Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16164
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: L.

Arany Opus Díj 2013SZÍNEK

I.

Általában azzal kezdem – természetesen csak a vázlatnak csúfolt firkák után –, hogy újrakeverem a színeket. Nem szeretem a túlságosan bonyolult kompozíciót. Pontosabban, mindig egy egyszerű kép lebeg a szemem előtt, mint például most is: egy fa a sziklaszirten, háttérben a tenger, az égen három sirály, a fa tövében egy kardmarkolat; a törzsébe vésve, hogy O + A = LOVE, kicsit arrébb egy víztócsa, körülötte néhány, a többinél magasabb fűszál, benne egy bakancs lenyomata. A tengeren távolabb két tutaj, az egyik ég. 
Miután készek a színek, nekivágok. A fatörzzsel kezdem. Kék. Halványkék, égkék, tengerkék, mélykék, csak nem barna. A barna nem illik egy fatörzshöz. Itt-ott látszik a kéreg alatti erezet, s mivel ezt sárgára festeném, a kék törzsön zöldnek hat. A fa lombja citrom és narancs, illetve ezek keveréke. Mondhatnám citrancs. Jobbról balra egyre kevesebb a levél. A szélen már alig akad pár. Csak ezen a felén takarja a gyökereket avar. A másik oldalon tisztán látszanak, körülölelve a kettétörött kard rozsdás markolatát. A fém vörös, a rozsda halványkék. Olyan, mint a fa törzsének nap által megvilágított oldala. A ω + α = LAW magenta. Az α mintha vérezne, bal szára kissé elmosódott. Alatta is látszik néhány mélyrózsaszín pötty. A pocsolya körüli fűszálak aranyszínűek, a vékony, de áttetsző vízréteg krémszín, pont, mint a tenger. A föld bíbor, a bakancs lenyomata vörös, mint a kardmarkolat. Az ég halványzöld, az egyik sirály fekete, a másik ibolya, a harmadik rózsaszín. A tengeren lévő ép csónak kék, a másikat zöld és szürke lángok emésztik.
Eltelik úgy tíz óra, mire a szünetekkel együtt elkészülök. Nézem, mik az arányok, hány százalékban sikerült lefestenem azt, amit le akartam. Kb. 20. Ezt sem tartaná senki sikernek, csak én. Azt soha nem fog sikerülni lefestenem, amit látok. De ki tudja, talán jobb is így. 
Megyek, lefekszem. 

II.

– Szia, Miro!
– Hat cső.
– Nem zavarlak?
– E-e. 
Óvatosan lehúzom a kabátom cipzárját, majd leülök barátom ágyára. 
A szoba apró. Egy ajtó, egy ablak, egy ágy, egy sor szekrény, beleépítve az íróasztal, rajta a számítógép. Miro előtte ül. Én is a monitorral szemközt telepszem le. 
– Hokizol?
– Ühüm…
– Nyersz?
Bólint.
Egy kis időre csendben maradok. Nézem, ahogy az apró figurák ütögetik egymás közt a fekete pöttyöcskét, a jégkorongot. 
Utáltam a hokit. Főleg mert Miro mindig ezt játssza, és csak akkor hajlandó átkapcsolni másra, ha legalább egy meccset figyelmesen végignézek. Ennyi áldozatot persze mindig meghozok, hisz alig várom, hogy átkapcsolva a kedvenc, stratégiai játékomra újabb és újabb kalandokat láthassak, melyeket este személyesen is újraélek majd elalvás után.  
Apukámmal egy éve költöztünk a faluba. Azt mondta, a munkában nem kapott elég pénzt, hogy fizetni tudja az előző lakásunkat, ezért más szállás után kellett nézni. Így kerültünk ide, Kormosra. 
Kormos nagy falu, még alapiskolája is van. Apu engem is ide íratott be. 
Tizennégyen tanulunk egy osztályban, mi másodikosok, együtt az elsősökkel. Szerencsére hamar sok barátom lett, így nem érzem magam egyedül. 
Talán fél éve kezdtem el együtt hazajárni azzal a kilencedikes fiúval, akire már az első pillanattól felnéztem. Nem tudom honnét jött az az érzés. Talán azért láttam másnak a többieknél, mert azok oda sem bagóztak egy olyan kissrácra, mint én. Ha meg észrevettek, az még rosszabb volt. Állandóan piszkálták a kicsiket, mi pedig féltünk tőlük. De nem árulkodtunk. 
Miro más volt. Ő nem csinált gondot belőle, hogy egy tökmag kísérgeti ide-oda, jár a nyomában, mint az árnyék. Azt hiszem, még tetszett is neki a dolog. Hogy akad egy odaadó rajongója. Én pedig boldog voltam, hogy a rajongója lehetek. 
Apu sokszor nem volt otthon délutánonként. Legtöbbször csak este járt haza. A faluban egy gazdag földművesnél helyezkedett el, mint traktorista. Sokszor mondogatja, hogy ha régen a legelképzelhetetlenebb munkahelyet kellett volna megneveznie, biztosan a mostanit mondta volna.
Apu amúgy művész. Nagyon tehetséges. Rengeteg képet fest, van, hogy egy héten kettőt is. Azt szokta mondani, hogy nem tudja magában tartani azokat, amiket lefest, és hogy amikor már ott vannak a vásznon, mindig könnyebbnek érzi magát… a következő képig. Ha nem volt pénz, azzal biztatott, hogy nemsokára felfedezik a műveit, saját kiállítása lesz, én pedig mindent megkapok majd, amit csak megkívánok. Tudom miért mondogatta ezt. Rengeteget meséltem neki a sulis barátaimról, hogy azok mindig újabbnál újabb játékokkal jönnek iskolába. Elmeséltem azt is, milyen szuper robotjaik, kirakósaik, dínóik vannak. Tudtam, hogy bántom őt ezzel, de nekem is rossz volt, és rossz is, hogy mindenkinek lehet sok új játéka, csak nekem nem.  
Tegnap, amikor este hazamentem Miroéktól, aput a konyhában találtam. A vászontartó oldalának dőlt, ahogy a földön ülve cigarettázott. Ott volt a lábánál egy régebbi képe, az állványon egy másik, amit röviddel azelőtt kezdhetett el. Amelyik a földön hevert, ketté volt tépve, és teljesen el volt mosódva. Nem tudtam, mi történhetett vele. Apu egyik kedvence volt. 
– Apuci… nem én voltam. 
Nem nézett rögtön rám. Elfordult, és a szemét törülgette. 
– Tudom – lehelte. – Én voltam. 
Nem értettem. Közelebb mentem hozzá. Ahogy rám nézett, láttam, hogy a szeme vizes. Egy kis ideig azt hittem, hogy sír, de aztán gyorsan megráztam a fejem. Nem, nem sírhat. Az én apukám sohasem sír. 
Amikor odaültem mellé, beszélt nekem egy férfiról, akinek nem tetszettek a képei, pedig azt hitte, hogy fognak, mert korábban az egyik festményét nagyon megdicsérte, és biztatta őt. Azt is mondta, hogy ha anyu velünk lenne, akkor minden jobb lenne. Igen, ez biztosan igaz. Én is így gondolom. Anyukám még régebben elment. Elsős voltam, apu jött értem suliba. Láttam a szomorúságot az arcán. Apukám egyébként mindig szomorú, de akkor különösen az volt. Amikor hazaértünk, és anyut kerestem, nem találtam sehol.  
– Anyuci? Anyuci, hol vagy?
– Elment.
– El? Hova?
Apu leült egy székre és elővett a zsebéből egy cigisdobozt. Nem is kellett volna tudnom, hogy mi az, hiszen a szüleim nem cigiztek, de egyszer az egyik osztálytársam hozott suliba hazulról egy üres skatulyát, és azt beszélte, hogy ha nagy lesz, majd ő is együtt fog slukkolni a „faterjával”. Először nem tudtam, kire gondol. Aztán pár héttel később „fater” eljött érte. Abból gondolom, hogy ő lehetett, mert nagyon füstös volt. Cigis-füstös. 
Apu akkor gyújtott rá először. Vagyis azt hiszem, először, mert én korábban még nem láttam cigizni. 
– Hova ment?
– Elutazott egy barátjával – válaszolt, és fújt egy jó adag füstöt. 
– Egy barátjával?
– Igen… és nem tudta megmondani, mikor jön haza. De én azt mondtam neki, hogy mi várni fogjuk. 
Emlékszem, akkor sírtam. De apu magához ölelt és megvigasztalt. 
Azóta ketten vagyunk. Anyucit több, mint egy éve nem láttam. Itt-ott telefonál, de nem jött el hozzánk, akkor sem, amikor hívtam és akkor sem, amikor megígérte. Talán már nem is szeret engem, nem tudom. 
A „GOAL!” kiírás jelenik meg a képernyőn. Nem sokkal utána a meccs végét jelző gong is felrecseg a hangfalakban. 
– Ez az! – mondja Miro és vigyorog. 
– Ügyes vagy – mondom neki mosolyogva. 
– Köszi.
Nyelek egy nagyot. 
– Miro?
– Hmmm? – fordul felém, és mosoly bujkál a szája szélén. Tudja!
– Most már játszol mást?
– Mást? Mit? – Azt tetteti, hogy meg van lepődve.
– Hát… tudoooooood…
– Szerintem ez nagyon jó volt. Ne menjek inkább még egy kört?
– Majd holnap, jó? Még fél órát lehetek itt. Légyszi addig játssz mást. 
Nagyot sóhajt. 
– Na jó, nem bánom.
Győztem! 

III.

Kedves Mihály!

Röviden ennyi a válaszom: nekem elsőre tetszik. Szívesen megnézném a többi képedet is, s ha azok is ilyen jók, talán az idei nagykiállítás egy kisebb részlegén már meg is mutatkozhatsz a képeiddel. 
Ha hozzájárulsz (én vagyok az idősebb, javaslom, tegeződjünk, ez sokkal kényelmesebb), a festményed másolatának egy kisebb változatát közzétenném a lapunkban, s írnék róla egy rövid véleményezést is (csak jóra számíts). Szerintem hamar reagálnak majd rá a többiek is, és mondanom sem kell, több támogatóval egyre több teret kaphatsz. 
Mi a válaszod? Közölhetem a képet?
Van esetleg már néhány írás, ami megjelent rólad? Közzétenném a cikkek fellelhetőségi helyét, hadd ismerkedjenek a mi új tehetségünkkel. 

Üdvözlettel, leveledre várva:
Katona István, festőművész

Könnyen lehet, hogy már ezredszer olvasom ezt a levelet. Ott van benne minden álmom… eltemetve. 
Katona István, a társaság elnöke válaszolt az írásomra, pedig nem is személy szerint neki címeztem, hanem úgy általában, az egyletnek. És pont ő, pont ő válaszolt. Akkor, amikor megkaptam ezt a levelet, egy pillanatra azt hittem, új élet kezdődik. Ha a nagykiállításon jelentek volna meg a képeim, s ha még a legalacsonyabb áron is adtam volna el őket, akkor is teljesen más lehetett volna már az helyzetünk. Szinte láttam magam előtt, ahogy néhány művészújság hasábjain Katona kezét szorongatva jelenik meg a fotóm, a kép alatt pedig mesterem idézett szavai: „Ismerkedjenek meg a mi új tehetségünkkel” 
Újra beleszívok a cigibe, és félredobom a levelet. 
– Így törnek össze az álmok – súgom csak úgy magamnak. 
Azóta már négy levelet írtam. Kettőt Katona nevére, kettőt pedig a társaság címére. Nemhogy cikk jelent volna meg a képemről, de választ se kaptam. Még annyit se, hogy „Te ökör, senkit sem érdekelnek a mázolmányaid, tapétázd ki velük a vécédet!”
Én viszont festek, továbbra is. Hogy minek? Isten se tudja, hát én honnan tudhatnám? 
A fiam az egyetlen csodálóm. Neki mindegy, milyen őrültséget ontok a vászonra, ha az enyém… akkor az szerinte csak szép lehet. Szegény kölyök, az apja szorul az ő támogatására, nem pedig ő az apjáéra. Fájok magamnak. 
Mint általában – a vázlatfirkát követően természetesen – bekeverem a színeket. Szépen, lassan adagolom őket, hátha sikerül olyan árnyalatot kapnom, mint amilyet szeretnék. 
A kép jobb oldalára egy fél női arcot rajzolok. Haja úgy foglalja magába a vászonnak rá eső felét, mintha egy nap sugarai lennének a szálak. A fölső részében egy hajó úszik, lefejjel, az alsókat egy traktor szántja, mint mezőt. Középen három nyílvessző fúródik az arcba, de nem egymás alatt, hanem egy pontban. A szem könnyezik. A könnycseppek felfelé potyognak, s a vászon tetején nagy tócsába gyűlnek. Jó adag festéket viszek fel oda. Ahol az orrának kéne lennie, ott kiszakad a bőr, a hús, a porc, s csak a csont látható. Úgy tetszik, mintha ezen a ponton – ahol a csont van – egy barlangba néznék. Vizuális csalás… bár odabentről világít felénk a vonat. A kép bal oldalára különféle újságok más-más témájú cikkeinek darabkáit ragasztom: focis hírek, Tesco-s árajánlatok, színházi beszámolók, egy szentbeszéd, egy Ady-vers, a bal felső sarokban Katona egy képének részlete, az egészre pedig ráfestve egy rohadt nagy, vörös kérdőjel. 
Az újságpapírok mindegyike fehér alapú, így átszínezem őket. Ez nem baj, a szövegek így is láthatóak maradnak. Az egyik sárga, a másik barna, a harmadik kék, és még sok minden más árnyalat. A női arc halványzöld, a haja mindenütt bíbor, a szeme hófehér, szembogara nincs, az arcába fúródott két szélső nyílvessző ezüst, a középső arany. A hajó kék, a traktor is, de a felszántott földrész már sárga, mint az orr mélyéről közeledő vonat fényei. A női arc szája… gyönyörű. Pirosas ajkak, a körülötte lévő bőr színe is emberi. Olyan, mint a volt feleségem arca… Ma is őt csókolnám, ha nem lépett volna le a bátyámmal. 

IV.

Féltékeny vagyok. Meg kell osztoznom Miron ezzel a másik fiúval, az unokatestvérével, Péterrel. Idősebb, mint én, azt hiszem, negyedikes. Barnább a bőre, mint az enyém, a szeme mélyen ül és kék színű. A homlokán látni egy halványuló forradást. 
Amikor nagy boldogan benyitottam Miroékhoz, ott álltak, rövidnadrágban, pecabotokkal a kezükben. Halászni készültek. 
Miro gyorsan bemutatott minket. Amíg kezet ráztunk, megkérdezte, volna-e kedvem velük menni. 
– Persze – bólogattam boldogan, s már szaladtam is haza, hogy átöltözzek. Rövidnadrágot akartam húzni!
Apu épp az egyik képének a száját simogatta. Nagyon csúnya festmény volt. Ijesztős, de úgy láttam, ő nagyon szereti, ezért én is megkedveltem. Gyorsan elújságoltam neki a híreket a pecázásról, és meg sem várva a választ, már húzattam is vissza Miroékhoz, bicajon. 
Péter érdekes fiú. Valami bujkál a szemében, amiről nem tudom, hogy micsoda. Valamiféle szikra és gyakran azt hiszem, felgyújtja vele a lekaszált füvet, amin épp ülünk. 
Mironak sokáig tart elhelyezni a botokat. Én még soha nem voltam halászni, csak a tévében láttam az öreg pecásokat. 
Miro túlságosan meglendíti a huzalt, az pedig nem a patakba merül, hanem egy közeli bokor ágai közé csavarodik. Amíg a barátom azzal bajlódik, hogy kiszabadítsa a levélhúsba vágódott horgot, Péter alig érezhetően megbök, és gúnyos arccal Miro felé biccent. Nem bírom ki, hogy ne vigyorodjak el én is. 
Ugyanez játszódik le akkor is, amikor példaképem horgán egy aprócska hal bukkan fel a víz alól. Valamiért jó megmosolyogni egy nálam idősebb fiút, még ha Miro is az. Péter pedig egyre többet szól hozzám, egyre inkább tűnik úgy, hogy én szimpatikusabb vagyok neki, mint az unokatestvére. Nem tudom megmondani miért, de ez nagyon tetszik. Bár kedvelem Mirot, szeretek a nyomában járni, de ez a másik fiú, aki ugyanúgy idősebb nálam, teljesen egyenrangúként kezel. Mellette nem kell megbújnom a loholó pincsi bundájában. 
Azt hiszem, van egy új barátom. 
Az elkövetkező napokban még többször elmegyünk halászni, de Péterrel még ezeken kívül is találkozom. A közeli erdőben ágakat törünk magunknak, amikkel úgy vívunk, mint a muskétások abban a régiséges filmben. Íjakat készítünk és papírkoronát, és eljátsszuk, hogy két ország királyai vagyunk, akik először bár háborúban állnak, a nap végére mégis mindig kibékülnek és együtt győzik le az összes képzeletbeli ellenséget. Úgy szeretek a Két Királyok egyike lenni. 
Hamar kiderül, hogy Miro nem épp kitartó a halászásban. Órákat ott ülni a patakparton és a végén hazabandukolni egy tizenöt és egy tizenkét centis hallal… hát, ez nem az ő sportja. Végül úgy dönt, hogy felhasználja barátai módszerét. Karókat döf a patak medrébe, és csalival ellátott huzalokat erősít hozzájuk. A találmány igen sikeresnek bizonyul, hisz az első éjszakát követően három hal akad horogra. Mindegyik lehet vagy húsz centis. 
De Péter és én nem igazán tudunk együtt örülni Miroval, mert a mi karós-csalijainkat valahogy mindig kikerülik az uszonyosok. Első nap ez még rendben is van, de ez már a harmadik, és minden ugyan úgy van. Dühösek vagyunk. Miro tehet az egészről! Kinevet minket!
Otthon vagyok, épp fürödni készülök, amikor kopogást jön az ajtó felől. Péter az. 
– Ugye eljöhetsz még otthonról? – kérdezi köszönés helyett. 
– Hát, nem tudom. Már elég késő van.
Csípőre teszi a kezét.
– Tudom, hogy foghatunk mi is halat – jelenti ki határozottan. 
Akarva-akaratlanul lehalkítom a hangomat. 
– Hogyan?
– Ha velem jössz, megmutatom. 
Nem kell sokáig győzködni. Aputól gyorsan kikönyörgöm az engedélyt, és már viharzunk is Péterrel a patak felé. 
Elmondja: ha leszedjük Miro botjairól a kukacokat, és csak a mi huzaljainkon hagyunk csalit, szinte biztos, hogy kapásunk lesz. 
Először tetszik is az ötlet, de utána eszembe jut az a hosszú idő, amit Miro mellett töltöttem, és az emlékeimben bizony nem egy ragaszkodó árnyéknak tűnök, hanem egy kis barátnak, akinek igaz, minden nap végig kell néznie egy hokimeccset, de aztán teljesült az ő kívánsága is. Egy pillanatig úgy szerettem volna ott ülni Miro ágyán, és kitágult szemekkel bámulni a képernyőt, ahol épp a győztes csatájukat vívják zöld köpenyes lovagjaink. 
– Nem tudom…
– Mi van? – kérdezi Péter, aztán csikorgatja a fogait. Ezt sokszor csinálja. Megint ott van a szemében az az ismeretlen szikra. A lenyugvó nap fényében még veszélyesebbnek tűnik vele.
– Nem akarok rosszat Mironak. 
– De hiszen csak… ezzel nem csinálunk semmi rosszat! Egyszerűen mi is akarunk pár kapást. Ennyi. 
– Nem tudom. Miro nem szedte le a mi kukacainkat.
– Honnan tudod?
Egy pillanatra elgondolkodom.  
– Biztosan nem. 
– Szóval nem akarod, hogy kapásunk legyen… értem. Elbújsz a nagyfiú mögé… te kis nyápic. 
Az utolsó szavak szinte csak kikúsznak a fogai közül. 
– Nem vagyok – mondom félénken. 
– Dehogynem! Egy kis nyápic vagy!
– Nem!
– Beszari vagy!
– NEM VAGYOK!

V.

Vincent megint ott ül velem szemben. Bort kortyolgat, és a hátam mögötti képemet méregeti. 
– A színek jók – mondja. 
Na erre mit szóljak? A képemen megdicséri a színeket. Ez most csodás? Aha, legyen csodás. Örülök neki. Vincentnek tetszenek a színek a képemen. Ez jó. 
– Köszi, Vincent. 
– Szívesen. Miért hagytad le a szemöldökét? 
– Lehagytam?
– Igen. Annak a lónak ott nincs szemöldöke. 
– Haha – nevetem ki azt, amit Vincent mondott az előbb. – Hát persze, hogy nincs. Leborotválták! 
– Ah!
Kollégám a szájához emelti poharát, belekortyol a borba, és addig issza, amíg pár csepp maradt ott csupán, nekifeszülve az üvegnek. Aztán fogja a poharat, és nekivágja a leborotvált szemöldökű lovat ábrázoló festménynek. 
Üvegcsörömpölés. 
A vörös cseppek kiontott vér módján permetezik be a festményt. Furcsa, az egyik elmossa annak a kislánynak a szemét, ott, a pipacsok között. Mintha kifolyt volna neki, ő mégiscsak mosolyog. Egy-két helyen az üvegszilánkok is felsértik a vásznat. Három bele is áll. Hogy a fenébe állnak bele? Hmm, nem baj. Lényeg, hogy így már jól mutat az egész. A kép éles. 
– Igen – mondja Vincent. 
– Igen – mondom én. – Most jó, igaz?
– Igaz. 
– Te miért nem festesz már?
– Hmm – eltöpreng, aztán csillogó szemekkel, mint aki megtalálta a helyes választ, így szól: – Mert meghaltam. 
– Igen?
– Igen.
– De hiszen itt vagy velem, és beszélsz, és nekivágtál egy poharat a festményemnek.
– Én?
– Te!
– Nem tudom, nem emlékszem. Fel kellene takarítani. 
– Tudom. 
– Kiviszem az udvarra azt a csészét, és elásom a homokba, jó?
– Minek?
– Mert kihajt, sárkány lesz belőle és csészék lesznek a karmai helyén. Egy csészéből harminc csésze. Jó üzlet, nem? Gondolj csak bele, hány képed lesz pengeéles majd jövőre.
Hümmögök egy kicsit, aztán rám dudál az a hatalmas, vörös kamion, én pedig az árokba vetem magam előle.
– Az Istenit… már megint. 
Tudom, hogy nem volna szabad szúrnom. Teljesen elveszi az eszemet. De mit tehetnék? Olyan jó időnként van Goghgal társalogni. Szinte már festőnek érzem magam… droggal talán még az is vagyok. Normálisan nem igazán jutna eszembe egy leborotvált szemöldökű ló és egy kifolyt szemű kislány a pipacsosban. Érdekes. 

VI.

Nem, egyszerűen nem tudom megbocsájtani neki, hogy megütött. Akárhányszor ránézek, az jut az eszembe, hogy pofonvágott. Most meg itt van, kihív játszani, és könyörög, hogy felejtsük el az egészet. Mi a helyes? Akkor vagyok nagyobb, ha elnézem neki… ennek a nálam két és fél évvel idősebb fiúnak a hibáját, vagy ha örökre megharagszom rá? Kicsi vagyok én még ilyen hatalmas döntésekhez! 
Végül rábólintok. 
A patak teljesen más így, télen. A felszínét szilárd jég borítja, és nagyobbnak is tűnik. Mintha a régi tartozásokat igyekezne visszajuttatni a nagyobb folyóknak Az a sok kölcsön, apával nekünk is csak a bajunk van velük. Sajnálom a folyót. 
Rengeteg kellemetlen emlék jut itt az eszembe. A tavaly tavaszi horgászások, az irigység, ahogy kibabráltunk Miroval… és ahogy nagyon megbántam a dolgot, és Péter ügyködését beárulva visszatértem hozzá. Hmm, mennyi bajt spórolhattam volna meg akkor, ha elmondom a teljes igazságot. Azt, hogy én ugyanolyan bűnös vagyok, mint az a másik kis szemétláda. 
De gyáva voltam, beszari, mint aminek Péter is nevezett. Magamat kifelejtettem a beszámolóból. A bűntársam viszont nem. 
Amikor egyszer, véletlenül ismét mindketten megjelentünk Miroéknál, példaképem nem sokat teketóriázva előrukkolt egy kis vádaskodással. Elérte a célját, nem mondom, Péter olyan vörös lett, mint amilyennek még soha nem láttam korábban, de mégis én húztam a rövidebbet. A másik kiskirály beárult, és bizony nem sok mindent tudtam felhozni a mentségemre. Kivert kutyaként mentem haza akkor délután. Péter jött velem, még inkább azt bizonyítva, hogy bűntársak voltunk, aztán amikor már bekanyarodtam volna a házunkhoz, sebtében lekevert egy hatalmas pofont. Csak álltam ott, bámultam rá, de nem csináltam semmit. A szeme csillogott. Az enyém is, csak épp nem a haragtól. Sírni csupán akkor kezdtem, amikor már magamra húztam odabent a takarómat. Azt kívántam, bárcsak Mirotól kaptam volna azt a pofont.  
Egy hét is eltelt, mire újra felmertem hívni példaképemet, hogy átmehetek-e hozzá. Megengedte. Épp az egyik kedvenc játékomat játszotta, amikor betoppantam. Csendben, szinte hallhatatlanul telepedtem le mellé; a köszönésem is olyan volt, mint egy sóhajtás. Aztán arra kértem, hogy játsszon hokit… Jót mosolygott. Én is jót mosolyogtam. 
De ennek már majdnem egy éve. Miroék most síelni mentek, szóval egy hétig nuku számítógép. Mi maradt nekem? Péter és a nyaggatása, de mivel már halálra untam magam egyedül, apuval pedig valami gond volt… sokszor furcsán viselkedett; el akartam pucolni otthonról. Azt mondhatom, hogy igyekeztem a kisebbik rosszat választani.  
– Sajnálom – nyögi.
Mindent eltüntetek az arcomról, mielőtt felé fordulok. Még a kíváncsiság legapróbb jelét sem felejtem rajta. 
– Sajnálom, hogy megütöttelek akkor. 
Felhorkanok. 
– Tényleg, bocsesz… ideges voltam. 
– Cseszd meg! Én pedig majd a föld alá süllyedtem szégyenemben – Azt nem mondhatom, hogy fájt. Mert nem is!
– Mit gondoltál, hogy nem árullak be?... Hiszen te is beárultál engem. 
Erre már csak tátogni tudok. A francba is. 
– Szóval, ha egy kicsit másfelől nézzük, kvittek vagyunk. 
– Chö... kvittek. 
– Jah, egy-egy. Légyszi, felejtsük el. Minek lovagolni rajta? Elmúlt, elbaltáztuk, kész, ennyi. 
Időbe telik, mire kinyögöm azt az igen keserű mondatot. 
– Igazad lehet. 
– Igazam is van – vág hátba. – Készítettem két kardot, itt vannak a híd alatt. Emlékszel a Merlinből arra a jégen vívott csatára? Ez itt most épp olyan. 
– Az egy hatalmas nagy tó volt, és nem egy patak.
– De ott két sereg játszotta a főszerepet és nem két gyerek. 
Nevetünk, aztán amíg vívunk, igyekszem minden dühömet kiadni. Beleégetni őket a suhintásokba és csapásokba. Most én vagyok a jobb! A karom már erősebb, mint tavaly.
– Te gyakoroltál… 
– Nem csak én – felelem elégedetten.
– Tegyük még egy kicsit izgalmasabbá. Látod azt a bokrot? Elrejtettem neked alatta valamit.
Felhúzom a jobb szemöldököm. 
– Ne játssz velem!
Ezt attól a lánytól tanultam. A szemöldököt is, meg a mondatot is.
– Miért baj, ha meg akarlak lepni?
Egy rövid ideig bámulok rá, aztán elindulok a jégen a bokor felé.
Furán érzem magam. Nem tudom, hogy kíváncsiság-e vagy félelem… vagy esetleg mindkettő. Óvatosan haladok a jégen. Egy kicsit távolabb van az a bokor; erre még nem jártunk. 
Előbb megcsikordul valami, és mintha egy halk szakadást hallanék. Repedést?
Hátrafordulok Péter felé. Ugyanott áll. Egy tapodtat sem mozdul. Csak a szája áll másképp.

VII.

Levél, Bécsből. 
Ugyan ki írna nekem Bécsből levelet?! Biztos téves – gondolom, amíg meg nem látom a felszólítást: Dear Michael!
Nem épp isteni az angolom, de az írás lényegét azért megértem. A Bécsi Festők Körétől érkezett, akikhez valami ismeretlen úton-módon eljutott egy régi képem. Valószínűleg azok egyike lehetett, amit sikerült eladnom azon a sebtében szervezett kis kiállításon, még a városban. Annyira megtetszett nekik, hogy a többi mázolmányomnak is utánanéztek. Ebben a levélben pedig, ha jól értelmeztem… Ó, Istenem, ez képtelenség… vendégművészként hívnak meg a bécsi gálára, ahol kapnék egy külön szekciót! Egy smiley kíséretében megjegyzik, hogy természetesen csak akkor, ha akadnak még képeim. 
Felnevetek. Mi több, kacagok, röhögök… sokáig és olyan örömmel, mint talán még soha korábban. Esetleg akkor, amikor a fiam megszületett. Nem akarom – nem, ez így nem pontos –, nem tudom elhinni, amit olvasok. Egyszerűen mesés… egy álom. Nem tudom elhinni, pedig itt van, fehéren feketén. Itt van előttem egy szebb jövőnek a vázlata!  
Aztán megcsörren a telefon. Hosszú másodpercek telnek el, amíg sikerül visszatérnem a kábulatból, de aztán nagy boldogsággal beleszólok a kagylóba:
– Igen, tessék?
– Szia.
Megmerevedek.
– Megismered még a hangom? – kérdezi a feleségem. 
– Akármilyen furcsa is… megismerem.
Szipog. 
– Hogy van a fiam?
– Hiányzik neki az anyja.
– Igen – hagyta rá azzal a sóhajjal –, hiányzik(. – ?) 
Az utolsó mondat hanglejtését egyszerűen nem tudom hová sorolni. Kérdés? Kijelentés?
– És mi van… mi van veled? – kérdezem nagy sokára. – Jól vagy?
– Aha, igen… vagyis… egy frászt! Egyáltalán nem vagyok jól, az Isten szerelmére. Minden romokban. Egy őrült voltam. Egy hülye kurva… Egek, Misi… a francba is, kérlek… megtudsz… már hol tudnál, én sem tudnék… egy mocskos kurva… Misi, Misi… kérlek, megtudsz nekem… ah… hagyjuk.  
– Ne… ne, ne hagyjuk. Szívem, én…
– Mit… hogy mondtad? Minek szólítottál?
Nagyot sóhajtok. 
– Annak, aminek mindig is szólítottalak. 
Sírni kezd. Zokog. Szinte belerecseg a vonal. 
– Istenem, Misi… én úgy sajnálom. Kérlek, könyörgöm…
– Hol találkozhatunk? – kérdezem. 
Kicsit megáll a sírásban, aztán törékenyen bár, de felnevet. 
– Emlékszel arra a kávézóra, ahol először randiztunk?
– Arra, ami már igazán randinak számított?
– Igen – cseng a hangja. Boldogan cseng.
– Már hogyne emlékeznék!
– Hát… ott most egy bútorüzlet van. Nem akarsz nézni valami… valami széket ma délután háromkor?
Mosolygok. 
– De… nagyon szeretnék nézni egy széket, ma délután háromkor. 
– Oké… oké, akkor ott, háromkor. Nagyon várlak. Szere… Nagyon várlak, Misi. 
– Én is nagyon várom, kicsim. 
– Szia. 
– Szia. 
Leteszem a kagylót.
Újra nevetek. Megint. Nevetek és sírok egyszerre. 
Az ördögbe is, mi történhet még ezen a napon? 







 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2013
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2013:

Jelige: Együtt, egymásért

Hír értékelése
Értékelés: 3
Szavazat: 92


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2013

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.24 másodperc