csoda akartam lenni,
     de csupa könny lettem.
     most már nemcsak én,
     de a gyermek-énem is sír bennem.

     várjuk az emberek kegyét,
     ketten vagyunk.
     osztunk, szeretni próbálunk,
     de semmit sem kapunk.

     hogy előre lássam, s elkerüljem
     szomorúsággal telt napjaim,
     abban sem segítenek 
     velem-született, furcsa fogaim.

     …szerettem a szél tombolásában
     az égi erőt, vele eggyé váltam,
     pontosan úgy, ahogy a regék mondják,
     a világot garabonciás – különc – szemmel láttam.

     mikor felnőtt lettem, Isten megkeresett
     és magasra emelt engem,
     de azóta sem engedi, 
     hogy ember fia engem szívből szeressen.

     mintha kitépte volna lelkem a világból,
     s én hiába kapaszkodom,
     nyomorra új nyomort küld, 
     míg lelkem neki vissza nem adom.

     csoda akartam lenni, aki Istenről beszélt,
     s az emberek között lakott,
     de a világban csak egy nyomorult különc,
     Isten kertjében pedig magányos garabonciás vagyok.