SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Jelige: Álom

Küszöbön állok én, ajtót nyitok feléd,
S már csak azt kérdem: miért?

Miért nem beszélsz?
Ha jön a tél, nem beszélsz hozzám,
Nem szólsz, nem kérded: mi lesz veled.
Csend, némaság a felelet.
Oly megható, mikor lehull a hópehely,
S mint sivatag – a hólepel –
Mindent elborít a néma csend.
Úszik a levegőben az égi gyöngy,
Sok fehér pillangó olvad el, mint a könny.
Lehullt a hótenger, s fehér, mint a szív,
Mely elárvult már,
S melyből kimosott mindent színt az ősz s a nyár.
Hópehelyként hullok én egyre,
Ha jön a csendes, néma, szürke tél.
Kihalt sikátoron kopog cipőm,
Közeleg a cél.
Mirtuszok, fenyők között elül minden szó,
Elhal minden panasz.
Elolvad a hópehely,
Csak a mosoly marad.
Kisgyermek ül a fenyőfa előtt,
Melyre nagy gonddal gyertyát akaszt,
Arcán angyali mosoly játszik,
Kezében hópehely ragadt.
Meghatottan hull tovább a hó,
A gyermek arcán szeretne lelni olvadást,
Áldást hozni árva fejére,
S adni néki örömöt s vigasztalást.
Elolvad a hópehely, s ő kinyújtja érte kis kezét,
A fenyő már hófehér, mikor újra feléje néz.
Ragyogó arca csupa könny, csupa szív,
Öröme csodás öröm,
Gondtalan kis szíve tiszta,
Mint a gyöngy.
Árva a hópehely, mely landolt lábainál,
Árva a gyermek, kinek fejére áldás száll.