Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige: ujjgyak

Arany Opus Díj 2016

Kilégzés utáni halk zörej

 

- Most meghalok – mondta az öcsém és lassan, nehogy a kavicsok összehorzsolják a térdét, összecsuklott.

- Én akartam meghalni! – kiáltottam, de ő addigra már kiejtette kezéből a vízipisztolyát és mozdulatlanul feküdt mellettem. Csak mellkasa emelkedett fel- és le, alig láthatóan.



Az öcsém magamra hagyott az összes ellenségemmel. Nem volt mit tenni, feladtam magam. Eldobtam a vizipisztolyomat és feltartott kézzel előjöttem a kút mögül.

- Gyáva! – kiáltott fel hirtelen, és mindkét pisztolyt felkapva a nyakamba fröcskölte az egész tárat.

Az öcsém és én egypetéjű ikrek vagyunk, a környezetünk sose tudott megkülönböztetni minket egymástól. Sokszor még anyánk sem. Azt mondta két tojás nem hasonlít így egymásra. Nem volt rajtunk semmi heg, forradás, bármi ami egyedivé tehette volna őt, vagy engem. Legtöbbször az öltözködésünkben kerestek valami fogódzót.

Aznap mindkettőnkön ugyanolyan póló volt, rajtuk a kedvenc Tom és Jerry mesefiguráinkkal, azzal a különbséggel, hogy az öcsém pólóján az egér fejét az enyémen pedig a macska fejét nagyították ki. Tom volt a macska, Jerry pedig az egér. Valamiért mindketten rajongtunk Tomért és Jerryért, és anyánk sokszor ezen a néven becézett minket. Sokszor mások előtt is. Én hallgattam a Tomra, az öcsém pedig a Jerryre.

 

 

[…]Amit most el szeretnék mesélni az már lassan harminc éve történt.

Most én halok meg, de mielőtt így tennék, le szeretném vetni azt az álarcot, amit az öcsém halála óta hordok. Zeneszerző vagyok és karmester. Jelenleg az állami rádió egyik zenekari stúdiójában ülök és ezt a felvételt búcsúlevélként szánom.

Tíz éves koromig azt gondoltam, leginkább a pókoktól félek.

A házban, ahol felnőttem, nem volt vízöblítéses vécé. Az egész család egy árnyékszékben végezte a dolgát, amit még nagyapám tákolt össze az udvar egyik szegletében nyújtózó diófa alatt. Nyáron a nagyobb szárazságok idején a fa odvaiból előhúzódtak a különböző férgek és pókok, amik a fa lenyúló ágai közt és a latrina sarkaiban szőttek hálót.

Tíz éves koromig, a szárazságok idején, ha csak tehettem kerültem a diófa környékét. Nagyobb szükségletemet pedig igyekeztem minél tovább visszatartani. Ha már végképp nem bírtam tovább, az iszonyatomat azzal próbáltam legyűrni, hogy az ott tanyázó ízeltlábúaknak nevet adtam, vagy beszéltem hozzájuk. Néha pedig eljátszottam a gondolattal, hogy mit válaszolnának.

Emlékszem egy Olga nevű keresztes pókra.[…]

 

 

Milan sose használta az ajtót. Mindig a kerítésen mászott át hozzánk, amin vastagon futott fel a borostyán. Két évvel volt idősebb nálunk és sose akarta azt játszani, amit mi. Mindig annak kellet történnie, amit ő mondott. Az öcsém szerelmes volt belé. Én viszont ki nem állhattam Milant mert erőszakos volt és mindenkit csak utasítgatott maga körül. Nekem nem tudott parancsolni, ezért mindig összevesztünk, aminek az lett a vége, hogy hazamentem. Az öcsémnek azt hiszem szüksége volt arra, hogy valaki uralkodjon felette.

Ott álltunk a fáskamra ajtajánál és láttuk, hogy Milan épp átmászik a kerítésen. Rólam csöpögött a víz. Már épp be akart volna menni a házba, hogy beköszönjön anyáméknak, mikor Jerry odakiáltott neki.

Milan odajött és azt mondta menjünk át hozzájuk, valamit mutatni akar. Én persze tudtam, hogy ebből megint csak valami undorító erőszakos dolog fog kisülni és próbáltam meggyőzni mindkettőjüket, hogy inkább maradjunk nálunk filmezni. De Jerry mindig szófogadó volt. Azt hiszem Milan emiatt tudott minket megkülönböztetni.

 

 

[…]Fogalmam sincs, miért, de sokáig úgy hittem, minden pók nőnemű. A nőkkel valahogy mindig könnyebben tudtam beszélgetni, és talán emiatt is voltam képes Olgával olyan hosszasan csevegni. Tíz éves voltam és azt gondoltam, annak ellenére, hogy az öcsémmel teljesen egyformák vagyunk, ő mégis több nálam.

Olga azt mondta nekem, hogy ez mindaddig így lesz, amíg az öcsém életben van. Meg kellene ölnöm őt. Erre persze képtelen lettem volna. Jerry sokkal érettebb volt hozzám képest, és erre nem tudom mekkora az esély ikreknél. Milannal nagyon komolyan vették egymást. Engem viszont sem a lányok sem a fiúk nem vonzottak akkor még.

Végül is Olga hangja még évek múltán is velem maradt. Még akkor is ott volt, mikor rég elköltöztem már hazulról és apám lebontotta nagyapám tákolmányát. Olga azt mondta, neki több száz testvére van még sincs szükségük arra, hogy neveket adjanak egymásnak. Én vagyok az első ember, aki Olgának nevezte őt. Azt is mondta, sose kételkedjem abban, hogy nem vagyok egyedi. Mert valóban nem vagyok az. Ha nem lenne az öcsém, ezt magam is meglátnám. Akkor tudnám, hogy nem csupán egy emberre hasonlítok a világon, hanem több millióra. És ez alól nem kivételek a művészek sem.

Ezen kívül Olgának nem volt különösebb szerepe az életemben. Eltűnt a fejemből aznap, amikor beiratkoztam a zeneakadémiára.[…]

 

 

            Milan macskakölyköket akart egy esővízzel teli hordóba fojtani.

Amikor átmentünk hozzájuk, levitt minket a pincébe és egy sötét zugból húzta elő őket. Láttam Jerryn, hogy nem rajong az ötletért. Milannak az hiszem a zsigereiben lehetett a pusztítás. Ősszel a nagyapja flóbert pisztolyával lövöldözött cinkékre, vagy verebekre. Olyan volt, mintha csak egy elcseszett ifjúsági regényből lépett volna elő.

Milan a kezünkbe nyomta a kölyköket és egy doboz cigarettát húzott elő.

- Ez honnan van? – kérdeztem, amikor mindkettőnket megkínált vele.

Nem mertünk venni belőle.

Milan nem válaszolt csak kivett egy szálat és meggyújtotta. Látszott, hogy nem először csinálja. Alaposan felkészülhetett, mert nem köhögött. Nem akart lebőgni az öcsém előtt.

Jerry habozott egy kicsit, majd letette a kölyköt és ő is vett a dobozból. Milan meggyújtotta neki, de Jerry jó darabig csak pöfékelte a füstöt. Nem merte letüdőzni.

Összeugrott a gyomrom. Mindig összeugrott, ha Jerry valami olyasmit csinált, amihez nekem nem volt merszem, vagy csak egyszerűen nem értettem meg a jelentőségét. Akkor is összeugrott a gyomrom, amikor először láttam, hogy Milannak csókot ad.

 

 

            […]Néha arra gondolok, hogy féltékeny lehettem az öcsémre. Az olyan fiúk mint Milan ugyan sosem voltak az eseteim a későbbiekben sem. Ennek ellenére néha azt éreztem, jobb lenne, ha Jerry egyszerűen nem létezne. Az volt az érzésem tíz éves koromig, hogy bárki, aki csak meg tudott minket különböztetni egymástól, jobban kedvelte őt. Talán a koraérettsége miatt.

Noha a szüleinknek és a legtöbb ismerősünknek gondja volt azzal, hogy épp melyikünkkel is beszél, Milanon kívül volt még egy ember, aki tökéletesen tudta melyikünk melyik.

            Anyám nővérének valahogy tökéletes érzéke volt ehhez. Mintha csak megérezte volna kiben van több, vagy kevesebb mint ami látszik. Azt hiszem a nénikém is egész életében erre vágyott. Hogy valaki meglássa azt a többet, ami látszott őbelőle. Erre megint csak egy ember volt képes, a bátyám, aki jó néhány éve megszökött hazulról.

            Két saroknyira a házunktól volt egy élelmiszerbolt. Ott dolgozott a nénikém, mint eladó.  Azt megelőzőleg egész életében mást sem csinált csak burgonya- és hagymaföldeken kapált egész nap a hőségben. Ettől negyven éves korára a bőre bronzszínűvé vált, a haja kiszőkült, a karjai pedig olyan vastagok lettek, mint egy díjbirkózónak. Miután hazatért a földekről, lefürdött és Zolát olvasott. Ezt két héttel a halála után tudtam meg róla, amikor én tizennégy éves voltam és fogalmam se volt ki a franc Zola. Most, hogy tudom ki a franc Zola, fogalmam sincs ki volt a nagynéném.[…]

 

 

Semmi kedvem nem volt nézni, ahogy az öcsémék játsszák az agyukat. Cigiznek meg ölelgetik egymást, meg állatokat kínoznak. Hazarohantam, mintha üldöznének. Valami megrémített, azt hiszem. És pontosan emlékszem arra, hogy hazaérve rádöbbentem, hogy az egész ház és anyám idegen. Egyenesen a konyhában mentem, ahol anyám épp a nénikémmel kávézott és a bátyámról beszélgettek, aki tizenöt éves korában megszökött hazulról.

Egy sarokpadon ültek, távolabb az asztaltól és műanyag pohárból itták a forrázott kávét. Az ajkaik egészen sötétek voltak már a rátapadt zacctól.

- Hol a testvéred? – kérdezte anyám. Mindig így kérdezte valamelyikünktől. Éreztem, hogy fogalma sincs, melyikünk vagyok és ettől csak még idegenebbnek láttam őt. Ez elszomorított, mert rettenetesen szükségem lett volna az anyámra aznap.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Hol van Jerry? – ismételte meg anyám a kérdést.

- Én vagyok Jerry – jegyeztem meg.

- Akkor hol van a bátyád, és miért vagy csuromvíz? – ilyenkor már látszott anyámon, hogy fogalma sincs mit mondjon.

- Ez nem a Jerry – szólt közbe a nénikém mielőtt válaszolhattam volna.

Anyám nem nézett rám. Beharapta az ajkait és hüvelykujjaival a műanyag bögre száját simogatta, amit két kézre fogott össze.

- Öltözz át! – mondta. – És szólj az öcsédnek, hogy jöjjön haza! – Ezt csak azért mondta, hogy kimenjek, hogy tovább siránkozhasson a bátyámról.

A verandára kilépve még hallottam ahogy a nénikém odabent azt mondja anyámnak, hogy „Bébé egyszerűen csak el van veszve.”

Anyám végül többnyire elsírta magát az ilyen beszélgetésekkor.

 

 

[…]A nénikém fontosnak tartotta, hogy a bátyám Zolát, Kafkát, Dosztojevszkijt olvasson, mint ő. Amikor évekkel később megkérdeztem a nénikémet, nem sokkal azelőtt, hogy meghalt, azt mondta, hogy a bátyám azért szökött meg, mert egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni azt a szerepet, amit a családom ráosztott. És, hogy ez minden családban előfordul, csak legtöbbször mire az ember ráeszmél a dologra, már késő és azon kapja magát, hogy bedugták valami állami egyetemre, vagy épp azon görcsöl, hogy megnyerjen valami ostoba versenyt, esetleg egész egyszerűen a családi vállalkozásban fénymásoló, de az is előfordulhat, hogy egész egyszerűen csak elzavarják dolgozni valami üzembe. „A bátyád még idejében kikerült innét.” – mondta. Kérdeztem, hogy milyen szerepet osztottak a bátyámra. Erre viszont már csak annyit válaszolt, hogy „az teljesen mindegy”.

A bátyámat a nénikém temetésén láttam újra.

Noha évek óta nem láttam őt, elsőre megismertem. Ő is tudta, hogy én ki vagyok. Anyám épp egy marék hantot szórt a sírba, amik tompán puffantak a koporsó fedelén, amikor a bátyám odajött hozzám. Megkérdezte, tudom-e ki ő? Mondtam, hogy igen. Megkérdezte, van-e valami tervem. Nincs tervem, válaszoltam.

A bátyám nem ment oda a szüleinkhez. Apámnak is csak távolról biccentett egyet. A temetés után eltűnt és én megint hónapokig nem halottam róla semmit. Nem sokkal később felhívott. Csak nagy nehezen tudta elérni, hogy anyám átadja a kagylót nekem. Én épp aznap töltöttem be a tizenötöt.[…]

 

 

- Én vagyok az, Bébé – szólt bele köszönés helyett.

- Igen, tudom – válaszoltam.

- Figyelj öcsi – mondta. – Tudtom, hogy ma van a születésnapod, ne hidd, hogy nem tudom. Minden évben számon tartom.

- Kösz, jól esik - jegyeztem meg. – Tényleg baromi jól esik, Bébé.

- Anyáékkal mi a helyzet? – kérdezte.

- Semmi – mondtam és anyámra néztem, aki ott állt mellettem és figyelt. Tudom, hogy próbálta a kagylóból szűrődő hangokból kivenni, miről beszélek a bátyámmal.

- Nem sokat változtak, igaz?

- Mihez képest? – kérdeztem vissza.

- Önmagukhoz képest, öcskös.

Nem válaszoltam. Bébé valamit tett-vett a vonal túlsó végén. Hallottam, hogy a kávéját keveri, de szinte olyan erővel és csörömpöléssel, mintha harangoznának. Apám ettől mindig kikészült. Ezt Bébé is tudta. Belekortyolt a kávéjába és kis szünet után újra megszólalt.

- Nem akarsz a zeneakadémiára járni?

- Én? Hová? – hüledeztem. Anyánk hirtelen megunta, hogy fölöttem álljon és elment a dolgára.

- Ide, a fővárosba – válaszolta. – Vagy már nem érdekel a zene?

- Érdekel – mondtam. – De nem tudok kottából olvasni.

- Jó, akkor tanulj meg! – mondta. – Anyáék nem rossz emberek, de a szülők sose azok a szülők, amilyennek lenniük kéne. Mindig más szülőjére lenne szüksége az embernek. Ez alól se te se én nem vagyunk kivételek

- Oké – válaszoltam. Azzal elköszöntünk és letettem.

A konyhába mentem, ahol anyám épp mosogatott.

 

 

[…]Évekkel később azt is megtudtam, hogy a nénikém lebeszélte anyámat, hogy a rendőrséggel hazahozassa a bátyámat. Azt is megtudtam, hogy a bátyám pénzt kapott a nénikémtől. Lakást bérelt neki, ahol hetente találkoztak, anyám tudta nélkül. Ezt a bátyámtól tudom. De anyámnak soha nem mondtam el.

Néhány hónappal azután, hogy felhívott és boldog születésnapot kívánt, Bébé eljött értem. A szüleim nem voltak otthon. Azt mondta vele élhetek ha akarok, taníttat és elintézi, hogy a zeneakadémiára járhassak. Anyáékkal ne törődjek, őket is elintézi.

Nem tudtam igazán kottából játszani, zongorázni csak nem sokkal az után kezdtem el tanulni, hogy az öcsém meghalt. Anyám íratott be egy helyi zeneiskolába, azt is a nénikém unszolására. A nénikém azt hazudta anyámnak, hogy zseni vagyok. Anyám belement a dologba, de valójában csak azért, hogy ennyivel is többet lehessen egyedül odahaza, és belesüppedhessen a gyászába.

Ha nem is tudtam kottából olvasni, hallás után mindig is képes voltam eljátszani bármit, de ettől még nem éreztem magam zseninek. Azt mondták abszolút hallásom van. Szerintem előfordul az ilyesmi.[…]

 

 

Még mindig a verandán álltam és hallgattam, ahogy anyám odabent zokog.

Baromira nem akartam Milannal aznap többet találkozni. Arra gondoltam, ha lehet egy életre elkerülöm őt, bár fogalmam se volt, hogy oldanám ezt meg. Kelletlenül másztam át újra a kerítésen. Szerencsére anyám ezt nem látta, máskülönben rettenetesen dühös lett volna.

            Odabent a házban öregember és égett zsír szaga terjengett. Az emeletről tévé hangja szűrődött le, emlékszem épp egy hírt olvastak be arról, hogy egy vidámparkban valami baleset történt, mert egy körhinta menet közben elkezdett szétesni.

Az öcsémet szólítottam, de nem válaszolt, én pedig ösztönszerűen a konyha felé indultam. Fogalmam sincs, hogy miért, de ott keresem mindig az embereket. Az asztalon két tányér, az egyik üres, rajta elkenve valami lekvár, a másikon egy félbehagyott palacsinta volt. Tudtam, hogy az öcsémé az étel, mert csak ő volt képes egy fél palacsintát otthagyni.

Aznap már másodszor jártam ott lent, csak akkor tűnt fel, hogy milyen erős cefreszag terjeng, ami egy műanyag hordóból jött. A ruha lassan száradt rajtam és lent a pincében a nedves póló hidegen tapadt rám.

Milan a hordó mellett ült, nekivetve a hátát és üveges tekintettel meredt maga elé. A kezében ott volt a nagyapja flóbert pisztolya, amivel néha verebekre lövöldöztek az öcsémmel. Milan nem válaszolt, mikor megkérdeztem, hol van ő.

Nem nézett rám.

 

 

[…]A bátyám egy egész regényt írt erről a délutánról. Van benne egy rész, ahol arról van szó, hogy közvetlenül a halál után van egy utolsó szava a léleknek. Egy zörej, amit szinte lehetetlen meghallani, mert a halál közelsége annyira megrémíti a haldoklót körülálló embereket, hogy a vadul dobogó vér hangja minden más zajt elnyom. Nem hallanak mást, csak a saját szívüknek a lüktetését.

A zörej nem sokkal az utolsó kilégzés után lenne hallható. Valami olyasmi, amit a testet elhagyó lélek próbál még elmondani mert maga a test márnem tud. Ez persze csak egy elmélet, amiben a bátyám megszállottan hisz.

Bébé rengetegszer elmesélte, hogy a szerkesztője minden áron ki akarta húzni ezt a részt a könyvéből. Végül is mindegy, apróság, mivel a kritikusok és jó néhány olvasója giccsesnek találta az egészet úgy, ahogy van.

Én azt hiszem, hogy a bátyámmal és a kritikusokkal is egyetértek. Azt hiszem, Bébé egész életét keresztülszövi a hatáskeltés, aminek sosem láttam az okát.[…]

 

 

Az öcsém a szomszéd helységben feküdt mozdulatlanul, ahol Milan nagyapja a takarmányt tartotta az állatoknak. A bal szeme helyén egy vörös cafat éktelenkedett. A lövedék nem ment keresztül a fején. Valahol ott lapult mélyen, amit egy boncnok kiszedhet majd egy csipesszel.

Vértócsának kellett volna lennie körülötte, mint azokban a filmekben, amiket legtöbbször a szüleink nem engedtek megnézni. Apám elég sok ilyen filmet vett fel magnószalagra, amiket Jerryvel kora délutánonként néztünk meg, mikor senki sem volt otthon rajtunk kívül.

            Emlékszem az egyik ilyen filmben, amikor két rendőr tűzharcba keveredett és az autó mögött kerestek fedezéket. Valahogy ki kellet jutniuk onnét és az egyikük azt mondta a másiknak, hogy előre rohan, ő pedig fedezze. A másik viszont azt válaszolta, hogy „ne, majd ő, mert fogalma sincs mit csinálna, ha egyedül maradna”.

            Letérdeltem Jerry mellé és óvatosan elkezdtem lehúzni róla a pólóját, vigyázva nehogy összevérezzem. Éreztem, hogy a szövet reccsen egyet a nyakánál mikor túlságosan erősen próbáltam lefejteni róla. Aztán levettem magamról a pólómat, amin Tom feje volt és ugyanolyan óvatosan ráadtam az öcsémre.

 

 

            […]Nem emlékszem a visszaútra. A nénikém már nem volt nálunk. Anyám a konyhában ült egyedül és félt. Megkérdezte, hol a bátyám. Nem ismert fel. A nénikém talán megint csak leleplezett volna. Mondtam, hogy baj van, jöjjön és azzal visszaszaladtunk a szomszédba.

            Milan nagyszülei megszeppenve álltak az ajtóban, mikor anyám és én beköszöntünk. Aztán minden illedelmességet mellőzve, karon ragadtam anyámat és húzva magammal a pincébe vezettem az öcsém testéhez. Milan már nem volt ott. Két napig keresték, de már nem tudom, hol találtak rá. Elbújt valahol.

            Anyám nem sikoltott, nem is esett össze. Egyszerűen nem értette mi folyik körülötte. Nem akarta megérteni. Soha se kérdezte, mi történt, hiszen a fiával, aki ott feküdt meghalva egy pince padlóján, még negyed órával korábban élt és mozgott, beszélt hozzá.

            Magához ölelt, de nem azért, hogy megnyugtasson. Azért ölelt meg, hogy magát nyugtassa. Attól a naptól kezdve az öcsém nevén szólított.[…]

 

 

            A nénikém újból átjött hozzánk aznap este.

            Amíg a szüleim a mentősökkel beszéltek ő félrehúzott. Leguggolt hozzám és a szemembe nézett. Tudta, ki vagyok. Azt kérdezte én is szerelmes vagyok-e a szomszéd fiúba.

            - Nem tudom – válaszoltam.

            - De az öcséd szerelmes volt – mondta ő. Azt hittem ugrat, de az arca változatlanul komoly maradt.

            - Nem tudom – ismételtem.

            A nénikém hátrafordult, hogy nem hall e minket valaki. Félelmetes volt, ahogy cinkostársat játszik velem. Szerettem volna, ha ott helyben felkiált, hogy „Ez nem a Jerry!”, mint néhány órával korábban a konyhában.

            - Mostantól mindig szerelmesnek kell lenned valakibe – mondta. – Állandóan. Ez neked nehéz lesz – tette hozzá. – Tudom, hogy olyan vagy, mint a bátyád. Soha senkit nem fogsz tudni szeretni –, és mikor ezt mondta emlékszem, hogy a hangja megremegett.

            - Jól van – válaszoltam halkan.

            Felzokogott. Anyám ezt észrevette és odajött hozzánk. Összeölelkeztek. Azt hitte az öcsémet siratja.

            Végül a nénikém kibontakozott anyám karjaiból és újból felém fordult.

            - Elhozom neked a Vadölőt – mondta és megszívta az orrát. – Olvastad már?

            Megcsóváltam a fejem.

            - Nem? Pedig az kötelező – mondta, majd a kézfejével eltörölte az orra alatt csillogó nedvességet. – Azt mindenkinek el kell. Holnap el is hozom neked a Vadölőt akkor.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc