegőt véve gyorsítottam a tempómon, hogy beérhessem a tanárt.
    –Öhm, elnézést, tanárnő, de hová is megyünk? – kérdeztem.
Ő csak egy gyors pillantást vetett rám, aztán újra előre fordult.
    – Majd megtudod – mondta halkan.
Felvontam a szemöldököm. Mit akar ez jelenteni?
Úgy éreztem magam, mint azokban a horrorfilmekben, amikor a táborból kiválasztottak egy embert, aki az áldozat szerepét játszotta, és odadobták egy pszichopata gyilkológépnek… s akit utána nem látták többé, mert valószínűleg meghalt! Te jó ég! Ugye nem ez fog történni? Annyira azért nem lehet kegyetlen a tanár, csak mert kaptam egy hármast biológiából! Ígérem, kijavítom, de ne tegye meg!,fohászkodtam magamban.
    Azonban, amikor kiértünk az erdőből, nem Hasfelmetsző Jack vagy Joker várt rám.
Apu állt a kocsija előtt, keresztbefont karral. Mikor meglátott, odajött hozzám és átölelt.
    –Minden rendben? – kérdeztem, miután elengedett. Ennyire nem hiányozhattam neki, hogy hajnalok hajnalán elautózott volna idáig, hogy lásson.
Rám nézett, szemében feszültséget, aggodalmat és szomorúságot láttam. Összeszorult a torkom.
    –Mi történt? – riadtam meg.
    – Majd később elmondom, most szállj be a kocsiba – biccentett az autó felé. – Köszönöm, hogy elhozta – szólt oda a tanárnak, aki válasz helyett csak bólintott, és elindult vissza a táborhelyre.
Cuccaimat bedobáltam hátra, majd beültem az anyósülésre. Apu beindította az autót, és már indultunk is.
    Az út alatt egyikünk sem szólalt meg: apa az utat figyelte, én pedig őt. Próbáltam rájönni, hogy mi történhetett, viszont nem akartam kérdezősködni, szóval csendben maradtam, és az arcvonásaiból próbáltam valamit kivenni, de nem igazán sikerült.
 –Tudod, hol van a bőröndöd, ugye? – kérdezte, miközben a lakáskulcsot próbálta belerakni a bejárati ajtóba, de túlságosan remegett, ezért kikaptam a kezéből, aztán bele a zárba, majd elfordítottam.
    –Igen, tudom – feleltem.
    –Jó, akkor kérlek, rakd el a fontosabb dolgaidat, és pakolj annyi ruhát, ami úgy két hétre elegendő, utána indulunk – hadarta.
    –Hova megyünk? –kérdeztem értetlenül.
    –Budapestre.
Döbbenten néztem rá.
    –Mi? Miért? Látogatóba? – vidultam fel a gondolattól, hogy újra láthatom a nagyszüleimet, Csilla mamát és Zsombi papát (akinek igazából Zsombor a neve, de én így szoktam becézni).
 –Ne kérdezz semmit, csak siess és rakodj el! – mondta idegesen apu. Kezdtem mérges lenni, amiért nem mondott semmit, csak kiadta a parancsot, és tessék, csináld meg! De még türtőztettem magam: felmentem a szobámba, leráncigáltam a bőröndömet a szekrényem legfelső polcáról – ahova egyébként csak székkel értem fel –, bedobáltam pár rövid ujjú felsőt és pántost, meg egy hosszú ujjút, utána két nadrágot, a mitesszeres cuccaimat beleraktam a ridikülömbe, majd azt is a bőröndömbe. Ezenkívül még ment a laptopom, telefontöltő és meg is voltam.
Lebotorkáltam a lépcsőn, magam után vonszolva a poggyászom, aztán bezártam az ajtót. Apu éppen a táskáját rakta be az autóba, amikor megálltam mellette, és elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, amíg választ nem kapok a kérdéseimre. Nem várhatja el, hogy minden szó nélkül fogom magam és csak úgy átruccanok vele Budapestre!
    –Megmondanád végre, hogy mi a franc folyik itt?! – kérdeztem mérgesen. Apu felnézett a csomagtartóból, mire folytattam: –Addig nem megyek veled sehova!
Lecsukta a csomagtartó ajtaját, majd felém fordult. Szemében még mindig láttam a szomorúságot, és azt, hogy semmi kedve nincs ehhez a beszélgetéshez. De nem tántorodtam meg. Tudni akartam, hogy mi történt. Látva az elszántságomat, sóhajtott egyet, ezután nehezen, de elkezdett mesélni.
    – Tudod, nagyapád minden évben el szokott menni egy rendezvényre a nagyanyáddal, amit Gödöllőn tartanak…
    –Igen, arra a gyémántos nevűre – bólogattam, de nem értettem, mi köze van ennek ehhez az egészhez.
    –Igen, az – helyeselt apa. – Csilla mama nem érezte jól magát, ezért azt mondta a nagyapádnak, hogy menjen el nélküle. A papa nem akart, de nagyanyád addig győzködte, hogy végül belement– itt egy pillanatra megakadt. – A rendezvényen nagyapa többet ivott a kelleténél, és megkínálta a sofőrjét, Istvánt is.
    Erre felvontam a szemöldököm.
    –A sofőrnek nem szabad innia. Akkor, hogy mentek haza? – kérdeztem.
Apának elcsuklott a hangja.
    –István bizton állította, hogy nincs semmi baja, és tud vezetni. Így elindultak hazafelé. Útközben aztán ki akart előzni egy autót, ezért letért baloldalra. Nem vette észre az éppen szembejövő kamiont – hunyta le a szemét. – Nem tudott időben kitérni előle – nézett rám.
A földbe gyökerezett a lábam. Az agyam teljesen leblokkolt, forogni kezdett velem a világ, amikor rájöttem, mit értett ez alatt. Ez lehetetlen!
    –Mit akarsz ezzel mondani? – elcsuklott a hangom, ahogy kiejtettem ezt a pár szót.
    –Roni – fogta meg apa a kezem. – Zsombor nagyapa… meghalt.
Éreztem, hogy könny szökik a szemembe. Az érzéseim kuszává váltak: egyszerre voltam szomorú, dühös, és éreztem fájdalmat a hallottak miatt. Nagyapa elment! Már nem láthattam többet, vagy ölelhettem meg! Hirtelen előtörtek a régi emlékeim róla. Amikor elvitt az állatkertbe, majd nagyot nevetett azon, hogy megijedtem a majmoktól. Hat évesen, sütit sütöttem, és ragaszkodtam hozzá, hogy egyen belőle, és bár próbált úgy tenni, mint akinek ízlik, észrevettem pár fintort a harapásoknál. Meg amikor a tízedik szülinapomon meglátogatott minket, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Mekkorára nőttél bogaram!” És ez minden évben megismétlődött. És ez így is volt jól. Minden évben így kellett lennie!
Nem tudtam eldönteni, hogy melyik érzésnek engedjek utat: a szomorúságnak vagy dühnek. Végül a düh győzött!
    –Miért kellett mindkettőnek csap részegre innia magát? – kiáltottam, miközben éreztem a legörbülő könnycseppet az arcomon. – Ki olyan hülye, hogy beül egy részeg sofőr mellé? Bár honnan is tudhatta volna, hogy elázott, hiszen ő is ugyanolyan ittas állapotban volt, ugye? Ki a francnak jut eszébe leitatni egy sofőrt? Jó, hogy nem rögtön füvet adott neki, basszus! – ordítottam.
    –Roni, nyugodj le, jó? – kérte apu.
    –Már hogy lennék nyugodt? Egyszerűen nem értem, hogy fér a fejükbe ilyen marhaság! Ránk nem is gondolt? Hogy mi itt vagyunk neki, és mekkora fájdalmat okoz ezzel? – kiáltottam továbbra is.
    –Baleset volt.
    – Baleset? BALESET!? Ez nem baleset, ez meggondolatlanság! Nem gondolt bele abba, mit tesz! – éreztem, hogy az erőm lassan elhagy. Lerogytam a földre. – Felelőtlenség – suttogtam, és utat engedtem a könnyeimnek. Apa leguggolt mellém, elkezdte simogatni a hátamat, miközben én a kezembe temettem az arcom.
    –Minden rendben lesz – nyugtatgatott.
Így maradtunk hosszú percekig, amíg már megnyugodtam annyira, hogy fel tudjak állni, és apa be tudott rakni az autóba. Aztán beült a kormány mögé, majd elfordította a slusszkulcsot.
    Így indultunk el Budapestre: én kisírt szemekkel, folyamatosan szipogva. Néha megint rákezdtem, aztán abbahagytam, majd egy kis idő múlva újrazokogtam. Apa pedig fáradtan, gyászos szemekkel le se vette a szemét az útról. És csak akkor vettem észre, egy elhaladó autó lámpájának fényében, hogy az ő szemei is vörösek.