Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
Szeptember
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 15933
Linkajánló
 Pályázatfigyelő: Jelige: „Kecskerágó”

Arany Opus Díj 2015BIRKÁK A KARIENDÁN

– Kari, azt mondta, hogy ezek itt legelhetnek.
– Ezek? A Kari mondta? – borzadt el a nő.    
A pasas, aki a birkákat a ház kertjébe szállítatta, egyre csak vigyorgott, még csak nem is válaszolt a nőnek. Minek válaszolna? Karival minden meg van beszélve. A pasas a fenekével a terepjáró oldalához támaszkodott és nézte, ahogy sofőr terelgeti a tehergépkocsi platójáról a birkákat.
– Akkor minden oké! – szólt oda a sofőrnek.  
A pasas csak mosolygott, hiszen már tegnap mindent megbeszélt Karival. Kari, pedig beleegyezett, mást nem is tehetett. Itt ez a marha nagy kert, zöld fű, patakpart. Tökéletes legelő. Szétengedték a birkákat, a pasas beült a terepjárójába beindította a motort és elindult. A teherautó követte. A nő félrehúzódott, mert a tehergépkocsi kékes, büdös kipufogó füstje is feléje szállt. Nem értett az egészből semmit. A pasas még körbetapogatta a szemével a tényleg nagyon csinos, törékeny fiatalasszonyt és irigykedett. Karira. Majd elhajtottak.
A nő visszament a házba, az ablakon át nézte a legelésző állatokat. Felhívta Karit a telefonon, de Kari nem vette fel. Kari általában nem veszi fel, amikor hívja. Néha, ugyan visszahívja. Ritkán. A nő most annyira meglepődött a birkák ideszállításán, hogy még felháborodni sem volt ereje. Hirtelen jött ez az ostoba helyzet, akár egy váratlan filmszakadás a moziban és most hirtelen hetven birka legelt az annak idején parkszerűnek álmodott nagy kertben. Ez van. Fél óra múlva a birkás pasas megint visszajött. A teherautó sofőrjét most is magával hozta. A teherautó sofőr rudakat szúrt le a talajba, arra huzalokat rakott, összeszerelte a villanypásztort, hogy a birkák szét ne széledjenek. A nő tétovázott, hogy ki menjen-e, és ha kimegy, mondjon-e valamit. Karival eddig még nem sikerült beszélnie. Mit is mondhatna? Egyáltalán, mi akar ez lenni – suttogta félhangosan magának. Még hogy park? Kari már amúgy is, krumplit, paradicsomot, babot ültetett a díszbokrok mellé. Hát majd mindent lezabálnak ezek a dögök. Úgy sincs ezen a telken semmilyen rendszer. Nem is lesz itt semmi soha.
Kari mániája első sorban a kutyák, meg a nyulak voltak eddig, újabban még a galambok is. Se nem park, se nem kert, se nem szérű ez. Karitelek. Nagy dög ház kettejüknek, meg még egy sikktelen családi ház is áll rajta, mintegy illúzióromboló ráadásként a patak másik oldalán. Ott a nő anyósa lakik. Vagyis Kari anyja.
Hacienda, vagy Karienda. Igen, ez az, a karienda. A nő mosolygott a saját ötletén. Hirtelen jött ez a szójáték. Karinak meg mindig kedvére való volt a hacienda kifejezés, akkor legyen Karienda – így nem is rossz! A nő végül mégis kiment az ajtó elé.
A pasas, amikor végeztek, meresztgette még egy darabig a szemét, várta, hogy a nő majd felbukkan valahol. De mire a nő kilépett volna az ajtón a terepjáró már elindult a pasassal meg a segítőjével. Elfele.
Kari egész nap nem vette fel a telefonhívásokat. Tizenhetet – és estig sem hívott vissza. Pedig láthatta azon a rohadt mobil telefon kijelzőjén, hogy a felesége többször is kereste. Gondolhatta volna, hogy okkal. Kari általában, mindig arra hivatkozik, hogy el van/volt foglalva, mert egész nap tárgyal. Persze. Egész nap, szünet nélkül tárgyal. És egyáltalán miről tárgyalna? Ha valóban tárgyalna. Röhej. Kari, egy roppant fontos ember. Ő a nagy fontoskodó.
Amikor Kari megjött, kínosan mosolygott. Zavarban volt, s ilyenkor gyakran bedobta azt a műmosolyt, amiről csak ő maga hihette el, hogy a pillanatnyi kínos helyzetben elrejti, vagy akár leplezheti őt. Gyerekkora óta, amikor rossz fát tett a tűzre, mindig ezt a suta műmosolyt használta. Nem sok sikerrel.
– Akkor, hát itt vannak – mondta és széttárta a karját. A nő nem szólt semmit, csak várt, hogy Kari hová akar kilyukadni, merrefelé gömbölyödnek majd a szavai. De Kari nem folytatta. Tétován hallgatott. Kinézett az ablakon és az istennek sem akarta észrevenni, hogy a birkák lelegelik a veteményeit. Legalább is úgy tett, mintha nem látná, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Príma – mondta a nő, leült a székre és Karira nézett. Várta, hogy a férje majd tovább ripacskodik. Kari felállt és kiment a buldogokhoz. Máskor már messziről szólongatta, becézgette a kutyákat. Most bezzeg nem mondta, hogy „mi van drága mackócskák, hogy vagytok” Útközben felrúgott két tövig lerágott káposzta maradékot, megállt és a birkák felé nézett. A nő Karit nézte az ablakból és magában csak annyit mondott: „aha”. Kari most nem játszott az ebekkel, kiszórta nekik a hat tálkába a kutyatápot, és friss vizet öntött az itatókba majd ott hagyta a kedvenceit.
– Aha – mondta hangosan a nő, amikor Kari bejött.
– Mit aházol? Minden oké.
– Akkor jó…  
– Baráti szívesség… Ennyi!
– Nem is tudtam, hogy ez a pasas a barátod.  
– Emberek volnánk…
– Végül is…
– Nem köthetek mindent az orrodra.
– Aha.
– Üzletelünk is.
– És sikeresen… ugye?
– Mit értesz te ehhez! Ugyan. Semmit.
– Je suis stupide?
– Igen. Hülye vagy. Egy hülye francia nyelvtanár. Egy szaros gimnáziumban.
– Nem gimnázium.
– Még az sem. Szakközép. Micsoda karrier.
– Aha…
– Szar fizetéssel. Felsőfokú nyelvvizsgával. Ugyan már!
– És te?!
A nő felállt, elfordult és a szobájába ment. Az asztalán matatott, belelapozott a naptárba. Ezek után, a jövőt illetően, a birkákkal kapcsolatban semmi jóban nem reménykedhetett. Kikövetkeztette, hogy Kari valószínűleg tartozik a pasasnak, mint annyi ismerősének, azért vannak itt a birkák. Kari valamit emlegetett pár hete, hogy egy ismerőse (ezt a pasast akkor még nem is mondta barátnak) lefoglalt egy kisebb birkanyájat valamilyen ki nem fizetett adóság fejében és akkor Kari jót nevetett ezen.
– Néha majd nézz oda a birkákra – mondta Kari másnap, mint egy mellékesen, reggelizés közben.
– Bojtárkodjak? – kérdezte a nő.
– Ne kezd, már megint!
– Aha.
– Van villanypásztor. Nem lehet gond. De néha oda kell rájuk nézni. Ennyi az egész.
– Majd te!
– Nekem más dolgom van.
– Aha.
– Ne aházz. Az idegeimre mész a hülyeségeiddel.
– Én egész nap az iskolában leszek. Négy francia órám van, meg egy történelem. Délután is külön órákat adok. Kell a pénz.
– És ezek a birkák, ugye, nem is tudnak franciául. Hát nem tudnak. Ezek magyar birkák. – próbált gúnyolódni Kari.
– Aha. Merinók.
Együtt mentek be a városba a nő kis Opeljével. Kari vezetett. Kari Nissanja a garázsban. Valami gond van a kuplunggal. Még nem volt rá ideje rendbe rakatni. Pedig szép, nagy kocsi. Fél éve ott áll. Most másra kell a pénz. Kellene! Kari megállt a főúton, most sem hajtott be az iskola parkolójába. Végül is, ő nem taxi.
– Gyorsan, ügyesen – szólt oda a nőnek.
Eddig végig az egész úton csak hallgattak. A nő kiszállt a kocsiból, megállt a zebránál és várta, hogy a lámpa zöldre váltson. Visszaintett volna, de Kari nem intett soha búcsút sem. A nő a távolodó kocsi után nézett, aminek a bankkölcsön részleteit is ő törleszti a különórák bevételéből.
– Je suis stupide… – mormolta csak úgy magának és elindult a zebrán. Ez volt a második sikertelen házassága. És Kari, bizony nem volt a főnyeremény. Bár ő, ahogy ezt az anyósa állította, megfogta Karival az isten lábát. Ez az, éppen azt, a patás lábat kapta el. Jól bevásárolt Karival.
Kari, végül is csak tengődött. Munkanélküli volt már másfél éve. Két diplomával. Jogász és közgazdász. Kari anyja szerint, akivel Kari mindig mindent megbeszélt, Karinak végül is mindene megvolt a karrierhez, már csak egy kis szerencse kellene neki. De a szerencse csak nem jön. Mostanra csak némi mellékjövedelme maradt. Zsebpénz. Becsüsködött néhány pörös ügyben, örökösödéseknél és főleg árveréseknél – abból.  
 – Az árverések a legnagyobb átverések – szellemeskedett olykor jókedvében, mégsem sikerült eddig soha jelentősebb összeget lefölöznie ezekből a sötét ügyletekből. – De majd – reménykedett – majd egyszer sikerül.
A mellékes jövedelem mindig csak aprópénz. Nézett már és találhatott is volna néhány kedvezőbb ajánlatot, de mindenütt feltétel volt a nyelvvizsga. Karinak meg nem volt kedve vizsgázni. Bejárni sem volt kedve, mondjuk egy távolabbi munkahelyre, mert olyan is akadt volna már. Ez az ő városa, miért éppen ő menne máshova. És a szerencse is előbb utóbb utoléri. Kicsit sokat várat magára ugyan, de biztosan megjön.
Hányan, de hányan vitték nálánál többre. Jelentéktelen fickók is, akik, annak idején, az egyetemen nagy nehezen vergődtek át a vizsgákon. Nagy nehezen elvégeztek egy szakot. Neki meg kettő van. Most meg egész nap ezek után a fickók után koslat, hozzájuk dörgölődzik némi mellékes feladatokért. Mert kell, igen, kellene a könnyen szerzett jó pénz. Ehhez a birkáshoz is, aki nem is birkás, mert a birkákat csak elhozta az adósától, mert az nem tudta kifizetni a tartozását. És ő, aki nem is birkás, de ugye, kemény fiú. Egyszer csak, valóban elfogyott a türelme. Szerencsére, Kari nem tartozik neki sokkal, a birkák meg majd lelegelik az adóságot.
Az egyetemen nem volt valami nagy lumen ez az álbirkás, az biztos. De most valamit nagyon jól csinál, az is biztos. A belvárosban van egy nagy lakása, és van két haciendája a város szélén. Mind a kettő tóval, patakkal, erdőszéllel… Hát igen! A Balatonon nyaraló, meg vitorlás. Családostul Svájcban síel, meg a ligur tengerparton nyaral. Karinak meg, most azzal telnek a napjai, hogy ezekkel társalkodik, fontoskodik körülöttük. Szóval, igyekszik. Már rohadt másfél éve csak tapos a semmiben. Várja a szerencséjét. Másfél éve még a városi hivatalban dolgozott. De jöttek a reformok, a létszámszűkítés, vagy mi. Kitették. Éppen őt, akinek két diplomája van.
Vállalkozni kellene, abból jöhet csak a pénz. Meg kell tanulnia akár ettől az álbirkástól, meg a hasonló fickóktól, az ismerőseitől – hogyan kell felfedeznie a kedvező alkalmat és hogyan kell lecsapnia rá. Végül is, ő sem panaszkodhat. A város szélén két és fél hektáros telkén van tó, patak, meg az anyja háromszobás családi háza is ott díszeleg. Ott ékeskedik Kari egyedi tervezésű háza is 280 négyzetméteres, kétszintes épület. Ez nem semmi. Még akkor sem, ha most éppen átmenetileg idegen birkák kószálnak a kertjében.
A birkák már többször is kikecmeregtek a villanypásztor mögül és ilyenkor lelegelték az összes padlizsánt, dáliákat, büdöskéket, végül az egész konyhakertet. Már semmi vetemény sem maradt meg. A nő összeszorított szájjal nézte a pusztítást. Kari meg azon izgult, hogy ne kapjanak valami kórságot, mert már csak az kellene, hogy elhulljanak. De nem lett semmi bajuk. Amikor hazaért, nagy nehezen visszaterelte a jószágot a villanypásztor mögé. A kutyái nyugtalankodva nézték.
Három hónapig a nő nem kérdezte meg Karit, hogy meddig lesznek a telken a birkák. Csak várta, majd újra eljön a teherautó és elviszik a nyájat. Birka ügyben Kari is hallgatott, nem mondott soha semmit. Vasárnap délután a nő leült a zongorához, eleinte csak futtatta ujjait a billentyűkön, majd egy operett részletet játszott el a János Vitézből – az „Én a pásztorok királya” kezdetűt. Nem énekelte, az ujjaival próbálgatta lejátszani, csak pötyögtette a dallamot. Kari erre felhorkant és elindult ki a kutyáihoz. Hangosan becsapta a bejárati ajtót.
Aznap megint nem beszélgettek semmiről. Kari a TV-t nézte, valamilyen jelentéktelen magyar focimeccset. Néha harákolt közben és fröccsözött. A nő egy francia folyóiratot lapozgatott, de inkább a képeket nézegette, nem a szövegeket.
Másnap, hétfőn, korán reggel eljött Kariért egyik hasonszőrű munkatársa, hajnalban indultak valamilyen árverési ügyben vidékre. A nő akkor kelt fel, amikor a telekről kihajtottak. Megreggelizett, autójával behajtott az iskolába. Hosszú napja volt, mint többnyire. Már sötétedett. A nő az Opeljével lassan vezetett hazafelé. Fárasztó, hosszú nap és még fárasztóbb délután volt mögötte: három különóra, majd még a fodrász is.
Hazafelé, a Mezőszállási úton már ritkult a forgalom.
A nő Opelje mögött egy kocsi fényszóróit villogtatta és dudált. A nő megállt az útpadkán, de hagyta futni a motort. Kinyitotta az ajtót és hátranézett. A drabális fekete BMW terepjáróból az álbirkás szállt ki mosolyogva.
– Ilyen későn autózol, szépasszony? – a nőt meglepte a tegezés, de nem mutatta.
– Ó – válaszolta – nincs még késő.
– Helyes – mondta az álbirkás – ha van egy kevés időd, megmutatom az új házikómat. Kész. Itt van a közelben. Gyere, kövess. – Beszállt a terepjárójába és a nő, maga sem tudta miért, de szófogadóan követte, pedig nem is nagyon volt kedve most házat nézni. A pasas is szerényen halkan kérte, most nem volt dölyfös. Talán ezért ment utána.
A ház, szinte másolata volt az ő egyedi tervezésűnek mondott házuknak. De a kert is a patak is a tó az erdő széle is  Mintha az ő kertjüket utánozta volna. A nő csodálkozott, nem akart hinni a szemének, megdöbbentette a hasonlóság és ez látszott rajta.
– Neked építettem – mondta az álbirkás.
– Nekem?
– Mindig ilyen nőre vágytam, mint te vagy.
– Komolyan?
– Rád íratom!
– No, ne!
– Holnap beköltözhetsz – át akarta ölelni a derekát, de a nő feljebb lépett a lépcsőkön és a fenekét fogta meg. A nő dühösen elütötte onnan a kezét.
– Talán mégsem!
– Bocsánat.
– A feleségednek is tetszik?
– Neki van egy másik, a város másik végén. Erről nem tud. Holnap elintézhetjük – kezdte volna az álbirkás, mert reménykedett.
– Badarság.
– A nő kiment a ház elé. – Mindig nagyon tetszettél nekem, mindig ilyen nőre vágytam, vagyis: mindig rád – hadarta. A nőnek jól estek bókok, meg ez az otromba, de nagyvonalú ajánlat is hízelgett neki. Így a lassan közeledő negyvenedik éve felé, ez is megcsiklandozta a hiúságát. Még akkor is, ha az álbirkásnak három gyereke és felesége volt otthon. Hangosan felnevetett, megfordult és sietős léptekkel az autójához ment. Beindította a motort, letekerte az ablakot.
– Szép házikó! – mondta és elindult hazafelé. A pasas is megfordult, leoltotta a villanyokat és bezárta a házat.
Pár perc múlva újra ott villogott a BMW az Opel mögött. A nő csak nevetett, de nem állt meg. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy az álbirkás új haciendáján is elférnének a birkák. Az álbirkás jóval a féktávolságon belül követte és villogott, míg a nő le nem tért a házuk felé vezető keskeny útra. A letérőnél az álbirkás megállt és arrafelé nézett, amíg az Opel piros hátsó fényei ki nem hunytak. Majd csendesen, lassan elhajtott onnan.
Kari a barátaival elment vadászni és oda nem jó az Opel, oda terepjáróval mentek.
Három nap múlva jött meg. És nem volt erdőszaga. Nem hozott vadhúst sem. Sosem hozott. A nőnek már néhányszor az eszébe villant, hogy egyáltalán vadászni jár-e a férje, vagy valami más mellékutakon csavarog. Persze, ez is mindegy. Mint ahogy neki már Kari Nissanja is mindegy. Ott áll a garázsban. Pöttyösen, mert össze szarták a galambok. Már a pletykák sem érdekelték a nőt. Karival kapcsolatban, valami vörös hajú asszonyt emlegettek, meg hogy a Kari gyereket csinált neki. Vele közös gyereket nem akart, pedig a nő eleinte nem is bánta volna. De most már így jó. Öt évig össze sem házasodtak, amíg Kari a vagyoni viszonyokat el nem rendezte. Mindent a saját nevére íratott. Csak azután vette el a nőt hivatalosan. Neki is volt az előző házasságból egy fia, a nőnek is. Kari után ne örököljenek idegenek.
Hát nem így van ez rendben?
De.
Legalább is Kari szerint, bizony az a biztos, ami biztos, mert ugye, az ember soha senkiben sem bízhat.
Kari a számítógépén minden reggel ellenőrizte a pénzmozgásokat a nő bankszámláján. Sajnos, nem minden különórát utaltak rá, voltak mindig, amikért készpénzben fizettek a nőnek. Ezeket nem tudta ellenőrizni. A saját bankszámláján meg nem nagyon volt mit néznie. Sajnos nem. Megitták a kávét, Kari még benézett a hűtőbe és elindultak. Kari vezette az Opelt.
– Megint feleslegesen sok felvágottat vettél. Öt szelet szikkad a hűtőben.
– Aha.
– Hányszor megmondtam már, ez így semmire sem jó. Ez csak hülye pocsékolás.
– Sokszor mondtad. Nagyon sokszor.
– Ugye? Odafigyelhetnél. Anyám is mindig azt mondogatja…
– Je suis stupide! – vágott közbe a nő.
– Ne franciázz itt nekem.
– Aha.
– Ha főznél, kevesebb kosztpénz fogyna.
– Ha … és még mit? Gyomláljak, terelgessem a nyájat? A barátodét?
– Nem a barátom.
– Már nem?
– Sosem volt az. Pöffeszkedő újgazdag senki.
– Neked mindenki senki, aki sikeresebb nálad. Irigyled?
– Micsoda kérdés ez. Hülye vagy! Ilyet csak egy hülye liba kérdez.
– Állj meg – rivallt rá a nő. A sírás fojtogatta. Kari hirtelen lefékezett a felüljárón, a nő kiszállt és gyalog folytatta az útját a szakadó esőben. Kari elhajtott az Opellel.
Ez után egy hétig alig szóltak egymáshoz. Csak a legfontosabbakat közölték egymással. Este nem köszöntek el egymástól. Reggel nem üdvözölték egymást. Némán reggeliztek, olykor külön-külön.
Nyári szünet volt már. A nő otthon maradt és végre kialhatta magát alaposan. Kari reggel elindult az Opellel és nem közölte mikor jön vissza. Az asztalon otthagyta a kávéscsészét és a reggeli maradékait.
A nő arra ébredt, hogy különös zajok szűrődtek be az udvarról. Riadt bégetések, rohangálás. Kiszabadultak a bulldogok és lecsaptak a birkákra. A nő összeszedte minden lélekjelenlétét és egy gereblyével bezavarta a megvadult kutyákat a kennelbe, majd rájuk csukta az ajtót. Remegett a félelemtől. Három birka tehetetlenül feküdt vérző nyakkal a fűben, kettő a patakparton már semmi jelét az életnek nem mutatta, hat vérzett a hátán, lábán, hasán.
Visszament a lakásba és felhívta Karit. Kari nem vette fel. Írt neki üzenetet. Semmi válasz. Hívta az álbirkást is, annak is írt üzenetet, ő sem válaszolt. Felhívta az állatorvost, az egy fél óra múlva megjött. Megnyugtatta a nőt, hogy nincs is nagy baj és megdicsérte, hogy milyen okos, határozott asszony és hogy nagyon észnél volt, ügyesen avatkozott be a kutyák dühöngésébe.
A két patakparton fekvő birkán már nem lehetett segíteni. A többieken igen. Valamilyen injekciót szúrt beléjük és összevarrta a sebeket. Megkérte a nőt, hogy segítsen, fogja ölébe az állatokat, amíg a kezelés tart. A nőt az undor kerülgette, a vér szagától émelygett. De mi mást tehetett. Amikor az állatorvos befejezte a munkáját, udvariasan elköszönt.
– A számlát, majd postázom - mondta.
A nő bólintott és megköszönte a segítséget. Majd mind Karinak, mind az álbirkásnak hosszú üzenetben megírta az eseményeket. Aztán csak ült a konyhaasztalnál és maga elé nézett.
A nő sírni akart volna, de nem sírt. Nézte a véres kezeit, vérfoltos fehér szoknyáját, undorodott az alvadó vér szagától, mindentől. Undorodott az emlékeitől, az álbirkás haciendájától, Kari kariendájától, az embertelen hullámzástól, az egész posványos szutyoktengertől, aminek a partján nem talált magának sem hajót, sem mentőcsónakot. Utálkozott a látszólagos csendtől, madárdalos idilltől, a látszólagos nyugalomtól, kényelemtől, a proccos jómódtól és nem tudta milyen új „Uri murit” hoz a holnap, de érezte, hogy ennek a történetnek, ezeknek a vidéki celebekkel zsúfolt kerti partiknak, grillezéseknek, halászlé és gulyás főzéseknek, lerészegedéseknek, okádásoknak, unatkozásnak, dicsekedéseknek, a mindig egyformán fortyogó unalomnak és másnaposságnak közeledik már a vége.
Este majdnem egyszerre ért haza Kari és jött meg az álbirkás is. Az álbirkással jött a teherautó sofőrje is, akiről kiderült, hogy eredetileg hentes, csak most egy tízedik emeleti panellakásban lakik. Megnyúzta és kibelezte a két patakparton maradt döglött állatot. A húsokat szakszerűen feldarabolta és egy műanyag zsákban berakta a birkás terepjárójának a csomagtartójába. A bőröket egy papírzsákban tette.
– Ezen a héten elszállítatom a többit is – mondta kurtán az álbirkás.
– Nem tehetünk semmiről – mondta Kari – itt a közelben van egy kutyamenhely, onnan szabadulhattak ki valami kóbor ebek.
– Talán – mondta a birkás.
A nő csak csodálkozott Kari lélekjelenlétén. A buldogok pofája még véres volt.
– Sajnáljuk! – mondta Kari, de ő sem igyekezett megbékíteni az álbirkást. Pedig neki talán sikerülhetett volna.
Az álbirkás a nőre nézett, beült a terepjáróba és el sem köszönt.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2015
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2015:

Jelige: EXPOLITIO

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2015

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc