SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Lám csak, mily szép a vöröslő égtenger!
Benne e utolsó fényteljes szentséggel.
Keserűségből oly gyorsan lesz édesség,
S szívemben ily óriási békesség.

Hol bokor mellől, szemem elé vetül,
Látható fényességen keresztül,
Te nagy pompa!, imádott múzsa,
-kinek ajkáról virít vöröslő rúzsa-

Te lelked mellet ágyaztam helyet,
Hol majd létem boldogságra lelhet
De már bor hörpintésére vágyik ajkam, s nyúl kezem
Minthogy csókra essék véletlen veled kedvesem!

Hiába volt hát öröm s szépséges hangulat,
Ha ördögöt vonszolt egy ízben az alkonyat!
Tekinteted a vak homály s szürke lepel
-Szentségem! mérgeddel mára bússa teszel!

De hadd lám csak, mily szapora a szemed!
S hadd lám, ezt mily hazugan teszed!
Színpadunk mára csak gúny, giccs, zavart élet
Széttiporta már, az egyszerű létet!

…de mégis nyújtom ajkam, nem kell más
csak a Csók, egy démoni áldomás
megfertőződni oly jó, s nagyszerű dolog
mert bús szívem elhal, de tiedben dobog!

Már csak önzetlen érzéskor mondhatod ki kedvesem:
Hogy a köztünk zajló pusztaharc, -valójában szerelem!-
S ha érzésem akkora is, mint a végtelen
Lelkem boldogságra már akkor is képtelen!