Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Szeptember
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28252
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: kukacbéniahős

Arany Opus Díj 2018Orsi
- egy diák-tanár szerelem rövid története -


    Különös érzés kerítette hatalmába, amikor az iskolából hazaérve a postaláda kulcsa után kutatott a zsebeiben. A kis vaskazetta felér egy zsákbamacskával, gondolta, sosem tudhatja az ember, milyen irányt vesz az élete, ha kinyitja.
Felesége írt a gyógyfürdőből. A tanár tudta, hogy a borítékban a saját lelkiismeretével találja szembe magát.
Már órák óta fekült a díványon, amikor az ódon falióra hangosan elütötte a hetet. Riadtan rezzent össze, akár a halálfélelemtől végsőkig elcsigázott vad, amikor a hajtók hangos csattogásaikkal az utolsó lehetséges rejtekbe űzik. Ő is a végítéletre várt. Kezében szorongatta a levelet, izzadó ujjai között lassan mállani kezdett. Talán már tízszer végigolvasta, s a tartalma egyre inkább egyetlen mondattá zsugorodott össze: „Remélem, Gábor, te is kiálltad a hűségpróbát.“ Közben egyfolytában a lányra gondolt.
„Gyenge a mi várunk“, könnyen romba dől, elég egy törékeny, hamvas arcú fiatal lány gyermeki rajongása, egy szenvedélytől csillogó szempár, egy játékos mosoly, és az ember elfelejt mindent, mindent, ami addig értelmet adott az életének. Ennyire könnyű fátylat borítani a közös múltra? Több mint húsz év örömeit és keservét feledtetni tudja egy szelíd mosoly? Egyre jobban hatalmába kerítette az önmaga iránt érzett mérhetetlen undora és viszolygása.
    Aztán elnyomta az álom. A mellkasán pihenő levél - engedve a gravitáció parancsának – egy óvatlan pillanatban a tarka perzsa szőnyegre hullott, félig becsúszva a dívány alá. Álmában egy végeláthatatlan behavazott mezőn állt, a távolból egy törékeny, fiatal női alak közeledett felé, lenge nyári ruhában, szalmakalappal a fején. Talán Orsi lehetett. Ahogy szaporodtak kígyózó lábnyomai a hóban, úgy vált az arca egyre felismerhetőbbé. De mire karnyújtásnyira ért, inkább Mártira, a feleségére kezdett hasonlítani, ifjú korában. A nő eszelős kacagása betöltötte a teret. A szél lefújta fejéről a kalapját, bele a hóba. Márti (vagy talán Orsi?) széttárt karokkal ugrott a nyakába, és démoni hangon ordította: „Az enyém vagy, csakis az enyém!”.
    Riadtan ült fel a díványon. Testét verejték áztatta. Agyába villant a levél, de hiába kereste maga körül, sehol sem találta. A szemközti falon függő tükör mélykék sötétjébe meredt, és megpróbálta értelmezni az álmát. Szinte tökéletes volt a csend. Csak a fridzsider duruzsolt a konyhában, és egy másik utca másik házának udvarán láncra vert kutya panaszos vonítása hallatszott.
- Szakítok Orsival – tört ki belőle váratlanul.


A lány másnap este ott állt a bejárati ajtó előtti lépcsőn. Ő kérte a találkát, ami a tanárnak kapóra jött. Így legalább megmondhatja neki, hogy ennyi volt, vége. Orsi arcát pirosra csípte a január esti fagy. Barna, hasított bőr bocskorán jól mutatott a fehér szőrmekarima. Kezén hasonló stílusú egyujjas kesztyűt viselt, a fején meg kötött sapkát, óriási gombóccal. Hóna alatt egy piros mappa a biológia tételekkel. A házból kiszűrődő fényben apró hópelyhek táncolták körbe a lány sziluettjét.
- Jó estét.
- Szia, Orsi.
- Hétre beszéltük meg, hogy ...
- Tudom, tudom. Gyere csak beljebb!

    
Az előszobába lépve a lány kibújt csinos, félhosszú vattakabátjából, lerúgta bocskorait, és a kis telefonasztalkára helyezte a kesztyűjét meg a sapkáját, majd elindult a férfi után. Áthaladva a kis hallon megcsapta őt a nappaliból kiáradó meleg. Érezte, a norvég mintás pulóvert nem sokáig bírja magán. Habár a férfin csak farmer meg egy kockás flaneling volt - amolyan lezser otthoni viselet -, a lány megérkezése óta mégis megjelent a homlokán egy-két verejtékcsepp. Kezdte újra védtelennek érezni magát a szenvedély hullámaival szemben. Már csak a gondolattól is, hogy egyedül vannak a házban, elszállt minden eltökéltsége, s helyébe furakodott a minden realitást sutba vágó fantázia. Lopva a karosszék felé közeledő lányra nézett. Mintha minden áttetsző lett volna rajta. A látvány beleégett a férfi agyába, és ott lebegett lelki szemei előtt, bárhogy próbálta elterelni a gondolatait.  
    Közben a lány, egyik lábát maga alá húzva, befészkelte magát a kárpitozott karosszékbe. A mappát a dohányzóasztalra fektette, kicsit várt, aztán kinyitotta, és lapozgatni kezdett a tételek között. A férfi elbűvölten követte tekintetével ujjainak finom mozdulatait, ahogy a lapok közt keresgél, vagy a szemébe hulló hajtinccel játszadozik.
- Azt hiszem, ez az – bökött végül a lány az egyik papírlapra. – A tizenhetes tétel.
A férfi reményt vesztve próbált szabadulni a billog égető érzésétől.
- A tizenhetes? Melyik is az?
- Öröklött magatartásformák.
- Értem. – Tudta, hogy az egyetlen megoldás számára, ha rögtön felveszi a tanárszerepet.
- Nos. Induljunk ki abból a tényből, hogy az élőlények állandó kölcsönhatásban állnak környezetükkel, például a növények elfoglalnak egy bizonyos helyet a térben, árnyékot vetnek, és ezzel más fajok számára kedvező vagy éppen kedvezőtlen életteret alakítanak ki.
- Eddig világos – biccentett Orsi.
- Helyes. Tehát, az állatok viselkedésükkel válaszolnak környezetük állandó változásaira, mégpedig úgy, hogy magatartásuk elősegítse a környezetbe való beilleszkedést. Vagyis a nem tapasztalatokon alapuló, hanem genetikailag meghatározott viselkedést nevezzük öröklött magatartásformának.
- Aha. Szóval az élőlények ösztönösen viselkednek úgy, ahogy nekik a legjobban megfelel.
- Vigyázat! Az ösztön nem azonos az öröklött magatartásformával.
- Neem? Na, akkor ez az, ami nem volt világos! – derült fel a lány arca.
- Ösztön alatt ugyanis egy olyan összetett magatartáscsoportot értünk, amelyben öröklött és tanult elemek egyaránt felfedezhetők. Mindig egy meghatározott külső inger hatására...
- Ja, igen, a külső inger...
- ...szóval ennek hatására jön létre a feltétlen reflex...
- Tényleg, a feltétlen reflex!
- ...ami az adott ingerre feltétlenül bekövetkező válasz. – A férfi elbizonytalanodott: „Ezt most direkt csinálja? Készakarva kihangsúlyozza a kétértelmű fogalmakat. Én hülye, hogy bekaptam a horgot! Már rég észre kellett volna vennem, hogy itt másra megy ki a játék.“
- Köszönöm, most már minden világos – rebegte szemlesütve Orsi.
- Világos? – kelt ki magából a tanár. - Számomra meg éppen most kezd minden összekuszálódni.
- De hát én csak...
- Nézd, Orsi! Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy igazából nem a tizenhetedik biosztétel miatt vagy itt, hanem...
- Hanem azért, mert már egyszerűen szükségem volt arra, hogy újra kettesben lehessünk. Csak mi ketten. Nem tehetek róla, de egszerűen hiányzik a közelsége, az érintése, a...
- Jó, jó, inkább ne is folytasd! – vágott a szavába a férfi.


Előrehajolva beszélt, miközben ujjaival a piros mappa sarkát gyűrögette. Orsi megfogta a kezét. A férfi hagyta. Sejtelemes bizsergés áradt szét a testében. A lány sápadt kis keze helyet követeltve, lassan bekúszott a hatalmas tenyér alá, mint amikor a napon elbágyadt gyík menedéket keres a moha alatt. Az egyesülés szimbolikus pillanata volt ez. Belépés az időkapun át egy transzcendens világba, kizárva a jelent, a teret, a matériát.
Vadul estek egymásnak, mint két acsarkodó farkaskölyök. Már egyiküket sem izgatta, hogy öröklött magatartásforma vagy ösztön vezérli-e tetteiket. A dívány felé hátrálva meg-meginogtak a bódulattól. Orsi közrefogta a férfi fejét, és medúzaként az ajkára tapadva csókolta. A férfi egy ügyes mozdulattal kiszabadította a lányt gyapjú-börtönéből. A lány, valami ősi ösztöntől vezérelve lassan a díványra ereszkedett. Úgy feküdt ott szendén, mint a tó vizén súlytalanul lebegő, álmában megzavart vízitündér. A férfi fölé hajolt. Ahogy közeledett felé, egyre erőteljesebben érezte a lány testéből áradó illatot. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy csak az illatra összpontosíthasson. A lány ott pihegett alatta, átadva magát a pillanatnak. A flaneling bolyhai csiklandozni kezdték a lány gesztenyebarna mellbimbóit. A férfi a lányt nézte, de a bájos arc közelsége már nem engedte az éleslátást, a kép elhomályosult. Viszont a férfi látóterének perifériáján megjelent egy zavaró részlet. Egy tenyérnyi nagyságú világos folt, ami a kis perzsaszőnyeg alól kandikált ki. Márti levele! „Remélem, te is kiálltad a hűségpróbát!“ – visszhangzott a férfi agyában. A varázs egy szemvillanás alatt köddé vált. A tanár esetlenül kászálódott le a díványról.
- Sajnálom, Orsi. Kérlek, öltözz fel – suttogta szinte eszelősen. A megrémült lány egyedül maradt az ágyon, akár egy hanyagul odavetett ruhadarab.
- Na de... mi történt? – Orsira sokként hatott ez a hangulatváltás. Tágra nyílt szemekkel, riadtan ült fel, és szemérmesen maga elé tartotta a pólóját.
    A tanár szótlanul az ablakhoz ment, és a rézsút állított redőny résein keresztül a szállingózó hópelyheket kémlelte. Tudta, valahol messze egy nő gondol rá.
- Öltözz fel – zárta rövidre, vissza sem fordulva. Orsi, miközben felkapta magára a pólót és a pulóvert, azon töpregett, hol rontotta el. De hiába pörgette vissza az eseményeket, nem talált magyarázatot. Eltökélte, hogy nem futamodik meg. Befészkelte magát a karosszékbe, akár egy durcás medvebocs, de érezte, hogy egyre tanácstalanabb. Először csak szipogott, majd a szeme sarkában megcsillant az első könnycsepp. Elveszettnek, becsapottnak, kisemmizettnek érezte magát. Testét-lelkét tette kockára, s úgy látszik, vesztett. Mi lesz most vele? Egyedül maradt – újra.


    Súlyos, nyomasztó csend telepedett a szobára. Akár nyugodt éjszakákon, amikor sűrű sötétségbe burkolózik minden, most is felértékelődtek a neszek, az apró, emberi füllel alig érzékelhető zajok. Az imént még elektromossággal töltött levegő szinte fagyossá vált. Valami végleg elszakadt, s ezt már mindketten tudták. A férfi szólalt meg először.
- Tudom, Orsi, most arra gondolsz, mennyire szánalmas vagyok.
A lány nem válaszolt, nem forgott sem az agya, sem a nyelve.
- És tudod, teljesen igazad van. Szánalmas vagyok és gyáva. De így legalább megmenekültem egy óriási baklövéstől, amivel mindkettőnk életét tönkre tehettem volna.
- Ez nem igaz! – tört fel Orsiból az indulat.
- Gondolj csak bele, mennyi meghurcoltatás és vádaskodás ért volna bennünket, ha kitudódik a...a kapcsolatunk.
- Micsoda képmutatás! – hördült fel a lány. – És én még azt hittem, őszinték az érzelmei.
- Vádolj csak, megérdemlem. De tudnod kell, hogy ez a három hét volt életem legsejtelmesebb és legtitokzatosabb időszaka. Álomszerű volt. Álomszerű... és feledhetetlen.
    

Az utolsó szavakra a lány felkapta a fejét. „Ha így van, miért kell, hogy vége szakadjon?“, kérdezte volna, de a férfi megelőzte.
- Van azonban egy határ, amit egyszerűen képtelen vagyok átlépni. Túl racionális az elmém ahhoz, hogy ennyi romantikát befogadjon. Nem vagyok képes elvonatkoztatni a valóságtól, s felrúgni mindent, ami az eddigi életemet jelentette: az állandóságot, a biztonságot...
- A szerelem kockázattal jár, tanár úr, de megéri! – Ezzel Orsi ellőtte az utolsó puskaporát is.
- Te könnyen beszélsz, alig múltál tizennyolc, előtted az élet! Belefér egy-két adag rizikó, csalódás, szerelem... De nekem már van egy életem, ami nem enged. Sajnálom.
- És mi lesz velem? – kérdezte váratlan éllel a lány. – Mihez kezdjek most?
    A férfi gyöngéden felemelte a lány lehorgasztott fejét, és mélyen a szemébe nézett.
- Meglátod, eljön még az a pillanat, amikor majd jóleső érzéssel, fájdalom nélkül tekintünk vissza az egészre. Olyan lesz, mint egy hihetetlen álom, amely talán meg sem történt, mégis emlékezni fogunk minden apró részletére...
    Orsi azon kapta magát, hogy az utolsó mondatok hatására nyugalom árasztja el a testét. Az emlék örök és megmásíthatatlan, és csakis az övék marad, kettejüké.


    Könnyebb lett minden. A gondolatok, a tettek belső súlya egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Jelentőségük mintha elpárolgott volna. Maradt két ember, kongó üresen, értetlenül fürkészve a másikat, vajon jön-e felőle még valamiféle jelzés vagy impulzus. Megszűnt a cél, eltűntek a gesztusok, értelmét vesztette az együttlét. Mi a teendő ilyenkor? Úgy álltak ott, szemben egymással, akár egy romantikus film két szereplője a plakáton, némán, mozdulatlanul. Ez a kimerevített pillanat, bármilyen hosszú ideje tartott is már, semmiféle utalást nem tartalmazott sem a múlttal, sem a jövővel kapcsolatban. Maga volt a megtestesült jelen. A pillanat, hacsak parányi, majdhogynem mérhetetlenül rövid szakasza is az időnek, tart valameddig, van kezdete és vége, lehet történése, de maradhat üres is. Ilyenkor szünetel a lét. Leblokkol a tudat.
    Mindketten érezték, hogy ez az utolsó alkalom, amikor még él kettejük között a telepatikus kapcsolat, amikor még érzékelik egymás fokozatosan elhaló jeleit. Az adás fokozatosan gyengül, a két rendszer lassan lekapcsolódik egymásról, távolságuk egyre nő, míg el nem nyeli őket az univerzum mély csöndje.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc