Kovács Csilla versei az ún. hangulatlíra elemeiből próbálnak építkezni: állapot- és természetleírások, melankolikus, nosztalgikus hangulatok keverednek verseiben. Ez a versvilág meglehetősen elhasználttá vált a 19. század végi magyar költészetben, és sajnos Kovács Csilla versei sem tudnak túllendülni az elhasznált versvilágon, hiszen verseiben „suttog a szellő”, „a köd fehérlik”, a karácsony a „születés ünnepe”, a versekből megtudhatjuk, hogy nehéz élni, s hogy „sötét a végtelen”. Ezek túlságosan is ismert és éppen ezért elhasznált képek, kijelentések, megállapítások, amelyektől jobb tartózkodni, hiszen mára publicisztikai közhelyekké váltak. Olyannyira közhellyé váltak, hogy büntetlenül nem építhetők versbe.
Éppen ezért kellene alapvetően módosítani ezeknek a verseknek az élményvilágán, nyelvi magatartásán, rímelésén. Mert nem attól vers a vers, hogy erőltetett rímeket helyezünk egymás alá – mint az a Mai nap című versben történik –, miközben elsikkad az igény, hogy egy vers rázzon meg, gondolkodtasson el, okozzon katartikus élményt. Ennek az igénynek a hiányában a költészet mérhetetlenül unalomba, önmaga fölöslegességének tudatába fullad.

(Németh Zoltán)