Sosem késő
A nő légies könnyedséggel odalépett a szobában
levő asztalhoz. Megállt előtte, és percekig nézte némán, mosollyal arcán.
Ezután lassan felemelte az asztalon fekvő fényképet. Egy fiatal katona volt
rajta, ki láthatóan büszkén viselte egyenruháját. Sima arcán a háború még nem
hagyott nyomot. A kissé megsárgult és gyűrött emlék mindennél fontosabb volt a
fiatal nő számára. Szinte kegytárgyként őrizte. Ahányszor elsétált mellette,
rápillantott. Olyankor szemében vegyes érzések tükröződtek. Egyszerre volt
szomorú, de ugyanakkor a boldogság szikrája csillagként gyúlt fel tekintetében.
Nem hiába volt bánatos. Évekig nem látni azt, kit társául fogad, nem könnyű.
Szíve szerelmes lángjait azonban ez sem olthatta. Túlságosan erős volt a parázs,
semhogy füstté és hamuvá változtassa bármi is. Évek választották el őket
egymástól, de csak a mai napig. Eljött, amire már úgy tűnt egy örökkévalóságot
vártak. Hihetetlennek tetszett az egész és megfoghatatlannak. Távoli volt, s
most hirtelen túl közeli lett.
Vajon megismerik-e még egymást? Minő
borzongást váltott ez ki. Hát nem lenne tragikus, ha két ember kik életüket
összekötik, most úgy néznének egymás szemébe, mint akik még sosem találkoztak?
Ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette.
Elkezdett
lassacskán készülődni, hisz a vonat már délben a pályaudvaron lesz. A kedvencét
főzte meg. Remegő kézzel végzett minden olyan mozdulatot, amely már rutinná
vált az idők során. A fáradtság érzése kezdte ledönteni lábáról. Nehezebben és
lassabban készült el mindennel. Mintha legalább tíz évet öregedett volna fél
óra alatt.
Nekilátott, hogy
önmagát kicsinosítsa. Már maga sem tudta miért, de egy egyszerű, kevésbé
elegáns ruhát választott. A sötétbarna, zsákszerű öltözéke még jobban
öregítette. S ezt ő maga is érezte.
Még az utolsó
simításokat végezte. Belenézett a tükörbe, mélyet sóhajtott, aztán fogta a
lakáskulcsot és elindult. Egészen lassan lépegetett az utcán, s közben
minduntalan azt érezte, hogy minden szempár az ő léptét figyeli. Izgatottan
tördelte kezét, s kusza gondolatokkal fejében haladt a kikövezett utcákon.
Egyre jobban elfáradt, nehézkesnek tűntek mozdulatai, mintha fájdalom ült volna
ki arcára.
Végre odaért.
Hatalmas tömeg gyűlt össze a vonatra várókból. Megilletődve állt a sok ember
közt. Szíve dobogását fülében hallotta. Szédült és elhomályosodott előtte
minden. Aztán megérkezett a vonat. Mindenki igyekezett megtalálni párját. Egy
öreg szállt le a vonatról utolsónak. Meggörnyedt és elgyengült emberke volt. Egy
kislány lépett hozzá virágot kínálva. Az öreg mosolyogva elfogadta némi apróért
cserébe.
Egymásra néztek, a felismerés szemükben volt.
Könnyektől ázva lépett a két, immár megöregedett ember egymás elé. Szólni sem
tudtak, s felesleges is lett volna. Noha az egyikük negyven év alatt, a másik
pedig csupán fél nap alatt, de mindketten megöregedtek. Most ott folytathatták,
ahol annak idején olyan hirtelen vége lett.
- Vár az ebéd –
szólt a nő. Megfogták egymás kezét, és lassan elballagtak.