Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
Naptár
November
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 16153
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: bogáncs

Arany Opus Díj 2011Van, ami mindenhol ugyanaz

A nagymuter állt a kismamacipőjében a mosogató felett és súrolta a lábast. Nagyokat nyögött, néha megdörzsölte terebélyes csípőjét, testsúlyát hol az egyik, hol a másik lábára helyezte. Sarka repedezett volt, bokája megdagadt a sok jövés-menéstől, talán ezért is volt olyan ingerült. A nagyfater pont a tévét kapcsolgatta, mire a nagymutter szeme haragosan rávillant, és fölemlegette azokat a békés időket, mikor legalább még hétfőnként adásszünet volt, majd minden haragját az öreg klottgatyájára zúdította. Hogy az milyen elnyűtt, milyen ronda, hogy ha nem élnének ilyen istenverte pénzszűkében, akkor újat venne, különben meg nagyon koszos, vegye is le az öreg, hogy ki tudja mosni. Nagyfateron láttam, hogy nem tetszik neki a dolog, de mivel továbbra is békességben szerette volna nézni az M1et, átvonult a másik szobába, átöltözött, odaadta az öreglánynak a gatyát és visszaült a székre. 
Aztán egy szót se szólt senki.
Ez még viszonylag egész jó helyzet volt. Máskor az öreg felpattant volna a székről, anyázott volna egy irgalmasat, majd kirohant volna a szobából, becsapva maga mögött az ajtót, de úgy, hogy az üveg is kitörjön belőle. Számtalanszor volt rá példa, és nagyfater, miután lehiggadt, morcosan újraüvegezte. Az első esetekből okulva mindig volt a raktárban tartalék üveg. Mikor még kicsi voltam, félve az öreg közelébe ültem és figyeltem, ahogy glettel. A vakaróval keverte ki az anyagot, azzal simította szép egyenesre. Utána mindig odamentem, szagolgattam a színtelen anyagot, jól letüdőztem semmihez sem hasonlítható illatát. Imádtam. Beszívtam tőle. Mindenesetre a mai napig, ha megérzem azt az illatot, az öreg jut eszembe először. Néha nem bírtam kivárni míg megszárad, hanem a körmömmel próbálgattam a keménységét. Ez volt az oka annak, hogy a friss glettcsík végig kis zárójelekkel volt tele- legalábbis a következő üvegtörésig- meg annak is ez volt az oka, hogy a nagyfater jól nyakon vágott.
Az öreglány, persze, nem mindig volt ilyen házsártos. Ha jókedve volt, arról mesélt, hogyan szeretett bele a nagyfaterba. Nagymuter ápolónő volt még az első világháborúban, az öreg, aki akkor még colos termettel rendelkezett, megsebesült. Nagymuter ápolta hónapokig, az öreg meg nem tudott ellenállni az ápolónői lábaknak, így hevesen udvarolni kezdett nekik. Meg a nagymuternak. Öreganyám sokáig állta az ostromot. Vén kujon volt- szokta mondogatni- de csak amíg meg nem szelídítettem. Nagyfater ilyenkor fellesett a Ludas Matyi lapjai közül, megforgatta szemeit, majd újra beletemetkezett a viccekbe. 
Az öreg is szívesen beszélt a múltról. Kajánul mosolyogva idézte fel a barisnyákat, akik még az egyenruha alatt is szépen domborodtak. Bögyösek voltak ám, bólogatott elismerően, mire nagymuter morgott valamit, ami úgy hangzott: bárcás kurvák. És megvetően szusszant egyet. Néha elővette a kacsintós pénztárcáját, elnézegette, én pedig, mikor nem tudott róla, akkor nézegettem. Volt az elején található szőkeségben valami dögös. Ahogyan kacsintott, ahogyan mosolygott. Csak az arca látszott, de a többit hozzáképzeltem tinédzserkorom derekán, mikor még ébredezett bennem a szexualitás iránti kiváncsiság. Az öreg egyszer rajtakapott, ijedtemben majdnem a falnak vágtam a tárcát. Azt vártam, hogy leoszt pár pofont, de csak mosolygott, majd azt mondta, ha végeztem, tegyem vissza a helyére. Nyakig vörösödtem és azonnal visszaraktam a nagyfater nadrágjába.
Lassan felálltam, átmentem a másik szobába. Húgom összegömbölyödve aludt az ágyon, karjai között a rózsaszín Moncsicsivel. Miközben figyeltem, majdnem felbuktam a hullahoppkarikájában, majd beleléptem a muter egyik hajcsavarójába. Szitkozódva odabotladoztam az ágyhoz, vállamra kaptam a szimatszatyrot és kiléptem a lakásból. 
Pofon csapott a fülledt meleg. Valahonnan motorzúgást hallottam, de hiába meresztgettem a szemem a szürkületben, nem tudtam betájolni, merről jön. Aztán megéreztem, ugyanis az a tapló, ahogy elsuhant mellettem, röhögve hátbavágott, de úgy, hogy duplaforgást produkáltam a járda szélén. Dühöngve utána kiabáltam, de azért irigykedve beazonosítottam a járgányt. Csepel gyártmány, lemezvillás és teleszkópos közötti átmeneti motorral, féklappal, kormányszorítóval, 125 köbcentis hengerűrtartalommal. 1950-es évjárat. Menő. Akkor dobbant még nagyobbat a szívem, mikor megláttam egy Harley Davidsont, a pótülésen egy benzintyúkkal. Kivételesen nem a járgánytól vert gyorsabban a pulzusom, hanem a pótülésen nevető csajtól. Ismertem.
Tökmag koromban néha a fatertól kaptam egy Boci csokit. Olyankor leültem a lépcsőház elé, majszolgatni kezdtem az édességet, közben figyeltem az utcán járkáló embereket, de leginkább azt élveztem, ha irigykedő korombeliek néztek rám, sunyin, titokban, igyekezve, nehogy elárulják sóvárgásukat. A lehető leglassabban ettem, egyrészt, hogy minél tovább élvezhessem az ízét, másrészt, hogy kiélvezzem azt a pillanatot, mikor én vagyok középpontban. Ami, lássuk be, ritkán fordult elő.
Pont egy újabb kockát akartam bekapni, mikor valaki eltakarta előlem a napot. Hunyorogva felnéztem, nem láttam, ki az, a napfény elvakított, csak egy lányforma alakot vettem ki, kábé akkora lehetett, mint én. Adsz csokit, kérdezte, és arrébb lépett, hogy lássam. Felhorgadt bennem a harag, ki akart törni belőlem az irigy gyerek, de mikor megláttam az arcát, mindez szertefoszlott. Sűrű, sötétbarna haja volt, leért a derekáig, a feje búbján apró hajszálak szálltak az ég felé, bőre pirulósra sült, mogyoróbarna szemén látszott, hogy sírt. Szótlanul felé nyújtottam a csokoládét, tört belőle, leült mellém a járdaszegélyre, és eszegetni kezdett. Nem beszéltünk. Néha szipogott egyet, én meg időnként megkínáltam. Órákig ültünk így, majd kicsapódott a szemközti blokk ötödik emeletén egy ablak, egy nő nézett ki rajta, mire ijedten összerezzent, felállt, elköszönt és eltűnt a blokk ajtaja mögött.
Másnap ismét ott állt a járdánál, bájos volt, ahogyan az orra tövét vakargatta. Anna és én attól fogva mindig együtt lógtunk. Játszottunk, csatangoltunk a városban, nevettünk, de ritkán beszéltünk. Néha láttam Annán kék-zöld foltokat, néha sírt is, olyankor csak ültem mellette, vagy átöleltem, míg le nem nyugodott. Furcsa egy lány volt. A faterját viszont rühelltem. Állandóan heherészett, dülöngélt, dőlt belőle a piaszag, de legfőképp azért utáltam, mert Anna szemeiből, valahányszor szóba került vagy összefutottunk vele az utcán, sütött a gyűlölet és a rettegés. Gyerekésszel nem sokat értettem az egészből, de azt tudtam, hogy mindennek csak a faterja lehet az oka. 
Akkoriban kaptam a mutertől egy illatos radírt, ami újdonságnak számított, muter is ismerősön keresztül jutott hozzá. Szagolgattam, majd felszívtam az agyamig, hajlítgattam föl-le, és a zsebembe vágtam az 1965-ös kártyanaptárral együtt. Oda akartam adni Annának, de estére ágynak döntött a láz. Napokig fetrengtem lázálomban, muter vizeslepedőbe burkolt, talpamhoz, homlokomhoz hűtött káposztalevelet rakott. A hét végére kezdtem jobban lenni. Türelmetlenül zaklattam a nagymutert, hogy mikor mehetek már ki, de csak nyakon legyintett, hogy maradjak a seggemen, amin még vastagon ott van a tojáshéj, így csak az ablakból néztem a szemközti épületet. 
Aztán egyik nap megláttam Annát a ház előtt. Leült a járdaszegélyre, a térdére könyökölt, állát a tenyerére támasztotta és a mifelénk nézett. Ki akartam nyitni az ablakot, de esélytelen volt. Ősöreg volt az épület, némelyik ablak pedig vagy korhadt, vagy úgy be volt ragadva, hogy csak a faternek volt esélye kimozdítani a helyéből. Közben esni kezdett, de Anna nem mozdult. Hirtelen felindulásból felmarkoltam a radírt, pizsamástul kivágtattam a szobából, ki a bejárati ajtón, nagymuter gyanútlanul főzött tovább, nagyothallott szegény, lerohantam a lépcsőn, kirontottam a kapun, át az utcán és Anna kezébe nyomtam az ajándékot. Csurom víz voltam, Anna nemkülönben. Csak néztük egymást, ő sírt, de ezt csak onnan tudtam, hogy arca eltorzult, szája vicsorra állt, és csak szorongatta a kezében a radírt, mintha egyébre nem lenne képes. Tehetetlen voltam, elgyötörten próbáltam letörölni a könnyeit, de már nem tudtam, melyik a könny, melyik az eső. Hirtelen görcsösen belém kapaszkodott, én meg próbáltam tartani magam, mert valahol mélyen éreztem, hogy ezt így kell. 
Ennek az egésznek az vetett véget, hogy nagymuter elkezdett rikácsolni a kapuból, hogy istenverte kölök, elment az eszed, meg hogy majd a fater. Aztán képszakadás, lázálmok, az az undok vizeslepedő. Anna pedig eltűnt. Nem láttam se őt, se a muterját, bár az utóbbit is csak egyszer láttam azelőtt, arra is alig emlékszem. A faterja viszont ugyanúgy dülöngélt, heherészett, vedelt, mint eddig, majd pár évvel később ő is elköltözött, valahová vidékre. Nem hiányoltam. Annát viszont annál inkább. Néha kinéztem az ablakon, hátha megint ott ül a szemközti járdán, de hiába. Nem láttam sehol. Egészen mostanáig.
A presszó előtt találtam meg a Harley Davidsont. Bentről hallatszott a Led Zeppelin,  kint bagóztak a fiatalok, nagy röhögések közepette, én meg olyan tétova megbicsakló mozdulattal léptem be, mintha össze akarnék esni. Leültem az egyik asztalhoz, kértem egy Bambit. Pont a szemben lévő asztalnál ült. Figyeltem, úgy, mintha hibákat keresnék benne, hogy hátha tévedtem, hátha nem ő az, közben pedig biztosra tudtam a választ. Ugyanaz a sűrű, most már kicsit sötétebb, hosszabb haj, mogyoróbarna szem, ami ugyan nem árulkodott sírásról, mégis ült benne valami szomorúság. Elkezdtem nézni. Nevetgélt, ült amellett a tag mellett, aki a motorról hátbataszított, meg még voltak ott vagy öten, amolyan keményfiúk. Amilyen én nem voltam. Már éppen elhatároztam, hogy felállok, otthagyom a Bambit, és elmegyek, mikor a mellette ülő tag oldalba böke, hogy nézd, bámul az a köcsög, és volt a mozdulatában valami olyan, ami semmi jót nem ígért. Anna rám nézett, vizslatóan, iszonyatosan féltem, hogy tekintete tovasiklik, vállat von majd és tovább dumál a taggal. De csak néztem rá, mint egy idegen. Anna viszont felállt, arrébb tolta a tagot, és odasétált hozzám. Forrónadrágja alig takart valamit, a flitteres pólója sejtetni engedte egyébként nem csekély domborulatait. Leült, nézett, ez volt vagy öt percig. Aztán állával felém biccentett: Adsz Bambit? Elé toltam az üveget, figyeltem, ahogyan szürcsölni kezdi az italt. Hallgattunk. Hová tűntél, kérdeztem. Sokáig vártalak. Mondta, hogy vidékre, rokonhoz költöztek a faterja elől. Egy állat volt. Összeszorította a száját, nehezére esett visszaemlékezni. Aztán elmosolyodott, táskájába nyúlt, és elém tartotta nyitott tenyerén a radírt. Azt a radírt. Még megvan? Csodálkoztam. Meg, mondta. 
Olyan nyúlóssá vált a tér meg az idő, sosem éreztem még ilyet. Lábamban mászkáltak a hangyák, a fülem zúgott, Anna meg csak beszélt, beszélt, talán még sosem mondott egyszerre ennyi mindent. Én meg csak bámultam, homályos volt a kép, csak őt láttam tisztán, meg a Bambit, de azt is csak azért, mert nála volt és néha beleivott.
A srácok mozgolódni kezdtek a másik asztalnál, Anna is készülni kezdett. Mennem kell, mondta. Az unokatestvérem a fuvaros. Ettől, furcsamód megkönnyebbültem. Holnap, kérdezte aztán. Holnap, bólintottam. Ugyanott? Ugyanott. Néztem, ahogy feláll, kisöpri arcából a haját, megvakarja az orra tövét, mint régen, kecses, határozott léptekkel, ringó csípővel kisétál az ajtón és eltűnik. Megint. 
Mikor hazamentem, már mindenki aludt. Húgom úgy, ahogy eddig is, a Moncsicsi azonban a földön hevert, biztosan leverte álmában. Visszaraktam mellé. Fater meg a muter is otthon voltak, hazajöttek a gyárból, láttam, hogy fekszenek az ágyban. Kimentem még a hűtőhöz, hogy igyak, mikor megláttam az öregeket. Egymás mellett ültek a tv előtt, kezük összekulcsolva, Nagymuter feje a Nagyfater vállán, aludtak. A tv képernyője kásás volt, nem volt adás már rég. A pislogó fény rávetült az öregekre, kiemelve arcukon a kismillió apró ráncot, a mosolyt a Nagymuter arcán, a nyugalmat a Nagyfaterén. Kiszedtem az ölükből a régi fotókat, óvatosan rájuk terítettem a plédet, a tévét pedig kikapcsoltam.
Mikor lefeküdtem az ágyba, még belenéztem a szemközti sötét sarokba. Gyerekkoromban mindig azt hittem, valaki bámul onnan, arra várva, hogy elaludjak és bántson. Féltem, küzdöttem az álmosság ellen, míg valaki oda nem jött, hogy mért nem alszom. Emlékszem, Nagyfater egyszer fricskát nyomott az orromra, kivilágította a szobát, hogy lássam, senki sincs a sarkokban, majd mesélni kezdett a családról, arról, hogy mikor katona volt, mennyire félt, s hogy milyen jó érzés volt, hogy van egy biztos pont, hogy a Nagymuter mindig hazavárta. S hogy az is milyen jó, hogy ma is hazavárja fusi után. Tudod, fiam, mondta akkor, miközben szeme a távolba révedt, van, ami sosem változik. Van, ami mindig, mindenhol ugyanaz. Mint a Nagymuter. Vagy Anna, gondoltam én.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2011
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2011:

Jelige: liszt

Hír értékelése
Értékelés: 3.5
Szavazat: 4


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2011

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.10 másodperc