SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA

Valami nincs rendben

I.
normális és őrült között
félúton lehetek
saját birodalmam van már
tágasabb a valóságnál
és szebb is talán
nem érintenek a tilalmak
nem zavarnak a zebrák
egyre rövidebbek a távok
és az éjszakák
árnyékom is könnyebb
cipőme orrán
megcsillan a napsugár
de sejtem, hogy valami
nincs rendben,
mert abban az utcában
sikoltoznak a szobacicák
mert naponta nekicsapódom
egy üvegajtónak
kanyarodó járműnek
ékes pillangónak
és sérüléseimbe belehalok

II.

sodor az áramlat, nincs esélyem,
csakúgy, mint mikor régen
ki akartam lépni a menetből és
felszívódni a szélen,
vagy legalább
kabátom fejemre húzni
elfedni magam egészen

bőrömön viszem a hideget
a kijelölt térben
saját csapást taposni
egyrészt nem való
másrészt veszélyes
emiatt már a fodrásznál sem
bírom fél óránál tovább nézni
a tükörben az arcomat,
mely egyre idegenebb
és nem tudok többé végigmenni
egy gödör fölé vetett deszkán
a bukás eleve a lábamba kódolva
byorsul a forgószél,
lélegezni is nehéz benne
az egyetlen teljes
történetből leszek kiemelve

III.

most tompa késsel ejtek sebet
hogy ne szenvedjen, inkább
okuljon, vagy javuljon meg, vagy
legalább térjen észhez
az ész jelenlététől
mindenki védelmet remél
mint pajzsra, úgy vágyik rá valamiért
rózsaszín perselyben csörög
ami eddig összejött
majd egyszer, sokára, széttöröm
nincstelen talán nem leszek már
de szegény még lehetek.
nélkülözni a bölcsösséget
nem olyan állapot, amiből
bárki felrázhat, mint hétalvót a mamája
nincs fájl sem, amit letölthetek,
és egyébként is
minden tudás elfed valami mást
meddig tart ez a felesleges procedúra?
mert fő a türelmetlenség.
vele is az vagyok, sejtem én
mindig rohamra kész,
éles szavakkal kardozó
érdekből nem barátkozó,
és zord mint egy komondor
érveim könnyűlovassága
a tények mögül kivágtat
de gondolkozásra sosem tudtam
késztetni, talán majd
most, a tompa késsel.

IV:

csillog a reggel,
legszívesebben
így maradnék.
minden madárfüttyre
felkapom a fejem,
de eljátszottam már
esélyem az öröklétre.

a tegnapi érkezés
és a mai indulás közti
holt időt töltöm
az erkélyen
túl kevés arra,
hogy a nap
arcomat megkapja.

de arra is,
hogy magam után
bármi nyomot hagyjak
ezen a világon
a liftben patakhang,
a kijelző visszaszámol
helyettem nulláig

arra gondolok,
jól jönne most
egy napszemüveg
de olyan igazi,
nem a kínaitól
amit már az első
napsugár átszakít.

döntéseimet már
nem menti nemtudás
naivnak viszont
ma is naiv vagyok
megértéssel viszonyulok
nem tudom lassan
jelentését a szégyennek

és nem akarom már,
hogy mindenki szeressen
ismerem az úgynevezett
végső búcsúzást,
amit nem kísér
elhatározás
az emlékek kopását,

a hirtelen felvillanó,
egyetlen megmaradt
pillanatot egy nyárból
itt van, s már vége is
mint a másodpercre
kinyitott és csalódottan
visszacsapott hűtőajtó

agyam köré védőhálót feszítek
az aszfalton magam
fehér krétával
körbekerítem

V.

legyen sötétség
mostantól már csak
azt világítom meg
elemlámpával, amit kell
ki lehet szabadabb nálam
lám, a megoldást megtaláltam
zessék, tessék, csak folyvást,
hogy mindenkivel
gyorsan megoszthassam
mosoly, mert az kell
felkapni a könnyű sors fonalát
csigaszarv-gerinccel
és egy picivel
megint beljebb lenni
nem baj, ha ónos eső
veri a cégért
a monoton, tompa zaj
hasznos is lehet ám,
hiába hólyagosak
az aszfalton a pocsolyák
és hiába cuppognak
bánatos papucsok
a járdán ide s tova
ez itt a mámor otthona.

VI.

rejtekhelyet keresek, hogy ott
elfekhessek kicsit
hogy senkinek útjában ne legyek
a domboldalon piknikező tömegben
szikrát szórnak karpereceim
mégsem figyelnek, amikor a letaposott
füvet simogatom, most látom csak,
milyen kócos, rendezetlen
ez a jelenet
őrzöm a világ nyugtalanságát
a repedezett teret

két ujj dobol halántékomon
akarom, hogy láthatatlan legyek,
aztán megint testet akarok.
most jön az álmomból ismert érzés:
felállnék, de lábaim megkövültek,
futnék, de nem tudok
kiáltanék, de pávián ül a szájamon
közben hirtelen egyedül maradok
ameddig a szem ellát, sivatag, .
bordáim közt érzem a homokot.

először a domb dob le magáról
aztán az égről is visszapattanok
riaszt ez a kényszeres ismétlődés
mint légypapírra, úgy tapadnék,
vagy felgombolyítanám magam
egy orsóra, bármilyen fárasztó
tortúra is ez légörvényben
mindegy csak maradhassak
akkor is, ha magamnak sincs
már semmi szüksége rám

VII.

az agyamba karcolt térkép
nem hagy eltévedni
utak helyett ösvényeken járok,
levágva minden felesleges kanyart
szinte légvonalban közlekedem,
célra törően, nem gyönyörködöm,
szemem rég bebiflázta a terepet
és oda a kíváncsiság is,
hiába vált az ég szürkéből kékbe
átlátok magamon akkor is, ha
nem lépek sötétből a fénybe.
bokrok zúgnak hátam mögött, .
indák csapnak össze,
mint hirtelen beinduló
és leálló gépezet
nem kijelölt pálya ez,
nincs, ami kergetne, űzne.
gázolok a szeptemberi avarban,
másképp valóság ez,
valahogy úgy,
mintha az élet egyetlen célja lenne
keresztül menni rajta
pedig van nézni való is,
van táj, dombokkal kerítve,
de leskelődésnek érezném,
mert nem az enyém,
és ha megtetszene
védtelen lennék immár.
most még tudom,
mi mennyire nem kell
harcolok a felépülés ellen