Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Október
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28382
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Pozsonyi metró

Arany Opus Díj 2018Tejfehér köd


Ha meguntuk a fogócskát, és a bújócska sem tartogatott már izgalmakat, ha a rongylabda is foszlásnak indult, és újra gazdára talált az összes színes kavics, amikor kifosztottuk az összes környékbeli madárfészket és az ebédre kapott zsíros kenyér is a bendőnkbe vándorolt, a nagyok a tejfehér ködről meséltek történeteket, mi pedig szájtátva hallgattuk a vérfagyasztó meséket.
Persze mindig volt, aki közbeszólt, mint például most a vörös szeplős Vási:
– A ködről nem szabad beszélni!
A nagyok csak nevettek, minél inkább azt látták rajtunk, hogy félelmünkben nagyokat nyelünk, szaporán pislogunk és egymásba kapaszkodunk, annál inkább mondták a magukét.
– Az a köd a világ vége, aki egyszer abba bemegy, többé nem jön ki élve. Jobb, ha megtudjátok! Persze, a szüleitek féltenek benneteket, és nem akarják, hogy megtudjátok a teljes igazságot! – mondta egy szuszra Sojn, és beleharapott a magával hozott sötétzöld almába. – Ezért jól figyeljetek most ide ránk.
– Nem jön ki élve? Akkor hogy jön ki? Talán holtan? – szellemeskedtem, és a velem szemben ülő, szőke, hosszú hajú Szilve felnevetett. Egy rövid időre találkozott a pillantásunk, rajtam pedig kellemes bizsergés futott végig.
– Egyáltalán nem jön ki belőle – ütött a homlokomra Jaga. – Még soha senki nem jött vissza, aki át akart rajta menni.
Ha egy kicsit megnövök, én ezt a Jagát móresre tanítom, az biztos. Nem elég, hogy folyton lehurrog és a homlokomra csap, még Szilve körül is ólálkodik, pedig az láthatóan nem örül a közeledésének.
Lehetünk vagy tucatnyian, ülünk a fűben egy fa alatt, hallgatjuk, hogyan rágja el Sojn a csutkát is. Denne veszi át a szót.
– Akkor most elmondom, mit mesélt Mong nagyapám a ködről. Még alig volt tízéves, amikor elhatározta, hogy ő bizony átmegy rajta, lesz, ami lesz. Sikerült is kijátszania az őrök figyelmét, és eltűnni benne.
Szilve átül mellém, megfogja a karomat, érzem, hogy reszket.
– Nem tett meg tíz lépésnél többet, amikor szédülni kezdett, s olyan neszek, suttogások ütötték meg a fülét, amit emberi száj még utánozni is képtelen – folytatta Denne, miközben diadalmasan nézett körül a kis társaságon. Minden szem rajta csüngött, még a nála idősebbek is elismerően pislogtak, a kis, sánta Hoga nekiadta a foltos, kissé már túlérett körtéjét.
Denne nagylelkűen visszaadta a gyümölcsöt, és már vett is egy nagy levegőt, hogy folytassa a megkezdett történetet, amikor teli torokból elkiáltottam magam:
– Dobáljuk meg a Drümót!
Mindenkin furcsa izgatottság lett úrrá, felugráltak, mint akit kígyó mart meg, és botokat, köveket kerestek az árokparton.
– Dobáljuk meg a Drümót! – ordították.
Amikor már mindenki úgy érezte, hogy eléggé fel van fegyverkezve, elszántan indultunk a falu széle felé, ahol a fent nevezett egyén lakott. Nem tudni mikor, hogyan és honnét került ide, a felnőttek szerint egyszer csak megjelent a semmiből, elkapott az utcán egy gyereket, az egyik üres viskóba hurcolta, és ott hörgésével és rikácsolásával majdnem halálra rémítette szerencsétlent. A fiúcska elfutott, a Drümó azóta gyűlölet és megvetés tárgya. A nagyobb kölykök rendszeresen betörik az ablakát, megdobálják kövekkel meg ami még a kezük ügyébe akad. A kisebbek elbújva figyelik, hogy mi történik, majd amikor a Drümó tajtékozva kirohan a házából, valami furcsa, érthetetlen nyelven ordítozik és átkozódik, üvegcserepet hajigál, és próbál a támadók közül egyet-kettőt elkapni, sikoltozva rohannak szanaszét. Nincs ennél jobb móka, bár a szülők haragszanak, ha kiderül, hogy megint megdobáltuk a Drümót. Van úgy, hogy egy hétig ki sem engednek a házból, az pedig a magunkfajta, szaladgáláshoz szokott gyerekeknek eléggé nagy büntetés.
Elöl mennek a legnagyobbak, Koló, a legerősebb, Draf, a legbátrabb valamint Umm, akit a rém egyszer már elkapott. Szétrepesztett inggel, egy monoklival, pár szál kitépett hajjal és több kisebb zúzódással megúszta. Ő viseltetik a legnagyobb gyűlölettel az idegen iránt. Neki aztán nem kell kétszer mondani, hogy gyerünk, dobáljuk meg, mert már régen kapott a szerencsétlen, álmából felugrasztva is azonnal indulna a Drümó ellen.
Sojn, Jaga és Denne csak a második vonalban gyalogolnak, ők azok, akik elszántan hadonásznak, és arra biztatják a kisebbeket, hogy ne féljenek, a betolakodó már félig vak, sánta is. Amikor a múltkor látták, le volt fogyva, alig húzta a belét, nincs miért aggódni. Ráadásul most Yanz kisebb szikladarabokat is kiásott a földből, ha azokkal fejen találják a gyűlölt ellenséget, hát nem jósolnak neki hosszú életet.
És már ott is vagyunk a Drümó házánál, csend van, az ablakok nincsenek újra beüvegezve, a szél nyikorgatja az egyik ablaktáblát. A kisebbek sírva fakadnak, ketten visszafordulnak, érzem, ahogy Szilve megszorítja a kezemet. Aztán a ködre téved a pillantásom, igen, innen látni, ahogy tejfehéren, vakítón és félelmetesen gomolyog.
Koló kiabál, hogy a Drümó jöjjön ki, de semmi sem mozdul odabent. Erre az összes gyerek felbátorodik, s teli torokból ordít:
– Drümó! Gyere ki, ha mersz!
Az ellenség vagy nem hallja, hogy hívják, vagy inába szállt a bátorsága ekkora túlerő láttán, az is lehet, valamelyik résen kukucskál kifelé, és a szikladarabok láttán úgy döntött, nem veszi fel a harcot a támadókkal.
Draf, a görbe orrú egészen közel merészkedik, mire mindenki abbahagyja a kiabálást, és rémülten figyel, mi fog történni. Jaga, hogy még a legbátrabbat is lepipálja, egészen az ajtóig sompolyog, ott bezörget, majd gyorsan elbújik egy közeli fa mögé.
De nem történik semmi.
Csak Jaga fintorog.
– Gyerekek, itt szörnyű büdös van!
– Na és? Te megijedsz a Drümó kölnijétől? Gyáva! – kiáltom oda Jagának. Szilve édesen felkacag, ez felbátorít. – Azt akarod, hogy én menjek be?
A kicsik tapsolnak, a nagyobbak füttyögnek, Jaga felém hajít egy nagyobb darab kavicsot, szerencsére túl messze van tőlem, hogy eltaláljon.
Szilve megböki a vállamat.
– Menj! Mutasd meg nekik!
Mindenki rám néz, én pedig érzem, hogy a hideg verejték a tarkómról a nyakamba csöpög. Kell nekem hősködni. Lesajnálóan legyintenek, s már mindenki Ummra figyel, aki nem szól semmit, csak odafut az egyik nyitott ablakhoz, és gyorsan beles rajta.
– Alszik! – kiáltja felénk, aztán rohan vissza közénk, mintha maga sem lenne biztos abban, amit állít.
– Nincs itt semmi látnivaló, menjünk haza – mondja valaki unottan.
Szilve elhúzódik tőlem, odasompolyog Jagához.
– Legalább a házát dobáljuk meg! – kérleli hangosan, hogy mindenki jól hallja. Sojn és Denne kényszeredetten elhajít egy-egy követ, de azok el sem érik a roskatag kunyhó falát.
Úgy érzem, tennem kell valamit, hogy mentsem az előbbi tétovázásomat. Elindulok az ajtó felé, a zsivaj elhalkul mögöttem. Szinte érzem a hátamban a kíváncsi pillantásokat. Lenyomom a kilincset, néhányan felsikoltanak. Kinyitom az ajtót, iszonyú bűz csap meg. Szinte megszédülök, életemben nem érzetem még ilyet, nem is tudom mihez hasonlítani.
– Gyáva! – kiáltja utánam Jaga. – Menj be, ha mersz!
A kinyúlt, koszos ingem alját az orromra szorítom, és belépek. Hányinger kerülget, megroggyannak a lábaim, a szemem könnyek lepik el, de azt látom, hogy a ház egyetlen szobájának közepén egy levelekből összehordott ágy van, annak a tetején fekszik egy alak, az arcát, már ami megmaradt belőle, legyek lepik el…
A következő pillanatban elveszítem az eszméletemet.
Zsongás, valakik beszélnek, egyre közelebb jönnek a hangok, lassan már értem is őket.
– Kinyitotta a szemét! – mondja Kajk, a legkisebb. – Él!
A többiek is odajönnek, részvéttel figyelik, ahogy próbálom eltalálni, hogy kik ők, hogyan kerültem ide, és én ki lehetek.
Aztán eszembe jut az alak a levélágyon, felkavarodik a gyomrom, köhögök.
– Koló és Draf hozott ki! – csilingeli vékony hangján Kajk. – Ők a legbátrabbak!
Felülök, még zúg a fejem, dühít, hogy az előbbi hőstettem már feledésbe is merült.
– Én vagyok a legbátrabb! – mondom. – Mert én mentem be elsőnek.
Senki se erősít meg ebben. A kis Hoga beleharap a körtéjébe, én meg nagyot nyelek, mert jólesett volna, ha elismerése jeléül most felém nyújtja. Vási és Sojn gyorsan elterelik a szót:
– Lehet, hogy elkaptad tőle a betegséget!
Kajk odébb lép egyet, mintha máris valami szörnyű kór első jeleit vélné felfedezni rajtam, Koló hümmög valamit. Draf átkarolja Szilvét, aki nem tiltakozik.
– Milyen betegséget, te féleszű? – kiáltom indulatosan, mert látom, hogy valakinek a védelmemről is gondoskodnia kell, és jobb híján ez a feladat most rám hárul. – Öreg volt már, meghalt.
– Dehogy volt öreg! – tiltakozik Salk, aki eddig mindvégig hallgatott. – Harmincnál nem lehetett több.
Hallgatnak, néha a kunyhó felé sandítanak, mintha nem múlt volna még el a veszély. Koló úgy rúg bele egy fatörzsbe, mint valami ellenségbe, szanaszét röppen a száraz fakéreg.
– Halljátok? Elhallgattak a madarak! – mondja vészjóslóan és köp egyet.
– Nem az előbb mondta Denne, hogy a Drümó félig vak, sánta is, és amikor a múltkor látták, már úgy nézett ki, mint egy csontváz? – kérdezem indulatosan.
Denne a neve hallatára odajön, megböki a vállam.
– Attól még elkaphattad a betegséget. Hozzáértél?
– Dehogyis! – mondom iszonyodva. – Őrültnek nézel?
A többiek nem kíváncsiak a vitánkra, lassan megindulnak visszafelé.
Úgy érzem, ennél nagyobb tiszteletet érdemelnék a bátorságom miatt. Majd én megmutatom nekik.
– Nézzétek! Nem őrzik a ködbe vezető utat! – és elindulok. – Ki mer bejönni velem?
No, erre megállnak, mert ilyen kérdést ritkán tesz fel bárki közülünk.
– Őrségváltás van. Na és? – Denne legyint, majd felnéz az égre. – Eső lesz, menjünk haza.
A többiek is felbámulnak, de egyetlen felhő sincs.
– Most született kiscsikónk, nézzük meg azt! – javasolja Hoga. – Olyan aranyos!
– Én kártyáznék! – csuklik Kajk. – Persze előbb tanítsatok meg.
Ha most nem szánom el magam valami észbontó őrültségre, sosem vesznek komolyan a társaságban. Határozott léptekkel elindulok a köd felé.
– Gyere vissza! – szól utánam Szilve. – Tudod, hogy Ullik milyen árulkodós. Az lesz az első, hogy beszámol erről a szüleidnek, és…
– Nem érdekel! – vágok közbe. – Ki jön velem?
Állnak, zavartan röhögcsélnek, Ullik az út menti bokrokat vizslatja, nincs-e rajtuk valami ehető, de látom, hogy a fél szemét rajtam tartja.
Futni kezdek, erre páran utánam iramodnak, mert a kíváncsiság nagy úr. Pár méterre a köd kezdetétől megállok, kifújom magam. Lassan odaérnek, majdnem mindenki itt van. Nem szólnak, Ullik idegesen tépegeti magán a ruhát, Draf Szilve nyomában jár, mint egy holdkóros, Koló pedig egy husánggal csapkodja a bokrokat. A kis Hoga és Kajk tátott szájjal bámulnak, nem akarnak lemaradni semmiről. Vási, Sojn és Jaga gúnyos mosollyal figyelnek.
– Hagyd már abba! – sziszeg rá Denne Kolóra. – A bokrok nem tehetnek róla, hogy valaki itt közülünk ma nagyon büszke lett… a semmire.
A falu felől egy egyenruhás férfi közeledik az úton. Valószínűleg egy őr. Nem siet, mert arra még nem volt példa, hogy gyerekek bemerészkedtek volna a ködbe. Még bámulniuk sem volt szabad, nehogy elcsábuljanak.
Nem várhatok tovább. Belegázolok a tejfehér ürességbe. A szélén csak a térdemig ér. Hideg, mint a hűtőből frissen kivett tej.
– Gyere vissza, ne hülyéskedj! – kiáltja Szilve, majd oldalba böki Kolót. – Szóljatok már rá!
– Én leszek az első, aki visszajön, és elmondja, mi van a túlsó felén! – kiáltom még oda nekik, és háttal lépegetek bele a ködbe, így látványosabb az eltűnésem. Rendkívül szórakoztat a rémült arcuk látványa.
Aztán már csak a köd. Lassan haladok, lehetőleg egy irányba, gondosan számolom a lépteimet. Ha valaki ma reggel azt jósolja nekem, hogy bemerészkedem a fehér semmibe! Most meg megyek, egy kicsit megijesztem őket, aztán irány visszafelé, és ha ettől se leszek a mondák hőse, akkor nem is volt érdemes megszületnem.
A talaj kissé süppedős, gyorsan átnedvesedett rajtam minden ruhadarab. Nem szédülök, nem hallok semmi neszt vagy suttogást, és ez megnyugtat. Nem látok semmit a fehérségen kívül. Nincs égbolt, nincsenek felhők, nincsenek madarak, derengés van, csönd és nyugalom.
Mekkora átverés volt az egész! Nem tudni, mi a csoda ez, de nem halálos csapda, az biztos. Legalábbis eddig nem esett bántódásom. Ha ezt otthon elmesélem!
Megteszek száz lépést. Nem tudom, mennyi idő telt el, de pár percnél semmiképpen sem lehet több. Igyekszem, hogy pontosan az ellenkező irányba forduljak, és lassan, komótosan, kifelé ebből a belélegezhető tejből.
Szinte hallom Szilve hangját, ahogy azt mondja a többieknek: „Mik vagytok ti hozzá képest? Nyálas szilvamagok!” És mosolygok. Félelmem, ha volt is, elszállt, mint a füst.
Egészen addig bizakodom, amíg száz lépést meg nem számolok visszafelé. Legalábbis, ha jó irányba indultam, vagy közben nem kanyarodtam el. Itt már ritkulnia kellene ennek a valaminek, aztán ha egy őrbe is botlok, nem számít.
De csak a köd van.
– Hahó! – kiáltom olyan hangosan, ahogy csak bírom. Fázom, és kicsit elegem is van az egészből, hiányoznak a többiek, most már azt sem bánnám, ha kinevetnének. – Hahó! Hall engem valaki?
Tartom az irányt. Azt hiszem. Lehet, hogy elszámoltam magam idegességemben.
Mi lenne, ha futnék? Úgy gyorsabban túl lehetnék ezen az egész önként vállalt rémálmon.
Rohanok, de ez nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnt. Megbotlok, elesek, hempergek a semmiben, aztán elsírom magam tehetetlenségemben.
– Hahó! Valaki! Valaki!
Senki. Lihegek, a vér dobol a fülemben, szédülök.
És akkor meghallom a suttogást. Mintha valaki azt mondaná: „Sii, sii, siess!”
Felállok, csukott szemmel megyek. Amíg bírom, egyik lábam a másik elé, a másikat az egyik elé, nincs más választásom. Mióta is tart ez már?
Aztán leülök, összehúzom magam, amennyire lehet, lehajtott fejjel gondolkozom.
Talán alszom is? Éhes és szomjas vagyok, a hajam csupa víz, viszket a fejbőröm, felkelek. Megyek.
És nincs vége a ködnek.
Az időérzékem teljesen elveszett, a könnyeim is csak befelé folynak. Már nem számolom a lépéseim, nem is fordulok vissza, pontosam az orrom után lépegetek. Gyűlölöm magam, sajnálom magam, röhögök magamon, mit sem segít mindez.
Órák teltek el vagy napok? Ha soha senki nem jött ki a ködből, aki bemerészkedett, akkor én miért gondoltam, hogy kivétel leszek?
Kár, hogy bölcs tapasztalataimat már nem oszthatom meg senkivel.
Álmomban rongylabdázom a fiúkkal, aztán együtt törjük a diót, Hoga kiscsikóját simogatjuk, friss szénával kínáljuk, Szilvének mesét írok a szófogadatlan, hálátlan Tnarról, aki eltűnt a ködben és soha többé nem látták.
„Sii, sii, siess!” Erre ébredek, de ki mondja ezt, és hova siessek?
Egy nyilat véstem a földbe, arcommal szinte érintem a talajt, igyekszem a jelet követni. Nem vagyok már éhes, sem szomjas. Egy idő után ijedten veszem észre, hogy tántorgok. Muszáj letérdelnem, és szégyenszemre négykézláb folytatni az utat. Azaz, ki előtt is szégyellem magam? Már beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Innen nincs kiút.
Énekelgetek, dúdolok, beszélgetek magammal.
Mesét mondok a szófogadatlan, hálátlan Tnarról, aki eltűnt a ködben és soha többé nem látták. De ez csak ideig-óráig segít, megint erőt vesz rajtam a csüggedés.
Ököllel verem a földet. Ez jó, ez segít! Amikor belefáradtam, leülök törökülésben, próbálom megfogni a ködöt, aztán elhessegetni, aztán megsimogatom, aztán nekiállok, hogy a képzeletbeli nyakát szorongassam. Teljesen mindegy.
Nem megyek én innét már sehová.
A következő percben viszont talpra állok, őrültként ugrándozom, és azt képzelem, hogy beleütközöm valamibe. Mondjuk egy falba. Vagy egy tüskebokorba zuhanok, esetleg egy árokba. A bőröm piros és fáj.
És megyek. És jól látok? A köd egyre ritkul. Ritkul!
Az utolsó lépéseket futva teszem meg.
Napfény füröszti az arcomat! Sikerült! Én vagyok az első, aki kijutott.
A távolban falu, az úton gyerekek játszanak.
– Hahó! Hahó!
Futnak felém, arcukon inkább félelmet látok, mint halottnak hitt pajtásuk megpillantása felett érzett mámoros örömöt. Lassítanak, valami érthetetlen nyelven karattyolnak, némelyik lehajol, követ keres.
– Sikerült!
Nincs erőm többet mondani, a szám cserepes, a ruhám tépett, talán nem is csoda, ha nem ölelnek azonnal a keblükre. A ködre mutatok, aztán magamra. Óvatosan jönnek közelebb, semmi jót nem ígér az ábrázatuk, de a legjobban az zavar, hogy egy szavukat sem értem.
– Kijutottam!
A legbátrabb egy vörös hajú, szeplős, ő egészen a közelembe merészkedik. Egyik kezében kihegyezett faágat tart, a másikat a háta mögé rejti.
– Drümó! – kiált fel hirtelen, majd végigvág rajtam a bottal. A többiek ordibálnak, mutogatnak, mint akiknek a józan eszük ment el.
– Drümó! Drümó!
És záporoznak a kövek, apró szikladarabok, üvegcserepek. Vér önti el a szememet, nézem, merre menekülhetnék. Az út mellett elhagyott kunyhó áll. Három ugrással elérem, ide talán nem mernek utánam jönni. Itt megbújhatok addig, amíg tisztázódik a félreértés.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2018
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2018:

Jelige: Pozsonyi metró

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2018

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc