(2 éves kori emlék)

     Bölcsőben nem háltam soha,
     ringatott az élet pora.
     Emlékeimben megmaradt egy kép:
     mindig visszaidézem én.

     Gyönyörű, valami nyári nap és fény,
     kezemben bambusznádból söprűnyél,
     gumigatyában jártam,mezítláb,
     én voltam egy személyben a fiú és a lány.

     Álltam az útszélen néztem a sereget.
     Előttem jöttek el és a port verték fel.
     Lassan mentek, velük valami idomár,
     akkor csak néztem, de most tudom már.

     Tudom ki volt az az őslény,
     bemutatkozni nem mert szegény.
     Nem, mert ő is szégyenli,
     tudta jól, hogy lehegyeli.

     Lehegyeli áldozatát, az
     odatuszkolt másolatát az embernek.
     Úgy néz ki, mintha vigyázna rá,
     de én éreztem, csak parancsra vár.

     Vonul a csordácska lassan,
     utánuk nézek búsan.
     Szomorú vagyok, mert tudom,
     hogy ott leszek, vagy orromon a dudor.

     Bekapcsolt a gépezet
     s felemelem fegyverem.
     Csövébe sok port raktam,
     Bemértem őt és céloztam.

     Belefújtam teljes erőmből,
     Csak úgy szállt a por a csőből.
     Torkomra is ment egy parányi rész,
     A tüdőm kidobta s a szél hordta szét.

     A célzás jo volt s pontos,
     A cél s az eszköz porfoltos.
     Szurágta seprűnyél nem hatásos fegyver,
     Az őslény meg pormegfogta ember.

     Telitalálat volt az biztos,
     hősnek éreztem magam titkon.
     Porzott az egész alvég meg én,
     prüszkölt  a csorda is a nap delén.

     Évek múltán nem sokára én is jártam csordácskában.
     Orromon a dudorral, sétáltam és buzogtam.
     Óvoda volt a zárda neve,
     irtóztam tőle, mint hótol a teve.

     Nem halt meg az idomár,
     a por nem hatott rá ,kár.
     Beletörődve sorsomba,
     „cseszty práciztam" harsogva.

     Az őslényeknek vastag a bőrük,
     Akkortájt minden gyermek irtózott tőlük.
     Ma már ez csak a múlt,
     újraélesztésük kudarcba fúlt.