Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
December
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 28655
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Daphnis búsongása

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007



(A pályaműnek e helyütt technikai okokból csupán a felét tudjuk közreadni.
A felelős döntéshez azonban talán ennyi is elég.
Az írásmű végén a szerzőnek a következő megjegyzése olvasható:
"Megjegyzés:
A Rousseau-tól idézett részek Értekezés c. művéből valók,
Rónay György fordítása.
A két Szappho töredék közül
az elsőnek szereplő Babits Mihály, a második pedig
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. A népdalrészletek szintén idézetek.
"
– a szerk.)
   
                                                                                   
I.  RÉSZ                                                                                                                                                          


                                                                „szabad szagok somfordálnak
                                                                 kicsi kígyók surranoznak
                                                                 ízes illatfuvolák tarkán
                                                                 muzsikálnak mező-tanyán

                                                                 lugasra lomb-ernyők
                                                                 nyílnak nyalka erdők
                                                                 méhek mézért kontárkodnak
                                                                 gúnyás gallyak kacarásznak

                                                                 S a jó fa virít a panel töv.
                                                                 szürke falán szürke köv.
                                                                 nemtúlfrisss

                                                                 szagok: zárva ki, ablak: beton be
                                                                 emberek: maszk fel; te pedig tűnj
                                                                 Ferde tavasznak felesleges e vers.“


                                                                           (Elfeledett XXI. századi
                                                                           posztmodern fűzfapoéta)


     1.
     Végűl minden szekér bezörög a kastély körötti falukba – s most csend van, csöndesség. Nem dongnak a méhek, mind szép sorjában elbúttak a lombokba, ahonnét még nem vették át szólójukat a szöcskék, hogy majd lentről a mezőből kísérjék a tücsökvonósok. S míg a rekkenő nap alatt lustán szikkadtak – szint pöngtek és pangtak – a bokrok, most lágyan és kívánón nyúlnak bé a fák árnyékába. A koronák fölött lilás az ég, aztán meg narancssárgára mállik a végeken. Az árnyak előkönyököllnek lukaikból, lustán kifordúlnak, settenkednek, somfordálnak. Pont ekkor van. Amikor kicsit föltámadnak a szellők, mielőtt eltűnik a napkorong. Még egyszer meg kell fésülniök a füveket.
     Olly jól eső e magánoság, minden tekervényivel, indáival és bágyadtságival. Megint itt ez a reszketeg benyomás, innét jön a gyomor körül föl egészen az ujjak végéig sugárzódik. Mi lehet ez a bizsergés, mit kerülget itt, az öröm meg a bánat édestestvéri míve?
     Az estharang – mintha a csöndből válna ki – térit észhez kicsit, és lám, ujabb pohár veresbor a terítéken; nem a kongással jött, Julis hozta mosolyostúl. De az eszmélés eme pici, pilleszárnyu pillanata elszállt, ím hát újra itt a lágyleveles lugasban: magam magammal. A túlfélen ült Chloém; verseim asszonya, akinek poétizmusom szerelmemmel köszönöm, s szerelmem poétizmusommal. Amott, a hársfák árnyán volt ágyunk, mire most ajka vöröse borrá változott...
     Viola árnyékot vet tenyeremre a csöpp fény, ahogy megtörik. Éppen a közepén. Majd lehámlik a bőr, folt marad nyoma, rongyolódik, egyre rojtosodik tenyerem, látom ahogy vájja, s a lyukon át látom már az asztal deszakáját is...
     És felettem csak tekerednek a lugas indái, egyre csavarodik a lila futóakác fürtös virágival, ahová a méhecskék búttak.

     Emlékezem a napra, melly életem téritette. Ahol asszonyom Kertecskéje megszakad, arra jőttünk. Még kísértek a jázmínos illatok, s a kis kertkapu vonyogva nyíllott, hogy odaát egy kies rétre érjönk. Itt már nem rendezkedtek olly összefogott bokrokba a virágocskák, mint annak előtte, hanem minden szártul, levelestül tekerődzött a mezőben. Az apró nefelejcsek vigan szegték fel fejecskéjüket a nyirkos, mohos földről, a vadzsályák pedig alássan meghajlottak a nap kezdődő hevében. A Zephir pedig körbehordozta közöttünk illatát, ám nem felejtette el asszonyom haját megsímítani, hogy a végén már igazán nem tudhattam, milly ambrosia-illatok terjengnek. Chloém azonban rá se hederített a megéledt természetre, a jól megéredt kikeletre, ment csak tovább, míg a berek ligetébe értünk.
     A vén fák ernyei enyhet adó, elomló árnyékában már könnyebben lélegeztünk, és Chloém is egyre gyakrabban fordúlt hátra felém huncút mosolygásával. E magas, susogó és boszorkános fák már jócskán meghaladták száz esztendejük, valaha komoly lovagok komor vadászásának tanúi vóltak, s ím, most szerelmünk neszezik. Így eszmélkedtem, míg Chloém hirtelen felkacagott, és hamarjában elfutott. Én utánna eredtem, de azon nyomban szem elől tévesztettem. Itt-ott hallottam felhagzó vígságát, mit elfojtani sehogy nem tudott, de gyönyöremre ezek a hangok mind beillettek a természet csodás symphoniájába, olly gyengéd vólt, míg így csöndjén ellohólt, így aztán míg kerestem sokszor fülemile vagy cinege hangja téritett el. A sokadik keresés alkalmával azonban méltán elkeseredtem, hogy szerelmem gúnyt űz belőlem, és csak ekkor eszméltem rá, hogy eltévedtem és magamra maradtam az erdő mélyén. Mindhiába kiáltoztam, nem válaszolt, és egyre inkább zavarni kezdett a susogás, mi a terebélyekből hallott. Magamban bandukollttam hát, bár magam se tudtam merre. Vajjon orromnál fogva vezetett vólt? – töprengtem, és mindinkább kezdtem azt hinni, bizony lóvá tettek. Keserőségemben egy tisztásra jutottam, ahol leheveredtem a fübe, és sírásnak adtam magam. Nem szeret, mondogattam egyre, de ennél tovább nem tudtam jutni. Még egyszer elkiáltottam kedvesem nevét, mikor hirtelen egy hang válaszolt: oé. Megörvendtem erre, és felugrottam, de a széles tisztáson egy árva lelket nem leltem. Már azt kezdtem hinni, hogy Chloém ujjabbszor is lóvá akar tenni, de mikor másodszori kiáltásra is az a hang ugyan ugy felelt, döbbentem csak reá, hogy nem Chloém, hanem Ekho játszik vélem, a csalfaságok és káprázatok istennője. Ennen magam teszem lóvá, kiáltottam, s erre még keservesebb sírásra fakadtam, és dúsan áztattam a nefelejcsek tövét.
     Alig felejtkezek belé, s adám magam megint a búsulásnak, mikor érintésre eszmélek. Chloém volt az bizony, s ennek nagyon örűltem. Mosolygott rajtam, bár nem gunyosan.
     – Hát az úr ennyire búbánatnak esik, ha csak egy rövidke időre is elveszti asszonyát?  Ohh, te szemtelen, hát csalfaságot neszeltél? – kérdte látszólag szemrehányóan. – Jaj, te butus! – Azzal pedig fehér kezébe fogta fejem, s  puha csókjaival illette ajakim. Soha oly örvendetes vigalom, mint akkor! Mintha balzsamban förödne a test melyben a lélek ujjongva boldog. De csitt! Többet nem mondhatok. Első nászunk tanúi csak a filemilék és a katángok...
     A délutánnal elmúllott a nap erős tüzése, s mi a patakhoz mentünk. A kis fahidacskán álltunk, és bámészan a fördőző hattyúkat csodálltuk. Chloém széltében a híd szélére ült, és lábait a víztükör fölé lógatta. Mesélj nekem! – szóllott angyali tekintettel. Ó, szív! Soha annyi vers – s milly könnyűn. Képek és rímek és káprázatok – ez volt beszédem. De nem gondos hellén ritmusban s Anacreón vagy Ovid pátrónolásában...
     És közben fejem kedvesem ölébe lehajtottam, és közben kikandikáltak itt-ott a harisok, a dámok odakukkantottak, kakukk hangzott a lombos ligetből, és repdestek a cinegék, akár a szivem.

     És azután sok verssel udvarlottam körűl Chloém.

Édes rózám, olly jól tudod:
Daphnisod érted szomorog!
   Szivem balzsama,
   Ékes viola
Gyönge kérelmemet
Hív szerelmemet
Mint feles kacatot el ne hajitsd!
   Epres ajakid
   Fehér karjaid
Miről egyre csak álmodok,
Miért egyre sirok,
Könnyem elfolyik, ugy zokogok!
   Világát játszi szemednek,
   Pilláit tekintetednek
Emeld már rám,
Kinek szive érted fáj.

     De mik lettek a versek az esztendők alatt – egyik nyár a másik után, utazás utazás hátán – ócska játékszerekké lettek ajakimon az egykor olly furcsa vagy fínom – mázas, ízes és szagos, különös, gyöngyös, vagy göröngyös vagy gyönyörű – szavak, a képzetek nem a szív egyenes és őszinte, de az ész mestrekélt és kimüvelt fogásai. Mit tesz nekem, mi fáradságot jelent egy-egy stropha – illyen vagy ollyan rimekbe szedve, illyen vagy ollyan stilben?
     Régen születtek a versek nékem, hosszu esztendőkkel ezelőtt, midőn a férfiuság diszei államon épphogy csak mutatkoztak – mikor már utánna vóltam némely lyánykának –, mikor reggelenként – a semmiségtől boldogan – lépegettem a temetőfal mellett naponta útban a piarisa gymnasiumba – a vig poétagyerek. Akkor még élt bennem minden, nem ismertem Seneca nevét, és szivesebben hallgattam öregapám beszédit mint a rómaiakról tartott előadásokat. Lelkem pedig friss volt, s nem megmérgezve evvel az ostoba tűnődéssel, melly egyre elhartalmasodni látszik rajtam. Abban az időben kezdtem megösmerni a világot – csudállani a természetet –, nem könyvekből, nem cvikkeren által, de két szemem világával. Emlékezem, minden kis mozdulás ollybá hatott rám, mint csuda. Mennyi vers fogant meg bennem azon a keskeny gyaloguton! Pedig ahogy igy visszarévedek, és egy-egy részök eszembe ötlik, bizony sutának és gyöngécskének tűnnek – de nekem akkor sokat jelentettek, és azáltal sokat jelentenek most is; pedig milly sok az elkallódott – az emlékezetben elmállott, vagy abból kiszitálódott – sor. S azután az elsö szerelem, és a találkozások az akácfák között a lócán...
     Azután komoly deák lettem, jött az első csalódás, azután a barátok s velük az első kissebb tivornyázások – végül utazások uraságtól uraságig, grófok, bárók, ispánok, és egyéb pénzsovár, harácsoló fösvényfajzatok között (Az egyik kedvéért még az Élektrát is bétanitattam a lézengő urasági cselédekkel, s ni hogy tapsolt, s nem tudott mükedvelői hálájával hogy béboritani). Ugy ám! Jöttek közben a roppant olvasmányok németek, ángolok és a franczok bölcs könyvei.
     Mostanság azonban egyre olly érzetem van, hogy a könyvek csak magánosságot teremnek, a bölcsesség pedig egyenlő a természet egyszerü szépséginek lefitymálásával – ahogy a zene ismerete a madárdalt s a parasztok együgyü énekit értékellni nem tudja. Lám itt e szív – melly nem repes – , sok réteg csipke megett, az tudja, hogy kiürült, s már nem képes béfogni a reggelek semmi-örömeit.
Chloémmal pedig úgy hittem amaz elsö szép szerelmem, s szivem eszmélkedése tér vissza...

    A gőzölgő rósafördőből kiléppett Chloé, s a víg Ámor szeme – amint megbútt a firhangok dús redői között – igencsak csillogni – villogni kezdett, mintha önnön anyját látná vólna, a kagylóból kiszállani, erre pedig meglibbent és körülhordozta kellemeit a fehér lepelbe burkollt rózás test körűl. Mert minő öröm is kellemetessen megtisztúlva lenni a nap kinzó porátol – azzal pedig parfémmal locsolta bé magát. Julist dolgára intette, és nehéz tölgyfa ajtókon által a budoárjába ment. Ottan, miután kipiperkőcködte magát, visszatért Julis, a szobalány, és úrnőjére segítette a már kiválasztott ruhákat. Csodálta a suhogó kelmét, a bíbor bársonyt, s a mese csipkét, ahogy asszonya testén megfeszűlt. Hogy bálba készül-e az asszonnyság – kérdezte, de erre azt a parancsot kapta, hogy azonnal a legfínomabb francz veresborból a Kertecskébe hozzon, mert ma holdas nap vagyon, és az egész estvét a kert hűsében akarja tőlteni szeretőjével – erre mind a ketten kacagtak. De Chloé még kevessellette az idő elteltét, hadd várakozza ki magát csak az a bizonyos férfiu, annál édesb lesz majd szájában a nektár – gondolta, és a könyvtárszobába ment, és hárfázni kezdett. Persze nem felejtette el kitárni az ablak szárnyait.

     – Szégyen gyalázot! – szóllott a Julis – Má csak az kő, hogy valaki rágyőjjön! Há mi a sistergős ménkűt fognak gondúnyi, mi a mi asszonykánk, miféle kurva?
     – Haggyad mán, no! Tisztáro ki van virágozva, jobban viselli magát min ríg. – Így a szakácsnő.
     – Az embere – nyugoggyon a grófúr békin – még fél lábbó a fődön van, ez meg mán rögtön kurvákonnyi kezd! Nem mondom, ha valami rendes kutyabőrős gyött vóna, de ez a az ágrúszakadt senkiházi, se garas, se főd pojéta uraság, há csak gondúlj bele, mi híre lesz így a contessnek?
     – Nyúgodjá meg lejányom, ne írígykedjé mer isten szeme mindent lát! Sok esztendőt megértem lejányom, oszt mégse panaszkodom. Meg amúgy is: fiatal, a víre meg hagy vigye.
     – Felöllem, csináll amit akar! De hogy a grófúr a sírjábo forog, az is biztos.
     – No inkább azt mesézd el, mi újság a te Pistáddó.
     – Kiviszem a bort.

     Kedvesem teljesen bolond – jutottam erre a következtetésre, amint megneszeltem a lekanyargó ütemeket. Egész álló napokon keresztül mást sem csinál, mint hárfázik. Vagy pedig ángol meg franczúz románokat olvas – a´ la sentiment. Mindíg olly vídám, de én tudom, hogy nem úgy van az egészin – van valami benne, ami a gerlicére emlékeztet; mert bizonnyal úgy van, hogy ha eljön az alkony, az estve egyre búsong – s mégsem olly melancholiásan, mint én. Aztán ha felkölti a pirkadat súgára, azon nyomban a könyvtárszobába megy, és hárfázik, egyre csak hárfázik, legalább délig, mintha Szapphonak hivé magát. Pedig nem ösmeri a nottákat, csak úgy játszik, azt ami eszébe jut. De mégis olly szépen; ütem van benne, ritmus és melodia.
     Nem hasonlít sem Psychemre – ő nem olly hűtlen, sem nem szűz Rózimra – ő telve van bájos játékossággal, sem pedig Euridicemre – ő nem olly komoly, de temperaméntommal s nemes virtussal van áldva. Így hát életben tart, mint gyönge haldoklót. S ollyan sokat sem nem kellett szabódni, és kérelmezni kegyeit.

     – Csak te tudsz rajtam segíttenyi, te tudod a módját, hugyan kő. Mér nem segíttő akkor? Látod hogy szenvedek, alig alszok, mindig bőgök, mint egy liba! Elígek a szerelemntű. Okos asszony vagy, ismered a titkokot, miccsinájjok hát...

     Jött a kikelet gólyahires hintaján (körötte a kecse nymphák, s a nyáladzzó faunusok), megnyiltak az erdők, s megnyilt Chloém szive is. Ide s tova három esztendeje járok e kastély hüvös falai közé, s asszonyom megszeretett. Most itt a kellemetes szentjános hava, – és napja is eljő hamarjában (már csak három éjtszaka választ el tőle) – és itt űlök a diszes lócán a hársok alatt – mikben még mindig donganak a rovarok. A hárs szaga idekúszik, s úgy vegyűl öszve a nyirkos estveszaggal, hogy csak a Musák a megmonthatói minek lehet nevezni, s minek szólitani e bübájt.
     Eljött bágyadt lepelében az estve. A hajnalcsillag már uralkodik, Venus tündeklő csillagzatja, minek párját Chloém hozza – kezében gyertyával, ölembe űl, s egyre játszi csókokkal illet. Én pedig két karommal lágyan ölelem át husos vállait, és csak akkor veszem észre, hogy a bal tenyeremen átlóg nyakszirtjéröl csünggő nyaklánckapcsa, átmegy a tenyeremen – mi minden bizonnyal kilyukadt hát.

     Minden tüneményes bájom megmutogaton néki szép sorjában, míg pislákol a gyertya fénye, s tudom, ma itt a nefelejcsek között lesz nászi nyoszolyánk.

     Kedvesem akaró nyögdécselése beleveszik a szöcskeciripellésbe, meg a komor bagoly huhogásába, mely a berekből hallik

     Az éjtszaka tellve kétes zajokkal egyre elhatalmasodik; a setétség megárad, és lomha szárnyával mindent béborit, csak a helyet nem, hogy egy csöpp gyertyaláng világol. A berek fáinak susogása ilyesztőbbé vállik mint valaha, és egy ormótlan márvány sirkő mellett megéledtek a csúszómászók, miknek a szendergés járt volna ki a harasztok rejteki között. A pókok merészen szövik egyre hállaik, és a gyökerek a hantok mellett tekeredni látszódnak. 
     Omlatag kövek között egyre csetlik-botladozik egy gyönge alak, orozva jár, de megy rendületlenűl, mindinkább követve valamit, mintha csak valami láthatatlan nyomdokban járva követne egy tűneményt. Nem riasztja sem a halálmadár vijjogása, sem az éles gallyak, mik egyre haját kócolják. Az egykor olly szelid táj most ormótlan, s Arcadia most Olymp vad csúcsaivá váltózik. Írtózásokkal teli bolyong a sápadt leány alak, őrjöngését – mint vad manais – nem borzasztja sem rémitő setétség sem a mohás vagy tövises földön való csúszkálás – törtet, haja kibomolva, s a férgek előjőnek, s nevetik. Mert mi más készteti a teremtményt a halál illy kívánására, ha nem a reménytelen szerelem tüze, hát vajjon nem az adja az enyészetnek az illy fiatal nádszál testeket, s nem az gyujtja-é a halál kivánását? Csak remélhetjuk, hogy e halandó nem akar a nyűvek martalékává lenni idejekorán, s nem készül vadak lakomájává lenni, vagy más módon életét oltani ez éjji órán e mély erdőn.
     De csitt! A leány a sirkertbe érkezik. Rezgő alakja megálla a grófi sirbolt előtt, a bokrok közöt zaj verődik, de ez fene botot ragadva béveri a sirbolt ajtaját. Nyomban megcsapja az enyészet undormánya, a veszejtés tompa gőze, ő mégis bémegy a sirba! Ó, átkos halandó, milly szentségtelen módját választottad nemtelen halálodat híni – semmi jó nem történhetik ha a holtakat az élők háborgatják – sem nem pedig, ha fordítva van: ó, bár ne. A bánatos neniák, kezdik már siratásod, leány! De az bátran nyúl a rég holt csontok közé, s onnét az enyészet porát ragadja magához, majd egy erszénybe bétéve kebelébe rejti. Majd kijőve a sirból, mint erynnis indul vissza hajlékába, elszántan, dús kebelében az átokos és bűzös halállal – ó, leány, mire vetemedtél?

     2.
     Vajjon miért kell mindíg elveszítenünk valamit? – kérdezte felkelve a baldachinos ágyról, és az ablakhoz lépett. Miért e különös reggeli libegés mindíg, mindíg, mintha uj életre ébrednék – a nyakszirtben még az enyhe sajgás (mit az ágy vagy az éjji viaskodás okozott), de a homlok büszkén néz előre. Igen, mindeme csodás dolgokban meg kell mártóznunk: minden csöpp, kis örömben. Örömben?, nem, nem öröm az; inkább ollyan fájó boldogság, ami a halál kapuján túl kezdődik. Igen, igen, ez az élet – meghaltam volna hát? – Avval kilépett az erkélyre. Bizonnyal nem, hiszen érzem bőrőmön a hüs szellőt, s mellyemben kalimpál még a sziv. Megint ez az elviselhetetlen érzés: egyszerre sír a szem, s nevet az ajak! – Visszanézett a szobába – Nem, nem érthetheti meg. Még ő sem. Pedig azt hittem. – És elindult a könyvtárszoba felé.
     Ott állott előtte egész való élete: A tirkitarka Kertecske, az árnyas könyvtárszoba, az ágy a szeretővel, berkek, madárdal és üres borosflaskó, de a sirok is amott túl.

Újult napnak feljöve fénye,
Mind a teremtmény ujjong elébe.
Szerte berekben gallyakon át
Vígan danol mind a madár.

De, oh, hova tünt én szememnek fénye
Nem lelém Chloém, bármerre nézek.
Tünde ábrándom lett volna tán,
Mint nympha a titkos éjjek után?

S én emitten a baldachin alján
Egyre csak sirok, hova tűnt hát?
Ekkor azonban muzsika hallik
A sok madárfüttyel benn viaskodik.

Vidúla szívem erre a dalra
Egyre csak játszik a szépet akarva.
S lenge kedve se tudja, mit penget,
A hárfát szolittja, vagy szivemet?

     – Itt van a sírrul szedett por. – azzal elévágta a kis erszényt.
     – No de...
     – Tudom jóll, hogy az kő hozzá.
     – Megmondtam, hogy...
     – Mámo kő megcsinányi. Hónap szentiván napja van, úgyhogy most van az éjjele.
     – Senkinek akarattya ellenire nem tehetek, má megmontam.
     – Kértelek, könyörögtem öleget. Majd elszárodok má a szerelemtű!
     – Megmontam, nem!
     – Jóvan, hát. Maj meglássuk. Ha nem csinállod meg, beárúllak a grófnőné hogy lopod őt! Mit gondúsz kibe fog megbíznyi?
     (Csönd)
     – Legyen. Hmm. Kő a kapcájjo, szerezd meg. Várjá csak, isten szeme mindent lát! – kiáltotta a szakácsnő Julis után, mire az elviharzott.

     – Ó, elme, légy átkozott! Lángra minden könyvet! – szóllottam a früstük alatt mintegy megvilágosodva. 
               (A kapca a dézsába kerűl)
A délelőtt folyamán pedig szép sorjában cimsort készitettem legkedvesebb könyveimből. Elhatároztam, hogy csak három könyvet tartok meg magam mellett, mert holtig bizonyságom támadott, hogy azok mérgezték meg lelkem, és tettek éllő hóltá. Nehéz vólt megvállnom az eddig olly kedves kötetektől. Fájó szivvel üztem el Ovid, Teocritos és Challimachos versesköteteit, a jó Longos szép románját, de az ujjabb kedvenceket, Guarinit, Tassot, Metastasiot is. De hallgass elme – mondottam magamnak büszkén – a szív a legfőbb; ezeken túl csak szivem hangjaira hallgatok, légyen bárhogy is, nékem nem dictállja melódiáit más toll. 
               (A dézsa feltöltetik vízzel)
Saját képeimmel, dalommal vágyok megtelni! Nem nyomaszt sem ujabb, sem régibb, görögös minta; s légyen százszor átkozott minden öszintétlen, hamis sorom!
     Illy gondjaimban végűl is csak egyetlen könyvecskét marasztaltam még: egy ujkeletü franczúzot, Rousseau-ét. Már túl vagyok az elsö részin, és bevallom igen kiváncsivá tett – végigolvasom, s mehet ez is a többi közé. Minden olvasás helyetti idöt elmélkedésnek, gondolatoknak és szavaknak, és dallamoknak fogok szentölni – ha még barbarnak kiáltanak is ki.
     Azzal elmentem megebédelni.
               (A dézsába bészóratik a hólt pora)
     Ebédeltünk. Chloém olly izgatott vólt evés közepette, s én hiában találgattam mi lehet kokettériájának oka, mert a szóval csinján bánt. Mire nagy nehezen elmondta, hogy ma bált rendez – csak amollyan kicsit. Mindezeket reggel találhatta ki, azután elküldte a diszes meghívó-leveleket (hiszen futára gyorslábu, mint maga Achilles, hogy szeszélyeinek eleget tenni tudjon), hivatta a muzsikusokat is. Nemigen értettem mit akarhatik ezzel, hiszen annakelőtte illy nagyon semminemü bál fel nem viditotta ennyire – többnek kell itt lennie, semmint látszik. 
               (A dézsa föltétetik forrni)
     Végül kiderült hogy álorcás bál lesz – de hiszen mi olly különös azon, volt álorcásbálja elég. Nem, más valami van itt; azért mégis, bált celebrálni az esztendő legrövidebb éjtszakáján (mikor az inkább a fársánghoz illendő – ráadásul az álorcás) furcsa. Végűl belé kellett nyúgodnom, hogy Chloém megint csak meg nem érthetem, és a nők szeszélye számomra megfejthetetlen marad.
     Ebéd végeztével behívta Julist, s rendre mindent előadott néki, minek mint kell lennie, mit kell föltállalni, s egyéb már nüánszokról ejtett szót. Mire az utolsó falat is leért torkomon rögvest – a szieszta idejére – 
          (A dézsában forrni kezd a víz.)
a szalonba ráncigatott, – sok ideig ki nem engedve onnan –
s ott a cikornyás tölgyfa asztalon iziben fölfödte nekem mellyét,
mi dolog nemigen volt ellenemre.

Fejér tested
Dús mellyed
   Annak két rubintja
Ízes eperszem
Nagy gerjedelem
    Lelkednek oltára.
          (A víz egyre forr; benne a kapca, benne a megholt pora)
Lelked aranyos oltára
- Tán nálam van kulcsa ?-
Nyisd meg előttem,
hogy béhatoljak,
   S az isteni kelyhet
   Ékes szentséget
Elérhessem.
Fínommívű oltár tömérdek sok fáradtság
   Árán születik.
   Idővel érik,
Jó faragó szobrász nem kis munkáján
   Megnemesedik.
Engedd hát hivedet
Hadd legyen mestered
Mert a jószagu föld is
A míveléstöl zöldell
   Fiatal derekad
   Hószinü nyakad
Add hát kezemre.
   Csókos csatáink,
   orcátlan ostromim
Néked csak jót terem.
          (Forr, bugyog,
          egyre kavarog)
Lovagolj harmatos öledet
Szikár ölembe téve messze,
hisz úgy is
   kisajtolod magom
   velőmet kiszopod
Rabszolgáddá téve mégis.
Hogy élvezel, szeretem azt nézni
   víg virágocskám
   vad violácskám
Csapd hátra szagos hajad
          (Reszket a lábas
          Rázza a forrás
          Gőz gomolyában
          Készül a rontás)
Elég annyi nékem,
S te célba érsz a ménen
   Sűrü galoppal
   Versi ritmusra.

nem kilenc
nem nyolc
nem hét
nem hat
nem öt
nem négy
nem három
nem kettő
nem egy
egy sem!
Föld termi fáját
Fa termi gallyát
Gally a virágját
Virágbul termés
Termésbül mag
Teremjen szerelmem is!
Híllak, híllak, gyer ide! Kívánd meg az ölem tüzit!
Híllak, híllak Kovács Pista, estére itt legyé, ágyomba legyé!

     Visszarendeztem asszonyom fűzőit, megkötöttem krinolinját, s ő, mintha csak misérül jövet elgondolkozik az ember, míg vacsorához ül, bámészan néz ki az ablakon, míg én a nadrágom igazítgatom. Kitudja meddig állott ott, ha meg nem szólitom – de megszólitottam, s most mintha minden a legnagyobb rendben lenne, kicsit szigoruan felmondta mennyi tennivalója akad még a bál miatt, és azzal feleletet sem várva elviharzott. Pedig olly pajkos volt még az imént – vajjon min töprenghetett; és min mereng örökké?

     Junii 23-dika
     Tellhetetlen szív! Vágyódásaidnak régen vége van már. Nem kivánok, nem ójhajtok, reménséggel kecsegtetni nem hagyom magam. Nem vagyok már süldő lyány, hogy a csalfa csudaságokban higyjek, különben hogy e néhány szép nap is olly gyorsan iramlik, időm, mi kiszabatott, pocsékolni nem szándékolom: nem remélek. Tudom mi az asszonyi sors, és lassacskán belenyúgoszom hogy titkom titoknak marad meg, játéknak minek a gyermek szülőanyja háta megett örűl, mit a nap minden órájába eltűnik megnézegetni, s gonddal rejté el ujjra meg ujjra.
     Hogy az asszonyi sors miért olly keserő s fájdalmatas? – kérdezi sok barátném. Oh, milly ifjak, s az élet hogy kényeztette őket... ollyan az a sors, amilly, felelet nincs e kérdésre.
     Elébb az atyánk, majd az urunk szabja ki életünk menetét, s mi törékeny madárkái a hányattatásoknak, tesszük amit kell. Nékem ugyan nem keserő az asszonyi sors: bár igaz, asszony már nem vagyok. Felszabadúltam, sorsom magam irányitom, s e nagy kastélyban mint vig özvegy vidúlok – mert így van, örömem tellik az életben. S mi akadályoz engem? Tán az írígy, megbéklyózhatatlan árulló asszonyi nyelvek, mik társi hívségünk tagadják meg? Ugyan, fütyülök arra is – ahogy Juliskám mondaná. Szerető pedig lesz mindíg.
     Ez uttal azt hittem más lesz majd. Hiszen olly könnyü a férfiemberen kiigazodni! De az én Daphnis poétám olly furcsa: semmi szokásos praktik be nem vállik, mintha világokra volnánk egymástól, tágas tengerekre, sziklás szirtekre, havas hegyekre: mást mond az egyik, s mást mond a másik. Igazán nem tudom, vajjon bévallhatom-é néki titkomat, mert nehézsége egyre terheli kebelem, s ő mégis ez egyetlen ki értheti, hiszen poéta. De hiszen ha még saját poézisére is olly kényes...
     Nem állom meg cinkos mosolygás nélkűl, ha enyelgésinkre gondolok, s ím most is! Vérem forrásával csak az ő szive lüktetése kellhet versenyre. Daphnisom bírja az iramom, s panasza sincs mint a többi úrfinak sem nektárja fogyása fölötti aggodalmában, hiszen azt bőkezüen osztja, sem pedig abbanhogy farát a sokféle hely talaja töri. Ó szív! milly kellemetes ölében tágas tájakat, parttalan pusztákat, megélledt mezőket bélovagolnom, s a szenvedélyek bugyraiban barangolnom, gyönyörökre gyúlván csókfördőbe csobbanni, kéjben kényezkedni... ó, szív!
     De hallgass, sziv, hagyd el ostoba beszéded! Mégis miért vegyűl minden örömben a bánat, s mind több az egyik, ugy követi a másik? Miért sirok, s min egyre ha nem látnak, vagy az éjjnek lámpása, a sápatag hold mellett? Különös érzések gyűllnek és gyúllnak bennem, ólmosak, és egészen megmérgeznek, s lerántnak midön felvidít egy kis kellem, de úgy, hogy egyszerre mindkettőnek magakívületi hatása alá kerűlök. Tán lyukas a szívem, hogy olly könnyen béereszt, s magán áttenged minden érzületet, akár kedves, akár nem. Mintha üres lenne szivem, s nincs olly valami, ami hosszadalmasan bétöltené. Szív, mondd, lyukas vagy hát?
     De elég most! Titkos dolgot eszelltem ki, s beválltanom muszáj. Minderről majd holnap. Ó, szív, még egy nap...

     Olly különös poéma jutott volt eszembe Chloémat ölelve; furfangos rímek mint förgeteg jöttek, merész képzetek, s a dal kavargott. Kár hogy le nem irhatom, már ami emlékként maradott.
     Vajjon miért van, hogy régen olly tiszták voltak föstményim, egyszerű elegantériával és szépséggel, s miért, hogy akkor világok fértek bele egy-egy strophába, ma pedig hiában tobzódnak ugy a képek és fények, kevés a tömérdek áradó szó, mind olly üresnek tűnik. Pedig akkor még nem ismertem a régi és ujabb mestereket. Talán éppen ez vólt a hiba. Az ántikokon felbuzdulva bölcselkedő poémákat kezdtem írni, aztán pedig a jöttek az uj csavarodó melódiái dalomnak. Sokszor arra jutok, hogy az egész poézist elvetem, mint megúnt játékszert, mégis azon kapom magam, hogy betellik előttem a lap, csak úgy únalomból, s talán megszokásból. Hogyan vállhatnék azzá aki vóltam, lehántva e feles diszeket, mik rám rakodtak, amivé lettem. Tán e szerelem is csak únalom és megszokás. Mintha az élet eliramlana alattam, és csalón nem önmagával, de valaminő másolatját vagy hamis visszfényével akarna megétetni. Vagy magával az élettel nem tudnék betelleni?
     Így merengtem, miközben kiléptem a nehéz kastélyi falak közűl, és hátam megett becsuktam a vaskos ajtót. A hirtelen meleg szint orcán ütött. Pillanatnyi elvakúlásom okán homlokom fölé tettem kezem, hogy beárnyékolja szemem, de mit látok! Tenyeremen áttűz a nap súgara! Ekkor jutott csak eszembe, hogy tegnap kilyukadt a tenyerem. De abban a moméntomban széldűlés fogott el, s bizony megijedtem.

     Ezer bús és borús bánatok fogtak el, amint a Kertecskét elhagytam.
A komorságnak fátylai lefödték előttem a nyalka lankák muzsikás csudáit, és én általmenve a kies tájon a fiatalosba bébotorkáltam.
Mint űzött vad, minek szállása az estvére nincsen, borúmmal úgy balgán bolyongtam a lombos ligetben,
hol erre, hol meg amarra csapva céltalan útam erányát.
Szívemet záporozták a kígyózó, mérges gondolatok, mitől egy perc nyugodásom nem vólt, s egyre bizonyosabb lettem, minden apró kis jelből felépitve nagy gonddal a fölismerést:
Szívem szép vigasza,
dalom dús virága,
vig kedvem királya
vad hevem hívója:
Nem szeret. Mintha sok turbékollásunk és enyelgésünknél nem lenne több furcsa szerelmünk,
pedig olly hőn ohajtom megösmerni,
titkos lelkét feltörni és feltárni
Chloémnak, hogy önmagam is a nyirokos sir szélére sodortam,
mert akkora erőfeszitéseket
teszek ezért, hogy erőm a napokkal egyre fogy.
Nem bírván a vad furia baktatást,
egy kicsinyke árny
alatt leheveredtem és keserü sirásra fakadtam. Érzelmim annyira kavargottak, hogy felkiáltottam búsullásomban:

Magos egek,
Bus végzetek,
Nem látjátok, mint szenvedek?
Minden oly vig körűlöttem
A tájban eltellik a báj
És senki nem talála rám!

Ekho:Arám

Oh, ki szólit?
Talán jár itt
Egy ídegen, s titkon kémli
A bánatom. Ne kacagd ki,
Oh ídegen, ne gúnyoljál,
Nem gúnyolsz majd ha hajt a vágy!

Ekho: Ágy

Ekho csalfa!
Te vagy hát csak?
Te tündelvény, te káprázat
Örülsz tán, hogy búsnak láthatsz?
Hagyj magamra állj tovább,
Szomorognom most muszáj.

Ekho: Állj

Jer hát hogyha
mégse hagysz!
Hadd búsuljam ki magamat,
S meséljem egyre sorsomat.
Megérzésem rosszúleső
S kétségem csak nőttön nő

Ekho: Nő

És nem szeret
Biz úgy hiszem
Mint Daphnét egyre kergetem
És soha ki nem ösmerem

Ekho: Merem

Mikor pedig
Oly közeli
Menten babérrá változik
Hiába vonz, csak eltaszít

Ekho: Szít

Ó, ó, ó, szeress még!
Jaj, itt e szivecske fél

Ekho:Kefél

S midőn így éneklöttem bánatim, hamarjában neszre lettem figyelmes, s látok két pásztort, ahogy közelittenek észrevétlen. Sírásba merűlve észre alig vettem. Egy aggabb szakállos, ki talán maga a hatalmas Pán, s két aranyfürtös ifiju jőnek. Elébb az aggabb szóla ekként:

Nyctilus:

Miféle halandó
Ki ez itt, s mily
Énekit dalól
Illy szépséges és megkapó bájjal
S szivet hasogató búbánattal?
Ha nem ismertem vón
Azt hinném a jó
Orpheus muzsikázik
Fája alatt hárfázik.
Kérdjétek meg, fiaim
Mi szerzet, s ki
S mért ily nagy a bánati.

Thyrsis:

Oh, bölcsszakállu agg!
Nézd inkább jobban
E derék ifjút: hogy és mint
Ennen magát viseli!
Hisz oszt én is tudom,
Bár nem vólnék mai kos
Hogy illy csudákot csak
A kis fígura, ki vak
Művelhet egyedűl:
Kínt zúdit mindenestűl
Az emberi nemre:
Biz Cupid a neve!

Lycidas:

Ugy ám, szép Thyrsisem
Szépen szóllottál, mert
Én tudom milly nagyon ösméred
Kínjait a nagy szerelemnek.
Emlékezem, mint még esztendő előtt
Hogy sirattad Amarillid, kegyes nőd.
S bár, amint észrevészem,
Én vagyok itt a legszűzebb,
S csöndesen csak megsugom magamnak
Nem soká tart már a harmatos tavasz.
De felelj, boldogtalan hontalan,
Mi kínod van, szomoru mondd miért vagy?

Daphnis:

Jól mondod, pásztor. Igazán a nagy szerelem heve éget
Hogy éjj napallá válván látok magam előtt csak egy képet.
Kedvesem arca,
mint szűz Diána
Aphrodité a játszisága.
Kecses, libbenő járása,
Hófehér válla formája
Pihe-puha lába
Csókos, kicsi szájja
Nem is hasonlíthatom
Az égilakókhoz,
Talán csak méltó
Ama Perszefónához,
Ki mindig-mindig
Hirtelen eltűnik
S a bús-borús ormótalan
Alvilágot béjárja.
Noha nem volnék én Plútón,
Tán csak szegény vándor az úton
S nem is olly búskomor
Hogy az alvilág vólna otthonom,
Mégis búslakodom.
Pedig egy vagyok közűletek
Bár házban élem életem
E virágpalota hely
Arcadia kell
Mindegyre énnekem.
Tündéri kedvesem tűnemény, hát tűnik
Csalós délibáb, ki a közelítést nem tűri.
És soha meg nem érthetem
Olly titkos báj ő énnekem.
Ezzel most már vége legyen,
Befejezem hát énekem.

Nyctilus:

Édes bús fíacskám,
Kinlódo galambocskám
El ne feledd e törvényt:
Soha ne sirj asszonyért!
Kerek e világon nem ér annyit egy
Hogy érte a könnyed ejtsd.
És ha mégis megered
Erre jól emlékezz!

Lycidas:

Ha szóllhatok illy ifjú fejjel,
Nékem ollybá tűnik mindez
Szerelem, s az asszonyi nem
Mint árnyékban pihenés,
Kedves gyermek-emlék,
Virágok illata,
Dícséret hallata.
Bár ifjúságom virága nem minden tapasztalat nélkül való
De sokszort társimat figyelltem, s gondúlom ezen mód.
Ha meg épp az az egy nem szeret
Miért ne lehetne az ember
Házas ezerrel?!

Thyrsis:

Én meg ugy hiszem
Nincsen földi értelem,
Melly a szerelem helyére méltó,
És az olyan, mint csillogó tó
Miben a bóldog földlakó,
A reménséggel játszó
Egyre csak úszhatik,
És soha bé nem tellik.
Mint annak a tónak a méllye
Mint nap súgara a főldnek
Csillag az égnek
Levél az ágnak
Fű a mezőnek
Huncút Ekho a hegynek
- hangjai búkban hagynak -
Bornak a szőlő
Fülnek a szóló
Lombnak a súsogás
Ostobának tanúlás
Gyomornak étel
Tüdőnek éter
Ködnek a homálylás
Csöndnek a hallgatás
Latrínának méllye
Szívnek szelid ére.
Virág illattya
Szellő fuvalma.
Az asszony ugy másik fele hát a férfiunak
Mint öszvetéve „ennek“, meg az „annak“.

Daphnis:

Milly ábrándos vagy, pásztor
S mi jár annak ki nem kap a jóbol,
Biz az is annak másik felét kapja...

Nyctilus:

Ábrándos, az ám
Nem is anyád szült tán,
De az könnyoltó fontána-istennő: Nióbé
Hogy siratod a napot már mikor kél.
Inkább iddogáljuk a kupákból ki
S dúskáló búslásod oltsd ki
A nektáros ambrosiákkal.
Legyen vége a siratásnak,
Kezdődjön a kacér játék
S mivel én veletek egyet nem érték
Mérjük össze egymásnak magunk
S izibe pásztori versenyt tartsunk!
Ragadjátok meg mind ki-kinek s mi
Hanszerszám közel esik
Lant, furuglya, danólás
Fujjad csak, fujjad flótás
Szerencsétlenséged elmúllik
Kacaj, delej, bűbáj, s elmállik
Huncut hancúr hempergés
Vidám játék, nevetés
Légyen hát verseny
Kezdjed a versed
Ki-ki azt dícséri amit szeretnek
De ne álljon közénk a forgandó szerencse,
Versenyünk döntsük el barátin
Megosztozunk a jutalmon, barátim!

Szóllott, s mintha parancsszóra, mind körűl a tisztáson leűlöttek, s addigra már néhány nympha-lyányka is közel merészkedett, s vélünk kezdte múlatni az időt. Nagyon szép dallamokat csaltak ki mind szép sorjában a hangszerszámukból, hozzá bűbájasan danolva, csak bizon azt sajnállottam, hogy nem hoztam magammal, mit otthon feledtem, a szép, faragott furuglyám. Igen megvídámodtam, de jó kedvem nem tartott sokáig, mert egy igen szépen megénekelt dalban megint csak a szerelemről esett szó, de olly gyönörűséges kellemmel, bájjal, melódiával, telve minden musai tudással, mintha a Parnassos lankáin legelésző ménen, Pégasoson szállott volna vala vele a magasba, hogy szinte Orpheus is megirígyellette vólna, s míg így szállott és szóllott a dal, megint csak keserves és komor sírás-rívásra fakadtam. Erre azonban a hív pásztorok már nem tudtak velem mit kezdeni. Egyre vígasztaltak tündéri szókkal, de bizony nem fogott az. Lehajtottam főm, s megint csak a mezők töveit kezdtem serényen öntözni. Mignem egyszercsak valaki gyöngéden megfogta, s ínoman fölemellette fejem. A könytől tűnése miatt, csak kicsiny idő eltelltével tűnt fel előttem alakja: Chloém volt az! s ennek nagyon megörűlltem. De akkor Chloém egy fertelmes nagyot csattanó pofont kenyett le orcámra. Mire feleszmélkeztem vólna a borzadásból, s gondolkozni kezdtem vólna okárul, még nagyobb pityergéssel borúlva vissza helyemre, ő csak halkan és lágyan elmosolyodék, s úgy fakada mosolyra, mint nyár vihara után a napsúgár:

Kedves lelkes ember
Ó, ne légy buta tahhó!
Ne hidd arról, ki szeret
Hogy hűtlen csalló.

Érkezek álomkép-alakban
Kész leszek szived balzsama
Lenni. Elmenni én tetőled
Nem fogok soha, s tetőmet

Jótevőn főd fölött,
S ölelő ölömet öleget
Tartom csak néköd
Mint óvó anya - megetted.

Maradok néked édes képem
Tavaszok lengő lányja
Nektárok mézes lépe
Delibábok deli bájja.

De most gyere, készülni kel a bálra! Azzal karon ragadott, és elhurcolt.

     Felöltöttem sárga harisnyám, brokátos dolmányom, csipkés gallérom, s közben a freskókról bámultak a Cupido  kölykök, ki- ki a maga módján. Egyik felhők közül révedezett fölbámulva, másik a mezítelenségét szégyellette elpírulva, volt aki pedig virágocskákkal játszodozott, ki pedig egy leánnyal kacérkodott, vagy nyilát halandóra élesitette. És az egész mennyezetet körűlfogták a kacskaringódzó növényi indák. Olly lágyan és beleillően olvadt e képbe a dallam, mit megint megneszeltem, hogy eltartott egy ideig, míg ráébredtem, hogy kedvesem hárfázik megint. Negédes, ritmikus dallam, különös de harmonikus dynamicával, csak úgy áradt, mint a folyó hullámi csapdostak meg. Annyéra elbüvölt a képek zuhogása, mit kiváltott e muzsika, hogy ha elgyőngültem vólna, bizonnyal ájulatban rogyok öszve. Igen kiváncsi lettem, vajjon ki szerezte ezt a gyönyörüséget, de nem akartam kedvesem megzavarni, ugyhogy vettem inkább Rousseau könyvét, és kivonúltam a lugasba, hiszen időm még bőséggel vólt. Héloise könyvét már olvastam valaha, melly igen megtetszett, de ez a müve sokkal másabb, inkább filozófálgatással van telve. Olly megerősitését találtam saját gondolatimnak, mert hogy ugyan olyan dólgokat beszél el, min már én eddig is sokat töprengtem. A természetet tekinti a legföbb jónak, és az emberek közötti egyenetlenséget is a természet elhagyásának okai miatt eredezteti.
     1. Biztosithatlak kedvesem, így igaz, hiszen majd meglátod.
     2. Egy szédelgő poétával él? Fertelmes. A gazdag özvegy milly erénytelen!
     3. Á, drága Kőhalmi! Kedvesem, bemutatom gróf Kőhalmi Louit.
     Szóllottak a högyek, míg vártak hölgyem érkezésére. És vártam én is rá, mivel együtt nem jőhetünk, hiszen mit szóllanának! A legyezők már serényen dolgoztak, az álorcák is felkerűltek lassan e francia mívü álorcás bálra. Ó, mennyére illik reátok az álorca. Pedig szint semmi különbséget nem tesz ha van vagy ha nincs. A muzsikusok már mind készen állottak, a vacsora után a cselédek már leszedték a teritékeket, mindd a vendégek bevonúltak a bálterembe, hölgyem budoárjába vonúlt átöltözni, s ki tudja felismerik-é, ha álorcában tér vissza. A nap súgára már eltűnőben van, de mielőtt béboritaná a termet a homályosság, felrakják a gyertyákat, miket most készitenek. Milly tarka társaság, s milly előkelő! Mintha Páris szalonjaiban járnék! Lám, hogy tudunk, mi magyarok majmollani. De csitt! Egy hölgy közelit!
     – Nos, tisztelt uram, mondja, mért búvik meg olly magánosan, szórakozni kell ma estve! Hát nem izgalmas! Hiszen nem is tudom, kihez van szerencsém, itt ez álorca megett! Ne! Ne mutatkozzon be kérem. Megtörné a varázslottját. Mondja, hogy tetszik kelmednek e díszes fölhajtás? Valóban. De talán már itt van a ház úrasszonya, de föl nem ismerhetjük. Jaj, te butus, hiszen én vagyok! De el nem árulhatjuk senkinek! Jer, kezd az elsö tánc, járjuk együtt, azután pedig kimulatjuk magunk, tervem van ma estére.
     Az álorca annyéra mosolygott, hogy szájja majd a füléig ért. Valóban, kezdődött is a nyitómenüett, mit Chloém olly kecsesen járt! Apró, cipellős lábát olly fínoman hajlitotta, a keze beszéde meg mintha a Zephír lágy, kora estvéli érintése volna, na most egy pa debure, lá-la-la-lla-lá, round, lá-la-la-lla-lla-lá...
     - Most pedig jöjj velem. Szórakozzunk! A te neved most báró Szentmárkusi Emánuell, én pedig a feleséged, Szentmárkusi Eulália, báróné. De csak ha kérdeznék. – Avval karon ragadott. Két hölgy társoságához csapódott, majd szétnyitotta aranyos-virágos legyezőjét, és beszédbe elegyedett.
     - Kedvesem, micsoda pompás bál, nem?
     - Te vagy az, barátnénk? (Ni, milly nagyorru álorca)
     - Én hát.
     - Pompázatos? Ugyan, lehet is rá pénze, illy örökség után. Nem is csodállom, hogy egy pipekőc poétával tölti idejét, hiszen bizonnal olly sokat únatokzik egyedűl. Megvetendő! (súgja az egyik a legyező csipkéi megett)
     - Parázna – lökött rajta a másik nemeshölgy.
     - Fertelem – így az előbbi.
     - Kétségtelen, királykisasszonynak hiszi magát – Így kedvesem. – Báró úr, mi kegyelmed véleménye ez ügyben?
     - Háát... Igazán meg nem érthetem, hogy süllyedhet illy mélyre egy nemes asszony. Ráadásul özvegy! Még jó, hogy a megboldogult grófúr, isten nyúgosztalja, nem látja. Ha legalább előkelő lenne szeretője! – Szóllottam, mert igen megtetszett a játék íze.
     A három nő pedig még öszvehajolva sugdosott egy ideig legyezőjük megett-felett , bizonyára az előbbi tema folytatásaként, de a legyező fölött csak coquette-s, bájos mosolyukat láttam. Bizonyos voltam afelől, hogy e nyájjasság megett viprák rejteznek. Vagy talám csak az álorca tenné?
     - Olly gyermeki örömet okoz ez nekem! – szóllott hozzám nem sokkal később. – Nevetséges a fintorgásuk figyelni, s azt, ahogyan e válogatott-szavú virágnyelven szórják szitkaik! Miért is? Hát hogy elpalástolják a féltékeny írígységük, mert bizonnyal elegük van a házasi boldogság-tétetésből. – És vállam fölött viszonozta egy úr coquettjét: bólintott, elmosolyodott, meglibegtette pilláit, és ugy tett, mintha elprúlva bújna legyezője mögé.
     Vagy egy fertály óráig szórakoztunk így. Aztán kedvesemnek engedelmeskedve, s megúnva az álnok álságot, kilopódzkodtunk a teremből, miben már csak a gyertyák pislákolttak, és a tarkaruhás compania vígadott, mivel hosszan fog még mindez tartani. A budoárjába menve Chloém így szóllott Julishoz:
     - Mostantól hajnalig, jó komornám, te vagy én! Itt a ruhám, derakadra talán éppen jó, meg az álorcám is, legyezőm. Szórakozz, ma úrnő vagy! A nemes modort, emlékezzél, megtanitottam. Nem, tudomásom van, hogy a tűzugrásra akrtál menni! De szent-Iván éjjele lesz még jövőre is, meg azután, ajándékom, becsűld hát meg. Kedvesemnek pedig keríts férfi parasztruhát! Az én ruhám a baldachin alatt találod, a pipere asztalkámon pedig parókát is s rizsport. Igyekezz!

     Nem tellet belé fél óra, már készen is vóltunk. Én mint parasztgyerek, mátkám, mint parasztlyányka. Nevetségesnek és szokatlannak tűnt ez az öltözék, de kellemetes volt és nem olly fojtogató. Julis pedig nem is mozgott annyéra közönségesen a diszes brokát szoknyában, mint ahogy azt vártam.
     Mi pedig, mint Daphnis és Chloé a természetbe menekűltünk. Túl mentünk a Kertecskén, sietve haladtunk a berekben, a lombok susogása pedig félelembe vegyűlt izgalmat keltett bennünk. Egyszerre emberi hangok hallatszottak, és lángok villogása a bokrok közűl.Egy széles tisztás szélire jutottunk, és a bokrok megűl figyeltük. Rengeteg paraszt verődött össze, leginkább fiatalok, emitt-amott öregek. Javában lángolltt már a szentiványi tűz, a cigányok húzták, és sokan táncoltak. Ilyen formán éneklöttek:
     Tisza szélén lakom,
     Keress fel, galambom!
     Csöndes folyóvíznek
     Csak zúgását hallom.
A berkenye alatt hirtelenjében olly csodállat és gyönyör fogott el, hogy méltán csodálkoztam, honnét vettek illy naivan egyszerü, mégis csudálatos dallamot, s szavakat. Majd így folytatták:
     A csendes folyóvíz 
     Télen megalúszik,
     De az én bús szívem már
     Soha meg nem nyúgszik.
A táncuk sem hasonlitottak ahhoz amit az elébb táncoltunk. Nékem víg, de szabályos ugrállásnak tűnt, lábszárcsapdosásnak, minek a szépségit annak előtte soha meg nem figyelltem, most tűnt csak föl, hogy olly peckesen tartják magukat, mint a vármegyeurak. Büszkességgel, és szenvedélyességgel volt teli táncuk.
     Amerre én járok
     Még a fák is sírnak
     Gyönge ágaikról
     A levelek hullnak
Még a búsúlásuk is olly egészséges, a szerelem és a természet olly nemes kellemmel ábrázoltatik, mint még semilyen költőtől nem olvastam vólt, lett légyen bár talián, franc, vagy ánglus.
     Hulljatok levelek,
     Rejtsetek el engem
     Mer akit szeretek
     Mást szeret, nem engem.
Ó, szépség, ó, szent és igaz poézis! Arcadia! Itt állasz hát szemem előtt, karnyujtásnyira! Az ismétlésnél pedig már én is dudollottam a dallamot. Azután pedig ki-ki mind darab fát ragadott, és a már kevéssé pislákoló tűzre dobta a dal, s a körtánc kíséretjében:
     Tüzet megrakoljuk,
     Négyszögre rakoljuk:
     Egyik szögén ülnek szép öregemberek,
     Másik szögén ülnek szép öregasszonyok,
     Harmadikán ülnek szép ifju legények,
     Negyedikén ülnek szép hajadon lányok.
Csöndesen kiléptünk a Bokrok közűl, s mert a láng még eléggé fel nem gyulladott, észrevételenek maradtunk. Senki föl nem ösmert, és ösmeretlenek lévén azt hihették, hogy csak a szomszéd faluból jőhettünk. Együtt jártuk most már a körtáncot, és az egyszerü lépéseket elég hamarjában bétanultam.
     Tüzit megrakatja velágos Szent János,
     Velágolj, velágolj, csak aggyig velágolj,
     Mig én nálad leszek. Ha én tőled elmék te is elalugyál.
     Virágos Szent-János,
     Éjszakád velágos;
     Míg előtted leszek,
     Tiszteletet tészek,
     Csak addig velágos,
     Légy aztán homályos.
A vig kedvek már igencsak felcsaptak a tánc hevében, akár a megéledező lángok, mindenki danolt. S a tűz fénykörén kívűl megteritve állott egy kis pokrócon, rajta minden féle fínom borok, melly dionysosi nektárból mi is üritettünk kedvesemmel. A setét homályban, hol senki nem láthatott, kedvesem nadrágomba nyúllott, és markába fogta férfiasságom diszét, mitöl igen csak felingerkedtem, ő meg pedig szájjon csókollt. De nem maradtunk ottan kedvünk egymással tölteni, mert húzott vissza a táncba, bár mind a két dolog múlattatott, inkább szerettem vólna maradni. Igyekeztünk hát vissza a táncba, mert a tűzugrás következett. Így danoltak:
     Rakd meg babám a tüzet, hadd csapjon a lángja!
     Gyönge karjaimat melegitsem nála!
     Jöttem is, mentem is, arra jártam én is,
     Gyere, kedves angyalom, ugorj egyet te is!
Mi is bősséggel ugrottunk, a többiekkel, mintha csak nymphácskák, meg pásztorok szökellenének vídáman. Chloém igen vígadott, és tetszett neki ez a titkos egybe-vegyűlés, és a lassan már maga is tüzes menyecskévé váltózott. Azt mondják, e tűz áttugrása szerelemhozó.
     Gyere babám, tegyél rá, hadd szikrázzon lángja!
     Teritsd földre a subád, hadd fekszünk le rája!
     Jöttem is, mentem is, arra jártam én is;
     Gyere, kedves galambom, melegedj meg te is!
Vólt aki gyümölcseket szórt egyre a lángok közibe, s hangosan belékiáltotta a kivánságát: „Terömjenek jóll a fáim!“ Láttuk Pisti lovászlegényünk is, kiről asszonyom elmondotta, hogy igen oda van Julisért. A bor már nagyon fogyadozott, és a legények nagy örömekben csíntalanul itt-ott megkapták a formás lyánykákat, akik erre igen sikkantgattak, de látvalévőleg tetszett nekik a dolog. Pisti, kinek megkerűlt szeretője, kire Julisunk olly féltékeny vólt, is igen vig kedéllyel viselték magukat.
     Mel magos rutafa, ága elágazott,
     A tengeren által hajlongott.
     Egyik ága hajlott Balkó Pista udvarába,
     Másik ága hajlott Császár Borcsa udvarába,
     Selem sár hajó Magyar Ilonának haján
     folyó gyöngy koszorú gyöngy.

Egyre több párok, vagy kik ez estve verbuválódtak öszve, sorjára eltünedeztek a berek bokrai között. Egyszer csak a Pistiék is elillantak.

     Mátka, mátka mátkázunk,
     Míg élünk, míg halunk,
     Mindig mátkák maradunk.

Egyszerre csak kedvesem fülembe súgott, és mi is megindúltunk a liget felé. Szerelmi nyoszolyául egy puha, avaras részt választottunk. Kedvesem serényen vetkőztetésemhez kezdett, s egy-kettőre azon kaptam magam, hogy a buzgó simogatások között bizony keményen feltüzesedtem, s tartóztatni alig birom magam. Csókolltam kedvesem telt ajakit, gyönge nyaka-husát. Mindeközben pedig én igyekeztem megfosztani kedvesem a ruháitól, melly a füzők nélkűl sokkal könnyebben ment, majd mire, mint ajándék csomagot felbontottam, barackizü mellyét, s annak eper bimbait kezdtem csókollgatni. Kedvesem teste puha vólt, mint a friss cipó, s fehérlett, mint a tej. Alig vártam, hogy e puhaságot magamon érezzem. Kedvesemnek nagyon tetszhetett szilajságom, mert a legerőteljesebb helyen fejezte be csókollásait, mit az ajakimtól kezdett végezni, s ez nekem mondhatatlan örömöket okozott. Mikor már azt hittem, menten elalélok, valami zörejre lettünk figyelmesek, s magunk sem tudtuk hogy, hiszen ugy belefelejtkeztünk a szerelem mívészetébe, egy mátkapárt vettünk észre karnyújtásnyira tőlünk. Ekkor egy asszoni kéz érintette meg a vállam, s nyakam csókollotta, mellytől én előbb vonakodtam, azután pedig egyre csak meg kezdett tetszeni, s felbátorodtam. Keményebb vólt egy kicsit, mint Chloém, s a setétségben láthatatlan. Hiányozott róla asszonyom kis kövérkéje, ez olly szűzi volt, mi látszott a kapkodó, nem tapasztalt asszonyi kéz munkáján. Mert végűl kedvesemet váltotta fel a legtitkosabb fertályok csókollásában és igerlésében. Mire megint felkaptak a gyönyörök hullámai, ám, még mielőtt rútul, idő előtt partra vetődtem volna, az idegen lyány eltávolodott, és a setétbe Chloém szuszogása ütötte meg fülemet, melly a másik asszonyéval egyre inkább egy ritmusra lüktet. De nem maradtam sokáig tétlen, mert azon a helyen ahol elébb az idegen lyány érintett, most kemény, és határozott férfikéz kezdett símogatni. Ezen nyomon bátorkodtam elindúllani, s megleltem a férfikéz gazdáját, azután pedig hasonlóképpen cselekedtem mint ő. Elébb végigtapogattam minden porcikáját, bizony izmos volt, végül pedig megállapitottam, hogy az izgalamkba hasonló állopotban van, akár én. S nem csak az izgalmakban, de méretben is. Már elkezdtem féllni, hogy Chloém előtt tán elveszitem a férfidiszem méltóságát, hogy anyagban s méretben hozzá olly hasonlót lehet talállani, ráadásul mostan, hiszen mindíg ugy becézgette, dédelgette, dícsérte. S miközben viszont kellemetes érzéseket okoztunk egymásnak mégis azt constatállottam, hogy tetszik nekem hozzám való hasonlatossága, és milly különös, ollyan, mintha az ember saját magát ölelné. S hogy igy az ismeretlen legént ismeretlen öcsémmé fogadtam, visszatértünk asszonyainkhoz, kik szintugy egymással serénykedének. De az illatok és formák ugy összekeverődztek, hogy megkülönböztetni nem tudtam, mellyik ki asszonya. De nem is bántam, s egyszercsak azon kaptam magam, hogy az asszonyiság ambróziás bejáratánál kopogtatok nyelvemmel, s e kopogtatás nyögdécseléseket váltott ki sorra, s ez csak bátoritott. Végűl, hogy egymással úgy keveredtünk s öszveragadtunk, dús koszoróba fonódva, hogy rá nem jőhettünk ki kinek csókollja minden porcikáját, én és újdonsült barátom, ki-ki a két lyány közül az egyikbe hatólt, és szerelmével ostromlani kezdé a gyönyörök palotáját. Barátom is serényen munkállkodott, és a nyögések kánonával és kórusával tellettek meg a lombok. Ritmusunk pedig, melly közös vólt, egyre erősödött lökéseinkel együtt. Amikor együttes erővel áthágtuk a tengerek vad habját, s hajóink a célirányba kormányoztuk, elértük a mámoros gyönyörök betetődzését, és kikötöttünk. Alélva a mámortól és fáradalmaktól pottyantunk a fűre, ömlesztve, egymás mellé.

       Az éjtszaka meleg levegője csönddel tellett meg, és különös szagok somfordáltak szerte a vidéken, melly az éredt búzáéba vegyűlt. A vendégek elmentek a kastélyból, s a  tisztásról is. Amott Julis épp kikísérte az utolsókat is. Aztán csöndesen mormollani kezdett valamit.

     Az erdő méllyén két pár feküdt. Az egyik legén igen vonaglani kezdett, és nyugodt álmát nem lelé. Pisti, mert így hítták a férfiut hideg verejtékben fördött egészen. Addig-addig rázta a nyavola, míg feltápászokott, ruháját magára kapta, és bicegve megindúlt a fák között. Bár maga sem tudta merre, s hová tart, csak ment, és mintha hangot hallott volna mindúntalan, híjja, s azt suttogja: híllak, híllak, gyer ide. Pisti káprázatjaiban azt sem látta merre megy, egyre valami kócos, bűvös-bávos asszonyi kép tűnt fel előtte, s neki, maga sem tudva miért, egyre menhetnéke vólt.



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2007:

Daphnis búsongása

Hír értékelése
Értékelés: 4.25
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.13 másodperc