Hajtman Kornél versei (Z. Németh István)
Dátum: 2010. április 26. hétfő, 10:31
Rovat: Fiatal írók rovata 2009/2010


alakuló tavasz


esőtől szétáztatott agyak
tömegnövelésre szoruló bimbók
dagadó dagadékok
melyekben a test is jelen van
leszakadt bicepsz helyén
hóvirág és ibolya
lehetne tavasz is
de nem tőlem függ

misztikus

laza erkölcsű nőt akasztanak
a középkori (felújított) város főterén
középen lóg
aztán még kettőt jobbról, és balról
egy hűtlen és egy hazugot
középső kettő az egyben
tömegként én is ott vagyok
most jön csak a java
varjak
tompa koppanások
csőr és koponya
a letépett mellbimbó
helyéből
száraz váladék
potyog
mint középkori ember
boldog vagyok     

bátorság

megtettem!?
amit nem gondoltam volna soha
vagy mégsem?
magamat láttam
egy tükörben
amint a vers fejét leharapom
és elégedetten rágok

teljesség

szükségtelen
megérdemelt hiány
melyben élek
de elégedett
vagyok
mert
tévézek

dögölj

(Petri György emlékére)

konzervdoboz, vaj és rekedtség
napsütötte sáv mutatja az utat
amin már senki nem jár
kigyúrtad az ösvényt és lezártad
hoztál, hagytál, vittél
próféta, szabad szájú messiás
mell, ahonnan szívom magamba
az ocsmányt és a büdöset
sem lenn, sem fönt
de valahol lenned kell
férgekben, tintában, nyelvben
ez így jobb
dögölj tovább
édesen

Hajtman Kornél verseiről


Hej, leharapni a vers fejét és boldog mosollyal rágni, van-e ennél pompásabb szórakozás? Angol tudósok hosszú éveken át tartó kísérletsorozatok során megfigyelték, hogy az emberek 99,9 százaléka a csokimikulásnak a fejét harapja le először, s igencsak kevesen vannak, akik a lábával kezdik.
Ó, igen, mi pedig a vers fejét harapjuk le először, a verslábakkal való bíbelődést meghagyjuk a cipészeknek.
Hajtman Kornél barátunk már nem kezdő versharapó a pályán, a Szőrös Kőben több alkalommal is megjelentek versei (az „andante” két sora máig visszacseng: „egyszercsak megjelent / egy hangjegyfejű kutya és átharapta torkomat” – szóval nem véletlenül szőrözök itt a harapással). És a Szőrös Kő azóta „abbahagyta”, és ó, de jó, hogy Hajtman Kornél barátunk viszont nem.
Öt versét küldte el szemlézésre, s kár, hogy nem tízet vagy tizenötöt, hogy pontosabb képet kapjunk róla: hol is tart most? Lázadás, pimaszság, cinizmus, felháborodás egyszerre vannak jelen eme szösszenetekben, a kép tovább tisztul, ámbátor itt nem érzem jelenlétét annak a bizonyos „hangjegyfejű” kutyának, ami leharapná az olvasó fejét. Ha választanom kéne az öt vers közül egyet (mondjuk közlésre), az mindenképpen az utolsó lenne, a „dögölj” című, ami jóval összetettebb, átgondoltabb és hatásosabb a többinél.
Harapni ugyan lehet, de a „fejetlenséget” a vers sem viseli el, így a tanácsom a következő: írni, írni, küldeni, ugyanis több versről több mondható el. Addig is, ki-ki „csámcsogjon el” ezen az ötön. Ja, és nekem nem sikerült értelmeznem a következő sorokat:
„tömegnövelésre szoruló bimbók
dagadó dagadékok
melyekben a test is jelen van”
Summa summárum: a régiek jobbak voltak, és minden bizonnyal az újak jobbak lesznek.

Z. Németh István

 







A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=930