Más
Már nem úgy ébred, valami más lett … Több, mint azelőtt, mégis, mintha kevesebb … Gyűri a maradványokat, hogy az új megszülethessen. Valami teljesebb, csiszoltabb. Öntörvényű, szálkás világ ezüstös mása ez. Bolondok savanyú mosollyal … Fejet hajtok. Bár az árnyék megbújt a sarokban, hogy minden volt rezdülés jelét megmutassa, az emlékekbe most már nem gázol. Még csak ízlelgetem a gondolatot, miszerint arra is képes, hogy gömbben lásson, hogy harc közben ne lőjön, s a végén mégis a küzdelem nyertese legyen. Tetszik a felkészületlensége. Mérhetetlen mohóság …
Együtt, mint mondják, egy csónakban evezünk.
Mindenütt „teremtés-hangulat”. Egy célt szolgál, de mihelyst kényszerpihenőjéből felriad az önzés, akadályba ütközünk. Ó, igen!
Láblógatva, tenyérrel felfelé hasztalan a bolyongás. Nekem mondod, hogy tegyem a labdát az ölembe? … Ez így hihetetlenül kusza, zavaros.
Napokat ültem végig egy fotelban, hogy megismerjem a titkodat, bújtam s kutattam a bensődben, hogy részed legyek. Őrület: az ember, ha kell, akár egész életében képes arra várni, hogy sorra kerüljön. Lökdösődni, megelőzni, a másikat leszidni nem lehet.
Nem úgy, mint leárazáskor az üzlet előtt vagy a pénztárnál. Ebben a sorban rend van. Senki sem kiabál, hisz’ gyakran csak akkor vesszük észre, hogy mi is beálltunk, ha már sorra kerültünk.
Most hát itt vagyok … Én is hozzáteszek egy keveset, azután kilépek.
Útközben
Sűrű ködbe borul az erdő. Ilyenkor figyelemreméltó szemérmességgel vetkőzi le a gátlásokat. Titokzatosabb, mint valaha …
Hatalmas erő lakozik benne. Néha előtörni látszik, de ilyenkor, a mindent beborító ködben nem mutatja. Nem olyan szembetűnőek a tettek, nem annyira átlátszó a szándék. Mintha inkább hirtelen megpróbálná eltakarni a lényeget. Vagy ártatlan hidegséggel közelebb férkőzni … És ha épp ez a rejtelmes közöny taszít, ha ez tart majd távol?
…fátyol mögé rejt érzéseket.
Egyre beljebb, egyre sűrűbben ölel, egyre fojtogatóbb. Nincsenek határok, nincs kezdet, nincs vég. Csak a rád telepedő végtelen üresség, s akaratod felett a homályos remény ádáz küzdelme.
És már nem szorítva hajol föléd, hogy a gondolatok útvesztőjében végleg eltűnj. Finoman karol át, valamiféle erdei kacérsággal, ahogy csupán a természet őrizhet megnyugvást zugaiban.
Szólni nem kell, a csend elnyomja kételyeid. Bár az első léptek még bizonytalanok, tested lassan átveszi az erdő ritmusát. Mind’ nagyobb szükségét érzed, hogy birtokoljon, hogy tanítson … türelemre, jóindulatra … S hogy végül majd kényelmesen megpihenhess fáradhatatlan, öblös valóságában.
Igenlő tekintet,
játékos
válasz … gomolyogtam
egyszer én is arrafelé.
Ma a kerítés másik
oldaláról,
holnap lehet szakadatlan
melléd állok. Kincset
faragok belőled és
köddé válok.
Tévhit
Meghajolok, az enyém leszel,
azzá válok, amivé teszel,
a le-lehámló szeretetréteg,
mint szennyben, vérben úszó méreg
bizonyított és engem hirdet,
elvarázsolt, bűvös tekintet.
Beleborzongok, tetteim mögé
rejtőznék, mégsem bírok,
mert láthatatlanul is létezem.
Pedig én is csak ugyanúgy,
mint mások, kenyér után
kenyérre éhezem.
Megérintett
Megérintett, ősz-öreg bujaság,
vadul győzködi fejem.
Cseppekbe gyűjtöm, mint most is,
lefejezett álmait szenvedem.
Halmokba dúdolom a kegyes
hazugságokat, hogy gyáva lelkem
ne tévesszen irányt
a görcsös utakon. Hagyom, hadd
teljesedjen, hadd vezessen túl
hosszú, mély varázsokon.
Vágyaim netovábbja szorongat,
lazán csomózva mégis
eredménytelen…
Üzenem: akarom, akarom!
Hogy te is akarni légy kénytelen.
Érintetlen
Titokban már voltam ott,
a mesés, megfoghatatlan kincstárban,
érkeztemkor felragyogott,
ott, ahol én jártam …
gyémánthegyek, arany út, ezüst fák,
szemem ilyenhez nem szokott
tündérvilág és érintetlen -- megfogott
nincs szenvedés, nincs hamisság ebben
csak a nem létező igazság világít szebben
Hagyni
Egyre jobban rám telepszik,
bezárkózom,
hogy mosolyt csalni végre,
várom – tenyeremre rajzolom.
hagyni, hogy elvesszen
hagyni, hogy máshol
hagyni, hogy keressen
hagyni, hogy rád találjon
Krizsán Andrea verseirőlEgy kötetre való verset kaptam Krizsán Andreától. Első olvasatban nehéz, sötét versek – megannyi önvallomás. A versformák közül szívesen használja a prózaverset – ezek a szövegek gyakran túlírtak. Egy következő gond a szórend, a mondatszerkesztés: olykor mintha egy idegen anyanyelvű szerző szólalna meg magyarul. Noha a rím nála nem elsődleges versalkotó elem, írásaiban hellyel-közzel különös rímhalmazok bukkannak fel. A szabad verseknek ellenben nem mindig érezhető a „belső zenéjük”, ritmikájuk. Pedig kéne. Hogy Kassák Lajost idézzem, aki jóformán egész művészetét a szabad versre alapította: „ Nincsenek rímeim és nincsenek melódiáim. Minden vágyam és törekvésem az volt, hogy vérem iramát, szavaim hangsúlyát egybekepcsoljam a modern emberi élet forró, lüktető ritmusával.” A magam részéről mindezekkel együtt ajánlom figyelmükbe a fiatal lírikus műveit, mert van bennük valamiféle megfoghatatlan többlet. Krizsán Andrea úgy tudja versbe fogalmazni a pillanatot, amely megérinti, hogy az a végtelenbe nyúlik. És ez (az egyik) fontos lépés a költészet felé.
Tisztelettel: Csepécz Szilvia