Az idő borongós. Péter izgatott és zaklatott. Rossz napja van. A vonaton éppen hazafelé utazik. Már hét éve nem járt otthon. A nagyvárosok levegője megrontja az embert. Jót tesz a környezetváltozás. Péter vidéken lakott. Kinéz a felcsapott vonatablakon, szembe jön egy másik vonat. Látja elsuhanni az emberek unott arcait. A szerelvény hamar eltűnik szemei elől. Most látja elsuhanni a fákat, bokrokat, a mezőt, mely még kopár a fagyos tél után. Kietlen táj. A fű csak épphogy zöldülni kezd. Egy kis falu tűnik fel. A templom tornya nem túl magas, alig látni fakó csúcsát a csöppnyi házak mögül. Futnak a sínek. Péter egyre távolabb kerül a megszokottól. Visszagondol vidéki otthonára, ahol a nagyival élt: szerényen berendezett kicsi ház. Az ablakokból és az udvarról látni a távoli hegyeket. Ormaikon mindig fénylett a tisztaság –hazug délibáb. A kert mellett egy patak fut tova. Igen, hiányzik neki a vidéki élet. Az udvaron állt egy akácfa, illatával betöltötte a környék levegőjét. Vajon áll még a vén akác?
A vonat már közel jár. Péter mellé leül egy öreg hölgy. A nagymamája jut eszébe. Telefonon is régen beszéltek, érkezése meglepetés lesz! „Vajon örül majd nekem? Buta kérdés, hát persze hogy örül! Az anyai szeretet sosem szűnik meg. Mennyi mindent köszönhetek neki…“ Segítő kezeire visszaemlékezvén már majdnem könnyek szöktek Péter mélázó, de élénk szemeibe. „Annyi mindent tett értem.“ Uralkodik magán. Újra a tájat kémleli, vajon felimseri-e a helyet? Igen, már látja a hegyeket. Boldog, hogy visszatérhet. A mezőkön gyerekek játszanak szőrmók pajtásukkal. Még nem tudják, milyen az élet.
A vonat befut a kicsi, de rendben tartott állomásra,. Péter megpillnatja régi gyerekkori barátait. Leszáll a vonatról, és odakiált nekik: „István, Tamás, Gergő!“ Ők hátrafordulván felismerik a messziről érkezett idegent. Kellőképpen köszöntik. Őt várták. Péter megkérdezi, honnan szereztek tudomást érkezéséről. Ők csak gúnyos mosollyan ajkukon megjegyezik: „A távoli nagyváros szagát hoztad magaddal. Ezt már messziről érezni.“ Mindannyian felnevetnek, majd hazakísérik rég nem látott barátjukat. Beszélgetnek. Péter úgy érzi, a szembejövő emberek megvetve és furcsán néznek rá. Rövid séta után megérkeznek a házhoz. Péter megpillantja nagymamáját. Szalad hozzá, hogy megölelje. Mindketten boldogok. Péter azt mondja, többé nem hagyja magára. Az idős hölgy szemeiből könnyek törnek elő a boldogság felszabadíó érzésétől, a határtalan anyai szeretettől.
Csöng a telefon. Péter kinyitja szemét. Felveszi. A főnöke azt mondja, ma csak később kell bemennie dolgozni. Péter érzései felszínre törnek az álom miatt. Kinéz az ablakon. Szürke, ködös nagyváros képe tárul elé. Sírni kezd. Igen, visszavágyik a régi jó vidéki életbe. Igen. Még mindig hiányzik neki…


Azt hittem, mint ahogy H. Nagy Péter is, aki továbbította a szöveget, hogy naplóról lesz szó. Hát annak ellenére, hogy dátummal kezdődik, a napló műfajához semmi köze. Így aztán az a dátum onnan egyből ki is húzható. Valószínűleg a keletkezés napját jelzi, ha szerzőjének fontos, a szöveg végére való. Mely szöveg nem irodalmi, s ha nem kapott volna benne Péter nevet az anyai érzésekről és nagymamájáról álmodó simán tetten érhetően leány, s ha első szám egyes személyben íródik, akkor akár Molnár Zsóka 2008. április 8-ai naplóbejegyzése is lehetne. Ami viszont magányügy. Molnár Zsóka magánügye.
Tanácsom: olvasson sokat, jó irodalmat, keresse meg a jó szövegben a páros testrészek használatának módját, meg egyebeket, hogyan fűzik egymásba a szavakat a nagyok, hogyan bontják ki a gondolatot, rakják szavakból katedrálissá, és írjon sokat-sokat, akár naplójegyzeteket, nem kell Péterek mögé bújva, írja saját magát, amíg csak jó nem lesz.
Cs. Liszka Györgyi