Kertész Mónika versei (mentor Hizsnyai Zoltán)
Dátum: 2010. július 09. péntek, 13:38
Rovat: Fiatal írók rovata 2009/2010


Ég veled!

A saját utadon járj,
A változásra ne várj!
Tégy érte, indulj útnak,
Menj elébe az újnak.

Ne várj, ne várj hiába!
Ne vesszen időd kárba.
Ne tűnjön el életed,
Ne mondják, hogy Ég veled!



Mában szült jövő

Szeretlek. Isten veled!
Gyűlöllek. Jöjj közelebb!
Imádlak. Fordíts hátat!
Utállak. Építs várat!

Gyűlöllek és szeretlek,
Szeretlek, s istenítlek,
De mindezt egy időben:
A mában szült jövőben.



Hizsnyai Zoltán Kertész Mónika verseiről:


Kedves Mónika!

Tizennyolc verssor ismeretében általában nehéz (vagy éppenséggel lehetetlen) véleményt formálni a teljes félreértés, az értelmezői csőd veszélye nélkül. Mégis megpróbálom.
Az „Ég veled!” az emlékkönyvi rigmusok egyik jól ismert technikájával él: felszólító módban íródott, az életstratégiára vonatkozó, megszívlelni fölöttébb javallott, ám igencsak homályos vagy közhelyes és néha kifejezetten zavaros kinyilatkoztatásokat tartalmaz. E megszólalásmód fontos (és bizony nagyon elgondolkodtató) ismérve, hogy teljes mértékben személytelen, következésképp nem viseli magán a beszélői attitűd hitelesítő pecsétjét: az olvasó semmilyen támpontot nem kap arra vonatkozóan, hogy vajon milyen lelkialkatú, életérzésű, világnézetű lehet, milyen élettapasztalatokkal bírhat az a valaki, aki elhalmoz parancsolatokként dörgő intelmeivel. Hogy milyen pozícióból és milyen céllal osztja ekkora vehemenciával az „eszet”! Így aztán legjobb esetben is olyan hatást kelt a textus, mint egy kőbe vésett közhelyszótár.
A „Mában szült jövő” valamivel érdekesebb próbálkozás. A szerelmi viszonyokat gyakran kísérő ambivalenciát (értsd itt: „két ellentétes érzelem együttes megnyilvánulása ugyanazon személy iránt”) jeleníti meg. Sajnos, nem éppen eredeti eszközökkel. Ráadásul az első strófában szereplő ellentétpárok között is van egy teljességgel értelmezhetetlen (és nem csak a már elvárttá fokozott ellentét szempontjából). Mi az, hogy: „Utállak. Építs várat!”?! Hogy jön ide a vár?!
A második versszakban szereplő „Szeretlek, s istenítlek” viszont egyaránt felfogható fokozásként (nyilván ez volt a szándék) és ellentétpárként (számomra ez az olvasat a vonzóbb). Az „istenítlek” ui. nem a „szeretlek” erősebb formája, hanem sokkal inkább annak egoista ellentéte. Az igazi, elmélyült szerelem/szeretet elképzelhetetlen ugyanis a szeretett emberről alkotott összetett és flexibilis, folyton megújuló-gazdagodó, vagyis valóságközeli kép kialakítása nélkül. Lehet csodálni szépségét, tehetségét, bölcsességét és jó tulajdonságait, de gyengéit is látnunk kell. Ha nem látjuk hiányosságait (vagy nem akarjuk látni), akkor nem ismerjük igazán a szeretett embert (vagy nem akarjuk igazán megismerni). Csak bálványozni akarjuk, légvárakat építeni. Olyanok ezek az építmények, mint ideáljaink monumentumai. Élettől elrugaszkodott, terméketlen eszményeink, szertelen illúzióink emlékművei. Nem sok közük van ahhoz, akikre kivetítjük őket. Magunkról szólnak, rólunk árulkodnak.
A vers zárlata igen talányos. Addig még rendben is van, hogy mindezt egyidejűleg éli át a lírai alany, csakhogy ezeknek az egymással szöges ellentétben álló érzéseknek az egyidejű megélése a jövőbe helyeződik át. Vagyis még nem is született meg az ambivalencia. Csak a szülési fájdalmakról tudósít a vers. Azt hiszem, érdemesebb lett volna megvárni, amíg világra jön, felsír és megmutatja magát. És csak ezt követően tenni kísérletet az ábrázolására.
Ez a tizennyolc verssor számomra nagyjából ezt mutatja – s csak remélni tudom, hogy nagyot tévedtem. Ez a reményem azonban nagyon halovány.

Hizsnyai Zoltán







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=981