Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28617
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Az Író és a Sánta Ördög

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007


     Éjfélt ütött az óra. Asmódi kimászott a monitorból és leült a billentyűzet szélére. Igazából nem nagyon szerette az ilyen műanyag dolgokat: nagyon kopogtak rajta a patái. Egy kissé megigazgatta a szarva tövénél burjánzó sűrű fekete gubancot, aztán végre nekilátott, hogy alaposabban szemügyre vegye a környezetet.
     Az Író ott ült, tőle vagy negyven centire és egyelőre kidülledt szemmel bámult. A helyiségben az Írón, íróasztalán meg a számítógépen kívül mindössze tengernyi könyv volt. Ja és egy csikkekkel teli hamutartó meg a szokásos, rengeteg színes címkés palack az egyik sarokban. Ugyanott, félig elrejtve mintha egy hasispipa is állott volna. 
     – Na, megint egy értelmiségi – sóhajtott Asmódi. Aztán megköszörülte a torkát. – Khm, khrrm. A fene egye meg! Ha ötszáz évnél többet alszom, mindig elmegy a hangom.
     Az Író még mindig düllesztette a szemét, de azért mintha már kezdett volna magához térni. Hisz Író volt! A szokatlan, csodálatos, vagy éppenséggel ritkán előforduló, esetleg titokzatos dolgok mágikus erővel vonzották. Asmódihoz hasonlóan ő is megköszörülte a torkát, aztán, kissé még reszketeg hangon, feltette a kérdést:
     – Öö… akkor most tulajdonképpen mi is történik?
     Asmódi újfent sóhajtott.
     – Először is, ha megengeded, tegezlek. Különben egyáltalán nem érdekel, hogy megengeded-e, vagy sem. Két és fél milliárd évvel idősebb vagyok, és ez feljogosít rá. Na szóval: nevem Asmódi, pontos pokolbéli besorolásomnak utánanézhetsz némely ókori szerzőnél, mondjuk Agrippánál, esetleg a Salamon Kulcsában. Bizonyos erősen véletlenszerű események hatására megjelenek azoknak, akik, még ha öntudatlanul is, de megidéznek.
    – Ja – mondta az Író értelmesen. – Le Sage… A Sánta Ördög.
    – Ja – mondta ingerülten Asmódi.– Ja, ja. Roppantul örülnék, ha nem céloznál testi fogyatékosságomra. Egy íróembernek különben is, még a szokásosnál is érzékenyebbnek kellene lennie, vagy mi a túró. Elnézést, elnézést! Ha ingerült vagyok, mindig átmegyek szlengbe.
    – Bocsánat – mentegetőzött őszintén az Író. Kezdte magát jobban érezni. A Sánta Ördög, hű. Ez már valami.
    – És tulajdonképpen mit csináltam, hogy megjelentél? – kérdezte kíváncsian. (Hiába, na: Író volt.)
    – Nos, egy különös véletlen folytán pont azt a hatszázhatvanhat betűt illetve jelet ütötted le számítógéped billentyűzetén, amelyek egymásutánisága szigorú béklyóimat feloldja.
    – És…
    – Meg ne kérdezd! – emelte fel Asmódi tiltóan hosszú karmos, szőrös kezét. –Különben mit fintorogsz, ha szabad érdeklődnöm? 
    – Mintha… valami égne itt – mondta bizonytalanul az Író. Asmódi legyintett. 
    – Csekély és jobbára észrevehetetlen testi hibám mellett a kénkőszag az, ami lerázhatatlanul hozzám tartozik. Megszokod. Le Sage is megszokta, és sosem hánytorgatta föl. Igazi úriember volt.
Az Író újfent elnézést kért. Kissé hülyén érezte magát, amiért mentegetőzni kényszerül egy kistermetű, sánta, kénkőszagú micsoda előtt, amely a billentyűzetén ül, de a távolban azért már kezdtek felsejleni a lehetőségek. 
    – Szóval, akkor most teljesíted minden kívánságomat?
    – Úgy valahogy. Lehetőségeim persze egy bizonyos ponton túl korlátozottak, de egy magadfajta halandó számára gyakorlatilag kimeríthetetlenek. Szóval, kissé mohónak, ámbátor érthetőnek tűnő kérdésedre felelve: valóban, olybá vehető, hogy minden kívánságodat teljesítem.
    – Akármeddig?
Asmódi végre nevetett. Igazából kedvelte az embereket. Tetszett neki, hogy mindig mindent egyszerre akartak. Lehetőleg azonnal. Ez olyan kellemesen ördögi tulajdonság. Hiába, na: mindig látszani fog, hogy az Úr nemcsak fényből, hanem sárból is gyúrta őket.
    – Nem, akármeddig azért nem – válaszolt, még egyet-kettőt kuncogva. – Megbízatásom pontosan három napra szól. És ne feledd, hogy a kakaskukorékolás inaktivizál. És éjfélnél hamarabb nem jelenhetek meg, természetesen.
    – Értem – bólintott az író szándékos visszafogottsággal, mert nem akart túl telhetetlennek látszani. (Noha az volt.) – Kezdetnek mesélhetnél valamit, mondjuk, arról, hogy hogyan éltek ti, ördögök, odalent, és hogy tulajdonképpen mit csinálsz két megidézés közt, meg hogy…
    Asmódi ismét nevetett. Kezdte igazán megkedvelni az Írót. Emberek, emberek! Milyen kapzsik és milyen tudatlanok!
    – Ácsi! – emelte fel a kezét. – Ilyesmiről abszolúte semmilyen információt nem adhatok. Ne is próbálkozz, kár az izé, a gőzért. Amit elárulhatok, az pont annyi, amennyit Le Sage-nak is elmondtam. Egy betűvel sem több. Nem hinnéd, hogy menyi előírás köt minket. Pokoli bürokrácia, én mondom.
    – Akkor viszont gondolkodnom kell – közölte az Író és kéjes ábrándokba merülve hátradőlt kopott karosszékében. Persze ezt a széket is le fogja cserélni, de ez ráér.
    Asmódi most sóhajtott még csak nagyot. Titkon azt remélte, hogy az Író kíván mondjuk pár tonna aranyat, vagy kacsalábon forgó gyémántpalotát platina ablakokkal, vagy valami egyéb hülyeséget, amit könnyen össze lehet dobni. Hát, nem úgy néz ki, hogy könnyen szabadul.
    Hogy miért pont mindig neki kell értelmiségieket kifognia?
    Mikor másnap éjfélt ütött a közeli gótikus székesegyház hatalmas toronyórája, az ĺró már felkészülten várakozott. Kicsit átrendezte a szobát. Szerzett mécsest, meg néhány vastag faggyúgyertyát. Volt egy kis Michelangello- Pieta gipszmásolata, azt diszkréten kendővel terítette le.
    Asmódi mosolygott, miközben kimászott a képernyőből.
    – Látom, készültél – jegyezte meg kedélyesen, s hangjában a gunyorosságnak igazán csak egy nagyon halovány árnyalata volt észlelhető. Az ĺró bólintott.
    – A gyertya, meg a mécs, az mindig olyan hangulatos – fecsegett tovább az ördög. – A Pieta különben nem zavar. A papok olykor hajlamosak a túlzásokra. Az Úr manapság sokkal pragmatikusabb, mintsem azt az egyház szolgái gondolnák. De ez most nem tartozik ide. Na halljuk, halljuk, miben lehetek szolgálatodra, ó, földi halandó?
    Az Író bátortalanul megköszörülte a torkát, majd, némileg zavartan, kibökte:
    – Nos, én gondolkodtam... khm...
    Itt egy kis szünetet tartott, mert egyszeriben belátta, milyen nevetséges kijelentést tett.
    – Igen? – sugárzott Asmódi. – Remek!
    – Na szóval – folytatta az Író kicsit mérgesen. És magában azt gondolta: "Szolgál, az rendben van, de ne gúnyolódjon."
    – Nos – érintette ujjhegyeit egymáshoz, ahogy azt egy filmben látta. – Mint nyilván észrevetted, Író vagyok.
    Tartott egy kis szünetet, hogy időt hagyjon Asmódinak az esetleges csodálatra. De a Sánta Ördög csak kurtán biccentett. Az Író lendületesen folytatta.
    – És gondolom, nem én vagyok az első író a történelem folyamán, aki észrevette, mekkora szakadék tátong Művészetünk és a gyarló világ közönséges történései között.
    Asmódi érdeklődően felhúzta összenőtt szemöldökeit. Nocsak. Ilyen még eddig nem volt.
    – Folytasd – bátorította az Írót.
    – Rendkívül sokat töprengtem rajta – folytatta az Író sietősen –, hogy hogyan tehetném még hatékonyabbá Művészetemet.
    – Igen? – hajolt előre Asmódi érdeklődően. Az Író önkéntelenül is elfintorodott, de aztán észbekapott. Kénkő, hát kénkő. Egy ördög mégse lehet ibolyaillatú.
    – És rájöttem – bökte ki az Író önelégülten. – Tegnap, miután elmentél, egyszeriben megvilágosodtam...
    – Igen, ez Íróknál eléggé gyakori – szúrta közbe Asmódi és hangjában a gunorosságnak ismét csak egy igen halovány árnyalata rezgett.
    – ...rájöttem, hogyan lehetséges teljes alkotó energiámat írói mivoltom szolgálatába állítani. De ehhez szükségem van a segítségedre.
    – Rendelkezz velem – vágta rá gyorsan Asmódi, mert már nagyon kíváncsi volt.
    – A testi szükségletek! – kiáltott fel váratlanul az Író harsányan, hogy Asmódi összerezzent. Pedig amúgy eléggé szokva volt a zajhoz. Lánccsörgés, fogak csikorgatása, elkárhozott lelkek vonítása a külső sötétségben – mindezek az ő megszokott környezetében csupán háttérzajnak minősültek.
    – Hogyhogy a testi szükségletek?
    – Túl sok időt töltök evéssel például. Naponta akár két-három órát is. Szerinted nem felesleges ez?
    – Most hogy mondod – ráncolta a homlokát Asmódi. – Bár meg kell, hogy mondjam, ez a megközelítés egészen újszerű számomra. Mondhatnám, hosszú pályafutásom alatt még nem is igen találkoztam vele.
    – Ugye? – ragyogott büszkén az Író. – De meg tudod csinálni?
    Asmódi egy kicsit hümmögött. – Hát nem egyszerű. De azért, azt hiszem, menni fog. Csak a tisztánlátás kedvéért: ha jól értelmezem szavaidat, azt szeretnéd, ha nem lenne többé szükséged evésre.
    Az Író zordul bólintott. Tudta, hogy a világtörténelem fordulópontjához érkezett. Es ő merészen vállalta a kihívást. Író volt!
    – Csak az evés, vagy esetleg az ivás is zavar? – kérdezte kíváncsian Asmódi, végigtekintve a sarokban sorakozó színes címkés palackokon.
    Az Író követte a pillantást, aztán legyintett. – Ugyan már... igazából nem is szeretem a piát. Az ízét se. A sör rém keserű, a pálinkától fáj a fejem, a bortól meg savam van. Ěs mindegyiktől hányok. De tudod, a nagy írók mind ittak, akár a kefekötők. Így hát kénytelen vagyok én is itt-ott. Szóval passzold hozzá nyugodtan az ivást is. Úgy gondolom, így lesz az igazi.
    – Hozzápasszolom – bólintott szolgálatkészen Asmódi, mint egy hentes, ha a vevő nagylelkűen a szalámivéget is becsomagoltatja.
    – Mikor kezdődik? – kérdezte türelmetlenül az Író.
    – Már elkezdődött – mosolygott Asmódi. – Mostantól kezdve sem éhséget, sem szomjúságot nem érzel többé! De most már mennem kell, mindjárt megszólal a kakas. Holnap éjfélkor. Egy nap már eltelt, ne feledd.
    Az Író már nem is hallotta. Álmodozva nézett maga elé és az előtte sorjázó lehetőségeket latolgatta.

    Baang, bang. Éjfél! Asmódi fürgén átkopogott a bilentyűzeten.
    – Na? – húzta föl kíváncsian sűrű, összenőtt szemöldökét.
    Az Író bizonytalanul hümmögött. Aztán ásított.
    – Ma valahogy nem volt kedvem az alkotáshoz – ismerte be. – Úgyhogy inkább jártam a várost. Anyagot gyűjtöttem, érted. Készülő regényemhez keresek típusokat. De amúgy kösz. A dolog csodálatosan működik! Sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztem egész nap! Se reggeli, se ebéd, se vacsora. Mennyi-mennyi elpocsékolt idő és energia! Úgy vélem, csodákra leszek képes! Igazán hálás vagyok.
    – Semmiség – szerénykedett Asmódi. – Megtudhatom, miről szól a regényed?
    – Korunk tablója. Háttérben őrült szerelem – válaszolt tömören az Író. 
    – Hú – lelkesedett Asmódi. – Ezt nagyon elkaptad!
    – Ugyan már, túlzás – pirult el az Író. – De remélem, ezzel a művemmel jelet hagyok a világban. Olyasvalami lesz, ami túlél engem és tanulságul szolgál majd eljövendő nemzedékek számára is.
    – Nem semmi – mondta Asmódi. – És tulajdonképpen mikorra tervezed befejezni?
    – Nos, a konkrét szöveg megírása még várat magára. Jelenleg az anyaggyűjtés fázisában vagyok. Típusok, jellemek, satöbbi.
    – Meg a cselekmény – szúrta közbe Asmódi. – A cselekmény is fontos ám!
    – Igen – nézett rá meghökkenve az Író. De hát, végül is, attól, hogy valaki történetesen ördög, még konyíthat az irodalomhoz. Egy örökkévaláság alatt csak megtanul az ember –  pláne az ördög – egy-két dolgot.
    – Nem akarok nekiugrani hübelebalázs módjára – magyarázott tovább az Író. – Majd ha minden szépen együtt lesz, akkor nekiülök és puff! – egykettőre megcsinálom! És most, hogy többé már nem kell sem ennem, sem innom, még gyorsabban fog menni. Hála neked.
    – Világos – mondta Asmódi. – Esetleg lehetek még valamiben a szolgálatodra?
    – Jut eszembe – csapott a fejére az Író. – A fene egye meg, majdnem elfelejtettem. Kösz, hogy eszembe juttattad. A legendás írói feledékenység, tudod...
    – Én ne tudnám – legyintett fölényesen Asmódi. Az Írónak egy pillanatra úgy tűnt, a gúny szikráját látja megvillanni a Sánta Ördög szénfekete, pupilla nélküli szemében.
    – Szóval, az evéssel-ivással rendben is lenne a dolog.
    – De? – kérdezte az ördög.
    – De az alvással már nem.
    – Az alvással?
    – Igen, az alvással. Úgy áll a dolog, hogy ma délután is muszáj voltam ledőlni egy kicsit, mert eléggé fáradt voltam. Az a sok gyaloglás a városban, tudod.
    – Megfelelő típusokat nem könnyű találni – bólintott megértőleg Asmódi.
    – Hát nem. És este is aludtam majdnem nyolc órát. Hát ezzel kellene valamit csinálni.
    – Mármint hogy alvásra se legyen szükséged?
    – Ahogy mondod. Megoldható?
    – Hogyne – bólintott Asmódi, immár csöppet sem meglepetten. – Némi utánjárást igényel, de menni fog.
    – Köszönöm – rebegte hálásan az Író. – És ha végre nem kötnek már a test nyűgei, ha sem éhség, sem szomjúság nem gyötör többé, s ha mindehhez még az alvásra pocsékolt időt is megtakarítom, akkor – csapott az öklébe – akkor belevágok.
    – Remek. Igazán örülök, hogy nagyszabású tervedben segítségedre lehetek. De nem akarsz esetleg másvalamit is? Mondjuk kincseket? Aranyat, drágakövet, gyémántot? Készpénz sem probléma. Bármilyen valutában. Palotát? Kacsa- vagy akármilyen lábon forgót?
    – Ugyan – legyintett az Író megvetőleg. – Az ilyen anyagias dolgok nem méltók a szellem emberéhez. Ne vedd szerénytelenségnek, de nagyobb dolgokra születtem. Akinek tehetsége van, nem tobzódhat anyagi javakban. A pénz különben sem boldogít. Ezt biztosan tudod.
    – Persze – helyeselt a Sánta Ördög. – Boldogítani éppen nem boldogít. De rendkívül kényelmessé teheti az életet.
    Az Író oda sem figyelt. Alkotó képzelete előtt kitágult a horizont.
    – Gondold csak el! – kiáltotta. – Életem harmadát eddig alvásra fecséreltem!
    – Milyen igaz – helyeselt Asmódi gonoszkodva. (Végül is, ördög volt. Csak a munkáját végezte.) – Bár, ha jól tudom, földi halandóknak örömet is okoz az ilyesmi. Mint ahogy az evés- ivás is potenciális gyönyörforrás, ugyebár.
    Az Író megvetőleg legyintett. – Persze, a széles tömegeknek szükségük is lehet ilyesmire. De egy írónak... magad is beláthatod...
    Asmódi belátta.

    Kipi-kopp, kipi-kopp, kopogtak Asmódi patácskái, ahogy fürgén átvágott a billentyűzeten. Ördögtől merőben szokatlan izgatottsággal kérdezte:
    – Nos?
    Az Író valahogy nem látszott túlságosan feldobottnak, noha fáradtságnak nyoma sem látszott rajta. Arcbőre üde volt és napbarnított, szeme tisztán csillogott. Mégis, csak ült ott és hümmögött magában egy sort, mielőtt egyáltalán megszólalt volna.
    – Szo, szo – dünnyögte. – Szo, szo. Megy a dolog, megyeget. Azt hiszem, most már annyira felgyülemlett bennem az alkotó energia, hogy úgyszólván bármikor belevághatok. Akár holnap is. Amúgy kösz.
    – Nincs mit, igazán nincs mit – fészkelődött Asmódi.
    – Tudod – tűnődött az Író –, olykor még sajnálatot érzek szerencsétlen sorsú embertársaim iránt. Nem is tudják szegények, mit veszítenek. Most, hogy ennyi rengeteg időm marad a megfigyelésre, azt kell látnom, hogy egy rakás ember az evésen-iváson és alváson kívül az égvilágon semmit sem csinál. Akár a robotok.
    – Pontosan – helyeselt Asmódi. – Mellesleg ne feledd, hogy a robot szót meg Capek találta ki. Ő meg prágai gyerek. Vagyis ugyanabban a városban született, ahol az első igazi robotot készítették, nem éppen keresztény praktikákkal. Alkotója Gólemnek nevezte el.
    – Emlékszem – élénkült fel az Író. – Egy világító varázsszemet helyezett a homloka közepébe, és attól működött valahogy.
    – ĺgy van. Annyit esetleg elárulhatok, hogy abban a varázsszemben a gyehenna tüze égett. Mellesleg, tudományotok mai szintjén egy fotocellás lézerérzékelővel ellátott mini termonukleáris reaktorral könnyedén helyettesíthető lenne.
    – Nahát – mondta az Író. – De azért, tudod, mégiscsak fura... megyek az utcán, az emberek meg csak zabálnak... piálnak... aztán meg hazamennek... ledögleni...
    – Erős a naturalista vénád – bólintott Asmódi. – Azt hiszem, nagyon valószerű lesz a regényed.
    – De az ám – húzta ki magát az Író. – De azért mégiscsak sajnálom szegényeket. Miért pont én? Miért pont nekem van ilyen szerencsém?
    Asmódi könnyedén vállat vont.
    – Ilyen kérdésekre nem lehet egyértelműen válaszolni. Ha lehetne, akkor a világban rend lenne és mi ördögök egyszeriben feleslegessé válnánk. Tehát ha tudnád, miért pont téged ért ilyen szerencse, akkor csak az Úr akarata érvényesülhetne. Az olyan pozitív dolgokat, mint a rend, különben is ő intézi. Mi inkább káoszügyben vagyunk illetékesek. Erre már a kvantummechanika alkotói is rájöttek, ha érdekel. Heisenberg, satöbbi. Igaz, hogy Einsteinnek egyáltalán nem tetszett. Mert hogy szerinte Isten nem játszik kockajátékot. Dehogynem. Olykor. És a szabályokat ő állapítja meg. Hát ez a nagy helyzet.
    – Érdekes – sóhajtotta az Író –, érdekes. De hogy pont én... pont azt a hatszázhatvanhat jelet...
    Asmódi legyintett.
    – Ezek csak puszta díszletek. Épp úgy lehetett volna bármely tetszőlegesen nagy három- vagy akár négyjegyű szám is. De a tradíció nagy dolog. Nem gondolod, hogy most már rátérhetnénk a lényegre? Még mindig nem óhajtasz pár tonnácska aranyat?
    – Dehogy! – húzta ki magát sértődötten az Író –, dehogy! Végig kell járnom az utamat, amit választottam. Szóval egész másvalami kéne. Nem is tudom, hogyan mondjam.
    – Csak ki vele, bátran – biztatta Asmódi barátságosan. – Tudod, mi mindent hallottam én már az elmúlt negyvenezer évben?
    – Szóval – nyögte nagy nehezen és Asmódi meglepetten látta, hogy az Író a haja tövéig elpirul.
    – Szóval arról lenne szó – próbálkozott tovább az Író. Aztán hirtelen mérgesen hozzátette: – Végül is, felnőtt emberek vagyunk, vagy mi. Tehát nekem van egy barátnőm. 
    – Helyes – mondta Asmódi. – Nekem is van. Igazi nőstény ördög.
    – Tényleg? – ámult el az Író. – És... itt gyorsan abbahagyta, látva a Sánta Ördög tiltóan felemelt kezét. – Jó, jó...
    – Gondolom, a barátnéd roppantul örül, hogy immár az egész éjszakát immáron minden fáradtság nélkül vele töltheted.
    – Na – mondta az Író megkönnyebbülten. – Hát pont erről lenne szó.
    – Miről? – csodálkozott az ördög.
    – Hát arról, na, a kutyamindenit! – csapott az Író mérgesen az asztalra. – Arról, pontosan arról! A szexről, na. Érted már?
    – Nem én – csóválta a fejét Asmódi. – Várj... Csak nem azt akarod mondani, hogy...
    – De, de, pontosan azt. Marhára idegesít ugyanis, hogy immár minden testi béklyómtól szabadulva könnyedén kószálhatok a városban, de ha meglátok egy csinos nőt, minden magasztos gondolatom egyből elszáll.
    – A maga módján minden nő csinos – bölcselkedett Asmódi. – Kivéve az enyémet.
    – És a szerelmeskedésre is eléggé sok idő kell. Nem annyi, mint mondjuk az evésre, de azért kell.
    – Roppantul kíváncsi lennék, mit szól majd ehhez az érintett hölgy – mélázott el Asmódi.
    – Vannak magasabbrendű dolgok is, mint holmi emberi kapcsolatok.
    – Aha – mondta Asmódi. – Persze. 
    "Remek ördög lenne ebből a fickóból" – gondolta.
    – És mi legyen az izé... ö... phü, hogy is mondjam ki... szóval, a szeretettel, a fenébe is!
    A Sánta Ördög elfordult, nagyot köpött a papírkosárba. –Bocs. Megértheted, hogy az ilyen szavakat eléggé nehezünkre esik kimondani.
    – Szeretet – tűnődött az Író. – Nem, az se kell. Iktasd ki, légy szíves. Ha nem okoz túl nagy gondot.
    – Kiiktatom – bólintott Asmódi és leugrott a billentyűzetről. – Mellesleg, lejárt a három nap. De holnap még benézek. Tisztán csak a kíváncsiság kedvéért.
    Az Író már nem is hallotta. Nyitott szemmel merült el magasztos ábrándjaiba.

    Az Író ezúttal már fél tizenkettőkor ott ült a képernyő előtt, mellesleg teljesen hiába. Az ördögöt nem lehet siettetni és Asmódi ezúttal is pontosan tizenkettőkor mászott ki a monitorból. Fürgén átzakatolt az asztalon, aztán helyet foglalt az immár törzshelynek számító billentyűzet-sarkon. 
    – Hű, de ramatyul nézel ki – mondta, miután egy pillantással végigmérte az Írót.
    Asmódi nem túlzott. Az Író görnyedten ült a széken, feje mellére bukott. Keze élettelen fadarabként lógott teste mellett, szemei alatt sötétlila árkok mélyültek. Ezenkívül kócos is volt, borotválatlan is. Úgy nézett ki, mint aki halni készül.
    – Úgy nézel ki, mint aki halni készül – jegyezte meg Asmódi, hogy megtörje a csendet. – Ha érdekel, teljesen hiába strapálod magad. A te időd még nem jött el. Megkérdeztem az egyik fenti ismerősömet.
    Az Író vonásaiba mintha valamelyes élet költözöt volna. De nem sok.
    – Úgy érted, a magadfajták meg az angyalok között van valami... – elharapta a mondatot, látva Asmódi tiltólag felemelt kezét. – Jó, jó... csak kérdeztem...
    – Kiskapuk mindenütt vanak – nyilatkozta Asmódi. – Amúgy mi van veled? Átment rajtad egy úthenger? Pokolian nézel ki, én mondom. És hidd el, tudom, hogy néz ki valaki pokolian.
    Az Író messzire nézett és hosszat, mélyet sóhajtott. [Nagy gyakorlata volt ebben. Író volt.]. 
    – Nekem már úgyis mindegy...
    – Hogyhogy mindegy? – értetlenkedett Asmódi. – Hisz minden kívánságodat teljesítettem! Fokozatosan megszabadítottalak a test minden nyűgétől! Evés-ivás, szexuális élet – ember, nincsenek többé korlátaid! Soha senki nem csinált még ilyet, mióta a világ világ! Büszke lehetsz önmagadra!
    – Hagyd már ezeket a hülyeségeket – nyögte az Író és úgz nézett ki, mint akit a sírás kerülget.
    – Hát ezt nem értem – mérgelődött Asmódi. – Tudod, hány embernek jutott hasonló sors osztályrészül a világtörténelem folyamán? Ezt tulajdonképpen nem lenne szabad elmondanom, de összesen négynek, mindössze négynek! Abból ráadásul kettő ősember volt, az egyik Pithecantropus, a másik meg egy Homo erectus! Ezek csak még nagyobb sült mammutot meg még több kőbaltát tudtak kívánni, a szentségit!
    Közelről mennydörgés hallatszott, villám cikkcakkozta át a felhőtlen kék eget. Asmódi sürgősen elfordul és bocsánatkérőleg motyogott magában valamit. Aztán ismét az Íróra támadt.
    – Teljesen kihozol a béketűrésből. Pedig nem is szeretem a békét, hogy az angyal vinné el.
    – Nem érted? – suttogta az Író drámaian. – Szóval nem érted, mi... na majd én akkor megmagyarázom... – csuklotta, aztán tovább már nem tudott uralkodni magán. Leborult az asztalra, a két karjára hajtotta a fejét és bőgött keservesen, akár egy gyermek. Vagy még jobban. – Nem tuhu... dohok... töhöbbé íhirnií...! – zokogta, miközben öklével verte a sárga műanyagot. – Nehem... tuhodoook... !
    – Már miért ne tudnál? – kérdezte Asmódi tettetett csodálkozással. – Időd van elég... írói képességeid változatlanok... miért ne tudnál?
    – Azért! – ordította az Író mérgesen. – Azért, mert nem megy, érted? Mióta veled találkoztam, egy sort se írtam, hogy az isten verje meg!
    A Sánta Ördög a válla közé húzta a fejét, de nem történt semmi. Az Író tovább ordított.
    – Ma délután is végigmentem egy külvárosi utcán... ott feküdt egy koldus... belerúgtam, csak hogy tudjam, milyen érzés... és semmit, egyáltalán semmit sem éreztem, amit meg lehetett volna írni, érted? Máskor egy ilyen élményből olyan könnyfakasztó novellát hozok össze...
    – Csak úgy belerúgtál? – mosolygott Asmódi elégedetten.
    – Kenyeret kért! Meg valamit motyogott, hogy egy hete nem evett! Nem is értettem, mit akar! Már nem tudom magam az ő helyébe képzelni, mert nem tudom, mi az éhség! A barátnőm meg lelépett a legjobb barátommal... egy ekkora konfliktusból olyan dráma van... mint a pinty...
    – Na és – vont vállat Asmódi. – Viszont nem terhelnek a testi kapcsolatok. Ezt még én se tudtam volna megcsinálni. Nagy ember vagy, én mondom.
    – De nem érzek semmit, hát nem érted! Minden empátiás képességem odalett! Író nem lehet meg enélkül! Harmadik napja ülök egy halom papír előtt és egy sor nem jut az eszembe. Nem érzem, hogy a mondatok tolakodnának az ajkamon...
    – Na, azok mondjuk eddig se nagyon tolakodtak – jegyezte meg csípősen Asmódi. – Nem értem, mit vagy úgy oda...
    – Mindegy – mondta az Író és üresen maga elé meredt. – Későn jöttem rá, hogy minden, amiről írni lehet és érdemes, az emberekhez köt... és ha nincsenek emberi kínjaim, vágyaim és gyönyöreim, természetesen nem is írhatok semmit. Ez ilyen egyszerű. Hogy lehettem ilyen hülye!
    Ismét leborult a sárga műanyag asztalra.
    Egy ideig csönd volt. Csak a falióra ingája kattogott halkan. A mécsvilág lángja megnyúlt, a gyertyák reszketeg árnyékot vetettek a falakra. A párás hajnalban felhangzott az első kakasszó. Asmódi hümmögött.
    – Na jó... Ilyesmit persze nem szoktunk csinálni... De mivel kivételesen eredeti voltál és nagy szórakozást nyújtottál rövid evilági itt tartózkodásom ideje alatt... most az egyszer... és amúgy sok sikert a regényedhez.
    Halk pukkanás hallatszott. Mire az Író felnézett, könnyei fátyolán keresztül Asmódira, a Sánta Ördögre már csak a halvány kénkőszag emlékeztetett.
    Az Író egy darabig mozdulatlanul ült. Aztán fura, rég nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. És ismét könnyek csordultak ki a szeméből, mikor észrevette: leghőbb vágya kinyitni a hűtőszekrényt és enni, enni.
    A többit talán később.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

Daphnis búsongása

Hír értékelése
Értékelés: 2.75
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc