A 60 éves Miklósi Péter köszöntése (2006)
Dátum: 2006. október 27. péntek, 16:35
Rovat: Köszöntők


Toll, mikrofon – lélek


     Az életben a jelek szerint nem létezik tökéletes dolog. Sajnálatos, hogy még az olyan alapigazság is, amely szerint az idő ezen a sárgolyón mindenki számára egyforma gyorsan telik, tartalmaz bizonyos fokú igazságtalanságot. Az embernek például kedve volna néha megálljt kiáltani, s némi kedvezményt kérni azoknak, akik a drága időt a legfontosabbra: alkotásra próbálják meg felhasználni. Szinte hallom azonban a Szent Péter-i választ a túlvilági kapuból: – Nem, semmiképpen.


Legalább ennyiben legyünk elvszerűek! Így aztán mi egyéb marad számunkra, mint elfogadni a játékszabályokat. S ha már az időt megállítani nem tudjuk, csodálkozzunk el legalább illő módon a múlásán – s gratuláljunk tisztelettel a hatvanéves kort elért Miklósi Péternek is. S próbáljuk meg értelmezni az utat, amely mögötte van.
     Szlovákiai magyar értelmiségi sors, mondhatnánk első megközelítésre. A hatvanas években tudatosult értelmiségi vállalás, amely megpróbált belesimulni a háború utáni első értelmiségi hullám munkáját továbbvivő folyamatba. A legnagyobb megrázkódtatásokat persze – az ötvenes évek ideológiai őrültségeit – úgy-ahogy megúszta. A sors azonban nem mérte olcsón a létet az ő számára sem, a poszt-sztálinista kor megpróbáltatásai később menthetetlenül telibe kapták.
     A hatvanas évek derekán került az Új Szóhoz újságíróbojtárként, s mivel már akkor is jó tollú volt, felfigyeltek rá. Lehetőséget kapott a folytatásra, s ő megpróbált élni is ezzel a lehetőséggel. A hatvanas évek második felének szabadabb szele őt is magával ragadta, ő is megpróbálta komolyabban venni a szabadság szó eredeti tartalmát. Akkor írt cikkeiből máig visszaköszön ez az értelmezés, mígnem őt is lefagyasztotta a szovjet tankok nyomában Szibéria felől ideömlő politikai hideghullám. Az Élet, a nagy dramaturg, akkor adta neki az első igazi leckét. Az igazolóbizottságok előtt meg kellett tanulnia: mindegy, hogy mit mond, s az is másodlagos, mi volt az igazság. Ha olyan prekoncepcióval és előre elkészített listákkal kerül szembe, amelyek mögött tankok állnak, sok esélye nem marad. Azok sorába került tehát, akik sorsán keresztül igyekezett a hálátlan utókor gyarapítani, a kiötlő atyák által soha meg nem álmodott kategóriákkal gazdagítani a marxizmus-leninizmus helyzettárát, a létező szocializmus új dimenziókat érlelő bugyrait. Magyarán: néhány ezer társával egyetemben átmenetileg munkanélkülivé vált. Azt nem állítom, hogy Marx naponta ötször megfordult volna a sírjában emiatt, ám az ideológia korifeusainak azért csak okozott némi fejtörést, hogyan oldják meg ezt a helyzetet. S mivel az egzisztenciájában elbizonytalanított, megalázott embertömeget, amely jórészt a társadalom legminőségibb rétegét jelentette, akkortájt nem a szociális háló, hanem a vasfüggöny fogta fel, valahogy csak kezelni kellett az ügyüket. Szerencséjük volt, mivel akkor már nem alkalmazták a nagy problémamegoldó Joszif Visszarionovics tézisét, amely szerint a problémát a problémahordozó golyó általi-enyhébb esetben gulág általi- kezelésével kell megoldani. Péterünk így aztán a csemadokhoz került referensi, majd némi trükkök általa Hét című napilaphoz M. Péter András-i, -kl-i, Borsai M. Péter-i vagy miklósI péteR-i, alias IR.i státusba. Köszönjük meg a sorsnak, hogy lassan mi is megfeledkezünk arról, mit jelentett, ha valaki ilyen-olyan listára, tiltólapra vagy úgymond indexre került. Milyen érzés volt úgy írnia, hogy tudta, írása alatt nem szerepelhet a saját neve, mert az ideológia csodacsinovnyikjai szerint csak így érhető el a kialakítandó szocialista embertípus nagyobb tökéletessége.
     Ha némileg cinikusak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk, a sors, a nagy rendező ezzel intézte el, hogy Péterünk mélyrelátóbb íróvá váljék, a saját tapasztalatai alapján jobban megismerje a lét fonák oldalát is. A nyolcvanas években egyébként közelebb sodródott a színházhoz, az akkor jelentős presztízsnek örvendő Jókai Napokhoz is, ami megintcsak a sors dramaturgiai érzékét bizonyítja. Egy szó, mint száz, a tehetség valószínűleg ekkor forrott ki igazi minőséggé benne, s így az 1989-es változások egy felkészült, tapasztalt embert találtak személyében tájainkon. Nemcsak a rehabilitáció volt fontos esetében, hanem főleg az, hogy minőségi szerkesztővé, főszerkesztővé, rádióssá vagy a beszélgetést írásban közzétevő egyéniséggé – szerkesztő úrrá – ért az évek során. A kilencvenes években nagyon belelendült, írások sora, kiadványok, jó érzékű szerkesztői munka tanúskodik minderről. 1998–99 az ő életébe is hoz némi törést. Ha ezen a ponton  lehetek n némiképp személyes, máig fontos sikeremnek tekintem, , hogy 1999-ben sikerült őt meggyőznöm arról, nézzük meg a politikacsinálást belülről is. Kipróbáltuk, s ha most némi nosztalgiával arra is visszagondolunk, hogy volt Szlovákia történelmében egy rövid időszak, amikor a Szlovák Köztársaság kormányában és miniszterelnöki hivatalában némi magyar politika jegyei is megjelentek, abban Péter keze és agya is benne van. Sok olyan dolgot sikerült megvalósítanunk, aminek valóban ő a szellemi atyja. Ez a kis kitérő mindkettőnk életében némiképp leképezte a szlovákiai magyar sorsot: szakadékokkal teli, elaknásított területen kellett zsákba kötve versenyt futni másokkal.
     Így értünk el 2006-hoz, csetelve-botolva, elbukva és újraindulva, egy dolog azonban biztos: szégyellnivalónk nincs, elbizonytalanodásra sincs okunk. A közösségnek sem, s Péter, neked sem. Hat évtized kétségkívül tisztességes idő, sok embert ismertem, aki mindent odaadott volna, ha megélhetett volna ennyit. A hatvanadik év azonban nem más, mint az érett, letisztult férfikor ideje. Bizonyára érdemes ilyenkor visszanézni, érdemes talán elgondolkodni azon is, mi minden történhetett volna másként, ha... S itt jöhetnek az elmélkedések arról, mi minden lehetett volna, ha másként alakul Közép-Európa történelme, ha a nagyhatalmi viharok más irányokat vesznek – s ha mi is tisztességesebbek lettünk volna egymással szemben, ha jobban meg tudtuk volna becsülni a tehetséget, jobban oda tudtunk volna figyelni egymásra. Bizonyára nem haszontalan gondolatmenet ez sem, ha tanulni tudunk belőle. Leragadni azonban nem szabad nála, előre kell nézni, hiszen mindig az a legszebb kihívás, ami épp az ember előtt van.
     Isten éltessen tehát Péter, s adjon erőt, elszántságot – és egészséget is – az elkövetkezendőkhöz. Köszönet és megbecsülés az eddigiekért. Ma szusszanunk egyet, koccintunk, váltunk néhány szót. Nosztalgiázunk is bizonyára, mert szentimentálisak is vagyunk. Miért is ne lennénk, emberek vagyunk, már csak ilyenek. De a nap holnap is felkel, s akkor toll, mikrofon után nyúlunk újra. Mert ilyenek is vagyunk, s mert szükség van rá. Mert dolgunk van még.
     Adjanak hozzá elég kegyelmet az égiek!

      Csáky Pál

     (Elhangzott 2006. október 19-én a dunaszerdahelyi Vámbéry Irodalmi Kávéházban.)






A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=66