Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16148
Linkajánló
 Irodalomórák: Tőzsér Árpád saját, Sebastianus c. verséről

Irodalomórák
Satöbbi

A szerző Sebastianus c. versének keletkezéstörténete és néhány lehetséges jelentése



Tud-e, tudhat-e a költő adekvát módon, azaz a tárgya természetének megfelelően beszélni a saját verséről? A vers legbensőbb természete ugyanis (mint minden műalkotásé) a nyitottság, az a tulajdonsága, ahogy – egy jeles költőnk megfogalmazása szerint – képes minden olvasójával külön-vegyületet alkotni.
     S ilyen fekvésben a tulajdonképpeni kérdés az, hogy ki tud-e a szerző bújni a szerzői bőréből, s tud-e „önmagával” újabb és újabb vegyületeket alkotni, tudja-e saját versének újabb és újabb olvasatait adni, egyszóval: tud-e „olvasója” lenni a saját művének? Ha nem, akkor versmagyarázata lezárása lesz alkotása jelentésmezejének, vagy ahogy Roland Barthes írja A szerző halála című korszakos jelentőségű írásában: „valami végpontot jelöl ki” a saját műve számára.
     Tulajdonképpen tehát sohasem szerencsés dolog, ha az alkotó maga magyarázza az alkotását, a verstörténelemben mégis számos szerzői önértelmező versmagyarázatot ismerünk. S nemcsak a régmúltból, hanem az egészen friss irodalmi hagyományainkból is. (Említsünk meg itt hamarjában csak kettőt: Szabó Lőrinc: Vers és valóság; íródott 1955-57-ben; Petri György: Magyarázatok P. M. számára, 1992-ben íródott.) Bizonyára van tehát, az elmondottak ellenére is, értelmük a költöi önkommentároknak. A Szabó Lőrinc-féle Vers és valóságot közreadó Kabdebó Lóránt (2001) a kötet utószavában például azt írja, hogy a szerzők ilyenfajta szövege „a versek állandó szembesítése nélkül is élő olvasmányt adhat..., a költő emlékirataként jelenhet meg, másrészt... önálló műalkotásként is befogadókra találhat”.
     Én az itt következő, 1996-ban íródott, eredetileg Glossza (Leviticus, 1957), majd Sebastianus (miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták) (Finnegan halála, 2001), s végül Sebastianus, miután az agyonnyilaztatását túlélte, és halálra kínzatása előtt börtönbe zárták (Léggyökerek, 2006) címmmel megjelentetett versemhez írt kommentáromat elsősorban keletkezéstörténetnek tartom, s csak kevésbé szövegértelmezésnek.
     Kezdjük a megírás évével.
     Ha jól emlékszem, 1995 végén kezdtem írni, az első változatai afféle újgyakorlatokként születtek, azaz nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget nekik. Abban az évben voltam hatvanéves, megjelent a Mittelszolipszizmus c., az ön- és Közép-Európa-iróniára hegyezett ún. Mittel-versek korszakát összefoglaló és lezáró verskötetem, a születésnap és a verskötet megjelenése alkalmából jól sikerült szerzői estet rendezett számomra a Magyar Írószövetség (emlékszem, a Bajza utcai székház tele volt érdeklődővel, a kolozsvári Kántor Lajos tartotta a fő előadást, Szvorák Kati énekelt, s a közönség soraiban Mészöly Miklós is ott ült), a könyvem megkapta az Év Könyve-díjat (ezt a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa ítéli évente oda) – hatvanéves koromban (elég későn) elkezdődött a magyarországi pályafutásom. Éreztem, egy korszak lezárult az életemben, a Mittel-versek kitaposott útján nem mehetek tovább, valami mást kell kezdenem.
     Akkoriban éjjel-nappal Rilkét olvastam. A budapesti Holmi szerkesztőségéből kaptam egy furcsa borítékot, Rilkének a dilettáns költőhöz, Franz Xaver Kappus kapitányhoz írt szövegeit tartalmazta, kísérő levél nélkül. Később kiderült, a szerkesztőség egy versenypályázatra invitált, de a borítékból kifelejtették a felkérő levelet, Rilke szövegei illusztrációk voltak a kifelejtett levélhez. Én a költő intéseit (Rilke azt magyarázza egykori iskolatársának, hogy az irónia nem való versbe) magamra értettem, úgy gondoltam, valaki így akarja tudtomra adni, hogy únja a Mittel-verseimet szarkazmusát, s válaszolni akartam a „gúnyolódónak” (válaszoltam is, méghozzá egy versciklusban, az ún. Kappus-versekben!), ehhez tanulmányoztam újra a Rilke-életművet.
     Újból és újból visszalapoztam a nagy német költő Szent Sebestyén c. opusához. Azon túl, hogy nagyon tetszett (az önmagából töltekező, a befelé sugárzó fényben szépséggé magasztosuló erkölcsi erő klasszikus versszobra e mű), az érdekelt, hogy mi indíthatta Rilkét e vers megírására. Az egy pillanatig sem volt kétséges számomra, hogy valamely képzőművészeti alkotás. De melyik? Diocletianus pogányból kereszténnyé lett katonájáról, az agyonnyilazott, könyörületes nők által meggyógyított, majd mégiscsak halálra kínzott mártírról számos művészi ábrázolás, festmények, szobrok születtek.
     Átlapoztam néhány képzőművészeti albumot, elmélyültem Pollaiuolo, Antonello, Georges de la Tour Sebastianus-képeinek a tanulmányozásában, míg végül már úgy éreztem, hogy mint valami edény, magam is csordultig vagyok Sebastianus-élménnyel, s hogy ez az élmény itt is, ott is kicsorog belőlem.
     Papírra vetettem az első sorokat a vértanúról, de éreztem, hogy hiányzik belőlük valami. A Mittel-versek kötetlen formája itt nem működött, s idegen volt a témától a korábban már annyira kezemhez szoktatott irónia is. Egyedül a hagyományos vershelyzet: a témával való teljes azonosulás, a vallomásos forma ígérkezett használhatónak, de a mártír-pózhoz semmi kedvem nem volt. Adva volt tehát a kérdés: hogyan írjam meg a Sebastainus-élményemet úgy, hogy a vers enyém legyen, de a mártír-sorsot távol tarthassam magamtól?
     Miközben töprengtem, a legtöbbet Antonio Pollaiuolo Szent Sebestyén mártíromsága c. festményét nézegettem. Azt hiszem, a Szent Sebestyén c. opusában Rilke is Pollaiuolo Sebestyénét tette át versbe. A legendák szerint a mártírt a római katonák egy fához kötözték, s úgy nyilazták agyon. Pollaiuolo a fát ugyan meghagyta a képén, de az ágait lenyeste, s így a földről egy meggyötört fára, az első ágmaradványok magasába emelte a megkínzott testet. A katonák fölfelé, valami magasan fölöttük levőre lövöldöznek. „...dúljanak / pusztítói, rombolják e szépet” – mondja Rilke.
     De mire lövöldözzek én? Mi az a valami, ami bennem van, s amit el is akarok magamtól távolítani?
     Mikor elkezdtem formálni az anyagomat, bizony még nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy a Sebestyén név túlságosan meg van terhelve a „mártír” jelentésével, s így én inkább a magyar fül számára semlegesebben hangzó „Sebastianusról” fogok írni, s hogy az általam ismert művészi Sebestyén-ábrázolásokból az a Pollaiuolo-lelemény van rám a a legnagyobb hatással, hogy a lövöldöző katonák köre bezárja ugyan a fára kötözött Sebestyént, de annak az égre fordított arca-szeme mintegy jelzi a körből való kitörés lehetőségét, irányát. Álltam a hatvanas és hetvenes éveim határán, éppen stílusvedlés után voltam (ahogy az egyik Orbán Ottó-vers hőse mondja), a régi bőröm levetve, dideregtem meztelen idegvégekkel, s új bőrnek csak a még régibb bőröm, a szorongásaim, betegségeim pőre elpanaszolása, a személyes líra formája kínálkozott.
S leírtam az első strófát:

     Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez
     adatott neked feladatként.
     Börtön? Jó, de az ablak ad fényt,
     s néha kikattan a földi retesz.

     Ez eddig persze szimpla önmegszólítás: írj bármit, de ne panaszkodj, nehogy vissza kelljen térned a vallomásos kezdetekhez, az egyetlen jelentésbe zárt személyes lírához. Csakhogy: a tiltás önmagában megintcsak egyfajta zártság, ha úgy tetszik: börtön. Hogyan lehet valaki egyszerre bent is a körben és kint is rajta? Hogyan csinálta ez Sebastianus? S hogyan lehet ezt megoldani formailag?
     S itt jött a mentő ötlet: a glossza-forma. (A glossza régi spanyol versforma, amelyben a kezdő négy- vagy nyolcsoros strófa egy-egy sora azonos a következő strófák utolsó soraival, az utolsó versszak viszont teljességében azonos az első szakasszal, de benne a sorok fordított sorrendben következnek egymásra.) Régóta izgatott a tény, hogy ez a versforma a magyar költészetben tulajdonképpen idegen, kipróbálatlan. (Egyedül egy Eminescu-vers fordításaként, Dsida Jenő kitűnő magyarításában él.) Nekem most kapóra jött a struktúra zártsága. Az az önmagába visszatérő kör, amelyet a glossza szerkezete alkot, a Sebastianust körülálló katonákat idézte, a mártír „két felszakadó szeme” (Rilke) pedig a „kintség” lehetőségét. S talán azt a metafizikus „mindenen túliságot” is, amelyet a „formátlan létemben” én éreztem akkoriban magamban.
     Ez után a vers szinte már önmagát írta.
     A második strófa az első szakasz börtön-motívumát bontotta ki (utalva közben az ember, az én minden helyzetbeli zártságára is), a harmadik versszak a belső csend és tisztaság vállalására szólít föl, a negyedik a spirituális felé tolja a jelentést: egyenlőségi jelet tesz az emberi egzisztencia és a mártír-lét közé, s ezzel előkészíti az ötödik strófa metafizikáját:

     S ahogy a tekintet ki-kirepes:
     a vers ablakán kihajolva
     fölnyújtózkodsz egy égi sorba,
     kikattan halkan a földi retesz.

     Az önmegszólító, mintegy dialogizált Te-forma a szöveg érzelmi telítettségét, drámaiságát van hivatva fokozni. Az első és utolsó strófa már önmagában is egymással feleselő, „párbeszédelő”, egymásra reflektáló szubjektumokat tételez, de a köztük levő (kifejlő) négy versszak maga a dialógus. Ha nem félnék a helyzet túlteoretizálásától, azt mondanám, hogy a freudi fölöttes-én a Sebastianusként elképzelt, az aktuális tapasztalatok (lövöldöző katonák, irodalmi valóság, társadalmi lét, a megélt metafizika) által meghatározott születő (jövőbeli) énhez szól, azt próbálja alakítani.
     A vers lehetséges jelentéseinek első síkjában tehát az én számomra (mint szerző számára) az a dráma zajlik, amelyben a személy (az én, a lét és a kifejezés, a nyelv „mártírja”) nem tud érvényesen megszólalni (mert az addigi hangja, a pőre panasz, sőt már annak a visszája: az irónia sem hiteles – „Oly mindegy, most épp mi a börtönöd” – , az új hangja pedig még csak születőben van), s ebből a zaklatott, reménytelen zártságból a lehetetlen, az „égi sor” felé próbál kitörni.
     Ugyanakkor bevallom, hogy ennek az „alaptörténésnek” szándékosan irányítottam úgy a fordulatait, hogy más jelentések számára is nyitottak legyenek.
     S irányította azokat maga az öntörvényű forma is, a Paul Valéry-tétel értelmében, amely szerint „A verssor esetlegessége kijavítja a terv hamis biztonságát”. Mert bizony úgy igaz, hogy a versnyelv akkor kelti az élő organizmus, a szerves lét képzetét, ha minden sora meglepetés, ha egyik sem következik logikusan a másikból. (S ha mégis bizonyos logika szerint alakul a corpus, akkor lelepleződik az előzetes terv, a szöveg sematizmusa.) S viszont az is igaz, hogy a mű ún. egységes átformáltsága (amely végsősoron szintén a szerves léttel azonos) vonatkozásában a legprecízebben kidolgozott forma sem képes elég következetes lenni. Arra csak a személyiséggel, az egzisztenciával összeforrott kifejezés, ha úgy tetszik: a stílus képes.
     Summa summárum: remélem, a Glossza, illetve Sebastianus c. versem távolról sincs bezárva a „stílus-vedlés” egyetlen jelentésébe, olvasható a mű például pusztán Sebastianus-történetként, értelmezhető mondjuk Pollaiuolo és Rilke Sebestyén-képének az intermediális felülírásaként, vagy értelmezhető akár azon a szélsőségesen egzakt-tudományos nyelven is, amelyen a kitűnő kritikus, H. Nagy Péter nemrégen értelmezte, s aki szerint „Tőzsér alkotása az utómodern hagyomány domináns szövegszervező képleteit eleveníti fel, ám azok idézhetőségét egy onnan nézve idegen beszédhelyzet közbeiktatásával teszi reflektálttá”.
     Stb., stb., stb.
     Mert a vers igazi jelentése valószínűleg éppen ezeknél a satöbbiknél kezdődik.

     Tőzsér Árpád



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Irodalomórák
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Irodalomórák:

Ardamica Zorán Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén c. regényéről

Hír értékelése
Értékelés: 3.5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.39 másodperc