Saáry Éva:   Idők és terek keresztmetszetében (Poór József: időKAPU, azaz Jankovich István áthallásai)                                                               

    Ki volt Jankovich István, nekünk itt, Nyugat-Európában, s ki volt Közép-Európában?          

   Az alíg egy évtizede elhunyt Pribéri Jankovich István (1920 – 2002 ) a nyugati magyar emigráció egyik legtehetségesebb, legsokoldalúbb, legérdekesebb alakja volt: sikeres építészmérnök, tengereket, s az óceánt megjárt, több ízben kitüntetett vitorlázóbajnok-hajóskapitány, sportrepülő, közéleti ember, mindezeken felül pedig író és gyönyörű légi-tengeri felvételek, leheletfinom akvarellek alkotója. (Én is lebegtem vele nem egyszer - mint egy álomban - kétszemélyes kis gépével az olasz tavak felett…)       

Szalay Zoltán

Keresztnevek és irodalom

(Elhangzott a Tokaji Írótáborban 2010-ben)

N. Tóth Anikó: Tükörkönyv (Kalligram, Pozsony, 2008)
N. Tóth Anikó halad a korral – legalábbis ami a gyermekkönyvei célközönségének életkorát illeti. A Tamarindusz, az Alacindruska és a Dülle és Kandika után ezúttal a valamivel idősebb korosztály számára írt az előzőekhez hasonlóan élvezetes, mégis alapvetően más természetű könyvet. Bár a korábbi művekhez hasonlóan a Tükörkönyv is játékos és esztétikus (mindenképpen ki kell emelnem a kötet illusztrátorainak – Csanda Máténak és Németh Ilonának – a munkáját), mégis van benne valami más az eddigiekhez képest. Egyfelől persze felvonultat olyan hagyományosnak tekinthető mesei elemeket, mint az átjárás egy másik világba, a tárgyak antropomorfizálása, a csodás elemek (repülő és beszélő villamos, titokzatos térkép stb.), másfelől azonban nagyobb szerephez jutnak benne az alapvető emberi félelmek (elveszettség, bolyongás, elidegenedés). A könyvben időnként felsejlik – vagy inkább azt mondhatnám: végig ott van a háttérben – egy sötétebb világ, s az olvasó izgalmát fokozza, hogy szorít a szereplőknek, nehogy elnyelje őket ez a félelmetes sötétség.

Ha figyelembe veszem, mit produkált a szlovákiai magyar könyvpiac 2008-ban a líra és a próza terén, akkor mindazt, ami a tavalyi termésből az irodalomtudomány tartományába sorolható, átlagon felülinek minősíthetem. Egyébként akkor is, ha semmi egyebet nem veszek figyelembe, csak az irodalomtudományt gyarapító szlovákiai magyar szerzők köteteit. A továbbiakban ezt fogom tenni, egy rövid kitérő után.

A Pegazus-pályázatok anyaga egyre inkább úgy működik számomra, mint a poste restante küldemények: évente egyszer átveszem a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának postáján a kéziratokat, s várom, ezúttal ki milyen verssel lep meg az ismeretlenségből. Bontogatom a borítékokat, s figyelem, melyikből bukkan elő egy új Tóth László, Hizsnyai Zoltán, Csehy Zoltán vagy Vida Gergely.

Elhangzott 2009. június 12-én, a díjátadó ünnepségen:

A pályázatra az idén kevesebb pályamű érkezett, mint tavaly, de egészében véve, úgy tűnik, a színvonal jobb a tavalyinál. Persze az ez évi anyagban is találunk olyan írásokat, amelyekre a közhelyes és képzavaros fogalmazás, a nyelvi henyeség a jellemző.

Ha június, akkor Pegazus-pályázat eredményhirdetés és díjkiosztás – az elmúlt években már megszokottá vált ez a menetrend, s ettől az idén sincs eltérés. Ismét itt vagyunk a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának helyet biztosító pozsonyi Brämer-kúriában, s szlovákiai magyar írótársadalom ismerős arcai mellett ismét láthatunk itt néhány újat – várakozással teli és vágyaiktól fűtött fiatalokéit –, akik az irodalommal, írásművészettel kacérkodnak, az írói-irodalmi műfajok segítségével is keresik lehetőségeiket, s próbálnak közelebb jutni önmagukhoz.

A krónikás skizofréniája

Meghökkentő, a szokásoshoz képest épp fordított megjegyzés olvasható Poór József Etűdök és a Kesergő című kötetének ötödik oldalán, mely szerint a kötetben olvasható történetek a valóságban megtörténtek, s a szerző elnézést kér a szereplőktől, amennyiben nem ismernek magukra.

Csehy Zoltán
A rigó és a jaguár (meg a gója)

Németh Zoltán költészetében (de még irodalomkritikusi tevékenységében is) mindig kardinális szerepet kapott a humor valamely válfaja: A perverzió méltósága című kötet vérfagyasztóan drasztikus, a valós és imaginárius test funkcióit megtöbbszörözötten kipellengérező, a gyomorforgatásig kumuláló fekete humora, vagy a saját halál elképzelésén alapuló kórházi, szanatóriumi környezetben lezajló történések túlhajtott iróniája azonban távol áll legújabb verskötetének világától.

 

Péntek van, 13-a. Kinek szerencsét szokott hozni ez a nap, másra nézve balszerencsés természetű. Az itt, ebben a teremben ülők is bizonyára megoszlunk ebben a tekintetben. Hogy konkrétan mi, a Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2006-tól évről évre megrendezésre kerülő tehetségkutató irodalmi pályázatának értékelőbizottsága, illetve az (irodalom)tanáraink részére ugyanezen tisztes szerv által meghirdetett, Meghatározó olvasmányélményeim – diákjaimnak című pályázat zsűrije melyik csoportba tartozik, illetve tartozott értékelés közben, azt most (inkább) ne firtassuk.

avagy: Pegazus 2008

Megint június, tehát megint érettségi tablók a kirakatokban, s megint Pegazus-versek az asztalomon. Amelyekről én, sajnos, megint csak azt tudom mondani, amit, ha jól emlékszem, már a tavalyi Pegazus-pályázat anyagáról is elmondtam: nehéz ezekről a verssorokba tördelt közhelyekről, lapos bölcsességekről, személyes fájdalmakról irodalmi érvényű ítéletet mondani, s szerzőiket a legjobb esetben is csak azzal tudom biztatni: jól teszik, hogy verset írnak, mert annyi minden rosszabbat, haszontalan, sőt káros dolgokat is csinálhatnának írás helyett, s hogy a rossz költőből is lehet jó, sőt kitűnő olvasó. De hát az ilyen negatív dicséretek nem nagyon változtatnak azon a tényen, hogy a bírálónak az idei Pegazus-pályázat verseit olvasni is fölöttébb lehangoló élmény volt.

Milyen szép is szembesülni egy jelentős költői életmű eddigi teljesítményeivel, követni az időbeli módosulások elágazásait, az egymás után következő versek összehangzó és széttartó poétikai jellemzőit! Az ilyen összefoglaló jellegű verseskötetek tulajdonképpen „szépirodalmi irodalomtörté?ne?tek” is, hiszen egy tágabb korszak jelenik meg bennük és általuk, s az egyes alkotások nemcsak önértéküknél fogva, hanem az életműben elfoglalt helyük miatt is olvashatóak és értelmezhetőek. A Csehy Zoltán válogatásában és utószavával megjelent kötet ezen túl arra is rákényszeríti olvasóját, hogy – akár akaratlanul is – a magyar irodalom vonatkozó korszakának más fontos lírai teljesítményeivel is összehasonlítsa a Hizsnyai-verseket.

Nemcsak Miroslav Válek szinte bölcseleti értekezésnek ható kiváló versének köszönhetően, hanem azért is, mert Whitman Fűszálak című kötete mellett megidézi Carl Sandburg zseniális versét (A fű – Grass), s alighanem ez a Sandburg-költemény volt a Válek-vers ősalapja: a fű egyszerre a történelem tanúja, az emberi tevékenység nyomainak eltüntetője, a tisztességes elmúlás reménye, de lehet a közösségi identitás metaforikus világa is.

„A rigó és a gólya ugyanaz / a madár. gó, go, mondják / a rigónak a gólyák, hogy / gólyává változzon. ugyanígy / rokonuk a jaguár. lya, ja / kiabálják a jaguárok a / gólyának, aki ha továbbmegy, / jaguár lesz belőle. / de a jaguár már csak nagyon / kicsit hasonlít a rigóra.”

Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek című kötete alighanem az elmúlt időszak egyik legnagyobb irodalmi eseménye volt: egyrészt azért, mert a kötet egy teljesen egyedülálló nyelvi-poétikai rendszert valósít meg, másrészt azért, mert kifinomult humora rendkívül szórakoztató.

Higgyünk-e egy számítógépből váratlanul kicsusszanó mágikus térkép utasításainak?

Balázs F. Attila új könyvének már a címe – Casanova átváltozásai – több különféle lehetőséget nyújt, miképpen lássunk neki a kötet olvasásának. Számomra két lehetséges variáció bontakozott ki a cím alapján, amely első hallásra Ovidiusra emlékeztetheti az olvasót, másrészt pedig a Casanova-monda felé irányítja a figyelmet: külső átváltozások, azaz Casanova, tegyük fel, az elbeszélések szereplőinek bőrébe bújik, vagy pedig belső fejlődési folyamatok, amelyeken az akár Erószszal/Ámorral is azonosítható Casanova átmegy.

Ardamica Zorán második verseskötete kétarcú. Figyelemre méltó abban a tekintetben, hogy provokatív, szembeszegül a rögzült értékviszonyokkal, hogy morális kérdéseket vet fel, igencsak élesen, hogy a világba vetett lírai alany helyére kérdez rá, hogy folyton perlekedik önmagával és a világgal.
A heterotexxxtualitás verseit tehát az etikai, erkölcsi dimenziók felfokozott ébren tartása jellemzi, nem minden kritikai él nélkül.

Bárczi Zsófia első könyve, A keselyű hava nem egyetlen nyelven szólal meg, elbeszélései három, viszonylag jól elkülöníthető csoportba sorolhatók.
Az elsőbe a mágikus realizmusra többé-kevésbé rájátszó, ún. egzotikus novellák tartoznak, amelyek néha meseszerűek, máskor nosztalgikusak, történelmi témájúak, de mindenképpen megjelenik a transzcendencia mint élmény – ide tartozónak vélem a kötet első két elbeszélését, a Flan és a Tocino de cielo című szövegeket, de ebbe a csoportba sorolhatók a Legenda, Az örökkévalóság kék köténye, az Anti bácsi, a Nikolai Marin Fe, a Jolán neném és a világvége, Az emlékezés borostyánjai, A keselyű hava és a Szürke felhők című elbeszélések is, vagyis a kötet több mint felét, meghatározó vonulatát adják ezek a szövegek.

Több emlékezetes versélményt is tartalmaz Juhász Katalin negyedik verseskötete, a Makacs foltok.
Meglepő mottóval indít a könyv, Petőfi Sándor A helység kalapácsa című eposzparódiájának egy részletével. Akár a mottóban feltűnő „én” és „földöntúli izék” felől is olvashatnánk Juhász Katalin verseskötetét, ez azonban inkább leszűkítené értelmezésünk terét, ezért ajánlatosabb máshonnét indítani olvasásunkat.

Csehy Zoltán azon kevés szlovákiai magyar költő közé tartozik, akinek verseit szinte minden jelentősebb magyar irodalmi folyóirat közölte már.

A Hecatelegium egyes darabjait is olvashatta már a tájékozottabb olvasó a pécsi Jelenkorban, a debreceni Alföldben, a békéscsabai Bárkában vagy a tatabányai Új Forrásban. Ezek a részletek akkor még a Pacificus Maximus Hecatelegiumából cím alatt jelentek meg: hogy Csehy feloldja a név rejtélyét, frappáns szöveget helyezett el verseskönyve hátlapján