Amikor megpillantotta a kutya mereven lógó tetemét, csörgedező nevetés zengett fel a torkából, nevetnie kellett, de azt csak később tudatosította, hogy nem szűnt meg a hasonlóság, a kutya most is – sőt, most talán még sokkal jobban – emlékeztette a férfira, aki egyetlen igaz szerelme volt, kivált szemének baljós csillogása, meg az a csodálatos fintor, melybe a kötélen lógó állat pofája immár örökre belefagyott. Oholíba elfordította a fejét, csak a szeme sarkából nézte a felakasztott ebet, melynek teste egész kicsire rándult össze, nagyjából akkora volt így, mint egy közepes méretű, öreg patkány. Akkor is hasonlóképp szokott összerándulni, amikor megtámadta a roham, belebújt a féktelen gyötrelem gonosza, mely általában órákon keresztül a markában tartotta: az emberek elfordultak a porban fetrengő, rángatózó, habzó pofájú állattól, nem akarták látni, nem akarták elhinni, hiszen állatba nem bújhat ördög, egy állatnak nincs lelke, amely a gonosz fogságába eshetne, amit látnak, káprázat lehet csupán. Most, ahogy lógott, testét bogarak lepték el, izgága kis nyüvek, a legnagyobb csoportjuk a heréi között telepedett meg, ahol egy egész nyüzsögve feketéllő kolóniát hoztak létre; Oholíba pedig harsányan nevetve nézte az erősen szagló idillt.
Honnan eredt ez a nevetés, hol kell keresni a kacagás gombolyagának a végét? Talán a hamis próféta tartotta magánál, aki azóta vele élt, hogy a szerelme, élete egyetlen férfia messze távozott tőle, vagy talán éppen ő, az eltűnt férfi vitte magával távoli, hidegnevű országokba.
A hamis próféta szerette gúnyolni Oholíbát, talán, mert teljesen érzéketlen volt, és soha nem hitte el, hogy az asszonyoknak lelkük is van, nem csak pinájuk, s bár jobb pillanataiban olykor kényeztette őt, gyakrabban esett meg, hogy szavakkal vagy tettekkel kínozta, mintha ebben lelte volna leginkább kedvét. Pedig egyébként gyáva ember volt a hamis próféta, szó nélkül tűrt minden gyalázkodást, nemegyszer csúnyán helybenhagyták már, s akkor sem ellenkezett, még csak karját sem mozdította, hagyta, hadd üssék, rúgják, míg meg nem unják, hiszen olyannyira érdektelen ember volt, hogy még a verése sem jelenthetett túlzott izgalmat senkinek. Naphosszat ült a porban, a bejárat előtt, a kutya tőle néhány lépésnyire hevert a fal árnyékában, miközben Oholíba odabent dolgozott, a hamis próféta várta, hogy a kutya rohamot kapjon, mert Oholíba olyankor kirohant, hogy nézze, akkor beleköthet, s végül talán meg is verheti.
Oholíba nem emlékezett rá, hogy került hozzá a hamis próféta, akkor vette csak észre a jelenlétét igazán, amikor egyre hevesebbé váltak köztük a veszekedések, a hamis próféta úgy bánt vele, mintha a tulajdona lenne. A városban királyi tisztek tűntek fel, el kellett hinni, mert mindenki erről és csakis erről beszélt, és nőket gyűjtöttek ezek a tisztek, így mondták, „tisztek”, pedig nem voltak igazi katonák, hanem udvari emberek különleges feladattal, mert az uralkodónak kedve szottyant egy kis pipihusira: kihűlt már Vásti, a szépséges királyné teste, akiről messzi országokban is mesés történetek keringtek, s most az utóda kerestetett, egy új halálraítélt, akit előbb saját karójába húz az isteni uralkodó néhány éjszakán, hogy aztán a kutyáinak vesse, bármily csodálatos teste legyen is. A hamis próféta is értesült minderről, s egy percre sem akarta szeme elől téveszteni Oholíbát, nehogy rátaláljanak, s nem tágított a házból, hogy ha esetleg megjelennének a „tisztek”, megvédhesse az asszonyt: nem vette észre vagy nem törődött vele, mennyire nevetséges.
Hogy hol lehetett a hamis próféta, míg itt volt még Oholíba egyetlen szerelme, senki nem tudta, és senkit nem érdekelt, valószínűleg nem is létezett, csak akkor ölthetett testet, akár valami idétlen lidérc, amikor a férfi egyik hajnalban elhagyta a házat, hogy ne térjen vissza többé. A hamis próféta azonban nem akart eltűnni, úgy látszott, itt marad, míg erőnek erejével el nem űzik innen, vagy amíg a ház gazdája, Oholíba, a szépkacajú asszony maga el nem megy.
Elfordultak az emberek a kutyától, s ezzel együtt kezdtek elfordulni Oholíbától is: mert hiába kacagott, nem akarták már látni az arcát, eloltották a lámpát éjjel, amikor ölelték, nappal pedig elfordították a tekintetüket, ha szembe jött az utcán, pedig nem volt egy szemernyivel sem csúfabb, mint korábban, ifjúságának buja virága teljes fényében ragyogott az arcán, de az emberek talán attól tartottak, őt is egyszer görcsbe rántja egy roham, mint azt a beteg korcsot, amely a házában tanyázott, s amely gonoszabbnak tűnt a föld összes démonjánál együttvéve, s rá sem mertek gondolni, miféle boszorkányság teszi ezt az asszonyt ilyen vonzóvá és babonázóvá… A kutya néha csak egy helyben állt, komor képpel bámulta a port, s a következő pillanatban már a földhöz csapta egy láthatatlan kéz, és úgy rángatózott, mintha valami istentelen szertartásnak adná át magát; s Oholíba, a mennyei asszony egyre csak bámulta ezt a sötét ceremóniát.
Oholíba azon is töprenghetett volna, hogy az „elviselhetetlen” dolgok, ha a valóság józan mérlegén vizsgáljuk őket, tulajdonképpen „csak” nehezebben elviselhetők, a „tűrhetetlen” dolgok pedig nehezebben eltűrhetők; ő azonban egyszerűen csak elvágyódott, s mindahányszor a fővárosból érkezett tisztekről hallott, borzongás futott végig a testén.
Az uralkodó állítólag rajongva szerette Vástit, ám az asszony – valószínűleg inkább gőgből, mint szeméremből – visszautasította férjura nemi kicsapongásait, nem akart barátai előtt pucéran tetszelegni, s tudhatta azt is, hogy a részeg nagyurak nem elégednének meg szemük legeltetésével, habzó pofával követelnék, hogy túrhassanak a picsájába, haraphassák vörösre a mellbimbóját, szúrhassanak fel egy vastag jogart a seggébe, hogy alázhassák meg, alázhassák a porba a lelketlen pinalényt, hogy bőgjön, ordítson előttük, fetrengve a borpocsolyákban. Hogyan ölette őt meg az uralkodó? Megkínoztatta, véresre haraptatta a nyelvét, elcsúfíttatta aranymázas testét, mielőtt átadta a szűk némaságnak? Vagy egyszerűen lefejeztette, lenyisszanttatta a fejét, ahogy a hitszegőkkel, árulókkal meg hasonló mocsadékokkal szokás? Vagy talán kötéllel a nyakán fulladt meg, mint majd Oholíba beteg kutyája, hogy a lelke, ha ugyan van lelke egy ilyen asszonydögnek, bennszorulhatott hírneves testében? Mindenki tudott egy-egy történetet a mesés Vásti királyné kivégeztetéséről szerte Perzsiában és Médiában és a többi országokban, melyeket mostanra uralmuk alá gyűrtek a perzsa hatalmasok, de talán egyik sem lehetett igaz, talán élt még valahol Vásti, talán továbbra is friss kecsketejben fürdették alabástromtestét, talán még mindig a legfinomabb malachitport hintette alsó szemhéjára, hogy szolid zöld fényt kölcsönözzön neki, s talán csak örök némaságra kényszerült meggondolatlan engedetlensége miatt. Egy azonban biztos volt: új lányt keresnek a helyébe az uralkodó tisztjei.
Az uralkodó tisztjei finom emberek voltak, azok legalábbis, akiket Oholíba felkeresett, miközben a hamis próféta mélyen aludt, a kutya meg szintén fáradtan szunyókált a bejárat mellett, erős rohama volt aznap, s Oholíba megint végignézte, minden egyes rándulását nyomon követte; négyen voltak, egyik sem érhetett meg még húsz tavaszt, s asszonyos puhaságú volt mind kezük, mind szavaik, melyekkel Oholíbát beinvitálták a házba, ahol megszálltak. Nem tűntek meglepettnek, hogy az éjszaka leple alatt kereste fel őket ez a holdfénysugárzású lány, aki szebb volt mindenkinél, akivel eddig dolguk volt toborzókörútjuk során, a vezetőjük görög néven mutatkozott be, Szkhedioszként, s Oholíba egy pillanatra meg is szédült a dús kellemtől, amely ezeknek a „férfiaknak” a személyéből áradt, angyaloknak látta őket, s alig várta, hogy szekérre ülhessen velük, és messze roboghassanak ebből az öreg városból. Keletebbre, Szúzában fénylett a mai kor napja, ott székelt a király, oda szállították a kiválasztott nőket, hogy felkészítsék őket az uralkodóval való találkozásra, Hégáj eunuch, a háremparancsnok keze alatt.
Ők azonban észak felé indultak el. Azt állították, B. városától északra van egy nagyobb gyűjtőtelep, ahova a királynak szánt lányokat gyűjtik a tisztek, s Oholíba hitt nekik. A kacaját dicsérték, mellyel bőkezűen adományozta meg őket, nem voltak ugyanis fásult természetűek a férfiak, finom beszédükből nem hiányzott az elevenség és a kacagtató elmésségek. Oholíba értetlenül nézte őket, mikor a nevetését méltatták, ő maga nem különböztette meg a nevetést a sírástól, nevetni tanult meg jobban, így önkéntelenül is nevetett, ha nevetnie kellett. Szkhediosz, a tisztek vezetője azt mesélte, hallott egy öregasszonyról, aki a távoli Nyugati-tengernél élt, egy cifra hírű törzsben, s vénséges vén korában, amikor nem is asszonynak, inkább egy roskatag tevének nézett már ki, az istene gyermekkel áldotta meg: állítólag az ő gyöngynevetésénél nem hallott még szebbet a föld és az ég. Oholíba mosolyogva hallgatta a tudós görögöt, aki valami nagyon messzi, mesés múltról beszélt: homály volt mindez, láthatatlanság. Mégis, ezekben a napokban, míg a szekéren zötyögtek észak felé, mintha a láthatatlanság, a képtelenség vált volna valósággá, pedig erősen süvített a sivatag kíméletlen szele, hordta a durva port, s Oholíbát némileg meggyötörte a kényelmetlen túra, hiszen ő a nagyváros rendezettségéhez szokott. Kísérői sokat beszéltek, de legfőképp vezetőjük, Szkhediosz. A másik három is társalgott vele ugyan, de ők nem emelték rá szemüket, s mintha valamit rejtegettek volna előle. Falvakban és tanyákon álltak meg éjszakánként, pásztorok mellé szegődtek, katonákhoz társultak, hogy enyhítsék az utazás nehézségeit, de a lányt nem mutatták meg idegeneknek, egy súlyos ponyva alá rejtették a szekér mélyére, amikor útitársak csapódtak hozzájuk. Hiszen hogy mutogathatták volna a néma föld koldus fiainak a királynak szánt hölgyet?
A hamis próféta szavait üvöltötte néha éjszakánként, káromkodó kerubok szárnyverdesésétől voltak hangosak ezek a zaklatott álmok: a hamis próféta bármikor felpattanhat egy szörnyetegre, s utána vágtathat, ha leküzdi az elhagyása miatt érzett dacos dühét, és nagyon elkezd neki hiányozni a cukorédes kacajú Oholíba. Szkhediosz, a tisztek vezetője egyszer megkérdezte tőle, ki volt a férfi, aki mellett eddig élt, de ő nem válaszolt.
Faggatták róla, honnan ez az idegen hangzású név, amely szokatlannak számított ezen a vidéken. Oholíba fátyolos mosollyal annyit mondott csak erről, hogy nevének értelmes jelentése van egy nyelven, amelyet már régen elfelejtett.
Érezhető volt, hogy közelednek a célhoz, az angyalférfiakról lassan kopni kezdett az álomszerűség, nyersebbek és gorombábbak lettek, egyszerre mintha minden visszatért volna a régi kerékvágásba, amikor minden hideg volt és otromba. Egyedül Szkhediosz maradt meg kedvesnek és kellemesnek, ő továbbra is úgy pátyolgatta az asszonyt, mintha a saját lánya lett volna, s a szemében nem bujkált egy cseppnyi hamisság sem. Az egyik este, amikor különösen hideg lett, s a másik három tiszt elvonult rőzsét gyűjteni a tábortűzhöz, egy kihalt faluban tanyáztak éppen, amelyet, nem tudni, miféle okból, egész népe odahagyott, Szkhediosz elárulta neki, mi is a helyzet valójában ezzel az egész úttal. Azzal kezdte, hogy valami különös szerelem lobbant fel a lelkében, amelynek létezésében pedig korábban egyáltalán nem hitt, de most, hogy megismerte Oholíbát, újra érezte a vére csobogását. Egy ninivei kéjenchez szállítják ők négyen az asszonyokat, vallotta be egész nyugodt hangon, aki elég nagy úrnak számít a maga viskójában, de egyébként paraszti természetű ember; Oholíba soha nem láthatja meg a nagyszerű Szúzát, ahol az uralkodó székel, s ahova a perzsa csillagok vetik fényüket. Azt is mondta még, hogy ő maga nem herélt ugyan, de hidegen hagyják az asszonyok, a szerelmet tehát, amelyet Oholíba iránt érez, nem Istár gerjesztette benne, hanem ő maga, valószínűleg a mennyei kacajával. S hogy hallhatta ezt a nevetést, megér akár egy herélést is.
Maga a szökés véghezvitele nem jelentett különösebb nehézséget, sokkal inkább azonban a visszaszökés, B. városába, ahova nem kívánkozott ugyan, de ott vártak rá a gúzsba kötő emlékei, meg a nyavalyatörős eb, amely akár éhen is veszhetett mostanára. Az utat, melyet a „tisztekkel” alig tíz nap alatt tett meg, most hosszú heteken át tartott leküzdenie: bohókás parasztokon, beteges gerjedelmű gazembereken, finnyás kereskedőkön keresztül sikerült hazajutnia, egyesek segítették, de sokkal többen akadályozták. Nem sírt a szúzai menyegző után, hamar elfelejtette a nyájas Szkhedioszt meg titokzatos társait, tette, amit tennie kellett, egyezkedett a kérges lelkű férfiakkal, hogy szállítsák haza, hiszen a házának ott kellett maradnia, ahol hagyta, benne az utálatos hamis prófétával. Egykori szerelme gyakran az eszébe jutott a viszontagságos hazaút alatt, a férfi, aki tizenkét esztendős korában asszonnyá tette őt, de nem sokkal később eltűnt, s a kutyát éppen azért édesgette magához, mert, az ördög tudja, hogyan, de annak a férfinak a tekintetét látta a szemében. Elmesélte ezt a hamis prófétának is, aki ezt hallván általában remegni kezdett, s vagdalkozva rohant ki a házból, ahova betolakodott.
A háza valóban ott állt, ahol hagyta. Hiszen csak néhány héttel korábban ment el. Förtelmes bűz terjengett körülötte, felpuffadt hasú utcagyerekek visítozva kísérték Oholíbát egész a küszöbig, néhány véreres szemű szomszédasszony pedig báván hunyorgott ki ablakán, vagy a házak sarka mögül. A kutya ott lógott, felakasztva egy keresztgerendára, amelyet a hamis próféta szerelt fel nemrégiben, megakadályozandó a ház teljes összeroskadását. Röhög a cudar kurva, súgtak össze az emberek az utcán, amikor meghallották a kacajt odabentről. Aztán csak egy kis sikkantás s egy könnyű test zuhanása. Mint amikor a helyére kerül valami.