A világ legboldogabb embere lehettem.
Gondoltam akkor, ahogy ott álltam, kezemben azzal a doboz tejjel meg az
újságpapírba csomagolt virággal. Aztán jött a kettőötvenhatos és
felszálltam.
Most az esőt hallgatom, látni nem látom, csak kémlelem a sötétet. Furcsa, a fák lombjai sötétebbek, mint az égbolt, amiből az eső esik. Az utcai lámpa narancsos fénye - emlékszel, ahogy ott álltunk, írtam is erről, de te nem olvastad, azt hiszem, ahhoz nem volt merszem. Ezekről a lámpákról mindig te fogsz az eszembe jutni, meg a bőröd szaga meg a reszketés (azóta se értem, az ilyesmit talán nem is kell), ahogy homlokon csókolsz, pedig én arra kértelek, hogy… Látod, ez például, sosem jut eszembe, ha a narancsszínű lámpákra meg rád gondolok. Talán szégyellem.
Hallgatom az esőt, nézem azt a piros citroent a járda szélén. Néha jön egy autó, abból tudom csak, körülbelül mennyi eső eshetett. És hogy sötétebbek a fenyőfa ágai, mint az égbolt maga, igen, biztos erre is létezik tudományos magyarázat, de most nem érdekel. Csak amiatt bosszankodom, hogy sötétben nem tudok írni, pedig úgy kellene. A szobában még pislákol a mécses. Így háttal nekem úgy tűnik, mintha a kanapén maradtam volna, és a távirányítóval babrálnék - azért ilyenek a falak. Olvashatnám azt a japán könyvet, amit még a könyvtárból kölcsönöztem ki, azt hittem, így majd kevésbé lustulok el, hisz sürget a határidő. Meg ott van a többi, amiket nyárra terveztem. Aztán nyár lesz, fűnyírás, a nagyszülőknél nagytakarítás, hogy nagytisztaság meg nagyrend meg nagycirkusz.
Biztosan örülnél egy ilyen estének. Föltennél egy kávét éjjel negyedkettő körül, a hűtőben kotorásznál valami kaja után, mondanám, hogy sütök rántottát, de nincs itthon tojás, anélkül meg elég nehéz. Győzködnélek, hogy ne idd meg azt a kávét, inkább feküdj vissza mellém, majd reggel korán kelek, lilahagymát is veszek, csak feküdj vissza mellém.
Hozod a kávét, belesuttogod a fülembe: kaland. Az orrom hegyéig sem látok szemüveg nélkül, nyűgös is vagyok, az arcod szappanillatú és borostás. Mikor feleszmélek, már az utcán sétálunk lefelé, rajtad az az elnyűtt tornacipő, rajtam szandál meg kék szoknya (félkómásan ezt sikerült magamra rángatnom). Az éjjelnappaliban veszünk tojást meg békönt, lilahagymát nem tartanak (látod, mondtam én, hogy), de egy üveg sárgamuskotályt igen, le is csapsz rá egyből. Az eladó meg csak bambán és álmosan pislog, hogy akad, aki még ilyenkor kaszinózik. A boltból kilépve konstatálod, hogy nem érted, miért, hiszen ez egy éjjelnappali. Nekem fázni kezd a lábfejem, szatyrot persze, nem hoztunk, mint valami lepukkant boniésklájd, úgy nézhetünk ki, hónunk alatt a szajréval.
Megígértetem veled, hogy a domb aljában a karodra veszel, az ölembe dobjuk a tojást meg a békönt és a kapuig futsz velem. Elveszed tőlem a motyót, nálam csak a muskotály marad, megfogod a kezem. Eszembe jut, hogy tényleg film az életünk, mint ahogy Flóra mondta egyszer, mikor ribizlit válogattunk szét a gyümölcssalátához. Ez az este: hogy kávét főztél, és hogy lekommandóztunk az éjjelnappaliba rántottának valóért, ez is egész filmszerű, igazán nem fontos, hogy az öledbe kapj, és hazáig fuss velem.
És nem tudom, hogyan folytatódna tovább. Talán nekiállnék rántottát sütni, majd elálmosodnék. Az ágyból figyelnélek, hogy felnyitod a laptopot, pötyögsz néhány oldalt, a lucky strike már a végét járja, emiatt unott leszel és ingerült. Belenézel a postaládádba, kitörlöd a hülye reklámhirdetéseket. Aztán csak ülsz az erkélyen, az összecsukható széken, hallgatod az éjjeli madarakat. Én elalszom, te megvárod még a hajnalt, aztán befészkeled magad mellém. A pizsamád cigarettaszagú, ezt még érzem.
Eltörölgettem az edényeket, nem mintha nem várhatott volna reggelig. Elmostam a kávéfőzőt is, a hangja akár a triangulumé, mikor vizet engedek rá. Kávét nem főztem. Most szebb az a virág, mint napközben volt – szép ez a zöld-sárga-narancs odabenn a komódon. Megfogadom, hogy mindig veszek majd, mint ma is, annál a néninél a Csaba utcában. Odaadtam neki az összes apróm, de tényleg az összeset, ő meg ideadta ezeket a virágokat egy április huszadiki színesertévébe csomagolva. Szemezek ezzel a verpeléti olaszrizlinggel, már napok óta itt áll, meg is romlott talán. Nem baj, forralt bornak jó lesz, azt még Eszter is szereti (node nyáron?).
Kár, hogy ilyen magányos vagyok.
Az eső már nem esik.
Csend van.
2009. 07. 01.