Fagy
Slava vagyok,
túléltem. Sikerült. Ragasztó, százrubeles vodka. Ez kellett. Meg egy kisautó,
amit a központi vízvezetéken tologathattam. Télen. Nyáron nem kellett, jó volt
az idő. Télen kellett. Fagyott. Istentelenül fagyott. Ruhám nem volt, csak a központi
vízvezeték.
Anyám meghalt, mikor születtem, apám
próbált meg nevelni, nem sok sikerrel. Amíg csak a vodka volt, néhanapján, nem
volt baj. Később már minden nap, minden áldott nap! Kurvák váltották egymást a
drogkereskedőkkel, ivópajtások a bőrszíjjal. Nem bírtam. Elmentem. Hat éves
voltam.
Nem tudtam hová menjek, kit
keressek. Nem ismertem senkit, semmit. Magnitogorsk nagyváros, de nekem kicsi.
Nem találtam a helyem. Vasútra mentem, felszálltam egy vonatra. Isten hozott a
Leningradskaja megállón! Isten hozott otthon!
Fáradt, elgyötört, magatehetetlen.
Halott. Felszabadító hadsereg szobra, márvány padok, aranyozott díszelemek.
Ivóvíz sehol. Ledőlök egy oszlop tövében, alszom. Elég volt, jobb lesz fel sem
ébredni. Kár erre a világra születni. A felszabadító katona lép oda hozzám,
fegyverét rám fogja, lőni akar. A puskacsőből aranysárkány repül ki, tüzet okádva,
megállíthatatlanul száguld a mennyezet felé, amely hirtelen magába roskad,
elborítva az egész pályaudvart. Sáskákká változó portörmelék, rikácsoló
emberek, magatehetetlen katona, halottak. Nyugodt halottak. Csak a halottak nem
rikácsolnak. Az emberek lassan mind papagájjá változnak, elrepülnek. Csak a
katona marad, meg a halottak. Hozzám lép, fegyverét maga mellé helyezve,
megérinti a vállam….
Egy idősödő hölgy
egy százrubelest nyom a kezembe.
-
Aztán nehogy ragasztót végy,
fattyú!
Nem értem, mért
kéne ragasztót vennem. Akkor még nem. Felülök, látom, hogy a markomban egy
rakás apró. Egész szépen kerestem, majd kétszáz rubel, az öreg hölgy százasával.
-
Ötvenes, hogy itt lehetsz, újfiú!
A hátam mögül
érkezett a hang. Hideg, éles, halk. Akár az a valami, ami az oldalamhoz ér. Nem
tudom, mi az, csak sejtem. Kés. Később megtudom, fűrészlap. Később azt is
megtudom, milyen szaros gatyát mosni.
Nem jött ki hang a torkomon,
elejtettem az aprókat. Egy szőke, rühes arcú srác szedte fel, a másik mögöttem
meg sem mozdult. A fűrészlap sem.
-
Rendben, megvan. A többi a tiéd.
Szórakozz, haver, találkozunk.
Egy óra múlva még
mindig csak álltam, s néztem, mi történik körülöttem. A szagom már kezdett
elviselhetetlen lenni. Kifutottam a vasútról, ki, a legközelebbi parkba. Szép
idő volt, csillagos ég. Éjfél elmúlhatott, nem tudom pontosan. Csak sétáltam a
parkban. Egy szökőkútnál végre megmosakodtam. Irdatlan volt a szagom. Hánynom
kellett. Féltem. Remény nélkül, élet nélkül, szabadon, de sehol, vagy inkább
mindenütt egyszerre.
A szökőkút vízköpője néz rám, éles
szemei lyukat vágnak a mellkasomba. Érzem, ahogy átszakadnak a bordáim, ereim
szakadozottan, túlterhelve küldik a vért kifordult szívembe. Minden vörös, minden
ruhám, a kezem, az arcom. Ijedten tartom a szívem a kezembe, el ne ejtsem, mert
akkor végem. Próbálom visszanyomni a mellkasomba, de a kezem nem mozdul, nem
enged, mintha nem is az enyém lenne. A vízköpő csak nevet, majd egyetlen
legyintéssel szétszakít. A lábaim magatehetetlenül futkároznak, testem minden
erejét arra fordítom, hogy a szívem el ne guruljon. Nem bírom tartani, nem
bírom, elejtem. Ereimen himbálózva engem magával rántva egy kertben találom magam.
Nincs itt a gonosz vízköpő. Testem egyben, csak fordítva. A bal a jobb, a jobb
a bal. Elindulok előre-hátra, meg akarom fogni a virágokat. Egyik szirom
magából kikelve uvít rám, HAGYJ!. Nem nyúlok hozzá-hozzá nyúlok. Nem érzek
semmit-mindent átéllek…
- Megfagysz! Gyere velem.
Kábé tízéves forma
lány néz rám, kezemet szorongatja, hajamat tépi. Mit akar? Ki ez?
-
Mmmmmm…..
Ennyi jött ki a
torkomon. Felálltam, utána mentem. Nem tudom, hova, meddig mentünk. Nem
érzékeltem az időt. Talán tíz percet, lehet egy órát. Egy útszéli csatornához
érkeztünk. Előrehajol, felemeli a fedelét, s rám szól:
-
Mássz le, majd jobbra. Mindjárt
ott leszünk.
De hol? Akartam
kérdezni, de még mindig nem találtam a hangom. Lehet a kertben maradt, lehet a…
Hogy is hívják? Azt a valamit, amiből – ami köpi a …. Mit is? Mi volt? Mindegy,
attól tartok, meg sem történt. Nem emlékszem.
Nem mentünk soká, mire éles
hangzavart hallottam. Velem egykorú srácok nevettek mindenen, amit tettek.
Lehettek vagy tízen. Köztük a rühes is, aki az ötvenest elvette tőlem.
-
Sziasztok
Végre kifért valami
a számon. Nem köszöntek vissza, észre sem vettek. A lány, aki hozott, azonnal
elvegyült a többiek közt.
-
Ha fáradt vagy, a csövön aludj, az
meleg. – hallottam, mielőtt eltűnt a szemem elől a sötétben. Leültem, néztem
őket. Vodkásüveg volt majd mindegyiknél, mulattak. Ketten a szélen labdáztak,
két fiú. Próbálták úgy adogatni a labdát, hogy ne érjen a földhöz. A rühes meg
két haverja a csöveken futkároztak, kergették egymást. A sarokban két lány
rongybabákkal királylányosat játszott. Az a lány, aki hozott, a rühesékhez állt
be fogócskázni. A vodkásüvegek meg csak jártak kézről kézre.
-
Igyál, újfiú, hogy hívnak? –
kérdezte az egyik.
-
Biztos Serjoza. Azok ilyen képűek
mind. A nagyorrúak Serjozák.
-
Szerintem Ilja. Mi a neved?
-
Slava. – Mondtam, alig hallhatóan.
Féltem. Varangyok jelentek meg előttem, tűző piros nyelvvel, a nevemet akarták
tudni.
-
Slava, szép név. Én Robo vagyok.
Isten hozott a Veszett Városban. – mondta a rühes. Kiöltötte piros nyelvét,
majd visszarántotta, varangy feje lassan újra emberivé változott. Rühessé – de
emberivé.
Otthonra leltem. Jó
volt itt. A vasút biztonságot nyújtott, biztos megélhetést. Minden nap volt
vodkára, cigire. Rászoktam a cigire. Kellemes. Futkostunk, játszottunk,
kéregettünk, ittunk. Közösen, mi. Én és a többiek, a többiek és én. Katja és
én. Ragaszkodtam hozzá, ő is hozzám. Jó volt együtt. Nevettünk. Néha el-eltűnt,
lány volt. Ilyenkor sok pénzt keresett. Utána nagyon jó volt egy ideig. Csak
játszottunk, labdát vettünk, meg cipőt. Volt cipőnk. Kabátunk is. Soha nem
mondta, hogy keresi azt a sok pénzt. Azt mondta csak, hogy fáj néha, de nem
verik meg érte. Hittem neki. Igazat mondott. Egyszer zacskót hozott, kezembe
nyomta, majd ragasztót nyomott bele.
-
Szívd be a szagát! – szólt rám.
Megtettem.
Fájt a fejem eleinte, kellemetlen volt, de Katja csak kitartott, szívtuk.
Hittem, hogy jó lesz.
Jó
volt.
Egy külvárosi
utcában ébredtem, meztelenül. Ellopták a ruhám. Katja nem volt sehol.
Megpróbáltam gyorsan a Veszett Városba jutni.
-
Merre, fiú? Sietsz?
Egy
hatalmas, izmos, középkorabeli férfi lépett elém. Nézett. Nem mozdult, csak
nézett.
Meztelen voltam, ő
meg csak nézett. El akartam futni, de elkapott. Kezem erőtlenül
szorult a
vasmarkaiban. Egy autóba dobott, s vitt. Kastélyszerű, hatalmas épület,
gyönyörű bútorok, meleg, fűtés, világítás, szőnyeg.
Szőnyeg.
Asztal, vacsora.
Egy hatalmas polippal vacsorázom. Kaviár, sültek, zöldség, gyümölcs. Vodka.
Iszom. A polip önt, kedveskedik. Hatalmas csápjai simogatnak, körülvesznek,
ringatnak. Jó érzés.
Majdnem
szétszakadok, ahogy a polip csápja felhasít. A csillár fekete tölcsérré
változik, az összes elfajzott egyszerre tolul át rajta az élők világába. Én
felnyársalva a polip csápján csüngve tehetetlenül nézem, ahogy a halál
kifordítja az ismert világot. A fényt, a sötétet. Cserepek hullnak valahol,
macskák nyafogva sietnek kutyát fogni, falevelek világítanak ezüst fénnyel a
leszállni készülő halálnak utat. Minden megfagy, minden halott.
Kirepülök a hátsó ülésről,
megszégyenítve, de legalább kabátban. Épp csak kezdem felfogni a világot, még
nem látok, nem hallok. Nem értem, mi történt, nem értem, miért történt. Nem
tudom, hol vagyok. Szirénázó autó áll meg mellettem, feldobnak egy ágyra,
valami marsbeli emberek, betesznek a kocsi hátuljába. Fehér, zöld minden. Jó
minden. Nem érzek semmit, nem látok semmit.
-
Ez legalább él, ha ez élet –
hallom, nem értem, nem érdekel.
Tiszta
minden. Ágy, takaró, lepedő. Pizsama. Ami rajtam van. Körülöttem többen is
fekszenek. Minden egy szobában, öregek, fiatalok, férfiak, gyerekek, kórház.
Felkelek. El kell tűnnöm, el kell szöknöm. Mindenhol fehérruhás marslakók
akarják visszaállítani régi „családi” életemet. Magamra öltöm láthatatlanná
tévő köpenyemet, óvatosan, halkan kisurranok. Nem láthatnak meg, nem kell a régi
életem.
Elindulok
egy folyosón, lassan. Nem láthatnak, de hallhatnak. Óvatos vagyok. Én életem,
csak az enyém. A Veszett Város az otthonom, Katja a családom. Szököm. Óvatosan
a plafonra mászok, itt nem hallhatnak, nem sejthetik, hogy itt megyek. Lassan,
oszloptól oszlopig osonva, keresek egy ajtót, ablakot, bármit. Alig száz
méterre előttem egy ajtó, óvatosan odalopódzom, lassan kinyitom, beosonok. Van
itt valaki. Zöldruhás marslakó. Egy ágy fölött áll. Fekszik rajta valaki.
Fésüli. Nem bírom ki, óvatosan beállok a szekrény mögé, székre állok.
Csomós
fekete hajat fésül, majd bele törik a fésű. Hófehér arc körül. Már lemosták.
Katja az. Kiterítve. Készítik elő. Mint a fazekat égetés előtt, gyúrják,
rángatják, dörzsölik, festik.
Megállás
nélkül rohanok, ki a vasútra. Felugrok egy vonatra,elbújok, sírok. Nem indul
meg a kabin fala, nincsenek sárkányok, nincsenek marslakók. Semmi sincs, semmi
van.
Irkutsk,
hideg. Nem nyár, nem ősz nem tavasz. Nem tél. Hideg, nagyon hideg. Slava
vagyok, aki túlélte. Slava voltam, most megfagyok.