SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Tűztől égetve,
Jégbe szárítva,
Jövőd szilánkjai
Kísértenek,
szívedbe ágyazva.

A forróságtól fulladsz,
Pedig tűz már rég halott,
Fagyott lelked megreped,
Gyűlölni akarod:
Mégis szereted.

Végtelennek tűnő,
Gyilkos pillanatok,
Mikor eljön az idő,
Forr a véred,
De megtenni nem tudod,
Nem vagy rá képes.

Vacogva sírsz,
Könnyeid a jégen kopognak
Belül már üres vagy:
Felemészted önmagad.

Örömből bánat,
Bánatból öröm,
Hidegen hagy minden:
Elpusztít a közöny.

Kihalt sósivatag,
Szíved kőkemény,
Életed céltalan:
Elporladt a remény.

Tétova, szánalmas gondolat,
Vissza akarod kapni,
Vissza akarod kapni önmagad.

A fájdalom ordítva távozik
Szemedbe vér tolul,
Minden, mi benned van,
Újra lángba borul.

Ereidben fortyogó,
Sós víz hömpölyög,
Lángol már a jég:
Megölöd közönyöd.

A vérző, tépett sebek sikolyai
Ezentúl veled lesznek,
S ha akarod, ha nem,
Örökké emlékeztetnek.

Egyetlen gondolatot szül
A sok régi emlék,
A sok régi hely:
Ha nem szúrnak hátba,
Talán soha nem támadsz fel!

Máshogy látod a világot:
Nem vagy már áldozat.
Filléres borotvahabbal arcán,
Tükörképem fáradtan bólogat.