Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Június
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 27533
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: pucunka

Arany Opus Díj 2019Kötelék

Sosem jártam még abban a városban. Legalábbis ezt hittem mindaddig, amíg az az idősebb nő oda nem lépett hozzám. Merően nézett, szinte szuggerált a tekintetével, és csak annyit mondott, Pucunka. Rángás futott végig a testemen, mint akit áramütés ért, valahonnan a szférák mögötti kietlenségből vagy talán egy feneketlen kútból visszhangzott felém a szó, ami valójában egy név volt, derengett, hogy az én becenevem lehetett valamikor, több évtizeddel azelőtt, életemnek abban a szakaszában, amelyről egyetlen fénykép sem tanúskodik, és amit a szüleim sem emlegettek soha. Elém tette a könyvemet, hogy dedikáljam, közben engem figyelt, én meg őt.

Látom, még emlékszel, mondta megkönnyebbült mosollyal az arcán. Mire kéne emlékeznem, asszonyom, vontam kérdőre. Hát, azokra az időkre, amikor még… Milyen időkre, asszonyom, milyen időkre kellene emlékeznem, sürgettem, mert éreztem, hogy elindult bennem valami visszafordíthatatlan: az a név döngetni kezdte az emlékezet egyik bezárt kapuját. Azokra az időkre, Péter, amikor még itt éltél ebben a városban. Én, itt, az kizárt. Pedig bizony éltél itt, harminc éve, a nevelőintézetben.  
Amikor egy hónapja levelet kaptam az ottani nyugdíjas klubból, hogy a nemrég megjelent novelláskötetem kapcsán szívesen látnának egy kis beszélgetésre, még nem gondoltam, hogy ez az ártatlannak tűnő meghívás a feje tetejére állítja az addigi életem. Megkértem a hölgyet, várjon meg a bemutató után, szeretném vele tisztázni ezt a Pucunka-ügyet. Beültünk egy közeli kávézóba, meg sem várta, amíg a pincér felveszi a rendelést, és már ömlött is belőle a szó. Hároméves korodig laktatok itt az otthonban, én voltam a dadusotok, Gita néni, nem emlékszel, ugye, mindegy, mindaddig, amíg örökbe nem fogadtak benneteket. Hogyhogy bennünket, kérdeztem értetlenül. Hát téged és a fivéredet. Döbbenten hallgattam. Őrá sem emlékszel? Az ikertestvéredre. Micsoda? Az ikerte… Palika! Ugye, nem emlékszel rá, ez szomorú, pedig olyanok voltatok, mint két tojás, csak én tudtalak titeket megkülönböztetni egymástól. Alig hittem a fülemnek, rengeteg kérdés tolult fel bennem, de a nő nem hagyott szóhoz jutni. Óriási botrány volt, amikor szétválasztottak benneteket. Palika későbbi nevelő szülei, tele kapcsolatokkal és pénzzel, valahogy elintézték, hogy csak egyikőtöket vigyék haza. Palikára esett a választásuk, fogalmam sincs, mi döntött mellette, talán csak a véletlen. Te meg, szegény Pucunka, ott maradtál velem, sokat sírtál, annyira sajnáltalak, el is döntöttem, hogy magamhoz veszlek, az enyém leszel, de röviddel ezután téged is örökbe fogadott egy végtelenül kedves házaspár. Akkor megnyugodtam, tudtam, hogy jó helyre kerülsz, de azért igyekeztem figyelemmel kísérni a sorsodat. Közben eltelt harminc év, te felnőttél, komoly író lett belőled, én meg nyugdíjba vonultam. Van saját gyermeke, kérdeztem rá, kihasználva a szusszanásnyi szünetet. Sajnos nincs, szegte le a fejét a nő, aztán újra felnézett és már mosolygott. De az otthonban minden gyerek egy kicsit az enyém is volt, ahogy te is. Kíváncsi voltam rád és a könyvedre, ezért felvetettem a klubban, nem hívunk-e meg. Hát, így kerültél ide, vissza.
Ahhoz képest, hogy egy órája még azt sem tudtam, hároméves koromig intézetben nevelkedtem, és nem a vér szerinti szüleim neveltek föl, elég jól álltam a sarat. Gita néniből áradt felém a szeretet, jó anyám lett volna, ha úgy alakul. Az egész történetben mégis Palika kezdett érdekelni a legjobban. Vajon mi van vele, hogy alakult a sorsa az elmúlt harminc év alatt? Elhatároztam, hogy felkutatom őt, éljen bárhol is.
A szüleimtől, vagyis hát, most már tudom, a nevelő szüleimtől nem vártam segítséget, jól bántak velem, felneveltek, iskoláztattak, nem akartam idős korukra felzaklatni őket a múlttal. A vér szerinti szüleim érdekes módon egyáltalán nem érdekeltek. Jó esetben megvolt rá az okuk, hogy csecsemő korunkban intézetbe adjanak, de hogy azóta sem érdeklődtek felőlünk, arra nincs mentség. Lemondtak rólunk. Én is róluk. Gita néni viszont sok hasznos információval látott el. Két hónapos utánajárással, levelezgetéssel kiderítettem, hogy Pablo, vagyis Palika diplomata apjával és képzőművész anyjával még a nyolcvanas évek végén, nem sokkal az örökbefogadás után Spanyolországba települt. Miután elvégezte a madridi művészeti egyetemet, Barcelonába költözött, a tenger mellé, hogy zavartalanul kiélhesse festői ambícióit. Találtam a neten egy spanyol nyelvű recenziót a legújabb tárlatáról. A cikk írója izgalmasnak, sőt enigmatikusnak tartotta Pablo festményeit, amelyek mögött, szerinte, egy-egy szóban is elmesélhető történet búvik meg. Ezért olyan mozgalmasak, már-már túlzsúfoltak a képei. Minden egyes alak vagy tárgy különleges jelentőséggel bír, nélkülük nem fejthető meg a festmények mögöttes jelentése, nem göngyölíthető fel a vászonra vitt történet. Kár, hogy a szerző csupán általánosságban írt Pablo művészetéről, az elképzeléseit nem támasztotta alá konkrét művek elemzésével. Lehet, hogy neki sem sikerült kibogozni a szálakat?
Régebben olvastam valahol, hogy az egypetéjű ikrek között létezik egyfajta lelki kötelék, mintha az énjeik összekapcsolódnának, és kölcsönösen érzik, ha a másikkal történik valami. Bevallom, amióta tudom, hogy Palika létezik, több olyan eset is eszembe jutott, amelyre eddig nem találtam magyarázatot. Előfordult, hogy keserves zokogásra riadtam fel éjszaka. Én sírtam, látszatra teljesen ok nélkül, hiszen nem volt lázálmom és nap közben sem történt semmi tragikus. De volt olyan is, hogy azt éreztem, valami külső erő írásra késztet, pedig akkor éppen semmilyen téma nem foglalkoztatott. Odaültem hát a laptopomhoz, és csak úgy szikráztak a billentyűk az ujjaim alatt, s mire felocsúdtam, ott lüktetett a képernyőn a szöveg, amihez az égvilágon semmi közöm nem volt. Csak leírtam. Akkor nem tudtam mire vélni ezeket a fura eseteket, de most már tudom, hogy Palika volt. Mintha egy telepatikus csatornán keresztül mindig is kapcsolatban lettünk volna egymással. Talán vele is történtek hasonló dolgok. Oda kell utaznom, méghozzá titokban, hadd legyen meglepetés. Biztos, hogy Pablo nem tud a létezésemről, ellenkező esetben már rég megkeresett volna.
Sikerült jegyet szereznem egy fapados Budapest-Barcelona járatra. Habár információim szerint Pablo valahol a város egyik külső kerületében élt, úgy gondoltam, először megnézem a tárlatát a katalán fővárosban, hogy úgymond „képben legyek”, ha majd találkozunk. A repülőgépen a kötetemet lapozgattam, mindig van nálam egy, talán babonából, talán hiúságból, de ezt a példányt most neki szántam. Valami frappáns, személyhez szóló ajánláson törtem a fejem, közben beleolvastam a nyitó novellába, amelynek Mestermű a címe. Egy megszállott türelemüveg-építőről szól, aki több hónapon át Kolumbusz Santa Maria-jával bíbelődik, igyekszik belevarázsolni a hajó kicsinyített mását egy palackba, közben azonban teljesen megfeledkezik a vele együtt élő nőről. S amikor az végső elkeseredésében, s talán, hogy felhívja magára a figyelmet, felakasztja magát a padlásműhelyben, a férfi nem érti, miért tette. Viszont a palackba zárt hajón felfedez egy apró hiányosságot, ami még a gerendán himbálódzó élettelen testről is elvonja a figyelmét. Tudom, kissé morbid, vagy inkább abszurd a történet, de attól még valós párkapcsolati problémákat feszeget. A kötet első ciklusa ehhez hasonló mániákus alakokról szól, van, aki az elemi boldogságra vadászik, és végül az ablaka előtt cikázó fecskék szabad röptében találja meg azt, és a felfedezés mámorában kilép az ablakon. Van, aki annyira azonosul a saját mániájával, történetesen a horgászattal, hogy hallá szeretne változni, és egy napon egyszerűen belesétál a folyóba, míg el nem nyelik a habok. Egy másik szövegben szereplő kínai szerzetes élő Buddhaként kíván a nirvánába jutni, ezért háromezer napon át sanyargatja a saját testét, míg teljesen ki nem szárad és el nem pusztul.  
Közben megszületett a Pablónak szánt ajánlás szövege, ráfirkantottam hát a kötet címoldalára, majd hátra dőltem, és lehunyt szemmel élveztem a landolás pillanatait.
Taxival vitettem magam a neten megadott címre, a belváros egy csendes utcácskájában található galériához. A bejárat fölött nagy tábla hirdette a kiállítást, angolul is, gondolom az idetévedő turisták miatt: „Painted stories – pictures by Pablo Vargas (Megfestett történetek – Pablo Vargas képei)”. Döbbenten meredtem a plakátról rám mosolygó férfira: én voltam! Vagy legalábbis a tökéletes alteregóm, Pablo, az ikertestvérem. Mint két tojás, jutottak eszembe Gita néni szavai, s valóban, ijesztő volt a hasonlóság, főleg így, hogy nem voltam hozzászokva a gondolathoz, hogy él valahol a világban egy tökéletes hasonmásom. A tekintete, a mosolya, de még a hajviselete is azt sugallta, hogy én vagyok a képen, vagy hogy az ott fönn nem is kép, hanem egy tükör.
Nyirkos tenyérrel, izgatottan léptem a tágasnak éppen nem mondható, de ügyesen megvilágított terembe. Körülnéztem, majd elindultam a falat borító festmények felé. Egy széken idősebb hölgy bóbiskolt, talán a teremőr, a lépteim zajára felhorkant, majd mosolyogva rám köszönt: Bienvenido, maestro! Riadtan biccentettem felé, igyekeztem leplezni az ámulatomat, amit csak fokozott az a kosztümös fiatal nő, aki kilépve egy oldalajtón, sietve elvonult előttem, közben csak úgy odabökte: Hola, Pablo! Hola, vágtam rá gépiesen, és igyekeztem egy oszlop takarásában minél közelebb jutni a festményekhez, nehogy más is „felismerjen”.   
A teremben csupán egy fiatal pár sétálgatott, műértő szenvedéllyel vizsgálgatták a képeket, közben halkan, gesztikulálva, meg is beszélték a benyomásaikat. Odaléptem az első festményhez. Már a falhoz közeledve feltűnt, hogy a központi alakja egy ablakban álló fiatal férfi, egy fiú, de azt csak a kép előtt állva vettem észre, hogy tekintete áhítattal követi két fecske könnyed cikázását az azúrkék égbolton. Zavartan pillantottam a kép címét feltüntető táblácskára: „Felicidad elemental - Elementary happiness”. Hátra hőköltem a felismeréstől: de hiszen ez az Elemi boldogság! Igyekeztem aprólékosabban szemügyre venni a kép minden kis részletét. Bármennyire hihetetlennek tűnt is, rá kellett jönnöm, hogy amit látok, az nem más, mint az egyik novellám vizuális megjelenítése. A szöveg minden fontosabb rekvizituma ott volt a vásznon: a kinyitott laptop, amelyen a fiú tudományos precizitással osztályozta a boldogságra utaló elemi mozzanatokat, az ablak alatt tátongó hatemeletnyi mélység, és a kép sarkában gubbasztó, megtört anya, aki képtelen volt autizmusra hajlamos fiát kizökkenteni a rögeszméjéből. Szinte félve közelítettem meg a következő festményt. Csak abban reménykedhettem, hogy egy fatális véletlen áldozata vagyok. De, amikor odasandítva megpillantottam a hálóinges nőt, ahogy a gerendáról lógva élettelen tekintetét az asztalon álló türelemüvegre szegezi, erőt vett rajtam a rémület. A palackban természetesen ott díszelgett Kolumbusz hajója, a Santa Maria, és mi más lehetett volna a kép címe, mint „Obra maestra – Masterpiece”, vagyis Mestermű. Szó szerint megszédített a megmagyarázhatatlannak tűnő mozzanatok sora, sürgősen le kellett ülnöm a legközelebbi zsámolyra. Mi ez, kérdeztem magamtól, mi akar lenni ez a kísérteties egybeesés? Lopva végigfuttattam a tekintetemet a falon. Így, hogy tudtam, mire figyeljek, már messziről láttam, hogy a többi festmény is valamelyik novellám történetét ábrázolja. A sorban talán hetedik képen épp Csang Liu-csüan kérgesre aszott testét helyezik el szerzetes társai a kicsiny kősírban, kezében az életjelt adó csengettyű szalagját szorongatja. A festmény címe: „Tres mil dias - Three thousand days”, vagyis Háromezer nap. Bingó!
Épp arra gondoltam, hogy sürgősen innom kellene egy sört, mert elszáradok, mint egy falevél, és háromezer nap helyett egy pillanat alatt az Élő Buddha sorsára jutok, amikor a terem hátsó részében kinyílt egy ajtó és egy kisebb csoport közeledett felém. Spanyolul beszélgettek, nem ügyeltek a hangerőre, gondoltam talán bennfentesek lehetnek itt, azért. Megpróbáltam egy kicsit összeszedni magam, felálltam és feléjük fordultam. Öten voltak. A középső alak épp akkor vett észre, amikor én is őt: Pablo volt az. Néha megesik, hogy az ember összefut valakivel, aki zavarba ejtően hasonlít rá. Állítólag mindenkinek akad egy-két alteregója a hétmilliárdból, de csak igen ritkán fordul elő, hogy egymásba botlanak. Ráadásul az egypetéjű ikrek esetében a hasonlóságot felváltja a tökéletes egyezés. Pablo arcáról lerítt, hogy a könnyeivel küszködik, szóval, tudott rólam. Nem volt mire várnom, széttártam a karom és tettem felé egy lépést. Palika, mondtam, vagy inkább kérdeztem elcsukló hangon, és szinte azonnal jött is a válasz, tökéletes magyar kiejtéssel: Petike! Na ekkor törött el mindkettőnknél a mécses, egymás nyakába borultunk, a többiek ugyan nem nagyon tudták mire vélni a történteket, talán csak sejthették, hogy egy váratlan családegyesítésbe csöppentek.  
Három hónapja halt meg az apám, vágott bele Pablo a műterme felé hajtva a kocsijával. A halálos ágyán mondta el, talán, hogy könnyítsen a lelkén, hogy van egy ikertestvérem, Petike, akit szégyenszemre ott hagytak a gyermekotthonban. Állítólag azért tanított meg magyarul, mert mindig is tudta, hogy egyszer majd találkozunk. Ránéztem. Én is alig két hónapja tudom, hogy a világon vagy, Pablo, teljesen véletlenül derült ki. Majd elmeséled, fordult felém. Aztán már szótlanul ültünk egymás mellett, némán kémleltük az utat, amíg meg nem érkeztünk.
Pablo bevezetett a műtermébe, amit a lakása egyik szobájából alakított ki. Hellyel kínált, aztán valahonnan előkerített egy konyakosüveget és két poharat. Öntött, majd magasba emelte az italt: Arra, hogy ennyi év után újra együtt vagyunk. Koccintottunk, aztán előhalásztam a poggyászomból a könyvemet, amit ajándékba szántam neki. Letettem elé az asztalra. Ezt neked hoztam, Pablo. Amikor meglátta, szinte elsápadt. Szuperhold - ezt te írtad? Igen, de gondolom, már olvastad, hiszen láttam a festményeidet… Nem, nem olvastam, vágott a szavamba még mindig izgatott hangon. Nem? Na de akkor mi alapján… Viszont apám halála után festettem neked egy képet. Hátoldalával tette elém. Írtam egy ajánlást a hátlapjára, bíztam benne, hogy egyszer majd elolvashatod. „Bárhol is vagy, ugyanaz a hold süt rád is, rám is.” Azt hittem, nyomban lefordulok a székről. Némán toltam elé a kötetemet a dedikációnál nyitva. Szinte szóról szóra ugyanaz a mondat. Pablo hitetlenkedve ingatta a fejét: ez nem lehet igaz. Közben megfordítottam a festményt. Teljesen megegyezett a Szuperhold borítójával.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2019
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2019:

jelige: Viki története

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 1


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2019

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.09 másodperc