Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Prominent

Arany Opus Díj 2012Csibész

Élt egy idős férfi az utcánkban. Mogorva, magába zárkózó, magányos ember volt. Harcolt a második világháborúban, s állítása szerint megsebesült, azért bicegett. Nem repesett örömében, amikor megtudta, hogy a szemközi házba költözünk, mivel nem szerette az idegeneket. Kiskoromban megpróbáltam a kedvében járni, üdvözlésképpen még az anyu által sütött sajtos pogácsát is vittem neki. Nem hatotta meg. Akárhányszor az ablaka alatt csiviteltünk utcabeli gyerekek, mindig behúzta a nehéz drapériát a háza ablakán. Csintalankodva mindig fel-felugráltam, hátha sikerül meglesnem, mit is csinálhat a sötét szobában. Amikor az utcán véletlenül összefutottunk, szúrós tekintettel nézett rám, folyton panaszkodott. Vagy az időjárás, vagy a hangoskodásunk, vagy az elevenségem zavarta. Nem volt egy nyugodt perce sem, és állandóan azon törte a fejét, hogyan tehetne nekünk keresztbe, hogy távozzunk. Mintha szerette volna kiüríteni az utcát, s csak egymaga élni. Féltem tőle, mert a tölgyfából készült sétabotjával jó nagyokat szokott felém suhintani, amikor megpróbáltam megviccelni, hogy ne legyen már annyira besavanyodott. Sosem mosolygott, ami megrémített. Anyám szerint nagy teher nyomhatja a vállát, és súlyos emlékeket cipelhet a szíve, ha ennyire elvágyódik az emberektől. Kisgyerekként nem értettem, hogyan lehetséges, hogy valaki kizárja a világot, az életet. Szomorúságát és magányát semmi sem tudta enyhíteni, megkérgesedett szívébe semmi és senki sem volt képes örömet vinni. 
Egyik nyáron kiskutyát kaptam ajándékba a szüleimtől. Egy apró szőrmókot. Mindenhová magammal vittem, nem bírta a pórázt, én mégis sétáltattam. Velem aludt az ágyamban, amikor iskolába mentem, egy darabon mindig elkísért, s türelmesen várt rám a kapuban, míg haza nem értem. Csibésznek neveztem el, mivel annyira huncut tekintete és izgága természete volt. Ő még nálamnál is jobban kíváncsi volt a szemközti házban lakó mindig morcos öregúrra. Ám minderre fittyet hányva hangos ugatásfélével próbálta felhívni az öregember figyelmét. Igyekezete meghozta a kívánt eredményt. Nemcsak, hogy a bácsi felfigyelt a kis Csibészre, de még véres bosszún is törte a fejét. Felborult az addigi megszokott élete, így sem kedvelt minket és ezek után a kutya csak olaj volt a tűzre. Csibész mit sem törődött a bácsi ellenszenvével, előszeretettel ült a kapujában, ugatott és néha nyüszített is. Éles hangja messzire elhallatszott. A bácsi szabályos hadjáratot indított a kutya eltávolítására. Először a szomszédokkal próbált szövetkezni, hogy valahogy elűzzék a „vérengző fenevadat”, majd amikor látta, hogy igyekezete nem járt sikerrel, elment a közeli kertészboltba és patkánymérget vásárolt, azzal szerette volna a kutyát elpusztítani. Eledelbe keverte a mérget és odatette Csibész elé, aki kutya létére meglehetősen éles eszű négylábú volt, nem fogadta el az ételt, pedig kérlelte őt az öreg minden lehetséges módon. Az eb nem dőlt be a hirtelen támadt kedvességnek, megszagolta az eléje tett tálban a kaját, felpillantott a bácsira, s mintha tekintetével jelezte volna neki, hogy nem nyerte el a bizalmát, továbbszaladt. Néhány napjára rá azt hallottunk, hogy az öregember a vadászboltban beszerzett magának egy sörétes puskát. Szabályosan kileste, mikor tanyázik Csibész a háza körül, félig nyitva hagyta a vasrácsos utcakaput, hogy belopózzon a kutya, s tervei szerint ott lepuffantja. Tervét természetesen megosztotta az utca lakóival is, azzal dicsekedve, hálásak lesznek neki, ha megszabadítja az állattól a környéket. Amikor ezzel sem járt sikerrel, átjött panaszkodni, hogy orvosi igazolással kívánja bizonyítani: a kutya tehet egyre romló egészségi állapotáról és szíveskedjünk elaltatni a kutyát. Ránéztem Csibészre, és megszeppenve tekintettem édesanyámra, aki gyengéden átkarolta a vállamat és úgy próbálta jobb belátásra bírni az idős urat. Az csak nem tágított tervétől. Írásos panasszal fordult a polgármesteri hivatalhoz, kérve őket, hozzanak egy kutyatávolság-tartási határozatot, mivel a hazát szolgálta, ez a legkevesebb, amit megtehetnek érte. A hivatalban azonban elutasító választ kapott. Lógó orral ment haza és haraggal a szívében zárta magára a ház ajtaját. Szinte hallottam az ajtócsapódást meg a káromkodást az utca túloldaláról. 
Teltek-múltak a napok, és egy ideig nem is láttam az öregembert. Már-már azt gondoltam, Isten magához szólította, mert nem lehetséges, hogy ennyi gyűlölet és harag legyen egy emberben. Édesapám szerint a frontról érkezettek sokszor nem tudnak mit kezdeni a békés helyzettel, mindenkiben ellenséget láttak. 
Egy éjjel hatalmas vihar támadt. Erős szél csapkodta az ablakokat, nehéz esőcseppek hullottak az égből, dörgött és villámlott. Igazi ítéletidő tombolt. Csibész is megrémült, és szőrén-szálán eltűnt. Mindenhol kerestem, a házban, az udvaron, a kertben, de nem találtam. Bezörögtem a szomszédokhoz is, nem látták-e kiskutyámat, de csak csóválták a fejüket. Több utcát végigjártam édesapámmal, hogy megtaláljuk a kutyát, ám nem jártunk sikerrel. Még a menhelyre is elmentünk, hátha befogták, de ott sem leltük. Fáradtan, elcsigázottan és elkeseredve érkeztünk haza. Észrevettem, hogy a szemközti házban világos van. Meglepődtem, mert nem volt szokása éjnek idején felkapcsolt lámpáknál ébren lenni. Autóval megálltunk a feljárón, kijött az öregember. Fura volt a tekintete, vagy csak én láttam annak abban az időben, nem tudom. Betessékelt. Félve léptem át a küszöböt. Az ebédlőbe kísért, ami furcsa módon egészen lakályos volt. A kandallóban égett a tűz, színes csillárok lógtak a plafonon. Amint beléptem a szobába, az elém terülő látványtól szinte meghűlt bennem a vér: egy darab szőnyegen ott feküdt mozdulatlanul a drága kiskutyám, és úgy tűnt, mintha még a nyelve is kilógott volna. A legrosszabbra gondoltam, és úgy éreztem, menten elájulok. Amint a kutya megpillantott, odaszaladt hozzám, csóválta a farkát, és nyalogatni kezdte a kezemet. Belefeledkezve örömömbe a bundájába fúrtam a fejemet. Aztán felpillantottam az öregúrra és értetlenül kérdeztem tőle: - Hogyhogy itt van a kutya? – Úgy, hogy behívtam a vihar elől. Itt nyüszített a kapuban. – De hát ki nem állhatja, minden lehetséges módon megpróbálta elpusztítani, gyűlöli! Állandóan arra panaszkodik, mennyire hangos az ugatása, amitől képtelen aludni. – Már nem hallom az ugatását. – Nem hallja? Hiszen ettől zeng az egész kerület! Hogyhogy nem hallja? – kérdeztem tőle. És az idős ember a világ legtermészetesebb módján azt felelte: - Megszerettem.




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2012
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2012:

Jelige: Borító

Hír értékelése
Értékelés: 3.62
Szavazat: 8


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2012





Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.12 másodperc