Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: jelige. fantázia

Arany Opus Díj 2016 Érzelemtanoda
   
A Derr Birodalom Jellemcsiszoló Tanácsának határozata

A birodalom erkölcsi törvénykönyvének huszadik pontját figyelembe véve, gondosan mérlegelve a jellembizottság véleményét, meghoztuk döntésünket: Sien Kr visszafogadható a valós polgárok közé. A kötelező szintet sikeresen teljesítette, az elvárt jellem -és érzelemtöbbletet megszerezte. Ezzel számos hivatásra alkalmassá vált.  Társadalomra veszélyes mutatók nem fedezhetők fel a tudatában. A sztázis megszüntetése a lehető legrövidebb időn belül foganatosítandó.

 
Erik életvidám, minden káros szenvedélytől mentes férfi volt. Imádta a családját: csinos, fiatal feleségét meg a fiát, aki éppen most élte át az első nagy, lángoló szerelmet, és oly értelmesnek bizonyult, hogy még a szüleit sem utálta közben. Eriknek szép, minden igényt kielégítő háza volt, márkás autója és jól fizető állása. És egyiket sem a vakszerencse vetette elé. Már középiskolát is úgy végezte el, hogy reggelente kutyákat sétáltatott, nagyáruházak reklámajánlatait dobálta a morgolódó polgárok postaládáiba, és iskola után késő estig biciklit tekert az éhes pizzakedvelők olthatatlan étvágyának kielégítésére. Éjszaka tanult, alig aludt valamicskét, fenn sem bírt volna maradni az órák alatt, ha a reggeli kutyázás ki nem törli szeméből az ágy utáni vágyat. Bírta a gyűrődést. De nem is volt választása. Az apja korai halála teljesen felforgatta az életét, a jólét, a gondtalanság gyorsan köddé foszlott. Az édesanyja lelke csaknem belehalt a tragédiába, nehezen kiharcolt rokkantnyugdíjából még önmagát sem tudta volna eltartani. Ráadásul állandó gondozásra szorult. Erik mindent megtett, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Az édesapjának tartozott ezzel. Meg a saját szívének.
Az egyetem már nehezebben ment, mert az anyja állapota folyamatosan romlott, ápolása egyre több időt kívánt. Alig tudta egyedül ellátni az asszonyt. Többször javasolták neki, hogy helyezze el egy tisztességes intézetben, de ő ezt árulásnak tartotta volna. Pedig pénze volt rá, mert amint betöltötte a tizennyolcadik életévét, kitárult előtte a korlátlan lehetőségű munkaerőpiac. És ő ezt kis is használta.
Anyja halála megrendítette, de fel is szabadította. Szégyellte magát, hogy megkönnyebbülést érez. Ám jól tudta, mindkettőjüknek így a jó. Az asszony vegetálását nem lehetett életnek nevezni, és már nézni is alig bírta a küszködését.   
Negyvenöt éves korára semmi sem hiányzott az életéből. A gyász gyengéd sírlátogatássá enyhült, átvette helyét a család iránti szeretet, a felelősségérzet.  Ráadásul eme boldogságot úgy szerezte, hogy közben a légynek sem ártott. Sőt, ahol csak tudott, másokon is segített.  Egyszóval, jó ember volt. Éppen ezért, el nem tudta képzelni, miért mérte rá a sors az újabb, minden eddiginél kegyetlenebb csapást…
    Egy csodálatosan derűs reggelen, mely színeivel, frissességével a régi kutyasétáltatások hangulatát idézte, a vécéről felállva, vért fedezett fel a székletében. No, engem is elért a nyavalya… – gondolta ijedten. – Én sem úsztam meg aranyér nélkül!
    Csakhogy az orvosok rákot diagnosztizáltak nála. Váltig állították, semmi gond, a daganat körülhatárolható, és egy rutinműtéttel következmények nélkül eltávolítható.
Nem az a fajta ember volt, aki bármitől is kétségbe esik. A feltartott kezű megadást hírből sem ismerte. Magáért egy pillanatig sem aggódott, csupán azt nem bírta volna elviselni, hogy úgy végezze, mint az apja. Hogy a szerettei olyan kegyetlen helyzetbe kerüljenek, mint ő és az édesanyja. Hogy minden megismétlődjék. Az összes kín, az összes küszködés. A belerokkanás, a halál.
    Az operáció sikerült, és Erik újra boldog volt. Betartotta a diétás utasításokat, naphosszat a netet böngészte gyógyulást segítő praktikákért, az életben maradottak erőt adó meséiért, hitért, pátoszért. Mert élnie kellett minden áron. Hogy végig tudja követni fia egymásra rakódó éveit. Talán az unokáig… Látni szeretette volna az apróságot a felesége kezében.  
    Ó, hogy szeretgették, babusgatták. Lesték minden gondolatát, még mozdulni sem engedték, nehogy felszakadjon az operációs heg. A felesége az elmúlt időket idézgette, megismerkedésük történetének  saját verzióját, melyet még sose mondott el Eriknek. A férfi ilyenkor megfeledkezett a fájdalmáról, mosolyogva hallgatta, mit gondolt az ő egyetlen szerelme, amikor ő ezt vagy azt mondta. A fia sem bírt elszakadni tőle. Még a szerelmét is elhanyagolta, hogy délutánonként ott lehessen az ágya mellett.
    Egy éjszaka Eriknek fura élménye volt. Kéken ragyogó fénygömb jelent meg a szobája sarkában, lassan, komótosan átlibegett a helyiségen, aztán hangtalanul szétpukkadt a plafon tájékán. A férfi teljesen lemerevedett, a kisujját sem bírta mozdítani. Majd hirtelen hatalmas szemű, csenevész testű lények tűntek elő a semmiből. Kíváncsian hajoltak az ágya fölé, úgy vizsgálgatták, mint vadőrök a megbénított állatot. És munkához láttak… Beavatkozások sorozatát hajtottak végre rajta. Csaknem eszét vesztette a félelemtől, a kínoktól. Gyűlölte őket. Kik ezek, hogy ezt merik tenni egy érző, tudatánál lévő emberrel…
Senkinek sem beszélt az átélt szörnyűségről, pedig biztos volt benne, hogy nem álmodott. Őt aztán ne nézzék bolondnak! Féltette a jó hírét, mely a családja boldogságát biztosította.
Napokkal később, amikor a riasztó élmények emlékfilmmé szelídültek, átértékelődött benne az esemény. Úgy érezte, az idegenek jó szándékkel jöttek. Hogy elősegítsék a gyógyulását! Mert ő fontos nekik.
Éppen ezért érte meglepetésként az éttétek megjelenése. Az orvosok lehajtották a fejüket, és széttárt karral szabadkoztak: Ez hihetetlen… Ők még ilyet nem láttak! Ennek nem szabadott volna megtörténnie! Főként nem ilyen gyorsan…
Hosszú volt a belenyugváshoz vezető út. A legforróbb szeretet fizetsége a legnagyobb fájdalom! – gondolta megtörten. – Annak a legkönnyebb végigélni az életét, aki nem szeret, és nem is szeretik. Aki nem gyászol, és nem kell elszenvednie, hogy siratják.
Úgy halt meg, hogy szerettei a kezét fogták.

 A megszokott félhomály uralkodott Firr bolygó fővárosában, amikor Sien Kr gondolat vezérlésű hajója leszállt a Jellemcsiszoló Tanács épülete előtti parkolóban. Lassan, komótosan lépkedett a transzporter felé, hogy maradjon ideje átgondolni az érveit.
A fülke enyhén tükröző falai négy oldalról verték vissza vékonyka alakját, hatalmas fejét, fekete szemeit. A gondolati parancsra kékes fény villant, s a következő pillanatban a tanács előtt találta magát. A kilenc nagyhatalmú bölcs félkört formázó asztal mögött ült, és fürkészően nézték az előttük feltűnt Sien Kr-t. Sien tudta, felesleges titkolóznia, a tudorok minden pillanatát ismerik. A középen ülő bölcsek bölcse nem fecsérelte az időt.
– Sien Kr vagy, a 8-as számú csiszolóbolygó végzőse – jelentette ki fennhangon.
– Igen.
     – Ha jól tudom, egy hím agyában töltötted a csiszolási időszakot, mely minden mutatójában sikerrel járt. Vagy mégsem? Remélem, tudod, miért vagy itt?
    Sien Kr kihúzta magát.
    – Sejtem… Mert nem értek egyet az ott élők éjszakai rémisztgetésével! A fájdalmas beavatkozásokkal.
    A főbölcs szeme megszűnt pislogni egy röpke pillanatig.
    – Ott élők? Mi élünk ott. Az állatok tudata nincs jelen. Valójában, mint azzal te is tisztában vagy, nincs is nekik. Ők csupán az idegrendszerüket, a testüket adják az általunk beléjük ültetett tudatok kritikus élethelyzetekbe kerüléséhez. A végzősöket ki kell hoznunk onnan valahogy! Vagy éppen ott kell tartanunk, ha már közel vannak a szinthez. Az állatok egyedszáma korlátozott. Nem rakhatjuk a csaknem tökéletes tudatokat teljesen új testbe… Ez pocsékolás lenne…
    – Mindezt jól tudom, tisztelt bölcsek bölcse – bólintott Sien egyetértően. – De szerintem önmagunkat se kéne így kínoznunk. A beavatkozás annyira idegen az ottani életkörnyezettől, hogy örök traumát okoz. Vagy ébresztés után nem kellene meghagyni az emlékeinket…
– Miért ne maradhatnának meg az emlékek, ha az érzelmek az állati testben maradnak? Ha törölnénk az emlékeket, fontos tapasztalatok vesznének el. Ismeretek, melyek a mi múltunk pontos megítélését is gazdagíthatják. Mert ugye, mi is érzelmileg labilis lények voltunk valamikor. Nem is beszélve arról, hogy így megtanulunk bánni a primitív fajokkal. A legjobb rezervátum őrök kerülnek ki ezekről a bolygókról. Ébredés után minden elítélt kívülállóként néz vissza a történtekre. A lényeg az, hogy nekünk bizonyított. Te nem így vagy ezzel?
Sien mélyet lélegzett.
    – Valami itt nincs rendjén… – mondta alig hallhatóan. – Mert mire is épül a birodalom? A logikára. A logikával kikövetkeztetett erkölcsre. A gondolkodás által kitalált jóra. Ti, tisztelt bölcsek, óvjátok, féltitek és szeretitek a birodalmat! Ehhez kétség sem férhet. És vajon kiket engedtek ki például a 8-asról? A ti mércétek szerinti jókat. És ez a jó szerintem is a legjobb. Ám viselkedésetekkel ti bizonyítjátok leginkább azt az egyszerű tényt, hogy a logikus jó idegrendszeri segítség nélkül is képes szeretni. Sőt, az igazi szeretet tökéletesen idegrendszermentes. Nem érdekli fajfenntartás, és más testi érdek. Logikán alapul, és felette áll minden befolyásoltságnak. Vagyis, hiába szabadultam meg én az állati testtől, mivel kiengedtetek, a ti logikátok szerint jóvá lettem. Szóval, logikusan szeretem és féltem a feleségemet és a fiamat…
    A bölcsek sokáig nem szóltak. Emésztették az okfejtést. Végül a bölcsek bölcse köszörülte meg a torkát:
    – A feleséged és fiad két sztázisban lévő tanonc. És ráadásul mindkettő nőnemű, mint te… És ha minden igaz, hamarosan ők is visszatérnek közénk.
    – Tudom, tisztelt bölcsek bölcse! Azonban az ő tudatuk, mely álomszerűen az emberekben rostokol, a két test idegrendszerével, önképével együtt új személyiséget, embert alkot. Két csodálatos személyiséget, melyeket én a logikus szeretetemmel szeretek és féltek. Mert ők élnek és megvalósultak. A világban létező valamik. Egyediek. Mennyivel kisebb realitások ők, mint én vagy te, tisztelt bölcsek bölcse? Nem veszitek észre, hogy csodát teremtettetek? Ötvöztétek a mi világunkat az övékkel. Bárha ideiglenesen is… És vajon miért nézzük mi le ezt a szép kerek egészet, amikor a mi tudataink kölcsönhatásai eredményezték a Hitlereket, a Sztálinokat? A logikát mi adtuk a szerencsétlenek agyába! Miért nevezed állatoknak azokat a lényeket, akiket mi teszünk gonosszá vagy jóvá?
    Sien kimerülten nézett fel a bölcsek bölcsére. Tudta, a birodalmi logika nem nézi el neki ezeket a mondatokat. Na és? Legfeljebb visszaküldik a 8-asra… És ott majd nem emlékszik semmire… Se családra, se birodalomra… De a válasz annyira meglepte, hogy szinte megdermedt,  pedig efféle idegrendszeri aktivitásokat már nem feltételezett a testétől.
    – Ne ijedezz, Sien! – mondta a főbölcs. – Régtől fogva kétségek közt gyötrődünk mi is… Éppen ezért, egy vizsgálóbizottság tagjaiként néhányan emberré lettünk. Engem például keresztre feszítettek, mert valamilyen úton-módon emlékeztem erre a világra… Hogy jóvá kell lenni, meg szeretni… Hogy így lehet szabadulni.  Olyan voltam, mint az ember, aki rádöbben, hogy álmodik… Tudom, miről beszélsz! A színekről, a festményekről, a fénylő csodákról, melyeket saját testünkben, félhomályos világunkban sose láthatunk igazi valójukban. A hitről, a szerelemről, az önfeláldozásról.
A birodalom malmai ugyan lassan őrölnek, de határozat megszületett! Az embert, a Földet ezentúl békén hagyjuk! Meg minden erkölcscsiszoló bolygót. Mindegyiket rezervátummá alakítjuk. Védeni és óvni fogjuk valamennyit. Mert az igazi, ősi énünket hordozzák. Éppen elég információ gyűlt össze a tárolóinkban ahhoz, hogy a sok milliárd tanoncnak világokat szimuláljunk. És… Minthogy minden tekintetben megfeleltél a vizsgán, a földi rezervátum főfelügyelője te leszel! A tudatok kivonása után lesz elég dolgod! Sőt, nagyon sok dolgod lesz…
    Sienhez csak lassan jutottak el a szavak. És mire mindent megértett, végtelenül elszomorodott.
    – Egyszerre akartok kilépni belőlük? – kérdezte magába roskadtan. – Elpusztulnak… Tetemek milliárdjai oszladoznak majd az utcákon, járványokat terjesztve. A mi tudataink nélkül még eltemetni sem képesek egymást! Hogy nyitják ki a lakás ajtaját, hogy szállnak ki a ronccsá zúzott autókból? Mi lesz az atomerőművekkel, a hajókkal, a repülőkkel és a különféle nagyokat robbanó szerkezetekkel, melyekkel mi mocskoltuk be a Földet és az összes hasonló bolygót? És mit esznek? Szerintem már szaporodni se képesek önállóan…
    A főbölcs nem hatódott meg Sien sirámain. Határozottan nézett a szemébe.
– A döntés megszületett. Nem bonyolítjuk feleslegesen a helyzetet. Átgondoltuk az összes lehetséges variációt, és ezt találtuk a legmegfelelőbbnek. Az ember, és minden más faj visszakapja állati ösztöneit, ugyanúgy élhetik tovább az életüket, mint például a majmok. Sőt! Az agyukhoz nem nyúlunk. A módosításokat ajándékba kapják. Lassan majd megtanulnak mindent. Lesz hova elraktározni az információt! Ezenkívül kidolgoztunk egy eljárást, mellyel egyszerre állítjuk le valamennyi általunk kitalált gépezetet. Komoly veszteségek csupán a repülőkön és a hajókon várhatók. De mint tudod, úgyis túlszaporodtak… A te dolgod lesz, hogy a háttérből figyeld, és rendben tartsd a rád bízott rezervátumot. Sok sikert kívánunk a munkához!

Az összetorlódott autósorok közt két ember ült az aszfalton. Egy nő és egy fiú. A ruhájuk cafatokban lógott, hosszú hajuk kosztól ragacsosan keretezte maszatos arcukat. Tátott szájjal lesték a három csenevész lényt. Ahogy nézték őket, összefutott a nyál a szájukban. Nem értettek semmit, csupán a korgó gyomrukra figyeltek. Nem tudták, hogy az egyikük konzerveket nyitogat, és üdítős kupakokat csavargat abban reménykedve, hogy végre világosság gyúl a földön gubbasztók agyában. És azzal sem voltak tisztában, hogy a másik dárdát hajigál egy kikötött kutya felé. Azt meg végképp nem fogták fel, hogy a harmadiknak miért buggyannak elő csillámló valamik abból a hatalmas, éjfekete valamiből…




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2016
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2016:

Jelige: A Titokzatos Szem

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc