Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Köszöntők: DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE

Köszöntők
Talamon Alfonz-díja alkalmából Diószegen, 2008. május 30-án
(Tóth László
, József Attila-díjas költő)

Hölgyeim, Uraim!
Hadd kezdjem a következővel. Rendes körülmények között, egyszer, valamikor, igazából Talamon Alfonznak kellett volna megkapnia egy majdani Duba Gyula-díjat. Az élet azonban, s tudjuk ezt akár olvasmányainkból: akár Talamon Alfonz vagy Duba Gyula műveiből is – nemigen ismeri a rendes körülményeket.


A sors könyve így azt a meglepetést tartogatta számunkra, hogy megfordította a sorrendet, és a mai napon Duba Gyulát köszönthetjük eddigi Talamon Alfonz-díjas íróink között.
Most, hogy erre az értékelő köszöntőre készültem, segítségül felütöttem Duba Gyula korábbi könyveinek egyikét-másikát, belelapoztam a velük kapcsolatos olvasmányélményeimbe, felelevenítettem a hozzá fűződő – kereken négy évtizedre visszanyúló – emlékeimet. És, nemhogy segítséget kaptam volna tőlük, hanem – életművének kiterjedéseit és sokrétűségét, a vele kapcsolatos élményeim s emlékeim gazdagságát tekintve – most estem csak igazán kétségbe. A rendelkezésemre álló időkereten belül ugyanis legfeljebb csak kádereznem lehetne őt, még ha az általa oly találóan minősített (zseb)Parnasszuson is, okos-szellemes, ugyanakkor vesébe látó paródiába foglalnom az írásait jellemző gondolati-tartalmi és stiláris jegyeket, s az őt fogva tartó korlátokat is – mint tette ő szinte az egész (cseh)szlovákiai magyar irodalommal (velem is) –, ehhez viszont ő nálam jobban ért.
Bár, innen talán mégis elindulhatok valamerre.
Duba Gyula irodalmi paródiáinak évtizedeken át írt sorát, a Káderezés a (zseb)Parnasszusont ugyanis felfoghatjuk lényeglátó irodalomtörténet-írásként, a (cseh)szlovákiai magyar irodalom 1945 utáni szakaszának Görömbei Andrásé mellé méltán illeszkedő, rendszerezett összefoglalásaként is. Ha Upton Sinclair magírhatta a maga nevető világirodalom-történetét, Duba Gyula is számos tanulságos kacagó irodalomórát tartott nekünk kisded (cseh)szlovákiai magyar literatúránkból. De tágabb összefüggésben is az írott irodalmi karikatúra egyik – Karinthy utáni egyik – (nagy)mestere. Nem is értem, miért nem vállalkozott eddig szélesebb merítésre, mondjuk, hogy kortárs összmagyar paródiakötetet írt volna. A számára mérvadó, kanonikus vagy éppen kifigurázandó alkotókkal, jelenségekkel. Mert mindenhez hozzá tud nyúlni, szólni. És éppen ez mutat rá két további alaptulajdonságára is: állandó készenlétben levő értékelő attitüdjére, s az ezen alapuló, a teremtett világ rendkívül nagy szeletére kiterjedő rendszerező hajlamára. És ez mutatja kifinomult stílusérzékét, a különböző műfaji-gondolati-stilisztikai szöveguniverzumok befogadására s szublimálására való fogékonyságát, még akkor is, ha szépíróként-kritikusként ő maga más eszközökhöz-eszményekhez vonzódik. Azt, hogy a – néha talán avíttnak, korszerűtleneknek tűnő – állandósult értékekhez, eszményekhez vaéó makacs ragaszkodása mellett milyen fogékony az új értékekre és érzékenységekre, s mily nyitottan és mekkora tisztelettel fordul a más és a másság felé, a mindennapos gyakorlatból magam is igazolhatom, aki hat esztendőt szerkesztősködtem mellette az Irodalmi Szemlében, s nem is akármilyen időben: az 1970-es évek második felében, a husáki posztsztálinista visszarendeződés tetőződésekor, amikor egyre nehezebben vehettük a levegőt, és a rendszer semmit sem tekintett magára nézve veszélyesebbnek, mint az újat, a tőle eltérőt, a mást. Mindezen tulajdonságok nélkül időtálló irodalmi érték, érvényes (szép)írói teljesítmény sem igazán születhet. S az elmének ez a szüntelen készenléte, illetve alkotónknak az az újabbnál újabb ismeretek befogadására, rendszerezésére és saját írói-gondolkodói világába való beépítésére való hajlamossága írói oeuvre-jának egészét meghatározza. Ez áll írónk műfaji sokrétűsége, sokszínűsége mögött, s ez a mögött is, hogy szinte mindenhez hozzá tudta tenni a maga személyiségét, mindenről a személyes érintettség őszinteségével nyilatkozott, ami eddig látóterébe, tehát a tolla alá került.
Írói pályáját humoreszkekkel és szatírákkal kezdte, s bár eddig nem igazán vizsgálta meg senki, az összmagyar humorisztikus és szatirikus irodalomnak is a második világháború utáni jelesei közé tartozik, irodalmi paródiái pedig, említettem, a műfaj legjavát képviselik. De ha novelláit nézzük, azok közül is jó néhány – kezdve az Őznyomontól, illetve a Valaki kopogott az ablakon-tól vagy A harmadik helyezettől egyik-másik legújabbig (mondjuk a Joyce-szal Ontario tartományban című, nagy lélegzetű, műfajszintetizáló elbeszélésesszéig – az 1945 utáni magyar novella antológiadarabja (még akkor is, ha a magyar[országi] irodalmi élet és kritika különböző anomáliái folytán hiába is keressük ezeket mindazon helyeken, ahol önértéküknél fogva ott lehetne, ott lenne a helyük).. Regényei, a Szabadesés, a Macska fél az üvegtől, a Sólyomvadászat, illetve a Téli áradás egyfelől, az Ívnak a csukák, az Örvénylő idő, az Aszály és az Álmodtak tengert másfelől – a felvidéki magyar paraszt-, illetve értelmiségi sors változatos eszközöket mozgósító lenyomatai, a szlovákiai magyar önismeret és önbecsülés kapaszkodói. S azok irodalmi kritikái és esszéi is – senki nincs például, aki nála jobban és mélyebben, mondhatni: átéltebben, meghittebben ismerné Fábry Zoltánt, s aki nála eltökéltebben hinne jelentőségében (nem is értem, róla szóló, évtizedeken átívelő tanulmányait és esszéit miért nem rendezte még külön kötetbe), de, mondjuk, másfelől, a Peéry Rezsőhöz való viszonyát is kikerülhetetlen esszében tudta tisztázni –, melyek a szlovákiai magyar léttapasztalatokat vetik össze az általános emberi léttapasztalatokkal, s állítják filozófiai összefüggések közé. Szülőfalujáról, Hontfüzesgyarmatról írt írói szociográfiája az 1970-es évek elejéről, a Vajúdó parasztvilág, mely a műfaj legjobb hagyományait folytatta és teremtette újjá, mára már a maguk nemében klasszicizálódott értékek közé tartozik, s ott a helye az irodalmi szociográfiának a huszadik század második felében született csúcsteljesítményei között.
Összegezve: Duba Gyula immár több mint fél évszázados írói működése alatt számos emberi (nemcsak kisebbségi) tapasztalatnak és létélménynek tudott – összmagyar viszonylatban is – hiteles és mérvadó (nem egyszer egyik első) megfogalmazója lenni (mint amilyen teszem azt a faluról városra került elsőgenerációs értelmiségi lelki válsága, az osztályelhagyás és osztályváltás: a polgárrá válás kínjai és görcsei, konfliktusai, a klasszikus paraszti létforma felbomlása, a lelket-szellemet megnyomorító létezett szocializmus morális valósága, válsága stb.). [Gyakorlatilag Duba Gyula egész munkásságára vonatkoztatható, amit Aszály című regénye kapcsán Szeberényi Zoltán írt róla: „Az az elterjedt vélemény, hogy minden írói munka valamilyen módon önportré, Dubára maradéktalanul érvényes. […] Belehallgat a múltba, a feltorlódó emlékképekbe, próbálja kifejteni a folyamatot, amelyben emberi öntudatára ébredt, tudatvilága kiépült, melyből írói tudata is kibontakozott. Az élet delén összesűrűsödő tapasztalatok, életbölcsesség és életbölcselet birtokában és szemléletével tekint vissza az ősködként kavargó múltba, emlékekbe, hogy kibogozza belőlük azt a láncolatot, amely a nyiladozó, spontán kibontakozó tudattól az írói öntudatig, egy körülhatárolt élet- és művészetfilozófiáig vezet.”]  Duba Gyula írói-emberi világának kulcsát egy, az addigi életútjára is visszatekintő nyilatkozatának egyik passzusa adja meg számomra: „Nekem mindig kételyek között kellett cselekednem… Egészen egyszerűen: ez a létforma számomra ugyanúgy természetes volt, mint másoknak egy más létforma.”  Biztos vagyok benne, hogy e nélkül a példamutató teremtő kétely, e nélkül a következetes és követendő alkotó kételkedés nélkül életművében is kevesebb lenne az érték s a megvalósult, kétségbevonhatatlan eredmény.
Munkásságát – mind a volt Csehszlovákiában, mind a mai, rendszerváltás utáni Szlovákiában, mind pedig Magyarországon eddig is számos díjjal, kitüntetéssel jutalmazták: többek között négyszer kapott Madách-díjat, elnyerte a Szlovákiai Írók Szövetsége Nemzetiségi Díját, a Szlovákiai Írószervezetek Társulásának Díját, a Posonium Életműdíjat, a Szabó Zoltán-díjat, a József Attila-díjat, kitüntették az Érdemes Művész címmel, a Magyar Köztársaság Csillagrendjével, a Szlovák Köztársaság Ezüstplakettjével. A mostani Talamon Alfonz-prózadíjat, mint anyaszervezetének, a Szlovákiai Magyar Írók Társulásának elismerését ezek sorában is fontos hely illeti meg.
Gratulálok hozzá.

Tóth László



 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Köszöntők
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Köszöntők:

A 75 éves Mács József köszöntése (2006)

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Köszöntők

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.11 másodperc