Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16148
Linkajánló
 Irodalomórák: Az IRÓDIA történetéről

IRÓDIA(szemelvények a fiatal írók 1983-1986 között működött mozgalmával kapcsolatos irodalomból)



Előhang
(Az első Iródia-füzet előszava)

Az irodalom létfontosságú szükséglet. Egyénnek és társadalomnak egyaránt életfeltétele, noha mindig sokan voltak, akik tagadták ezt a szerepét. Bennünket azonban ne tévesszen meg rövidlátó haszonelvű érvelésük. Közvetlenül ugyan nem az irodalom teszi lehetővé az életet, áttételesen ható és érezhető jelenléte és munkája annál fontosabb. Az irodalom teremti életünk alapját: értékeinket és nyelvünket. Egy és ugyanazon aktussal nemzi és hívja életre őket – bennünk és belőlünk. Az így születő emberi értékek állandóan jelen vannak a történelemben, módosulnak, de meg nem haladhatók, ellentétben a tudomány eredményeivel. Az irodalom által teremtett nyelv pedig a beszélt nyelvnek, legelemibb megszólalásunk lehetőségeinek forrása. Érték és nyelv: az egyénnek életfeltétele, de a társadalmi és nemzeti létnek is állandó (konstans) tényezője.
     A költő nem születik, hanem lesz. Az író különösen. És nem csupán a megtanulandó nyelvi mesterség meg a szükséges gyakorlat mondatja ezt velem. Az irodalmi alkotás ugyan minden ízében egyéni (szubjektív) eredetű, megszületésének és irodalomként való létezésének feltételei azonban túlterjednek alkotója lehetőségeinek határain. Az alkalmas közegre, azaz irodalmi életre, valamint a közönségre, befogadókra gondolok. Mindkettőnek az őssejtje, a csírája pedig maguknak, az íróknak a bármilyen kicsiny közössége.
     Ez a közösség az irodalom létezésének szervezhető mozzanata. Bizonyítékom: az első - s remélem, később a többi - „Iródia“ találkozó, amely nélkül ez a füzet nem állhatott volna össze. Ez a füzet pedig - amely, remélem, nem utolsó a sorban, és amelynek a lehető legszerényebb köntös jutott csupán – irodalmat tartalmaz, és nem csak szándékában. Czírea Attila, Juhász József, Simon Attila, Tóth Károly, Zsemberi Etelka és a többiek versei, Hogya György, Talamon Alfonz és mások prózája figyelmet érdemlő jelentkezése az új írónemzedéknek. Munkáik – melyből füzetünk szemelvényeket tartalmaz – nem csupán jelzik, hanem bizonyítják is kötődésüket a modern európai és magyar irodalom egyes irányzataihoz, alakjaihoz. A kötődés pedig igényt is jelent: a megmunkálásbeli színvonal és a szemléletbeli elmélyülés igényét. Azt, hogy fiataljaink tisztán akarnak látni világunk dolgaiban, s világlátásukat korszerűen, következetesen, a saját hangjukon kívánják kifejleszteni.

Balla Kálmán

(1983 szeptembere)




Hodossy Gyula

Belülről kötél befelé

A problémát nem lehet megoldani. Amikor úgy érezzük, ezt vagy azt a problémát már siker­rel felszámoltuk, csak jólesően csalunk. A probléma nem megoldódik, hanem környezeti és lé­lektani tényezők hatására időszerűségét veszti. Mondok egy példát. Ha nekem az lenne a problémám, hogy süt a nap, akkor az úgy oldódna meg, ha a nap nem sütne. Csakhogy én a napnak nem tudom megtiltani, hogy süssön, így megoldásként (ez is a csalás) közénk falat ra­katok (a fal mint megoldás!).
     Példám helyességét, egyszersmind helytelenségét is igazolandó, olyan problémákról fogok a továbbiakban elmélkedni, amelyeknél, így vagy úgy, épp a „fal" a probléma.
     Szlovákiában a nyolcvanas években induló írók, költők népes tábora, akiket az 1983-tóI 1986-ig létező fiatal írók mozgalma után Iródia nemzedékként emlegetünk, úgy kezdte irodalmi pályafutását, hogy kizárta önmagát az irodalmi közéletből, mielőtt egyáltalán bekerült volna. Megtagadta publikálási lehetőségeit, mielőtt a lehetőségek igazi lehetőségekké válhattak volna. Szembeszegült a korábbi nemzedékek tagjaival, megpróbált tagadni mindent és mindenkit, ki­tűzte célul a személyi szabadságot, miközben hirdette, hogy a szabadság csak szubjektumon be­lül létezik, és hitte, hogy minden, ami önmagán kívüli, az felesleges, idők során lerakódott és megkövesedett anyag, mint edényen a vízkő, melyet időnként le kell verni. Verset tagadó verset akart írni, és az Iródián belül programtipró programot fogalmazott meg. A program az, hogy nincs program, mert állították, hogy minden program előbb-utóbb visszahúzó erőként hat:
     „Az Iródia nem tévedhetetlen, ezért tartózkodik rugalmatlan elvek, szentenciák, dogmák, örökérvényűnek vélt elméletek kijelentésétől és vállalásától. Az Iródia nem követel senkitől sem előre megfogalmazott gondolkodásmódot, alkotói módszert, esztétikai, értékrendi sablont.
     Az Iródia a rugalmasság, nyitottság, fejlődőképesség, az együttgondolkodás iskolája szeretne lenni. Ezért a tájékozódási pontok megteremtését tűzte ki célul. Ami nem jelent mást, mint a követendő értékeink, lehetőségeink és olykor határaink megmutatását. A tájékozódási pontok figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása természetesen mindenkinek szuverén joga.
     Az Íródia kihívás az alkotásra és együttgondolkodásra, mert a művészi alkotás maga is kihívás. Az Iródia szeretné, ha tagjai véleményük nyílt kimondásával, munkájukkal, alkotásaikkal és minden lehetséges megnyilvánulásukkal a továbbgondolást, továbbgondoltatást a lehetséges és a lehetetlen körülmények között is kikényszerítenék.
     Az eddig felsoroltakból is kitűnik, hogy az Iródia célja nem külső elvárások kiszolgálása, illetve kielégítése, hanem kemény munka, a fiatal alkotó fejlődésének biztosítása, a maximális igényes­ség állandó szem előtt tartásával."

     Az Iródia szervezőbizottsága 1983-ban útravalóul fogalmazta meg a fenti sorokat, ami nem jelentett társadalomtagadást vagy életuntságot, hanem egy sajátos létfilozófiát. Hiszen gondol­juk csak végig: nem kellett az adott irodalmi élet, de irodalmi találkozókat szervezett, nem kel­lett az adott közlési tér, de helyette keményen küzdött egy másikért, és önerőből kiadta az Iródia-füzeteket, mintha azt mondta volna: nem engedem meg a világnak, hogy velem kapcsola­tot teremtsen, de engedtessék meg nekem, hogy felvegyem a kapcsolatot a világgal, és így Farnbaucr Gábort átköltve — egyre közelebb idegenedünk önmagunkhoz. Megtagadom a költészetet, hogy verset írhassak; kimondatlanul is ezt hirdette ez a társaság, eltávolodva törté­nelmi, társadalmi és értékrendszeri erővonalaktól. Megmaradt az ellentétek szembeállítása, a fogalmak átértelmeződése, ill. értelemvesztése, a küldetés, a képviselet tagadása. E már-már skizofréniába hajló létfilozófia nem alapok nélküli.
     Érzésem szerint Újvidéken a hatvanas években induló Új Symposion nemzedékére is az e faj­ta szembenállás volt jellemző. Az alapjaiban megbolygatni a jugoszláviai magyar irodalmat, a megtagadni a látszatértékeket, a felrúgom a formákat, hogy új formákat hozhassak létre—alap­állásból teremtettek később irodalmat. Majd a hetvenes években a romániai magyar iroda­lomban is tapasztalhattuk szinte ugyanezt a Forrás harmadik nemzedékénél.
     Mintha a nemzetiségi területeken erőteljesebben érvényesülne a világgal való szakítás kény­szere. Ugyanúgy: Közép-Európa nemzetiségi területein a huszadik század utolsó évtizedeinek paradoxonjai soha el nem képzelt virtuozitást képesek produkálni.
     Csehszlovákiai magyar irodalom, romániai magyar irodalom — már maga a megnevezés is képtelenség. Ironikus egy helyzet, még akkor is, ha tudom, hogy ez nem csupán közép-kelet-eu­rópai jelenség. Saját magunkat képtelenek vagyunk tisztességgel megnevezni, mert milyen író a csehszlovákiai magyar író? Cseh író, szlovák író, magyar író? Na jó, de milyen magyar író az, aki nem lehet tagja a Magyar Írók Szövetségének? A logikus válasz ez: vagy nem író, vagy nem magyar, vagy a Magyar Írók Szövetsége nem a magyar írók szövetsége.
     E tökéletesnek tűnő kirekesztettség elviselésére az egyik megoldás az önmagunk kirekeszté­se — megelőzve a világ általi kirekesztetést —, az önmagunkba fordulás. Nincs Európa, nincs nemzet, nincs közösség, sőt az „én" sincs, csak az „én" lelke. A lélek, amelynek annyi köze van az emberhez, aki őt hordozza, mint háziegérnek a családi házhoz, amelynek éléskamrájában egy időre tanyát vert.

(1986)




Tóth Károly
Autonómia-kísértet

1986 szeptemberében, közvetlenül az Iródia tevékenységének a felfüggesztése után Ér­sekújváron egy magánlakásban összeült az Iródia törzsgárdája, hogy lét és nem lét kérdé­sében, az Iródia sorsát érintő kérdésben közös nevezőre jusson. Nagyjából három lehetőség rajzolódott ki a társaság előtt: 1. Az Iródia vegye tudomásul felfüggesztésének tényét, s mintegy mentve a menthetőt, fogadja el a hivatalos szervek által felajánlott lehető­séget s a továbbiakban a Szlovák Írószövetség magyar tagozata mellett működjék, más név alatt, de ugyanabban a szellemben, mint előtte; 2. Az Iródia, tekintettel arra, hogy fenn­állása idején sose kívánt politizálni és sose volt hajlandó holmi hivatali kötélhúzásba bele menni, eredeti elképzeléseihez méltón, mintegy addigi intellektuális fölényét demostrálandó, a felfüggesztésre, illetve a felajánlott lehetőségre akképp reagáljon, hogy önmaga mondja ki megszűntét, kimondva ezzel azt is, hogy eredeti elképzeléseinek az új viszonyok között nem képes eleget tenni, gyakorlatilag teljesültnek tekinti célkitűzéseit, utolsó fanyar gesztusával a felfüggesztés és az előtte lezajlott hivatali (rendőri) huzavona felett mond ítéletet; 3. Az Iródia mindazon tagjai, akik vállalják ennek kockázatát, a felfüg­gesztés ellenére is közösen folytassák deklaráltan apolitikus irodalmi tevékenységüket, és tegyék ezt bármi áron, annak kockázatával is, hogy a hivatalos irodalmi életből kirekesz­tődnek, ugyanakkor egy alternatív kultúra alapjait teremthetik meg kisebbségi közegben, amire eddig nem volt példa.
     Mind a három lehetőség reális lehetőségként merült fel, bár igaz, a másodikat és har­madikat senki sem vette nagyon komolyan, részben mert az első lehetőség (a mézesma­dzag) tényleg adott volt és csupán a fejbólintás hiányzott hozzá, részben azért, mert a másik kettő kiszámíthatatlan következményekkel járt volna, amelyekre igazából senki sem volt felkészülve; s mert benne rejlett annak a kockázata is, hogy esetleg a publikációs lehe­tőségek befagyasztódásával, illetve az egyenlőtlen küzdelemben egy újabb nemzedék esik áldozatául a konszolidációs időszaknak, végképp elrekesztve az utat az irodalom megújhodása előtt.
     Még utólag is nehéz okosnak lenni, hogy vajon melyik lehetőség volt az, amelyik egya­ránt szolgálta volna az irodalmi kibontakozás, illetve egy frissen megfogalmazott (s gyakor­latilag az Iródiában következetesen képviselt) újszerű magatartás lehetőségét. A kettő (és a külső beavatkozásával a hivatal erre rendkívüli módon ráérzett) egyik alternatívában sem volt összeegyeztethető, következésképpen bármelyik választása komoly hátrányokkal jár­hatott mind irodalmi, mind pedig kisebbségpolitikai tekintetben. A kérdés mármost úgy fo­galmazható meg, melyiknek van prioritása; az irodalmi kiteljesedésnek (ami természetesen magatartásformát is jelent), illetve a magatartásnak (ami egyaránt jelent irodalmi kibonta­kozást is)? Ennek megválaszolása azért okoz nehézséget, mert míg az alternatívák megle­hetős pontossággal körülírhatók, s megválaszolható az is, melyik fontosabb, a zárójelezett oldala a kérdésnek mindig kétséges marad, hiszen (még utólag is) kiszámíthatatlan, hogy egyik vagy másik választása esetén az miként alakult volna. Mégis a „mi tett volna, ha..." hamisnak vélhető kérdésének a felvetése, az elért eredményeken végigtekintve korántsem tűnik hamisnak, ha benne rejlik a „mi lenne, ha..." kérdése is. És ennek a felvetése talán még ma sem késő.
     Tekintsük át az Iródia történetének főbb állomásait.
     Az Iródia 1983 tavaszán alakult Érsekújváron néhány fiatal irodalmár laza szervezettsé­gű alkotóműhelyeként, hogy a kezdő irodalmároknak megszólalási fórumot teremtsen. A negyedévenkénti összejövetelek egy év leforgása alatt mozgalommá növesztették e mű­helyt, s gyakorlatilag olyan szellemi központtá avatták Érsekújvárt, amely ha alternatív kul­túra központjaként nem is, de egy „árnyékkultúra" központjaként kezdett létezni a szellemi életen belül.
     Műhely jellegét sose veszítette el (az Iródiában részt vevő írók az Iródia Fórum létreho­zásával minden találkozón alkalmat teremtettek erre a munkára) és nagyjából két tucat al­kotót kapcsolt be a munkájába. Mert vidéken szerveződött, meglehetősen sokáig élvezhette a hivatalos irodalom és a hivatalos szervek oda nem figyelését, hogy azután úgy 1985—86 táján annál inkább lecsapjon rá az a bizonyos „bizalmatlanság légköre", amely máig körülleng minden, nem a megszokott hivatalos elvárásokhoz igazodó kezdeménye­zést. A kötélhúzás odáig ment, hogy pártvonalon az Iródia tevékenységét ellenségesnek, szocialistaellenesnek és nacionalistának bélyegezték, teljesen hivatalos és engedélyezett kiadványát, az Iródia-füzeteket pedig illegális kiadvánnyá nyilvánították, majd amikor az Iródia ezen ádáz lépésekkel mit sem törődve tovább kívánta folytatni tevékenységét, egy rutinos aláírás szentesítette tevékenységének a felfüggesztését. Az Iródia ennél fogva máig létezik, csak 1986 szeptemberében tevékenységét felfüggesztették.
     Az Iródián belül az irodalmi tevékenység mellett különböző szekciók alakultak, így a tör­ténelmi, a néprajzi és a természettudományi szekció. Az Iródia-füzeteknek 17 száma jelent meg.
     A felfüggesztéssel párhuzamosan, talán mert a hivatal hamar belátta elhamarkodott (de immár visszavonhatatlan) lépésének hibás voltát, mert vagy félt, hogy a két-háromszáz tá­mogatóval (közönséggel-olvasóval) rendelkező mozgalom árnyékkultúrából alternatívba megy át, megkezdte hivatalosítását — felnőtté avatását. Ez azt jelentette, hogy nagyon gyorsan felkínálta az Iródia alkotóinak a lehetőséget, hogy immár az írószövetség magyar tagozatához kötődve (és Pozsonyban!) kapcsolódjanak be az irodalmi életbe, egy Fiatal írók Körének (FÍK) nevezett szervezeti forma keretében, melynek belső életét, cserében az általuk is elfogadott függőségért, továbbra is maguk alakíthatják és irányíthatják.
     1986 decemberében kedélyes, családias hangulatban megalakult a FÍK az írószövetség székházában, és aztán ment minden, mint a karikacsapás. Próbaút címen (Iródia cím he­lyett) megjelent az első antológia, s ezzel az iródiások értékelhetősége előtt is megnyílt az út. Ez nem is váratott sokáig magára. Sorra látnak napvilágot az immár „próbautasok" vagy „fíkesek" kötetei, néhányuk azóta már két kötettel is rendelkezik (Hizsnyai, Farnbauer), sőt az írószövetségbe való belépésre is jogosult lett.
     A FÍK közben elveszítette támogatói nagy részét, az Iródia mozgalmi jellegét ugyanis képtelen volt átmenteni az új keretbe. Megszűntek a szekciói, csupán a történelmi szekció tudta még egy évig folytatni tevékenységét az egyetemi kollégiumban, amolyan önképzőkörszerűen. A FÍK vidéken nem tudott számottevő tevékenységet kifejteni, a járási hivatali szervek éberségük folytán minden ilyen kísérletkor átláttak a szitán, mondván: „Fíkesek, persze fíkesek, de valójában iródiások!" A beszüntetett Iródia-füzetek helyett az Irodalmi Szemle egy ívnyi terjedelemben Holnap címen egy mellékletet kapott, amely teljes mérték­ben a fiatalok rendelkezésére állt, külön szerkesztővel stb. Bár erre lett volna hivatott, ez a szűk terjedelmi keret nem volt elegendő ahhoz, hogy az új törekvéseket reprezentálni tudja, ráadásul eleve megosztotta az irodalmat: fiatalok, illetve „öregek" (értsd felnőttek) iro­dalmára, tovább mélyítve azt a hamis (nemzedéki) tagolódást, amely az Iródia kapcsán is már megfigyelhető volt.
     Ehhez az utóélethez kapcsolódik a FÍK-en belüli differenciálódás is. Ez a belső tagoló­dás részben irodalmi felfogások, részben pedig a belső szervezeti élet szerint jött létre. Hodossy Gyula kezdeményezésére Somorján egy bibliográfus társaság alakult (Rosta néven), amely egyetemisták bevonásával dokumentációs munkával kívánt foglalkozni, illetve a volt Iródia könyvtárára alapozva létrehozni a csehszlovákiai magyar irodalom könyvtárát, ahol minden Csehszlovákiában megjelent magyar mű, illetve erről az irodalomról szóló publiká­ció fellelhető lett volna. A munka el is kezdődött, de sajnos Hodossy személye akkor még annyira érzékeny pontja volt e kezdeményezésnek, hogy (bár ő megpróbált a háttérben maradni) a hivatal lehetetlenné tette a kör működését, dacára annak, hogy a FÍK égisze alatt működött volna az.
     A másik kezdeményezés életképesebbnek bizonyult. Érsekújváron Juhász R. József ve­zetésével megalakult az ERTÉ-STÚDIÓ, amely a kísérleti művészet és irodalom meghonosí­tását és propagálását tűzte ki feladatául. Máig érthetetlen, hogy ugyanaz a város, amely egy évvel korábban még kiátkozta az Iródiát, hogyan adhatott helyet egy ennyire „szélső­séges" (az Iródiához képest feltétlenül az volt) irodalmi kezdeményezésnek. A stúdió máig létezik, havonta tartja rendezvényeit, tavaly (1988) júniusban egy országos, ez év júniusá­ban pedig egy nemzetközi fesztivált rendezve meg, amely csehszlovákiai méretekben is egyedülálló teljesítményként értelmezhető, hiszen a konszolidációs években ilyenre nem kerülhetett sor. Nem véletlenül vett rajta részt annyi cseh és szlovák előadó.
     A csehszlovákiai magyar kultúra egyik legérzékenyebb pontja a hagyomány kérdése, nem abban az értelmezésben, hogy mi is tekinthető úgymond „élő" hagyománynak, vagy hogy mi is valójában a hagyomány, ennek higgadt és felelősségteljes mérlegelésére és elemzésére ez idáig nem került sor, hanem a hagyomány kultikus értelmében, hagyomány­kultusz értelmében. Amikor komolyabban vetődött fel e kultusz kérdése a FÍK-en belül, a hozzá fűződő viszony adekvát kifejeződését egy ellenkultusz kialakításában látta a kör, ezért előhalászva a meglehetősen félreállított és elfeledett Tsúszó Sándor hagyatékát, Tsúszó személye köré próbált meg az előbbihez nagyon hasonlatos kultuszt kialakítani, a FÍK-en belül létrehozott díjat is róla, Tsúszó-segélynek nevezve el.
     A FÍK-en belül egyre inkább tért hódított az a felismerés, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom rákfenéje valahol lokális jellegében és differenciálatlanságában rejlik, hogy évtize­deken keresztül más tagolódást nem volt képes megemészteni (ezt se problémamentesen és összeütközések nélkül), mint a nemzedékit, és ahhoz, hogy normálisabb szellemi és iro­dalmi élet alakulhasson ki, a különböző irányzatoknak, felfogásoknak is helyet kell biztosí­tani egy fórum keretében, egy másik, kifejezetten irodalmi folyóirat létrehozásával. Erre alkalom is kínálkozott. A szlovák és a cseh írók részéről a csehszlovákiai átépítés szellemé­ben megfogalmazódott az igény az 1969-ben betiltott irodalmi hetilapok, illetve nemzedéki lapok újraindítására. A peresztrojkát frissen meghirdető hatalom, ha nem is azonnal, de helyt adott ezeknek az igényeknek. Ezen felbuzdulva a FÍK is elkészítette a maga folyóirat­tervét, amely annyiban különbözött az előbbiektől, hogy nem nemzedéki alapon kívánt iro­dalmi folyóiratot indítani, hanem az előbb említett irodalmi differenciálódás szellemében. Jelenleg a folyóirat a végső jóváhagyásra vár, s ha minden igaz, a jövő évben elkezdheti működését.
     Nagyjából így összegezhetők az elmúlt hat év történései. Ezzel természetesen koránt­sem jellemeztem azt a szellemi hozadékot, amit az Iródia a csehszlovákiai magyar kultúrán belül képviselt, sem pedig azt az irodalmi teljesítményt, amelyet a kör tagjai külön-külön produkáltak.
     Nehéz feladat felmérni, miben is rejlik az Iródia szellemiségének az értéke a kisebbségi kultúrán belül. Nehéz, mert az Iródiás társaság soha nem tett kísérletet arra, hogy ezt a he­lyet valamennyire is értelmezze önmaga számára. Egyénileg, azt hiszem, mindenkinek megvolt a maga motivációja és tapasztalata, e kultúráról alkotott képe, amely kiindulópon­tul szolgált irodalmi önreflexiójához, magán az Iródián belül azonban ez nem artikulálódott, főleg nem közösségi ítéletként. Vagy ha mégis, amolyan negatív ítéletként élt csupán, mint olyan kérdés, amivel nem kell különösebben foglalkozni, ennél lényegesebb, hogy minél előrtéletmentesebben közelítsünk az egy és oszthatatlan irodalomhoz. Nem elfordulás volt ez, mint ezt a későbbiekben és máig is magyarázzák, a csehszlovákiai magyar irodalomtól, hanem az irodalmon keresztüli közelítés hozzá, ellentétben a kisebbségi megközelítéssel. Ha tehát a továbbiakban én mégis e szellemiséget próbálom behatárol n i a kisebbségi kul­túrán és irodalmon belül, azt ennek a negatív képnek a kivetítésével, amolyan utólagos re­konstruált kép felvázolásával tehetem meg. Ennek az elvégzése azonban nagyon fontos, hiszen ezáltal válhat láthatóvá az a bizonyos autonómia-kísérlet, illetve a fentebb említett alternatívák mérlegelése.
     Csehszlovákiában kialakulásának körülményei folytán az irodalom a kisebbségi kultúra legfontosabb elemévé vált. Hivatalosan elismertetett, létezéséhez szükséges eszközökkel rendelkezett, amennyire szükséyes volt, intézményesült, szinte egymaga képviselte a kul­túrát (a népies kultúra mellett, amely azonban máig amatőr kultúraként kezelődik). Másra nem nyílott lehetőség, erre is csak sokak önfeláldozó munkája révén.
     Egy elirodalmasított kultúra volt tehát ez, és ebből logikusan következik, hogy az iroda­lom egyedüli megnyilatkozási fórumává lett mindannak, ami a kisebbséget érintette. Az iro­dalom vállalta magára más egyebek mellen a kisebbségi politizálás és ideologizálás, tehát egy kisebbségi politikai kultúra, illetve egy kisebbségi Önreflexió megalkotásának a terheit is. Hogy ez mennyire sikerült, egyelőre nem fontos. Az azonban nagyon fontos, hogy hely­zete a kisebbségi életen belül mértéktelenül felértékelődött, a szellemi életen belül olyan monopóliumot vívott ki magának, melynek terhei ós következményei máig érezhetőek a kisebbségi kulturális szemléletben. Ugyanakkor társadalmi meghatározottsága, tehát a külső körülmények folytán meglehetősen centralizált képződmény lett, ami ezt a monopóliumát csak elmélyítette. Mindenkor egységes, amolyan „ütőképes" irodalomnak kellett legalább látszania, mint ahogyan a kultúrának is egy és oszthatatlannak kellett lennie, hogy a ki­sebbség megmaradását szolgálhassa.
     Így az irodalom mértéktelenül átpolitizálódott és átideotogizálódott (bár klasszikus érte­lemben sose volt politikus irodalom), ami talán még nem lett volna baj, ha mindez nem ment volna magának az irodalomnak a rovására.
     Ennek az ideologikusságának és politikusságának érdekes módon nem volt egyértel­műen negatív jelentése (mint pl. a nemzeti irodalmakban az elmúlt negyven év folyamán). Nem volt negatív jelentése, mert kisebbségi, amolyan megmaradási ideológiát képviselt, ami — vélték sokan akkor és ma is — a lehető legtöbb volt kisebbségi környezetben. A lé­tezés felmutatásával és demonstratív felvállalásával volt egyenlő az irodalom (ill. a kultúra), s ebben a szerepben egyfajta ellenállást is jelentett a hivatalos politikával és ideológiákkal (azért használom többes számban, mert nemcsak a marxista-leninista, hanem a nemzeti ideológiával) szemben is, amelyek a kisebbségi kérdést végérvényesen (olykor túlzottan is) megoldottnak tekintették. Amolyan „ellenzéki" szerep volt ez, amit a közösség is elvár az önmagára valamit is adó írótól. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepet az irodalom betölthesse, a leglojálisabbnak kellett látszania a lojálisok közöli és e*. a képviselőik esetében sokszor nemcsak formális, hanem tartalmi lojalitást is jelentett. Furcsa embertípust és ma­gatartásmintákat termelt ki ez a helyzet. Lojális ellenzékiség — erre is csak e kusza nem­zetiségi viszonyok között kerülhetett sor. Ez az irodalom a maga rafinált eszközeivel olyan témákat, erkölcsiséget, véleményeket és nézeteket tudott a közösség elé vinni (és az ezt értette is), amelyekre egyébként nem nyílt lehetőség. Cíempész-iYodatom, mondhatnánk ma, ha ma más lenne a helyzet.
     Mivel az irodalmat átitatta mindez, az irodalom önreflexiója se lehetett más. Megszület­tek az elméletek a valóságközpontú, az emberközpontú, a történetemkőzpontú iroda­lomról, és ezeknek talán nem is az volt az elsődleges bajuk, hogy önmagukkal és hát az irodalommal keveredtek feloldhatatlanul ellentmondásba, hanem hogy ezek az elméletek programszerűen kaptak hangot, úgy. mintha felfedezésszámba mennének, mintha az, hogy az irodalomnak az emberrel kellene foglalkoznia, vagy a valósággal, azt itt és most fedeztek volna fel (ebben talán volt isigazság). Tehát amikor ezek követelményként, köve teendőként fogalmazódtak meg, olyan kizárólagosságba (zsákutcába) kergették az irodal­mat, amely bizony nem esett távol ama bizonyos sematizmus fájától, amit egyébként épp meghaladni kívánt.
     Ez a kizárólagosság azonban sokáig és mindenáron nem volt fenntartható. Hamar je­lentkezett ennek az ellenreakciója (az ellenreakciónak az ellenreakciója), amely meghirdet­te az én- (a szubjektum-), az értékközpontú irodalom nem kevésbé ellentmondó képletét. Még az Iródia is (pedig ez már a harmadik generáció volt, amely ezt zászlajára tűzte) az apolitikusság, az enközpontúság, az irodalomközpontúság jegyében indult útjára. El kell mondani, hogy egy lényeges prekoncepciós elemet sikerült ezeknek a törekvéseknek kiik­tatniuk, vagy legalábbis átértelmezniük, nevezetesen az ideológia, a kisebbségi önreflexió elemét. Ki is jutott nekik a „nemzetietlen", a Járt pour Tart" jelzőkből. Ők voltak azok, kik nem vagy csak nagyon keveset foglalkoztak a kisebbséggel, gyakorlatilag ugye, cserben­hagyták azt.
     Felesleges magyarázni, hogy nem volt szó ilyenről. Pusztán egy prekoncepció átértei-mezese kezdődött meg, egy, meg kell mondjam, nagyképű prekoncepcióé, mely szerint vannak az egyik oldalon az írók, a szellem emberei és van a másik oldalon a „nemzetiség" mint egész. Az énközpontúság magában rejtette azt a lehetőséget, hogy mindennemű ér­ték létezése a kisebbségi kultúrát gazdagítja, következésképp az egyén (főleg ha még író is) legalább annyira kisebbség, mint az az elképzelt kisebbség. Az író jogot formált arra, hogy elsősorban a művével foglalkozzék.
     Az idők során, főleg a hetvenes évek meglehetősen eseménytelen időszakában ez a két koncepció közelített egymáshoz, az egyéni pályákon belül is megfigyelhetők voltak módo­sulások, így a kép kuszább is lett, s ma már csak egy-egy konkrét ügy derít fényt arra, hogy az adott kérdésben ki melyik felfogást is képviseli.
     Ilyen konkrét ügynek bizonyult az Iródia. Ráadásul volt annyira pimasz ez a társaság, hogy ezekről az ellentétekről, mint sok más egyébről (köztük a személyes ellentétekről is) tudomást se vett, épp ellenkezőleg, úgy tett, mintha nem is léteznének, vagy legalábbis ál­problémák lennének. Azt hiszem, ebből ered. hogy egyik fél se tudta vállalni ezt a társasá­got, illetve hogy mindkét fél az általa létrehozott értékek ellen irányulónak tekintette az Iródiát. Míg az indulásakor az Iródia is az irodalomközpontú irodalom mellett voksolt, a ké­sőbbiekben mintha erről is megfeledkezett volna, s az egyénlségtf, az mtmmi frh*t**g*t helyezte mint értékmérő kritériumot a középpontba.
     A nemzetietlenség vádjából neki is kijutott, esetében ugyanis nem csak ideológiamen­tességről volt szó, egyszerűen kivonta magát minden előítélet, prekoncepció alól, ponto­sabban bele se került. Ez pedig a minden tagadásával volt egyenlő.
     A kisebbségi ideologikus szemlélet egyszerűen nem vont határvonalat ideológia és iro­dalom közé, így az irodalom mindenfajta másként értelmezésében a kisebbségi eszme­rendszer ós végső soron a kisebbség megkérdőjelezését látta. Az ezzel szemben létrejött irodalomközpontú szemlélet látta a határvonalat, de hogy erről legegyszerűbb tudomást se venni, tehát a másikat egyszerűen feledni, eszébe se jutott. Az Iródiának sokféle elképzelé­se volt sok mindenről, de hogy a kisebbségi létezésről másfajta elképzelése lett volna, tehát valami olyan, ami tagadta volna az előzőt, bizton állíthatom, hogy nem igaz, az iródiásoknak ebben a kérdésben semmilyen álláspontjuk sem volt. Bár adott esetben ez nagyobb véteknek bizonyult, mint az előbbi.
     Az irodalomról azonban igen. Az irodalmat egyetemes, egy és oszthatatlan magyar iro­dalomként értelmezték, sőt csak így: egyetemes irodalom. Olyan, hogy magyar, illetve csehszlovákiai magyar irodalom, mint más valami fel sem merült bennük.
     Mindebben csak az érdekes, hogy a csehszlovákiai magyar irodalmi hagyománynak a Sarló, illetve Fábry óta szerves része volt az egyetemesség, ez volt az, amit egy kisebbségi írónak illő volt elérnie, ahhoz hogy a kisebbség értékeit a világnak felmutassa, létezésének ez volt az alfája és az ómegája. Ennek a feladatnak a gyakorlati konzekvenciáit azonban maradéktalanul sose vonta le senki, talán nem is volt rá mód, 1969 után pedig lehetőség sem, igazából magatartásmintaként sose tudott létjogosultságot szerezni magának (ma­radt jelszónak), vagy a kitörni vágyás amolyan lehetőségének (Tőzsér Árpád, Cselényi László), vagy egyenesen menekülésre kényszerült (Varga Imre, Tóth László).
     Az iródiások számára az a kérdés, hogy a kisebbségit és az egyetemest megkíséreljük összeegyeztetni, hogy a kultúrák között vagy egy kultúrán belül az államhatárt realitásként vagy valami irodalomformáló tényezőként fogadják el, fel sem merült. Gondoljunk csak Krauszra, Hizsnyaira, Juhászra, vagy teszem azt Farnbauerra, Talamonra, Hogyára, ha meg is jelenik írásaikban a kisebbségi probléma, akár mint probléma, akár mint tény, gu­nyoros, ironikus stb. élcelődések formájában történik csak, mindenkor alárendelve az írás tartalmi és formai megoldásainak. Hadd idézzem (tényleg csak szemléltetésképpen) Farnbauer Gábornak Czakó Józsefhez, a Párizsba „szökött" iródiáshoz írt remek négysoros só­haját:

És mondd csak, ha már...
ha már élemmel álltam fénybe,
mondd csak, sokat látott barátom,
Párizs... tényleg van?!


(Kondenzációs kísérlet)

     Soha ennél keserűbb megfogalmazását a kisebbségiségnek, vagy kelet-európaiságnak, vagy amit akarok. Vagy például Krausz Újra otthon avagy valami bűzlik Daniában című versének utolsó sorai:

(...)
be szép is a dalom
irigyli tőlem
a csehszlovákiai magyar
irodalom

bableves fújja a régi dalt
békéseket szellenthetsz
otthon vagy már otthon
vagy ez egy privát birodalom.


     Ha létezhet tiszta, abszolút ideológiamentesség, az csak akkor válhat megvalósítható­vá, ha nemcsak a körülöttem burjánzó ideológiákat vetem el, hanem a saját felfogásomnak is minduntalan ellentmondok, pontosabban beleérzésszerűen képes vagyok bármily felfo­gás reprodukálására és vállalására. Mindez természetesen csak az irodalmon belül lehet­séges, de hát éppen ez a cél, az irodalmat feloldozni minden külső kötöttség alól, főként a kisebbségi irodalomra annyira jellemző erkölcsi követelmények alól. Az erkölcs alapja a következetesség, ha ehhez a következetlenségemhez következetes leszek, erkölcsileg sem lehetek elmarasztalható—természetesen mindezt írásaimban láthatóvá kell tennem.
     (Így már természetesnek kell tekintenünk azt, hogy ha kisebbségi írók köteteiként la­pozzuk az iródiások köteteit, a kisebbségi lótélményre, vonásokra is számtalan példát talál­hatunk— ez ugyanúgy részét képezi élményanyaguknak, mint bármi más [nem is lehet ez másként], csak éppen a fentiek szellemében.
     Mint ahogy az is igaz, hogy ha tisztán, amolyan „öncélú" irodalmi kritériumoknak vetjük alá az írásokat, kénytelenek leszünk megállapítani, hogy nem egyértelműen elkötelezetlen, esztétizáló irodalom ez.)
     Nem törődve a megítéléssel, tenni azt, amit a költői ón és tudat, az intuíció diktál, s ha már mindenképpen arra kényszerülök, hogy kisebbségi íróként határozzam meg önma­gam, az csak egy módon történjék, az értékteremtés üres, közhelyszerű igénylése, illetve hangoztatása helyett az értékek tényleges megteremtéseként. Az értékközpontúság így válhat meredeken kisebbségivé, ugyanakkor egyetemesérvényűvé.
     És itt egy kis kitérőt kell tennem. Hiba lenne az összes iródiást egy kalap alá venni. Már a Próbaút antológiában is megfigyelhető, hogy egyesek a felvázolt gondolatkörtől, felfo­gástól különböznek. Gondolok itt elsősorban Ravasz Józsefre, aki a maga cigányköttésze-tével gyakorlatilag a kisebbségi (ráadásul többszörösen kisebbségi) önreflexió hagyomá­nyos formakincsét ós tartalmi vonásait reprodukálja. Kötetében (amely nemsokára megje­lenik) ez teljes ménékben nyilvánvalóvá válik, a népért aggódás, a megmaradás, a túlélés, a nemzetébresztő, amolyan riadót fúvó, népét és önmagát ostorozó magatartás szinte minden összetevője megjelenik verseiben. Paradox, hogy cigányként ő a legkisebbségibb magyar az iródiások között.
     A másik példa Hodossy Gyula, akinek szövegszerű verseiben a politikum, a „hivatalos­ság" embert őrlő tényén túl, a kisebbségi létezéssel összefüggő kérdések is fontos szere­pet kapnak, és mindez hagyományos értelemben. Csak fanyar hangja menti meg őt attól, hogy ne búsmagyarkodjék, ne szenvedjen emiatt.
     Mindkettőjüknél fellelhető egyfajta görbe tükőr (Hodossynál a fanyarság, Ravasznál a kettős kisebbségiség), amely nemcsak távol tartja őket a hagyományos kisebbségi felfo­gástól, hanem közelíti is őket ahhoz a másik irányhoz.
     Fontos megjegyezni tehát, hogy a hagyományos kisebbségi felfogás csak lenyomatok­ban jelentkezik az iródiásoknál, és ez legalább annyira köszönhető az egyéniségnek, mint annak a közősségi ítéletformálásnak és nemegyszer közösségi nyomásnak, amely az iródiát jellemezte.
     A legfontosabb mégis az volt, hogy egyénileg mindenki leszámolt az irodalom olyannyi­ra közkedvelt és egyedüli kisebbségi értelmezésével. Egyébként is elmondható, hogy a belterjes, prekoncepciókhoz mereven ragaszkodó írói magatartás elsősorban azok jellem­zője, akik nem rendelkeznek kellő tehetséggel, s irodalmi értelemben mankóra van szüksé­gük az alkotáshoz, vagy a tehetségüket külső (és belső) okoknál fogva nem tudják kellőképpen kiteljesíteni (ez utóbbi azonban, a tehetség szempontjait tartva szem előtt, két ségesnek is mondható).
     Az Iródiának, azt hiszem, fontos szerepe volt abban, hogy a tehetség elfogulatlan és előítéletmentes kibontakozására tehetőséget teremtett, az irodalomhoz vezető hagyomá­nyos utak megkerülésével pedig még a veszélyét, a lehetőségét is kiiktatta ebből a folya­matból. Ilyen szempontból az Iródia nem volt egyedüli kísérlet, de mindenképpen olyan volt, amely sikeresnek bizonyult.
     A másik fontos kérdés a magatartás kérdése. Ebben a vonatkozásban még az eddigiek­nél is homályosabb, megfoghatatlanabb szálakba kell kapaszkodnom, e? ugyanis szövegileg nem bizonyítható, vagy csak nagyon áttételesen, s csak az önmagam által felállított követelmények jelenthetnek eligazodást a kérdésben.
     Magatartáson ilyen értelemben azt a fajta alapállást értem, amely jelentésében több, mint ami belőle önmagában adódna, többletjelentését a közegből, a kontextusból meríti, és bizonyos esetekben ez több lehet annál is, amit egyébként szándéka szerint képviselni kíván. Nem tisztán irodalmi összetevő, de olyan, ami az irodalmi tényezőktől elválaszthatat­lan, és sok esetben az irodalom megközelíthetőségének a legfontosabb kritériumává válik.
     A kisebbségi létezés szempontjából a magatartás még ennél is többet jelenthet, ötvöze­te mindazon cselekvési normáknak, amelyek az eligazodást, kiállást szolgálják, sokszor még a tartalmi tényezőktől is függetlenül, puszta létével van jelen, és így válik követendő példává.
     Az autonomitás demonstrálása szempontjából a magatartásnak rendkívül fontos szere­pe van. Mégha nem is tudatos, mégha nem is oly látványos, maga a létezése (potenciáli­san) tartalmi hordozó, fókusza mindannak, amit az egyén vagy egy csoport létezésével kifejezni kíván.
     Az irodalom nemcsak a kisebbségi kultúrán belül tett szert monopolisztikus szerepre Csehszlovákiában, maga az irodalom is monopolisztikus formát öltött (mint ahogy a kultú­ra egésze is általában). Ez már önmagában sokféle magatartásmintát rejtett magában. Ne­héz lenne ennek a monopolizmusnak az összes okát felsorolni. Annyi bizonyos, hogy fontos szerepet játszott ebben a társadalmi-politikai háttér, a pártállam mindent maga alá gyűrő, mindent a saját képére formáló hatása (gondoljunk csak arra, hogy minden intéz­ménynek beiső szervezeti felépítése, döntéshozatali mechanizmusa stb. a párt alapszabá­lyához igazíttatott). Az intézményrendszer kialakulásával ós sérthetetlenségével és függőségi viszonyaival eleve meghatározódott a hely, ahová bármely újonnan létrejövő in­tézmény, alintézmény stb. tagolódhatott, s mintegy meghatározódott az i9, hogy a hatás­köre meddig terjed. A magatartás szempontjából nem lényegtelen az a tény, hogy ezek a játékszabályok kijátszhatóknak bizonyultak, a kiskapuk léte olyan életstratégiák kialakításá­ra adott alkalmat, amelyek a hivatalosságon belül (lelket nyugtató hatással) az ellenkezés kifejezői lehettek.
     Számomra azonban még ennél is fontosabb mozzanat, ami a kisebbségi eszmekörből gyakorlatilag az előzővel mintegy harmonizálva adódott. A megmaradás jegyében össz­pontosított erők nemzeti értelemben mindig hajlamosnak bizonyultak centralisztikus ele­mek elfogadására. Abból a létalapból, amiből 1949 után a kisebbségi kultúra kinőtt, ténylegesen a meglévő erők mozgósításával és összpontosításával tudort csak önmagára találni. Bár a hivatalos szervek minduntalan hangoztatták, hogy immár nincs mitől félni, a kisebbség reflexei és hát tapasztalatai is azt diktálták, hogy azért jobb félni..., pontosab­ban, hogy van mitől félni. Az összefogás, az együvé tartozás mítosza így szerves részét ké­pezte önreflexiójának, sőt nem egy őseiben azt is tapasztalnia kellett, hogy az összefogás hatékony erő az állami törekvésekkel szemben. Tanulságos, hogy a rendkívül elkötelezett. a kommunista eszmékkel feltételek nélkül azonosuló elit (mert ilyen volt) mennyire hason latos reflexekre tett szert, mint a tőle különböző, bizonyos mértékben vele szembehelyez­kedő másik oldal.
     A hiba, szerintem, akkor következett be, amikor ez az összefogástudat mindenre kiterjesztődött, és az ügyek kezelésében mind a kisebbségi elit, mind a kisebbség egésze sze­lektív képességét elveszítette, és ezen az összefogáson túl más cselekvési és magatartásnormát nem tudott kialakítani, sőt respektálni sem. Épp ellenkezőleg, minden olyan kezdeményezést, amely ezt az együvé tartozást megkérdőjelezte volna, megpróbálta (legtöbbször sikerrel) a maga körébe vonni, vagy ha ez reménytelennek bizonyult, lejárat­ni, kiátkozni.
     Másfajta magatartásminták természetesen azért kialakultak. A legtöbb természetesen egyéni magatartás volt, hatása elenyésző, hiszen csak magán/négyszemközti beszélgeté­sek közben tudott megnyilvánulni, akkor is csak óvatosan, mértéktartóan. Az egyént straté­giák, mint másutt is, a magán- és a hivatalos szféra kettéválasztásában találtak önmagukra, sejtetve, hogy ez lényegében a kivárás stratégiája, csak legyünk túl mindezen, akkor majd minden másképp lesz. Az irodalmi életben ilyen magánszférába sorolható az író—olvasó találkozókon tanúsított magatartás, amikor a könyv, a meghívás csak ürügyül szolgált ah­hoz, hogy szűk körben, legtöbbször csak a protokolláris teendők után, immár „nyírtán" le­gyen szó „mindenről".
     Egyfajta magatartásmintának bizonyult az is, ha valaki hivatalos rendezvényen felállt és elmondta a magáét, immár tényleg nyíltan, vállalva fellépésének a következményeit Ezek az egyszeri alkalmak azonban csak amolyan virtuskodásszámba mentek, esélye sem volt annak, hogy a következő, a mondottakból következő lépések megtörténjenek.
     Másfajta magatartásnormát csak egy-egy tudósember tudott kialakítani tisztán a tudo­mányos etikához való szilárd és következetes ragaszkodásával. Általános mintává ez sem válhatott, hiszen ez legtöbbször a dolgozószobán belül maradt, mégis erkölcsi tartás tekin­tetében példaadó lehetett és tiszteletnek örvendett.
     Komoly változást jelentett ezen a téren a polgárjogi mozgalmak megjelenése. Ez ugyan rendkívül nagy áldozatvállalást követelt, sokszor az egész addigi életforma megváltoztatá­sával járt együtt, mégis a politizálás egy egészen újszerű, független lehetőségét vetette fel, amely kilépett az addigi kényszerű taktikázások köréből. Mint ahogy mindenütt, egyben az érett állampolgári magatartás kifejezője is volt, egy csapásra semmissé téve azt a másodrendűségi érzést, amely a kisebbségi magatartást mindig is jellemezte. De mégsem vélet­len, hogy az értelmiség egy jelentős része, bár szimpatizált vele, minden tekintetben, végső következményeiben vállalni nem tudta. Ebben szerepet játszott az, hogy az értelmi­ség nagy része az addigi gyakorlat folytán nagyon szorosan kötődött az addig kialakult, az általa kialakított intézményi formákhoz, s képtelen volt azokat elhagyni, de az is, hogy mint említettem, kisebbségiként egyébként is állandóan egyfajta ellenzékiségben tudta magát, ez a kihívás pedig már meghaladta energiáit.
     Az irodalom monopolisztikus jellegének és a felsorolt magatartásmintáknak a fényében az Iródia komoly előrelépést jelentett. Azzal, hogy vidéken szerveződött és vidéken tudott országos rendezvénnyé válni, már önmagában egy ellenpólusát képviselte az irodalmi élet­nek, valami olyat, amiről kívülállóként nem lehetett tudni hogy, mi lehet majd még belőle, de azt pontosan tudni lehetett, hogy már így is a kialakult és az egyedüli lehetségesnek vélt mintát kérdőjelezi meg. Autonomitása tehát nemcsak szellemileg értendő, függetlenedésé­vel a „hivatalosának tekinthető kisebbségi irodalmi élettől szervezeti autonomitást is jelen­tett ez. Hogy mennyire benne volt ez, arra hadd hozzak fel egy példát.
     Már az Iródia utolsó hónapjaiban, tehát még a felfüggesztése előtt nagyon komolyan felmerült annak a kérdése, hogy az Iródián belül hangadónak számító, és a „fiatal" jelzőt már meglehetősen nyűgösnek találó, kialakult profillal rendelkező írók kiválnak az Iródiá-ból, és önálló írócsoportosulásként fognak a továbbiakban tevékenykedni. Ennek a körvo­nalai nem rajzolódtak ki igazán, valami laza csoportosulást véltek elfogadhatónak, de mindenképpen olyat, ami a szellemi autonomitásukat kifejezni képes. Az Iródia felfüggesz­tése azután gyökeresen új helyzetet teremtett, de mint látni fogjuk, szándékáról azután sem mondott le a társaság.
     Természetesen ez a függetlenségtudat a magatartásban is jelentkezett. Mindenáron megtartani a személyes szabadságot, a személyiség szabadságát, még azon az áron is, ha esetleg az ember kirekesztődik a hivatalosság kereteiből. Szembehelyezkedni mind­azokkal a követelményekkel, amelyek bár elérhetők lennének, elérésük folytán a személyi­ség fokozatos feladására kényszerülnének (így pl. iskolai végzettség stb.).
     Paradox, ós itt kanyarodnék vissza az eredeti kérdésemhez, hogy éppen ez a magatar­tás 1986 szeptemberében oly könnyedén elfogadta a hivatalosítás lehetőségét, ós nem vál­lalta ennek a függetlenségnek az adekvát kifejeződését, az alternatív kultúra művelését. Ez a lehetőség ugyanis abban az időben nagyon is adott volt, és csak kevésen múlott, hogy nem az lett belőle.
     Ez a kevés pedig a már felsorolt hagyományok és felkészültség hiányán túl az a csábító lehetőség volt, hogy majd a FÍK-en belül sikerül kialakítani azt az alkotóközösséget, amely az Iródia felfüggesztése előtt már nem jöhetett létre. Azt hiszem, ez játszotta a legfonto­sabb szerepet abban, hogy annyi fenntartása mellett a társaság a FÍK-be végül is bele­ment.
     A FÍK azonban, és ez már hároméves távlatból jól látható, nem volt a legmegfelelőbb keret erre. Azzal, hogy szervezetileg betagolódott egy nagyobb sztálinista struktúrába, már önmagában lehetetlenné tette a kör működését, megfosztotta önmagát ugyanis attól a spontaneitástól, ami minden független kezdeményezésnek a legfontosabb hajtóereje, attól a rögtönzésre épülő cselekvéstől, amelyet mindenkor a produkció irányít. Az ilyen keret mindenfajta kényszer és tiltás nélkül, pusztán a belső rendjével hatni képes, és aki részt vesz benne, ezt a hatást hosszú távon nem tudja kivédeni. Az „az lesz, amivé formáljuk" jelszó (mert ez minden ilyen struktúrában megjelenik), az „az van, amivé formálódtunk" fa­nyar beismerésévé módosul. A nemzedék megmentődött, csak egy lehetőség végérvénye­sen elúszott.
     Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy valami „öldöklés" folyt volna, ellenkezőleg, az iródiásoknak megjelentek a kötetei, gyakorlatilag utólagos igazolást nyert mindaz, ami az Iródiában három év alatt, történt, markáns egyéniségek jelentek meg az irodalomban, rendkívül nagy produktivitással, irodalmi értékek keletkeztek és keletkeznek, s jelenlétük jó­tékony hatással van az egész irodalomra. Maga a szellemi függetlenség sem tűnt el, sőt még csak át sem alakult, csak, úgy érzem, komoly energiákat emésztett fel az elmúlt há­rom év, és törést szenvedett mindaz, ami az Iródiában elkezdődött.
     Az alternatív kultúra létrejöttének a meghiúsulása azért jelent fájdalmas veszteséget, mert újra meghiúsult egy kísérlet arra, hogy kiszolgáltatottság-mentesen, önállóan, a maga belső törvényeit követve, ne valamivel szemben, hanem önmagáért létezhessen az iroda­lom, egyben olyan struktúrát is létrehozva, amely a kultúra differenciálódásának is fontos elemévé válhatott volna.
     Az Iródia mind a hivatalos kulturális közegen belül, mind a kisebbségi irodalmon belül autonómia-kísértetnek bizonyult, amitől talán a kelleténél is jobban megijedtek az arra ille­tékesek, valójában azonban csak önkísértés volt, s csak kísérlet maradt.
     Végezetül talán nem haszontalan néhány szóban jellemezni azokat az írókat az iródiások közül, akiknek már kötetei jelentek meg, vagy köteteik vannak előkészületben. Hadd hívjam fel a figyelmet Zalabai Zsigmond Próbaút a Parnasszusra című írására (Irodalmi Szemle. 1987/7.), amely részletes elemzést nyújt a Próbaút című antológiáról, illetve az ehhez kapcsolódó vitaanyagra, amely az Irodalmi Szemle 1978/8. számában jelent meg.
     Először Hizsnyai Zoltánnak jelent meg önálló kötete Rondó címen még 1986-ban (Fő­nix Füzetek, Madách Könyvkiadó. Pozsony 1986). Hizsnyai költészetében egyfajta plebe­jus magatartás van jelen, nem lázadásszerűen, ez számára túlságosan felszínes lenne, hanem a lendület erejeként. E lendület útjában nincs megverselhetetlen, ugyanakkor, ahogy erre már Zalabai is figyelmeztetett, Hizsnyai nem valamiről, hanem valamit versel, minden alkalmassá válik a kezében arra hogy átlényegítse azt, s verseiben Toldi Miklós lépteihez hasonlatos súlyt adjon nekik a köttésret, a szó törékeny fordulataival és eszközei­vel. Célja a diszharmónia újrateremtése, a termtőerő feltartóztathatatlan lendületével, amely még a hibákat is képes áthidalni, elfedni a szemünk elől. (Hizsnyai másik kötete az elmúlt hetekben jelent meg Tolatás címen.)
     Hasonló erő jelenik meg Krausz Tivadar kötetében is (Szövetségek. Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1987), bár ez inkább Ady vitalitásához hasonlatos, semmint Toldi lépteihez. Jobban ráérez a nyelvre is, nemcsak a szavak belső tereit vonja be a költé­szetébe, hanem azok lehetséges kiterjedéseit is, egy szójáték, egy szó többet elmond, mint maga a vers egésze, s ezeket álataiában sikerül is olyan helyre rejtenie a versben, ahol ezek a jelentések felszakadhatnak. Másik fontos tényező, hogy az erő nála nem nyers erőként létezik, hanem az Istennel lesz azonos. Az istenit olyan széppé akarja tenni, hogy megengedhetetlen legyen a benne való kételkedés. A kötet egy kis túlzással kísérlet az Is­tenné válásra. De mert tudja, hogy más választása nincs is, a célként előtte lebegő isteni tökéletesség elveszíti értelmét. A költői én semmitől sem retteg jobban, mint a széptől, a harmóniától, a jótól, a szabadságtól, a megszabadulástól, a végső szövetségtől.
     Sorrendben a harmadik Fambauer Gábor A hiány szorítása című kötete (Főnix Füze­tek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1987). (Azóta megjelent a második kötete is A magány illemtana címen.) Már a kötet címe is jelzi, a borítón levő idézet pedig ezt félreérthetetlen­né teszi, hogy az én hiányának, illetve lehetőségének vagy egyszerűen voltának a kérdései foglalkoztatják. Az én megközelíthetőségét a fogalmi rendszerének kialakításában látja. Az én hiánya azért kínzó, mert megvan a lehetősége! hogy megszűnjék egyszer, hogy az én én lesz, csak erről nem lesz tudomásunk. Az én fogalmi rendszerének, mert az én egyete­mes és kozmikus, túl kell lépnie a hagyományos művészetek és tudományok halárait, és ezek előítéletmentes egyesítő újrafogalmazása az egyetlen lehetőség önazonosságunk megfogalmazására, az egzisztencia értelmezésére.
     Tálamon Alfonz novellái A képzelet szertartásai címen jelentek meg önálló kötetben (Főnix Füzetek. Madách Könyvkiadó. Pozsony 1988). Tálamon elsősorban kompozíciós készségével tűnt fel, megalkotott szituációit a végletekig próbálva meg kiaknázni, és ez sikerül is neki. A képzelet olyan matavalóság megalkotására teszi őt képessé, amelynek bel­ső törvényeibe be sem kell avatkoznia, szinte önmagától bontja ki jelentéseit. Tudatos, ki­művelt nyelvezete (néhány novellájában csak a ragok utalnak a szereplőkre s a cselekményre) atmoszférateremtő hatással bír, s a novellák dinamikájának a legfontosabb forrása.
     Juhász R. József Korszerű szendvics című kötete (Főnix Füzetek. Madách Könyvki­adó. Pozsony 1989) a Kassák által művelt szabadvers hagyományait követi, de nem egy­szerű folytatása annak. Juhász számára a lényegi kérdés az, hogy milyen kritériumok alapján írható körül a költészet, egyáltalán léteznek-e kritériumok erre vonatkozólag. Költé­szete a költészet határeseteit veszi célba, így jut el a vizuális (kötetbe technikai okokból csak egy ilyen költemény kerülhetett), az akusztikus és egyéb kísérleti költészeti ágakhoz, amelyeket egyéni teljesítményein túl a már említett ERTÉ-STÚDIÓ által is prezentálni kíván.
     Ez persze korántsem minden. Előkészületben van Hogya György Metszéspontok című novelláskötete, M. Csepécz Szilvia Történések küszöbén és Ravasz József Idegen kéz­műves című kötete. Kiadásra várnak még Hodossy Gyula, Fellinger Károly, Mészáros Ottó kötetei.

(1989 nyara)




Grendel Lajos
Előszó

(Az Iródia indulásának 10. évfordulójára megjelent könyv előszava)

Husák elvtárs országlásának tizenötödik esztendejében néhány fiatal szlo­vákiai magyar tollforgató szövetkezett, hogy Iródia néven irodalmi műhelyt hozzon létre. Hodossy Gyula és Ballá Kálmán bábáskodott a szervezésnél. Bo­hó ötlet volt az íródia és nem is veszélytelen. 1983 tavaszán Csehszlovákiában vágni lehetett a sötétséget- A szlovákiai magyar irodalom elűző nemzedéké­ben éppen akkortájt vágott rendet a hatalom, jobb sorsra érdemes írók asz-szisztálásával. Az Irodalmi Szemle élén Duba Gyulát Varga Erzsébet készült felváltani, aki aztán sokunk meglepetésére rugalmasabb főszerkesztő­nek bizonyult elődjénél. A magyarországi hatalom a Mozgó Világ fölszámolására készülődött. Duray Miklóst éppen kiengedték a börtönből, de csak ideiglenesen fektették el az iskolareformnak elkeresztelt asszimilációs för-medvényt, amelyet tíz évvel később a DSZM-mé transzformálódott kommu­nisták, akik ragacsos mancsukkal újra rátenyereltek az országra, megint megpróbálnak fölmelegíteni. A Madách Könyvkiadóban néhány lektornak ki­nevezett janicsár megpróbálta gleichschaltolni azt a kevéske igazi irodalmat és írót, amelyet s akit a szerkesztőség átpréselt az általános félelem szitáján. Nagy adag naivitás kellett tehát ahhoz, hogy fiatal, még szinte ismeretlen írók az önszerveződés útját válasszák egy olyan időpontban, amikor a széljárás szá­mukra a lehető legkedvezőtlenebb.
     Paradox módon azonban az Iródia ereje éppen résztvevőinek politikai nai­vitásából és spontaneitásából származott. Ezzel a tudatosan alulszervezett és anarchisztikus zsinatolással sokáig a hatalom sem tudott mihez kezdeni. Nem tudta eldönteni, veszélyes-e vagy veszélytelen a számára, s amikor Sáling elv­társ 1986-ban megbélyegezte, már elkésett.
     Tíz év telt el az indulás óta, én mégsem szeretném, ha most, 1993-ban mí­toszt kreálnánk akkori nyomorúságunkból. Az Iródia legfőbb érdemének azt tartom, hogy keretet teremtett tehetséges fiatal írók számára az irodalmi érvé­nyesüléshez. Az iródíások már az induláskor is aránytalanul sokan voltak, s a végére még többen lettek. Ám eddig talán, ha tíz százalékuk bizonyította te­hetségét. Ez persze nem kis arány. Mivel sokan voltak, az Iródia nem lehetett egységes szemléletű mozgalom. Hizsnyai Zoltán és Farnbauer Gábor vagy Hogya György és Tálamon Alfonz egészen eltérő temperamentuma alkotók (hogy csak néhány nevet ragadjak ki azok közül, akik valóban bizonyították tehetségüket). Korunknak nincs egységes világképe, az irodalomban ma sokféle stílus, poétika, közelítés lehet egyidejűleg hiteles. Azt hiszem, ezt minden iródiás tudatosította. Ha valami igazán jellemző a posztmodern korra, az az eklekticizmus és a szkepszis, az origó hiánya.
     Az iródiások negyedévi találkozói tudatosították résztvevőikben az ideoló­giák és normák ellehetetlenülését. Ez válthatta ki a hatalom rosszallását, majd haragját is ellenük. A hatalommal nem cimboráló szlovákiai magyar írók nagy része is idegenkedve figyelte tevékenységüket. Az iródiások nem az ő nótáju­kat fújták. Ugyanakkor igazságtalan dolog lenne elhallgatni, hogy a hatalom felől érkező támadások élét igyekeztek tompítani, s ha talán kissé kelletlenül is, de 1986-ban, az Iródia legnehezebb hónapjaiban végül is szolidaritást vál­laltak a fiatal írókkal. Ez még akkor is tisztességes cselekedet volt, ha nem volt mentes attól a hátsó gondolattól, hogy az írószövetség kebelében majd fokoza­tosan pacifikálják őket. 1986-tól a Madách Könyvkiadó — nem kis mértékben a szerkesztőségi részleg nyomására és a főszerkesztő egyetértésével — megnyitotta kapuit az iródiások előtt. Némi huzavona után Próbaút címen megje­lenhetett antológiájuk (az Iródia címet a kiadó igazgatója nem engedélyezte) és legjobbjaik első kötete.
     Peresztrojkás happy end? Egyáltalán nem. 1986-87-ben végre az írószövet­ség magyar tagozatában is megváltoztak az erőviszonyok, különösen a tagozat 1987. márciusi közgyűlése után. Ám az írószövetség megmenteni nem, legfel­jebb átmenteni tudta az íródtál. A szlovákiai magyar irodalom arra hivatott búvárai (ugyan hová tűntek 1989 után?) egyszer talán kiderítik, hogy a hata­lom miért éppen 1986 nyarán határozta el magát arra, hogy adminisztratív esz­közökkel véget vet ennek a politikailag de facto ártalmatlan irodalmi mozgalomnak. Lehet, hogy az Iródia-füzetek utolsó száma irritálta az elvtár­sakat. Az ugyanis már színvonalában is, kivitelében is nagyon folyóiratszerű volt. Márpedig új irodalmi folyóiratot, amely ráadásul az ő engedélyük nélkül jelenik meg, ezek az elvtársak nem tűrtek el. De az is lehet, hogy az Iródia fölszámolását a szlovákiai magyar irodalmi establishment kuloárjaiban hatá­rozták el. Az Iródia nem tisztelte a díjakkal elhalmozott szocreál tekintélye­ket. Akkoriban városszerte rebesgették Pozsonyban, hogy az Iródia megregulázását „magyar elvtársak" kezdeményezték. Persze lehet, ez is csak dezinformáció volt, egy a sok közül. Mindenesetre 1986 júniusában, az Iródia utolsó találkozása alkalmával, a pozsonyi titkosrendőrség valósággal megszáll­ta Somorját, a találkozó színhelyét, mintha legalábbis Duray Miklós készült volna bevonulni fehér lovon a csallóközi kisvárosba.
     Féléves csönd következett, amelyet Hodossy Gyula immár rendszeressé vá­ló zaklatása töltött ki. Az írószövetség magyar tagozata vállalta a mozgalom átmentését, és saját kebelében, elsősorban a volt iródiásokra építve, 1986 decemberében létrehozta a Fiatal írók Körét, De ez már egy másik történet. Igaz, a magyar tagozat vezetősége nemigen szólt bele a FÍK dolgaiba, azokban az években már egyre inkább a saját belső konfliktusaival volt elfoglalva. Ám a FÍK-ké átalakult Iródia sokat veszített spontaneitásából, és a csoport tehet­ségesebb alkotói a saját útjukat kezdték járni. A mozgalom megkomolyodott és szép lassan kifulladt. A mozgalomhoz tartozó vagy később odacsapódó történészeket akkoriban már a politikai cselekvés lehetőségei érdekelték inkább. Én az Iródia végét 1989 februárjára tenném, amikor a Tálamon Alfonz köte­téről szervezett vita szinte érdektelenségbe fulladt.
     Az Iródia tehát már 1989 novembere előtt elvesztette jelentőségét. Nem volt rá többé szükség. Senkinek sem jutott eszébe föltámasztani a novemberi fordulat után sem. Nagy a gyanúm, hogy ha Sáling elvtárs és a párt más harsonásai nem csapnak akkora lármát körülötte, az Iródia akkor is felbomlik vagy átalakul. Hiszen 1986-ban már láthatók voltak a mozgalomban a szemléleti és minőségi differenciálódás és a felbomlás igen markáns jelei. Juhászék már szervezgették a Stúdió RT-t, a történészek és a néprajzosok gazdagították, de egyszersmind oldották is a kezdetben zárt irodalmár közösséget. Ha a párt őr­mesterei hagyják, hamarosan valami egészen más lett volna az íródtábá}. Lehet, hogy éppen ezért fújtak riadót. Mert azt el kell ismerni és napjaink politikai történései is igazolják, hogy ezeknek az amőbaszerű lényeknek kiváló szimatuk volt mindig.
     Mindez azonban semmit sem von le az Iródia jelentőségéből. Végül is a szlovákiai magyar irodalom teljes szemléleti megújulása számára egyengette az utat, s legalább féltucat, ha nem több tehetséges fiatalember nevével ismer­tette meg az irodalmunk iránt érdeklődő közönséget. Kimozdította tespedtségéből a szlovákiai magyar irodalmat, s szorosabb szálakkal fűzte hozzá a korszerű irodalmi áramlatokhoz. Ne nosztalgiázzunk és ne sajnáljuk, hogy el­múlt - az irodalmi csoportosulásoknak, alkalmi érdekszövetségeknek vagy mozgalmaknak ez a sorsuk, örüljünk annak, hogy volt.

(1993)




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: IRÓDIA
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
IRÓDIA:

Az IRÓDIA történetéről

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Irodalomórák





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.14 másodperc