SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Pegazus Alkotópályázat védnökeinek értékelése

Tőzsér Árpád:

In medias res

A 2015-ös Pegazus Pályázat költészeti Különdíját védnöki felhatalmazásomnál fogva a „Léleg” jeligéjű pályázónak javaslom juttatni. Javaslatom megokolása az alábbiakban következik. Előbb azonban ejtsünk néhány szót az idei pályázat versanyagáról általában, valamint az értékelésem szempontjairól.

Ha a mai magyar költészetben valamiféle értelmező rendszert akarnánk felállítani, azt mondhatnánk, hogy két alapvető trend küzd benne egymással. Az egyik hívei, bevallatlanul talán Hamvas Béla Poeta Sacer c. tanulmánya jegyében, ahol a szerző a költészetet a tömeg mindent profanizáló és banalizáló hajlamaitól félti, szóval az egyik csoport tagjai egy ezoterizáló, csak keveseknek szánt poetikát művelnek, nehezen értelmezhető versnyelvet beszélnek; a másik követői éppen fordítva, semmitől sem riadnak vissza, hogy a költészetet a tömeghez, a pop kultúrához közelítsék (lásd például a slam költészet sokszor közönséges köznyelviségét!).
    Ha a két trend budapesti és hazai sajátosságaitól, különbségeitől eltekintünk, elmondhatjuk, hogy nagyjából ez a két törekvés észlelhető az idei (2015-ös) Pegazus-pályázat versanyagában is. S ha most mégis négy csoportra osztva tárgyalom a beküldött pályamunkákat, ez azért van, mert a „populáris” anyag itt további három alcsoportra osztható.
   Ezen alcsoportok elsőjébe a népszerű, könnyen érthető versbeszédet ösztönösen gyakorló, főleg a 19. század verskultúrájánál (Petőfinél és Petőfi epigonjainál) megrekedt versolvasók, illetve az ennek a verskultúrának a hatása alatt verselők tartoznak. Ezekről (nevezetesen a „Szép az élet”, a „Lola” és a „Tarka lepke” jeligés pályázók versezeteiről és versikéiről) röviden csak annyit, hogy a teljes egyénítetlenség és közhelyesség jellemzi őket. Mintha valamennyit ugyaz a naiv szerző, vagy inkább szerzőnő (egy Szabolcska Mihályné) írta volna, gyermekei okítására.
   A második alcsoportba azok a valamivel formaműveltebb, olvasottabb kezdőink tartoznak, akik igyekeznek kitörni a konvenciók közül, Holant, József Attilát, Shakespeare-t, Marxot, sőt Jézust emlegetik vagy idézik, de az említettek közhellyé koptatott fordulatait, egyáltalán a költészet hagyományos szabványait nem tudják meghaladni. Modernek és érthetők akarnak lenni egyszerre, de végül csak modorosak. Ez a legnépesebb csoport: a „KAMENE”, az „éjjeli lepke”, a „verset írni józanul”, a „Dea Muta” és a „huzat” jeligés szerzőink tartoznak ide.
   A harmadik alcsoportba a „Budvar” és a „Labdapoéta” jeligés pályázók kísérletei sorolhatók. Ezek közel állnak a második alcsoport verseihez, de a bevezetőben vázolt két trend szempontjából értelmezhetetlenek. Nem akarnak sem könnyen érthetők (népszerűek), sem kevesek számára élvezhetően ezoterikusak lenni. Leginkább talán a túlzott formai eredetieskedés és a tartalmi szegényesség jellemzi őket. Hogy legyen a hallgatóságnak elképzelése, hogy miről beszélek, egyikük szövegeiből ide másolok néhány sort:
               ahogy nyári melegben
               a műanyagjátékok
               úgy olvadtunk össze
               azóta nem látom arcodat
               hátad szeplőit
               menstruációkor dagadó melleidtől
nehezen lélegzem
               meg lehet szokni
               ha vendéglőbe megyünk
               melyik vécébe menjünk be?
   Itt a paradoxonok, a képtelen hasonlatok, a váratlan fordulatok nem feszültséget, sejtelmességet eredményeznek, hanem szándékolatlan komikumot.
   Korábban, ha még emlékeznek, a „Különdíj” mellett szokásom volt a legmulatságosabb szövegek íróinak ún. „Bögölydíjat” is odaítélni. Az idézett sorok, azt hiszem, kiérdemlik az idei „Bögölydíjat”.
   S végül lássuk a medvét, illetve a medvéket. Ezúttal ugyanis eredetileg három különdíjat szerettem volna javasolni, mert a „Léleg”, a „meggymagolaj” és a „MÁK” jeligéjű jeeles szövegek színvonalban, esztétikai értékben csak alig különböznek egymástól. Ezeket a választott értelmező rendszerünk szerint az ezoterizálók csoportjába kellene osztanunk, de mivel a „legérthetetlenebb” szövegeikben is van annyi „valóságanyag”, amely egyik lábukat a földön tartja, nevezzük kísérleteiket inkább igényes, a hagyományokat és újításokat, a szövegfeszültséget és a képbe sűrített egzisztenciális drámákat ökonómiával adagoló jó, sőt helyenként magas esztétikai értéket képviselő lírai műveknek.
   „MÁK”-ot az aprólékos szövegmunka, a szójátékok és szóbontások, a változatos strófaszerkezetek, s nem utolsósorban egy érdekes időmértékes kísérlete (s egyben a legérettebb verse), a Levél Pacificus Maximusnak különbözteti meg a többitől. De ahogy az már az ilyen szöveg-versekkel lenni szokott, a három megnevezett legsikeresebb pályázó közül éppen a MÁK szövegeiben van a legtöbb erőltetett formai megoldás, modoros fordulat, funkciótlan töltelékszó.
   A „meggymagolaj” versei gazdag képanyagukkal, a bennük realizálódó tragikus életérzéssel, formaérzékenységükkel lepik meg az olvasót. A hosszabb s rövidebb sorok, a változatos mondatszerkezetek, a szabadvers és prózavers megannyi változata, a bonyolult, de szándékosan bonyolított szórend mintha szinte egy sajátos, egyéni lírai szintaxis kialakítását célozná. Legkiérleltebb verse, A fájdalom oldódása megérdemli, hogy a befejező sorait idézzük:
           A türelem úgy zuhan át a csöndbe,
           mint mások egymásba zuhannak ruhátlan.
           Mellkasom akár egyetlen zárt váróterem
                                    - - - - - - - - - - - - - - - - - - -- - - - -- - -- -
           Hány ráncig tart a szépség?
           És hány összekuporodás van még hátra a halálig?
           Végöl is jobb, ha két hét után derül ki,
           Hogy nem az istenek, hanem mi vagyunk tökéletlenek.

   S végül, de – ahogy mondani szokás –, egyáltalán nem utolsósorban, sőt kicsit az elmondottak összefoglalásaként is, szóljunk a legmaradéktalanabb esztétikai élményt nyujtó, mert legkevesebb zavaró jelentésbeli és poetikai zökkenőt produkáló, „Léleg” jeligéjű pályamunkákról.
   Már maga a jelige is jelentésteljes: a szerző mintha lélegzetfogytán magát a „lélegzet” szót is félbeszakítaná! S ez a csaknem egzaltált szenzibilitás, érzékenység az emberi drámákra, főleg a szerelmi páros feloldhatatlan ellentéteire, jellemzi a pályázónak mind az öt beküldött remek opusát. Különösen érdekesek a vers egészét befogó kiazmikus szerkezetei. Az In medias res c. vers például az első rész állításait a második részben sorra visszavonja, s az így kialakult kiazmikus verstruktúra a lét ellentmondásosságát, a tagadás tagadásának elvét látszik hatásosan példázni. De szinte ahány vers, annyi formai lelemény is: a Szóval, ha c. prózavers a férfi-nő páros gyötrődésének filmre képzelése, aminek következtében a magányos és páros kínt mintegy megsokszorozva látjuk, érezzük. A Szavaid c. szintén prózavers az előbbi drámai látásának a feloldása. A Ne c. szöveg kötőszók és mondattani kapcsolódások nélkül egymás mellé rakott párhuzamok és ellentétek, amelyek a „dolgok között lévő érzékfölötti azonosságot” jelzik, hogy ugyanazzal a Hamvas Bélával fejezzem be rövid értékelésemet, akivel elkezdtem.
   Összefoglalva tehát az elmondottakat: az idei Pegazus-pályázat versanyagának színvonala, elsősorban az itt utoljára értékelt három pályázó munkáinak, s a többi részleteredményeinek köszönhetően véleményem szerint magasabb, mint az előzőeké volt. Úgy tűnik, a SZMÍT Text-túrái, fiatal íróknak tartott műhelygyakorlatai most kezdenek gyümölcsözni. (Elnézést kérek a képzavarért, úgy látszik, nekem sem ártana eljárnom a Text-túrákra!)

Grendel Lajos:

A prózában nem túl sok anyag gyűlt össze, és ezek közül egyik sem nevezhető novellának. Legföljebb tárcanovellának, de a tárcanovella is viszonylag kevés van. A legjobb írást - Életem vége, hírnevem kezdete (Babahátak az örökkévalóságnak) - rutinos író írta, nem kezdő. A problémám csupán az, hogy ez nem novella, hanem kisregény. A többi novellának látszik, terjedelmi okokból, de nem novella. A Rigó jelige jó, csak nem novella, inkább Nagykér körülírása inkább földrajzilag, mint szociografikusan. Jó, de messze a novellától. Az Ike jeligének a kutyasztorijai éppen hogy meghaladják a dilettantizmust, ráadásul még érzelgősek is, no, helyenként (Csak olvasna Márait, Kosztolányit vagy Lengyel Józsefet, kutyasztorikat - mindjárt más lenne az íze.) A Fillérke gyönge, mint a harmat. Az éjjeli lepke viszont nem tud rendesen magyarul. Szóval nehéz, nagyon nehéz.
Az egyetlen valamire való írás a Babahátak az örökkévalóságnak mellett a Dea Muta jeligétől származnak. Ez, mondjuk, tárcanovella, egy-két kiigazítással közölni való írások - persze nem irodalmi folyóiratban, ahhoz még gyönge. Ráadásul megismétli azt, amit már tudunk. A jól induló novellának lapos a befejezése, illetve nem tud mit kezdeni a befejezéssel. Mégis valami van. Szorgalmas olvasással még lehet belőle jó író.
Az első és a második díjat nem adom ki, a harmadik díjra viszont a Dea Muta nevű jelige Csilla című novelláját javaslom.