Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28350
Linkajánló
 Az Élet és Irodalomról

100 éves a Nyugat
Az Élet és Irodalom, közkeletű nevén ÉS, irodalmi és politikai hetilap; az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb értelmiségi fóruma a magyar sajtóban.



Első száma 1957. március 15-én jelent meg; azzal a céllal indították, hogy az 1956-os forradalom után betiltott Irodalmi Újságot „helyettesítve”  az írók orgánuma legyen (minthogy a Magyar Írók Szövetsége akkoriban szintén nem működhetett, a lapot az ún. Irodalmi Tanács adta ki). Első főszerkesztője Bölöni György, felelős szerkesztője Mesterházi Lajos volt. 1959. október 23-tól – Dobozy Imre főszerkesztésével – mint az újjászervezett Magyar Írók Szövetségének hetilapját adták ki. Kezdetben erős gyanakvás övezte. A balos irodalmárok szócsövének számított, de a politikai viszonyok enyhülésével párhuzamosan felengedett körülötte a bojkott. Az 196o-as években már olyan szerzők publikáltak benne, mint Déry Tibor, Illyés Gyula, Kassák Lajos vagy Németh László. Az ÉS Nemes György főszerkesztőségének idején (1963-74) nyerte el mai arculatát: ekkor alakult ki a lap nagy vonalakban máig megőrzött – tipográfiája, rovatbeosztása, újságírói-szakmai szemlélete. Erősségét főként a publicisztikai írások, a riportok, a tárcajellegű kritika jelentették. Főszerkesztői később Jovánovics Miklós (1974-82), Bata Imre (1982-91), Megyesi Gusztáv (1991-93) és Kovács Zoltán (1993- ). Minthogy a korabeli politikai viszonyok közepett a „közéleti” bírálat bizonyos fokig az írók előjoga volt, a hetilap viszonylag nagy mozgásteret élvezett a sajtó többi részéhez képest. Ezért – főleg az 1970-es években – a térség legliberálisabb lapjának tartották. Népszerűsége valamelyest csökkent a nyolcvanas évek végén, amikor a sajtószabadság kialakulásával párhuzamosan az egyes politikai-szellemi irányzatok is megindíthatták saját orgánumaikat, illetve a szorosabb értelemben vett politikai lapok végre betölthették funkciójukat. Az Élet és Irodalom helyzete azóta stabilizálódott, pártoktól független, szociálisan érzékeny liberális hetilapként továbbra is kiterjedt – főként értelmiségi – olvasóközönséghez szól.
 

Az Élet és Irodalomról általában
 
Az Élet és Irodalom ma Magyarországon gyakorlatilag az egyetlen irodalmi-közéleti hetilap, és ezáltal jelentős értékek hordozója. Az olvasó egyszerre talál benne színvonalas irodalmat, műkritikát, könyvbírálatot, élvonalbeli szerzőktől származó publicisztikát, tényfeltáró, oknyomozó riportokat, interjúkat és olyan, gazdasággal kapcsolatos írásokat, amelyek témájukkal, hangvételükkel és szerzőgárdájukkal egyaránt eltérnek a más lapokban megjelenő elemzésektől.
A magyar grafika élvonalába tartozó alkotók jó része is csak lapunkon keresztül juthat el egy viszonylag széles publikumhoz, évente mintegy ezer grafikát közlünk, s ezzel az ÉS az ország egyik legnagyobb „galériája”.
Lapunkban anélkül szólalhat meg az autonóm gondolkodású értelmiség, hogy különféle politikai és gazdasági érdekeket kellene szem előtt tartania. Ez mindenekelőtt annak köszönhető, hogy az újság kiadói jogának tulajdonosa maga a szerkesztőség.
 
A lap felépítése
 
Az ÉS – mint az fejlécén is olvasható – irodalmi és politikai hetilap. Első részében (16 oldalon) közéleti témák jelennek meg publicisztika, riport, interjú, esszé vagy glossza formájában, szerkesztői és szerzői között hat Pulitzer-díjas újságíró szerepel rendszeresen (Megyesi Gusztáv, Kovács Zoltán, Seres László, Rádai Eszter, Váncsa István, Rajnai Attila. Pulitzer-díjas volt a lap nemrégiben elhunyt főszerkesztő-helyettes, Tarnói Gizella is). A lap második fele részben műbírálat (mindenekelőtt könyv, emellett film, színház, zene, tárlat stb.), részben pedig kortárs magyar irodalom, és mint ilyen, a mai magyar irodalom rangos fóruma.
Ami a lap első részében közéleti műfajokban megjelenik, azt voltaképpen a lap irodalmi részében publikáló, a hazai értelmiség közismert és elismert irodalmi alakjai hitelesítik. Az irodalmi rovatokat a hazai irodalmi közélet és kritikusi szakma elismert szerkesztői gondozzák: Csuhai István, Dérczy Péter és Károlyi Csaba.
A grafikai rovat szerkesztője Szikszai Károly.
Olvasóinkról számokban
Az ÉS példányszáma az elmúlt tíz év alatt a másfélszeresére nőtt, jelenleg a nyomott példány 20.000 fölött van, az eladott 17-18.000 között mozog. Jelentős – és egyre növekszik – az előfizetői táborunk, meghaladja a 6.000-t. A korábbinál nagyobb energiát és pénzt fordítunk arra, hogy az egyes lapszámok tartalmára a társmédiák figyelmét felhívjuk.
AS lap az egyik legidézettebb magyarországi újság. Oknyomozó írásaink révén pedig rendre szerepelünk mind a napilapokban, mind pedig a különböző televíziós csatornák hírműsoraiban. Ezek hatása egyértelműen megmutatkozik olvasóink számának folyamatos növekedésében, amely pedig meghaladja a százezret (Sonda Ypsos, GKI). Mindez köszönhető annak, hogy az ÉS akár egész héten át tartalmas olvasnivalót nyújt egy-egy család minden tagja számára.
Kovács Zoltán

SCHEIN GÁBOR:

„Szemben a korral”?

Gondolatok a 100 éves Nyugat körül

„Azt mondják, hogy fehér a hó, / – Hiszen a látszat oly csaló! – // Csak én tudom, hogy fekete / Szálakból van szőve szövete. // Az ártatlan, szép szín alatt / Látom a sötét pontokat. // Megannyi mérhetetlen atom, / A sírból jő s a sírba von.” Komjáthy Jenő 1892-ben keletkezett Hópelyhek című verséből valók e sorok. Első olyan költőink egyike írta őket, aki már érintkezett az európai költészet nyelvét, szemléleti rendszerének egészét megújító baudelaire-i lírával. És mégis, mennyire másképpen szólal meg az övéhez hasonló tapasztalat Ady híres versében, A fekete zongorában vagy Babits Fekete országában. Komjáthy nyelve, aminek se módja, se ideje nem volt, hogy érzékelhetően befolyásolja az irodalmi ízlést, még nem szabadult ki a személyiség önérzékelésének romantikus-melankolikus kedélyvilágából, és ami ennél fontosabb, a szót még leíró-megnevező funkcióban használta, nem vált nála a vers egyedüli és eleven anyagává. Azt a másfél évtizedet, mely Komjáthy versét elválasztja Adyétól és Babitsétól, különösen hosszúnak látjuk a magyar irodalomban. Átvettük és többszörösen megerősítettük a Nyugat nézőpontját: a mozgalom indulását megelőző időszakot, főként ami a költészetet illeti, egyfajta történeti előkornak érzékeljük. A modern magyar irodalom első nyelvi változatait és fordítási kultúráját a Nyugat mozgalma teremtette meg, és nem valamiféle lassú átfejlődéssel, hanem a századvég társadalmi, politikai bomlását követően annak a fordulatszerű, nagy kulturális megújulásnak az áramában, amely a 20. század elején Közép-Kelet-Európa minden nemzeti kultúrájában a tudományok széles körére és a művészet összes akkori ágára kiterjedően lezajlott.
Ez volt a térségben a modern nagyvárosok születésének időszaka, és nem is elsősorban Bécsé, melynek körútja, a Ringstrasse 1873-ra lényegében már kiépült, sokkal inkább a „parvenű”, eleven Budapesté, vagy az olyan kisebb városoké, mint amilyen az akkori Nagyvárad volt. A Nyugat önreflexiójának kezdeti pontos működésére vall, hogy a magyarországi városiasodás alapvonásait és a városiasodásból fakadó kulturális konfliktusokat – a német ajkú családban született – Schöpflin Aladár A város című esszéje már az első évfolyam 7. számában meglepő pontossággal feltárta: „Ez a fejlődés oly sebességgel ment végbe, hogy még élhetnek olyanok, akik látták elkezdődni s látják most befejeződéséhez közeledni. Aki ma hatvan éves, az még mint gyökereiben német várost látta Pestet, ma pedig a német szó végleg visszavonult Buda öreg házaiba s ott is az öregapák már alig tudnak szívük szerint eldiskurálni unokáikkal, mert az öregapák még nem tudnak magyarul, az unokák pedig már nem tudnak németül. A mi apáink generációja hódította meg magyarnak Budapestet s a többi városokat. Ez a hódítás nemcsak azzal ment végbe, hogy a városok törzsökös lakossága magyarrá lett, hanem azzal is, hogy a magyarság mind nagyobb tömegei vonultak be a városokba. Az egykori falusi nemesnek, akinek gazdasága elpusztult a magyar élet hirtelen átalakulásában, fiai a városban élnek lateiner-életet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr s a parasztapák ivadéka gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamos kocsit vezet, leveleket kézbesít. (…) Itt van a gyökere annak az ellentétnek, mely a mai öreg és fiatal nemzedéket elválasztja. Nem értik egymást, apák és fiúk, s nem érti az egyik, amit a másik csinál. A fiú a városi élet élénkebb temperamentumát örökölte, könnyebben hajlandó az újdonságok befogadására, akár új irodalmi vagy művészi felfogásról van szó, akár csak újfajta szabású kabátról. Az apa a falusi ember konzervativizmusával óvatosabb az újdonságokkal szemben, ifjúkori emlékeivel együtt ragaszkodik az ifjúkori ízléshez is és nem bírja megérteni, haragra lobban, ha azt látja, hogy a fia a maga új eszméihez új formákat, új nyelvet keres. Őneki a költő daloljon a falusi életről, a paraszt legények és leányok szerelmeiről dzsentri úrfiak és kisasszonyok virtusairól. Ő ezt szereti, tehát neki ez így van helyesen, sőt egyedül ez méltó a magyar emberhez. Ebben van nemzeti szellem. Hogy a fia már észrevette, hogy magyar emberek ezrei dolgoznak füstös gyárakban, fülledt műhelyekben, vasutakon, boltokban, hogy ezt a felismert tényt irodalmilag és művészetileg is konstatálni akarja, hogy e célból a kifejezésnek új eszközeiről is kell gondoskodnia: ebből nem az következik, hogy a fiatal nemzedék egy más, a régitől a természet rendje szerint különböző nemzedék, egy más fejlődési fok képviselője, hanem az, hogy a fiatal nemzedék elfordult ősi hagyományaitól, meghamisítja a tiszta magyarságot és nincs benne nemzeti szellem.”
A modernizáció legfontosabb társadalmi feltételei közé tartozott egyfelől a szabad értelmiségi életmód és a hozzákapcsolódó liberális szemléleti formák megjelenése, egyáltalában a sajtó politikai szerepének növekedése, másfelől hogy az állampatrióta elkötelezettségű, ugyanakkor nemzeti érzelmű zsidó nagypolgárság helyben, hosszú távon megtérülő javakba fektesse tőkéjét, létrehozva a nemzeti ipart és a modern nagyvárosi kultúra alapintézményeit. Ez a folyamat kétségkívül igényelte volna a nemzet fogalmához tartozó elbeszéléskészlet radikális megújítását, a nemzeti és a polgári állampatrióta értékrend egyeztetését, amire a kiegyezés végső soron nem volt képes, és aminek lehetőségét a XX. század elején leginkább a Huszadik Század és az induló Nyugat köre igyekezett kimunkálni. Amikor Babits 1932-ben a folyóirat jubileumi matinéján a Nyugat színre lépésének pillanatára emlékezett, nem véletlenül éppen ezt a mozzanatot emelte ki, és a még mindig vezető szerepet játszó első nemzedék egykori céljait nem szűk értelemben vett irodalmi feladatokban jelölte meg: „Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen múlik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmus és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk – mint Ady mondta, »gyönyörűket írni«: az is több volt, mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.”
Ha a Nyugat első nemzedékét a szerzők társadalmi helyzete szerint vizsgáljuk, megállapítható, hogy a folyóiratban kezdettől fogva együtt volta a vidéki kis- és középnemesi hagyományokra visszatekintő nemzeti urbánusok, valamint az asszimilált budapesti polgárság képviselői, és már ekkor is találunk közöttük paraszti származású írókat, számuk majd a második nemzedék idején nő meg. A Nyugat programja a szintén rétegzett, az uralkodó politikai hatalommal összefonódó konzervatív értelmiségi elittel való ütközésben alakult ki. Mai szemmel visszatekintve azonban fontosabbnak tűnik, hogy az első évtized irodalmi modernizációjában hangsúlyosan vettek részt olyan hangok, amelyeket európai összehasonlításban, a bécsi századvég dekadenciájával, vagy a francia szimbolistákkal rokonítva tulajdonképpen konzervatívnak kellene neveznünk, nálunk azonban ezeket is radikálisan modernné tette a befogadói közeg felkészületlensége. Szembeszökő ugyanakkor, hogy egy-egy szerző esetében is nagyfokú ingadozás tapasztalható a modernizáció sikerében messzemenően kételkedő, a nemzet fogalmának romantikus örökségét megőrző hangok és a századelő francia példaképein nevelődött liberális radikalizmus között. A kételyekkel teli ingadozás arra utal, hogy a végső soron a Nyugat körében sem sikerült meggyőző ajánlatokat tenni olyan erős elbeszélésekre, melyek sikeresen egyeztették volna a nemzeti és a liberális állampatrióta értékrendhez tartozó gondolatformákat, és legkésőbb a 30-as évek közepére még a kezdeményezés is kicsúszott a Nyugat kezéből. Az ingadozás és a kételyek tünetcsoportjai valószínűleg pontosan felmérhetőek lennének a zsidóság kulturális asszimilációjával kapcsolatos utalások és álláspontok rendszerszerű áttekintésével, egyáltalán a korabeli antiszemitizmus típusainak feltárásával. Annyiban azonban e nélkül is pontosítható Babits visszaemlékezése, hogy a Nyugat meghatározó szerzői révén Ignotus Kelet népe című beköszöntő írásától kezdve kereste annak lehetőségét, hogy a modernista törekvéseket a nemzeti klasszicizmus kánonára épülő konzervatív kultúrképpel összhangba hozza, ami bizonyos pillanatokban akár iránytalanságnak is tetszhetett, 1919 után pedig több szerzőnél, például éppen az ünnepi beszédet tartó Babitsnál kifejezett jelei mutatkoznak egyfajta konzervatív fordulatnak. A kulturális modernizáció elkötelezettjévé mindenekelőtt Osvát Ernő öröksége tette a lapot, aki a megújulásban kizárólag annak esztétikai tartalmaira, az egyéni tehetség viszonylag tág ízléshatárokon belül vett megnyilatkozására és fejlődésére volt figyelemmel. Osvát neve, mint a laphoz tartozó értékek legkisebb közös többszöröse, egyet jelentett az irodalom autonómiájának programjával, ami egy új társadalmi szereplő, a lateiner értelmiségivel konkuráló, nagyvárosi, politizáló szabad értelmiségi megjelenésével és megerősödésével hozható kapcsolatba.
Az irodalom autonómiájának esztétikai programját a Nyugat győzelemre vitte. A győzelemre azonban Babitsnak 1932-ben már emlékeztetnie kellett: „A Nyugat forradalma legelsősorban szabadságharc volt, s tagadhatatlanul sikerült az irodalmat fölszabadítani ezer megkötöttség, álszemérem és oktalantabu bilincsei alól, melyekre ma már egyetlen valamire való író sem ad semmit, akár jobb-, akár baloldali.” Ekkoriban már a Nyugat szerkesztője is megbicsaklónak látja a lap átfogóbb kulturális céljait, és az új feladatokat a megváltozott helyzetben egyfajta értékőrző magatartásban jelöli ki, ami az irodalom archaikus, a XIX. századból eredő funkcióinak fenntartásával vagy inkább újraképzésével párosul: „Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? Hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? Hol van, ami elválaszt s szembeállít? Hol van az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer? (…) … az élet soha barbárabb és erőszakosabb nem volt, és soha több hajlamot nem mutatott, mint ma, hogy a kultúrát letaszítsa a presztizses magasságról, melyen mindig egy kicsit bíró és vezető is volt, és prostituálja a saját harcos céljainak szolgálatára. A Nyugat iparkodott ettől a prostituciótól ment maradni;”
A program megbicsaklásának okai alighanem 1919-ig vezetnek vissza. Legalábbis erre utal, egy név, Hatvany Lajos nevének feltűnő elhallgatása a jubileumi ünnepségen. Hatvany bécsi emigrációjának idején 1922-ben A magyar értelmiség katasztrófája (Irodalom és forradalom) címmel folytatásokban hosszú tanulmányt közölt a Jövő hasábjain. Ez is egyfajta írástudó-per volt, ám a perbe fogott ezúttal Babits volt, akinek Hatvany szerint a magyar irodalom princepsévé kellett volna válnia Ady halála után, erre a szerepre azonban méltatlannak bizonyult a Magyar költő kilenszáztizenkilencben megírása után . A vitacikk, mely Babits pályájának legválságosabb pillanatában a tisztázás szándékával íródott, amikor a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság vizsgálni kezdte tagjai kommün alatti viselkedését, izgalmas adalékokat tartalmaz Babits és nem csupán az ő későbbi pályáját meghatározó alapkérdésekkel kapcsolatban. Itt csupán kettőt érintek ezek közül. A Babits által megtestesített szabad értelmiségi, aki régi uralkodó rendhez tartozó nemesi ősökre hivatkozhat, a politikai válság és váltás pillanatában feltűnően könnyen hátrál vissza a lateiner értelmiségi szerepébe, és szorítja háttérbe azt, amit később az irodalom baloldaliságának nevez, vagyis az ország kulturális, szemléleti modernizációjának igényét: „A költőben megrendült a sziget, lelkének szigete, mely annyi ősök lelkeiből épült − nem, nem változás az, nem is elvtagadás, mikor ő azt kiáltja, hogy konzervatív! Inkább felébredés, felismerése igaz hajlamának, valóságos rendeltetésének, kincseihez kapás a veszély idején. Mindig ezeket a kincseket őrizte… Konzervatív: őrző. Mindig az volt. Már származása arra jelölte ki. (Magáról beszél e sorok szomorú szerzője: legyen ő a példa!) Atyjai és anyjának atyjai ama diákos nemességből jöttek, mely Horatiust olvasta szőlőinek lugasa alatt. (…) Mégis forradalmárnak látszott az ostobák szemében, akiknek annyi műveltségük sem volt, hogy gyökereit látni képesek (…) lettek volna.” Amint a szabad értelmiségi leválasztja „a kultúra, a hagyomány, a nemzet” dolgát a politikáról („Ő nem politizált”), mondván mindezek messze a politika felett állnak, és a felfordult korral dacolva – melyben neki költőként élnie adatott – az örök értékek honában laknak, alkalmassá válik tulajdonképpeni ügyének elárulására.
A másik kérdés számomra ennél is izgatóbb. Babits a magyar irodalomban az elsők között találta magát abban a helyzetben, amelyben a XX. századi Európa legjobb művészeinek és filozófusainak sokasága mondott csődöt. Ő, aki az írót őrzőnek, a barbár erőszakkal szembeszegülő bírónak és vezetőnek, az ideálok emberének látta, egyszóval az irodalmat mindenekelőtt erkölcsi kérdéssé avatta, éppen az irodalom autonómiájának elvét, tehát a Nyugat alapeszményét felhasználva tette magát kritizálhatatlanná a politikai erkölcs kérdéseiben: „Amit ellenem vethettek, az legfeljebb annyi, hogy rossz politikus voltam, és nem láttam előre, ami következett. De hát köteleztem én magam arra, hogy jó politikus leszek? De hát egyáltalán politikus voltam én? Költő voltam, és egy kötelességem volt: lelkem igazát mondani: s azt tettem! Akkor érhetne vád, ha nem azt tettem volna. Semmi mást tőlem számon kérni nem lehet! Igaz, súlyosan érzem, rossz politikus voltam. Oly szavak is jöttek ki ajkamon, melyek a sötét sors eszközeivé váltak.” Mindehhez Babits joggal fűzi hozzá, hogy a vészt a háborús nemzeti uszítás idézte föl. Szavait mégsem könnyű megszabadítani az ítélkezések, a támadó és védekező indulatok megszállottságától. Az irodalom autonómiájának elve nem alapozza meg az irodalom pozícióját az erkölcsiségben, és szükségszerűen épít aszimmetriákat: a szabad értelmiségiként alkotó író – romantikus szerepminták maradékait is felhasználva − jogot formál magának, hogy „írói munkásságának” részeként beleszóljon a közügyekbe, de a kritikát elhárítja magától. És ez, amennyiben mértéktudattal párosul, nem elvtelenség. Az iróniának és az elrejtésnek mindenütt jelentős szerepet kell kapnia a hatalommal szemben, azzal a hatalommal szemben is, amelyet az irodalom magának tulajdonít, vagy inkább magának tulajdonított valaha. Az irodalom és a politika viszonyának értelmezését alighanem a görög komédiák tanulmányozásával kellene kezdenünk. Úgy vélem, a Nyugat és személy szerint Babits, vagy éppen Kosztolányi 1919 utáni konzervativizmusa is ilyen érett, a kommünt követő időszak tanulságait is beépítő konzervativizmus volt, amely bár mértéktudattal párosult, később sem volt mentes a csúszásoktól, tévedésektől. 1919 augusztusában mindenesetre ezt írja Babits Szabó Dezsőnek, aki akkor már a berendezkedő új kurzus embereként lépett föl: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra miatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értjük. A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem; s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor az csak folytatása a forradalomnak. Az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását.”
Ez a konzervativizmus már egy olyan korban bontakozott ki, amelynek legfőbb kérdései a világ technikai megszervezettségére , a tömegtársadalmak működésére, a személyiség sorsvesztésre és az önérdekű nacionalizmusok harcára vonatkoztak. Mindez Babits számára egyet jelentett a barbársággal. A modernizáció kérdéseit ekkor már döntőrészt nem az első nemzedék tagjai, hanem a fiatalabbak, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László és mások tették fel, anélkül azonban, hogy kellő mélységében megértették volna Babits vagy a mindennemű moralizálást félmosollyal elutasító Kosztolányi konzervativizmusának iróniáját és rejtőzködését.
A Nyugat elindításának századik évfordulója alighanem alkalmat ad majd arra, hogy a legtétovábbak, a ma ideátlanságát és iránytalanságát kiállni nem tudók a kultikus gondolkodás retorikájából merítsenek némi bíztatást, példaszerűvé avatva az irodalmi modernizáció legszélesebb, bár korántsem egységes, bonyolultságában még minidig alig feltárt vonulatának válaszait. Pedig a Nyugatban számunkra nincsenek válaszok, ám annál több megoldatlan, következményeiben eleven, sokszor föl sem tett kérdés. Ha tanulhatunk egyáltalán valamit a jelenben a múlt irodalma által, sokáig kell kételkedve időznünk könyvtárakban, íróasztalok mellett, és legfőképpen a tükör előtt. Irodalmunk nem héroszi, harcunk, ha bárki képes közülünk kiszállni a kor lövészárkaiból, nem tragikus, amilyennek Babits a magukét hitte. Tapasztaltak vagyunk, tehát ironikusak és rejtőzködők, de annál szükségesebb naponta kutatnunk, hol és miben vagyunk a kor (a technika, a mediatizált piac, az érdekek, a romló közízlés) prostituáltjai.

( a szerző az Élet és Irodalom szerkesztőségét képviseli a komáromi kerekasztal - beszélgetésen)





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: 100 éves a Nyugat
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
100 éves a Nyugat:

Bárczi Zsófia: A Nyugat mint mérce a két világháború közti szlovenszkói irodalom

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

100 éves a Nyugat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.16 másodperc