Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Június
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 18374
Linkajánló
 Laudáció Száz Pál Fűje sarjad mezőknek c. kötetéhez

HíreinkSzalay Zoltán
Száz Pál megtalálta a nyelvünket.

A Fűje sarjad mezőknek című kötetről ez talán a legfontosabb állítás, amely megfogalmazódott bennem.
Amikor azt mondom, a nyelvünket, többes szám első személyt használva, nem egy zárt halmazra gondolok, hanem egy olyan szeletére a térnek, amelyet két, azonos kezdőpontú félegyenes hasít ki a térből. Egy olyan szögtartományra, amelynek nem ismerem a határait. Azt tudom, hogy én magam benne vagyok – mint egy kiterjedés nélküli pont a számtalan további kiterjedés nélküli pont társaságában –, de nem tudom pontosan felmérni, ki mindenki még. Ha társadalmilag próbálom meghatározni, mondhatom, a szlovákiai magyarok – azzal együtt, hogy ezzel egy újabb behatárolhatatlan kategóriát nyitok meg – jelentős része ott van ebben a térben, azaz a szlovákiai magyarok jelentős része számára a fenti állítás helyes. Velünk együtt sokan mások is ott vannak ebben a térben, hiszen Száz Pál számos közösséghez köthető nyelvet szólaltat meg.

Ha társadalmilag vagy politikailag nézzük, van itt szlovák, cseh, roma, orosz, zsidó, német, amerikai és még ki tudja, mennyi mindenki. Vannak férfiak, nők, gyerekek, elnyomók és elnyomottak, zsarnokok és megnyomorítottak, bűnösök és ártatlanok, állatok és növények, szentek, angyalok és ördögök. A nyelv, amelyen megszólalnak, csapong, árad, zubog, egybeforraszt mindent, de meg is hagy mindent felismerhetőnek. A határokat ismeri, de felülnézetből szemléli őket. Felülnézetből szemlélhetjük mi is ezt a nyelvet, amely a sajátunk, még ha nem is mindig ismerjük fel. Így a sajátunk, ebben az összetettségben.
Amikor azt mondom, megtalálta, nem a „feltalálta” értelemben használom ezt az igét – noha semmiképp nem vitatom el a tevékeny alkotómunka jelentőségét –, hanem a „felfedezte”, sőt inkább a „felvállalta”, „bevallotta” értelemben. Ez a nyelv ugyanis a leginkább arról nevezetes, hogy nem „standard”, azt is mondhatnánk, hogy nem „köznyelv”, de ez ugyancsak félrevezető volna, mert a „köz-” előtagot nem tagadhatjuk el tőle. Mégis, ez a nyelv periférikus, a kötet nyelvén szólva, a senkifőggye nyelve, a köztesség nyelve, amelyet a hivatalos, uralkodó, többségi, konvencionális gyakorlat vagy tagad, megbélyegez, tabusít, elnyom, vagy – ami sok esetben még rosszabb – egzotikumként kezel, rezervátumba zár, mesterkéltté, giccsessé torzít. Száz Pál visszaadja ennek a nyelvnek az önállóságát, az autonómiáját, az elevenségét, visszaadja a méltóságát, amelyhez hozzátartoznak a hibái, az esetlenségei, a komikus vagy épp magasztos volta, a prédikációszerűsége vagy épp a vulgarizmusa, az emelkedettsége vagy a profánsága, a dagályossága vagy az enigmatikussága. Visszaadja ennek a nyelvnek a lehetőséget, hogy megmutassa magát olyannak, amilyen, s nekünk is visszaadja a lehetőséget, hogy minden oldalról körbejárjuk, rajongva vagy épp fanyalogva, ahogy tetszik.
Engedtessék meg nekem, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonítsak annak a ténynek, hogy Száz Pál nincs jelen személyesen ezen a díjátadón. A szelleme alighanem jelen van, amikor a könyvéről beszélünk, csak épp ő nincs itt fizikailag. Itt is van tehát, meg nincs is, hasonlóképpen, ahogy a könyvében ott is van meg nincs is a sok-sok szereplő, öreganyád, öregapád, az unoka, Lébus, Imreatya, Krisztusurunk, Ádámatyánk, Évanyánk, Szent Péter, Szűz Mária és a többiek mind, akik jelenlét és távollét között lebegnek. Miért lehet ez így? Ismét csak a nyelvhez kell visszakanyarodnom, mert Száz Pál még egy bravúrral szolgál ebben a könyvében. Elbeszélése ugyanis egy pillanatra sem válik statikus szöveggé, végig megtartja lebegőnek, valódi beszélt, elbeszélt nyelvnek, nem hiába jelenik meg újra és újra hangsúlyosan a kitétel, hogy ezt vagy azt éppen ki mondta. Mondta öregapád, mondta öreganyád, mondta Lébus, mondta Krisztusurunk. Nem véletlenül íródik az egész kötet fonetikusan. Nem is nagyon merem azt mondani, hogy ez szöveg lenne, mert bár tudjuk, a szöveg is lehet nyitott, befejezetlen, eleven, itt másról van szó, ez a szöveg árad, alakul, és még a helyenként előforduló szerkesztési következetlenségek, elütések, nyelvi szennyeződések, amelyek eleinte talán bosszantóan hatnak, végül abban erősítenek meg bennünket, ennek így kell lennie, mert az elbeszélt szöveg, az élő nyelv nem tiszta, nem steril, nem hibátlan, nem következetes. Az, hogy könyv formájában olvashatjuk, ne tévesszen meg senkit. Egy nagyszabású kísérlet ez, amelynek a könyv csak hordozója, talán nem is a legalkalmasabb hordozója, de ez csupán technikai kérdés, amelyben az alkotó saját korának foglya. Olvasás közben azonban ez a nyelv könnyen elszabadul a lapokról – ezért is érdemes hangosan felolvasni Száz Pál könyvét. Még ha először nehéznek tűnhet is a nyelv betörése, ha ráérzünk, így juthatunk hozzá a legközelebb. S ezért is kiváló az ötlet, hogy legalább néhány részletet hanganyagként is megkapunk a kötet mellé.
Személyesség és személytelenség egyidejűleg van jelen ebben a műben. Személyes, mert a szerző saját nagyszüleinek ajánlja, saját szülőföldjéhez, felmenőihez fordul, az ő történetüket meséli el, minden sorában érezhetjük azt a bennfentességet, ami egyetlen pillanatra sem zárja ki az olvasót, nem válik belterjességgé: a tájnyelv, a család nyelve befogadó. Személytelen, mert senki nincs jelen civil, hivatalos valójában, nincs egyetlen megfogható elbeszélő, a történeteket bárki mesélheti, sőt, az is a cél, hogy mindenki mesélje őket, hiszen maga a „mesézés” a cél. Fricskát mutat tehát minden divatos elméletnek, azoknak is, melyek szerint a szerző halott (hiszen itt az egész mű a szerző gyökereiből táplálkozik, a szerzőből indul és a szerzőben végződik), és azoknak is, amelyek szerint a hiteles mű nem nélkülözheti a személyes dimenziót, nem lehet leválasztani a szerzőről (hiszen ebből a műből semmi hagyományos értelemben vett konkrétumot nem tudhatunk meg a szerzőről). Ezért is felemelő olvasni. Öntörvényű, mint minden igazán fontos mű, besorolhatatlan, és ellenáll a fontoskodó szakmai kategorizálásoknak. Teszi ezt egyszerre naivan, természetességéből fakadóan, és furfangosan, rétegzettségéből fakadóan.
Nem volt szerencsém személyesen ismerni Talamon Alfonzot, akiről a ma kiosztott díjat elnevezték, írásainak ismeretében azonban ki merem jelenteni, szeretné Száz Pál könyvét. Azért gondolom ezt, mert Talamon Alfonz világa hasonlóképp egy nagy nyelvi kísérlet terepe, mint Száz Pálé, egy olyan nyelvi kísérleté, amely elnyomott, elfojtott nyelvjárásokat, rejtett, titokzatos, nemegyszer kacifántos történeteket juttat szóhoz, hoz napvilágra. Talán abban is hasonlóak, hogy egyikük sem a népszerűséget kereste/keresi, hanem következetesen járja azt az utat, amelyet a művészi elképzelés jelölt ki számára. A nem radikális művészet középszerű művészet, írta Kertész Imre, és azt hiszem, ebben Talamon Alfonz és Száz Pál egyetértene vele.
Számomra az elmúlt évek egyik különleges élménye volt, ahogy láthattam kisarjadni ezt az egyedi alkotást, ahogy izgulva követhettem Száz Pál phytolegendáriumának létrejöttét. Sokáig még csak folyóiratokban burjánzott, de eljött a napja, hogy szerzője jó kertész módjára összefésülje, elrendezze – legalább látszatra teljesítve az elvárást, hogy ez a parttalan elbeszélés most egyetlen tárgyként kézbe fogható legyen. Mondom, látszatra, mert a titka ennél mélyebben van. Mindezzel együtt a Fűje sarjad mezőknek című kötet méltán tarthat számot a szakma és az olvasóközönség megkülönböztetett figyelmére és méltán nyerte el ezt a kitüntetést is, amelynek – meggyőződésem – fokozza tekintélyét. Gratulálok a Talamon Alfonz-díjhoz Száz Pál szellemének.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Híreink
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Híreink:

XIX. Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny

Hír értékelése
Értékelés: 0
Szavazat: 0

Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Rendezvények

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc