Megérkeztek végre. Itt kezdődött az ovi.
Magas kerítése volt, egészen magasra felnyúlt a beton alap, és igazán erőlködni kellett, ha az ember fel akart mászni – ott aztán megkapaszkodhatott a vasrácsokban. Csak vigyázni kellett, mert már pattogott le róla a festék, és tisztára befogta mindenki kezét – pirosra. És akkor úgy már ki lehetett nézni, bámulni holmi néniket, bácsikat – mentek erre-arra, és rámosolyogtak közben – és az egész játszó ovi, a harsogó állatkert a háta mögé került. Hát hiába, az ember már csak így van ezzel, ha ovis – mert odakint tényleg olyan furi minden.

Az Utazó a szemhéján  átszűrődő fények közül most az aranyszínűeket kereste. Ha kicsit nyitni próbálta a szemét, az aranyszín sima sárgás, tojásszín felé tolódott, ha összébbhúzta, akkor mélypirosba omlottak át a fényfoltok, ha még jobban szorította a pilledt szemhéjat, akkor püspöklila ornátusba öltöztette a fényt. Sokszor játszott így gyerekkorában is, sokszor csak ez volt minden játéklehetősége. Barna foltok tarkították a lepedőjét, derekából csövek vezették el a műtét után váladékokat, vért, mindkét karjában infúzióstűk kipreparált helyei, itt folyt a fájdalomcsillapítás be, innen kapott némi élethez szükséges tápanyagot. Megszokta már, hogy félig ájult, félig éber állapotban kénytelen a világban lenni. Megszokta, nem fájt már igazán semmi sem, csak nehéz volt. Nehéz a test, nehéz a lélek.

Hajnali három óra van. Már készülődni kell.  Fáradt vagyok alig aludtam valamit az éjjel. Nem jó repülőtér közelében lakni, nagy a zaj. Elnézem nővérem fáradt arcát, és összeszorul a szívem.

Belenézett a tükörbe. A saját szemét látta benne. Közelebb hajolt és a feketeségre összpontosított. Egyre jobban tágult a pupilla, végül beleesett mint egy fekete gödörbe, miközben azt érezte, hogy még mindig ugyanott áll és önmagát nézi a tükörben. Látta mindazt, amitől eddig félt az életében. Szívesen elkapta volna a fejét most is, de nem bírta. Csak repült szélsebesen előre, mint egy felgyorsított vonat. Nincs megállás, nincs kitérő. Egy pillanatra sem. Itt nincs pisiszünet.

Dominika forrásvizet kortyolgat, hosszú szőke haja belelóg a patakba. Mögötte merev tavaszi erdőrészlet, fakadó rügyek, talajból hóvirágok, minden mozdulatlan. Hogy a szél fúj-e, azt lehetetlen kideríteni.  Mint valami szentimentális német festett idill amit újabban kirakósjáték formájában is megkaphatunk a plázák játékrészlegén. Dominikát a szülei nyilván nagyon szeretik, ízléses Lacoste és Billabong márkájú ruháit alighanem alaposan kiérdemelte; gondolhatunk itt olyasmire, hogy például miután szülei reggel elfurikáznak munkába, Dominika  tejet löttyent a macskának (Frici), esetleg meghimbálja az erkélyen a papagájkalitkát hogy  Robika és Ricsike alól kipotyogjon a szar. No meg hát a vasárnap délutáni közös vasalások-olyankor látszik ám igazán, hogy egyben a család-, különben meg mosogatás, törölgetés, autókiporszívózás, télen cinkéknek dió, nagyinak a tolószékbe egy pohár csapvíz ha szomjas (vagy ha éhes),  apunak szülinapra apró figyelmesség, borotvahab vagy szappan, anyu kifizeti.

 – A morcos égen sistergő mennykő csapjon a lekonyult ábrázatodba! Takarodj! Látni se bírlak! – üvöltöttem a tükör felé, borotvával hadonászva. – Ha felidegesítesz, szétnyiszálom az arcodat!
    – Az arcunkat… – gondolta Ő letargiába süllyedt egykedvűséggel. – Hiába gyűlölsz, a részed vagyok!
    – Nem sokáig! – húztam ki magam elszántan.  De nem tágított…

A hídon nem közlekedik senki, a folyó felszínén egymás mellett apró fantom csillagocskák kört formázva tükrözik vissza a holdat, szimmetrikus apró hullámok cifrázzák a vizet … nyugodj meg … a közeli bokrokban egy éjjeli madárka fütyörészik, egy autó sem jön most erre … ha nem árulja el, talán sosem … A tanfolyamon kezdődött. Szinte azonnal kiszúrtuk egymást. A fekete haja fénylett a zselétől, magas volt és kisportolt testű.

A természet megállíthatatlan körforgásának irányítója, kit mi, földi halandók felekezeti hovatartozásunktól függően (már ha nem a hitetlenek táborát erősítjük) előszeretettel hívunk Istennek, Jehovának, Allahnak vagy éppen kozmikus erőnek, megint szürke, nyirkos őszi leplet borított a városra. A régi bérház kis lakását is teljesen átjárta a bús félhomály, maga alá temetve a bútorokat, tárgyakat, papírdobozokat, faládikákat, ócska piksziseket, majd amikor már elvégezte lélekölő, hangulatromboló munkáját, akkor bebújt a fal repedéseibe, és onnan leste kárörvendve az ágyon fekvő nőt, az egykori Nőt, akinek már csupán a teste volt jelen a földi élet valóságában.