Ovi
Dátum: 2008. november 14. péntek, 08:50
Rovat: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008


1.

Megérkeztek végre. Itt kezdődött az ovi.
Magas kerítése volt, egészen magasra felnyúlt a beton alap, és igazán erőlködni kellett, ha az ember fel akart mászni – ott aztán megkapaszkodhatott a vasrácsokban. Csak vigyázni kellett, mert már pattogott le róla a festék, és tisztára befogta mindenki kezét – pirosra. És akkor úgy már ki lehetett nézni, bámulni holmi néniket, bácsikat – mentek erre-arra, és rámosolyogtak közben – és az egész játszó ovi, a harsogó állatkert a háta mögé került. Hát hiába, az ember már csak így van ezzel, ha ovis – mert odakint tényleg olyan furi minden.


De most még senki nem volt kint, üres volt az udvar, csak délután van ide kijönve mindenki, a kiszökésért pedig sarokba állítanak, és az olyan rossz, mert akkor semmit sem lehet csinálni, csak úgy állni, pedig olyan jó lenne megfordulni, ha mondják az ember nevét és  hívják játszani. Szóval reggel még üres minden (– csak a nap rakja le a pázsitra a kerítés rácsát, és úgy esik mindenre, mintha szőnyeget gurítottak volna végig). De igazából mégsem, mert most olyan éles, durvás, nem olyan mézes, nyafkás (ni, ez rímelt is) mint amilyen szeptemberben van – amikor mindenki jön a nyárról, és egyszerre beszél – mert még csak nyár eleje van, és a szünetig sokat kell aludni.
Ballagtak, fogta a nagymama kezét, talán magyarázott is neki, de a kövérkés, idős asszonyság fáradtnak látszott – pedig mindig tele van erővel és mozgással, mosolyogva ugrik át bárkit – és csak bólogatott. Betértek a kapu mellett nyíló ajtón. A nagy szárnyas vaskapu most zárva volt, és az azért kellett, hogy autóval is be lehessen menni – ha a bácsik visznek valamit a konyhára; de azt csak ritkán lehet látni, mert akkor ebéd előtt van, és mindenki bent játszik, és az egyiknek olyan vicces bajusza van.
(Beléptek, most már mindkét lábuk az ovi területén volt, belülről voltak a kerítésnek, és hirtelen ez a kerítéses dolog bizarrnak hatott. Nem szóltak, hisz az ember csak megy, bandukol lassan és elszántan egyre beljebb, a játékok, mesekönyvek, pöttyöslabdák felé, előtte vastag út, kettészeli az udvart.) Fondorlatos kis út, tele gonosz kis kövecsekkel, amin jól elvágódhat az ember, ha össze-vissza nyargalászik. Mint a múltkor; jól megjárta. Felhasadt a térde tőlük, még vérzett is – de nem sírt, nem bizony, meg tudta állni, és erre határozottan büszke volt – mégsem lehet anyámasszonykatonája). A kicsi Gombolyag futott oda hozzá – aki még kisosztályos, és mindig olyan arin lógatja az alsó ajkát, hogy szinte már a nyál is kicsurran belőle – és hozott neki rá gyógynövényt, olyan hideg, és bolyhos tapintású lapulevelet – de ő elhitte hogy segít, és a fájdalmat is sokkal elviselhetőbbé tette –, pedig arról azt mondják, hogy az embernek azzal kell a seggét kitörölnie, ha más nincs. (Tavaly a Piszkavasnak sikerült erre a használatra alkalmaznia.) Már nem ért volna be a vécéig, becsinálni meg micsoda szégyen lett volna – ráadásul ebben a korban. Így hát leült az udvar egy távoli sarkába, a szilvafák alá, ahol a lapu nő. Fú, hogy mekkora röhögés lehett volna ebből! (De Piszkavas valamilyen titkos erőforrása folytán – mely mintha minduntalan ott buzogna a lába alatt, csak le kellene érte nyúlni – ebből a nyilvánvalóan röhelyes dologból erényt fabrikált.) Mindigis irigyelte ezért, hogy mindig ki tudja magát vágni a hülye helyzetekből (mindent a fonákjára tud fordítani) – az egész kakilós ügyből is olyan méltósággal mászott ki, (mintha valami lovagi próbáról térne meg győztesen,) aztán szépen le is aratta az elismerést, az ovónénik rosszalása pedig senkit sem érdekelt. Bár igyaz, hogy hosszú ideig nemigen merészkedett senki arra a tájékra.
Mármint a szilvafák alá. Pedig jó volt ott játszani. Órákig el lehetett ott garázdálkodni. Balra voltak az úttól; megnézte őket, ahogy mentek mellette. Mindig árnyék volt alattuk, és ez megmentett a nyári tűző naptól, ráadásul némelyikre fel is lehetett mászni – persze csak ha nem figyeltek az óvónénik –, azokra, amelyek lejjebb kezdnek elágazni. Különben is, a fára mászás a legpompásabb szórakozás, olyannyira – hisz az ember mindent felűlről láthat – hogy tiszta lelekes lesz tőle mindenki, mert örül hogy sikerült, meg hogy milyen jó ott fenn. Ráadásul, ha jól van csinálva, észre sem veszik az embert, mert a felnőttek mind totál gyagyák, és eszükbe sem jut felnézni csak úgy.
Az úthoz a másik félen – jobbról – egy járdácska kapcsolódott, kőlapokkal kirakva. Törpetuják szegélyezték. Teljesen érthetetlen mi a fenének ide külön járda, hiszen minden kölök százfele fut – járdán akarják őket gyalogoltatni, vagymi, na mindegy. És nemcsak a járdát szegélyezték itt törpetuják, hanem ez oldal kerítését is – de hát akkor mért csak az egyik oldalt? (Ó, mindenható logika!az, hát ez az, hát ez az ami itt nincs, ami nincs, és nem is szabad keresni, „de hát kérem, ez óvoda“. Tehát a járda végében igen különös alakzat terebélyesedett masszívan, merőn bele a levegőbe.) Vasakból, vagyis csövekből volt összeszerkesztve – olyan volt, mint amit a hírekben látni jelet, mikor kezdődik, az az izé, no – blóguszra hasonlított. De az ollyan jó-ó ringispír volt ám. Bele kellett mászni azokon a lyukakon – amik szélén a csövek illeszkedtek, mert voltak benne ülőkék – aztán már csak kellett keríteni valakit, aki meghajt. Csak nagyon szédítős volt, pláne ha kihajolt az ember, hanyattvetette a fejét, és bámulta hogyan forognak körülötte  a dolgok fejjel lefelé.
Azután a homokozó következett, de azt nem szerette túlságosan; jó, nem azt mondom, azért elvolt, ha valaki – persze mindig a lányok – homoktortát sütni hívta. Meg volt ott több féle mászóka, (de azzal nem érdemes vacilálni,) mert az béna és kisgyerekeknek való és értelmetlen, mert azon túl hogy lehet rá mászni (ez pedig egyátalán nem nehéz vagy bonyolult) semmi normálisat nem lehet vele kezdeni. A csúszda már izgalmasabb volt, onnét legalább nagyot lehetett rúgni csúszáskor abba a haszontalan homokba. Csak télen volt tök béna, mert akkor az ember ruhája tiszta víz lett – „hanemtiszta vidvissza, majdaszamár megissza“ – és tapadt, nem beszélve arról, hogy olyan volt mintha bepisilt volna – juj de zizi. Hanem egyszer úgy történt – elég csúnyán történt, nem szeretett rá visszaemlékezni – hogy az az undok Piszkavas az Ollóval – de még az amúgy barátságos, jószándékú (hisz sokszor szoktak együtt lenni) –, Partvissal beszorították őt a csúszda alá. Meg akarták verni. Épp csak az utolsó pillanatban sikerült megpattannia – nem tehet róla, tényleg nem, és meg nem értheti miért, miért, miért, – félt az erőszaktól. Nem is a fájdalomtól, de azok az eltorzult arcok, meg még ráadásul a Partvis is! gondoljunk másra, szép dolgokra kell gondolni – gondolta babonás félelemmel, mert elhitte mi történik, ha falra festik az ördögöt. Természetesen nem szólt otthon, mert mit is gondolna az apja – beszarinak mondaná, azzal a zavarbaejtő nézésével, és azt hinné, nem tudja megvédeni magát, de mi van ha tényleg, ha tényleg... szép dolgokra, jusson eszembe szép dolog, jusson, jusson.
Eszébe is jutott – amint meglátta a homokozón túl, a magas betonkerítés tövében a derékig érő sárgúdzó, szikkadt füvet – hogy milyen jó volt szöcskészni ott tegnap. Jó nagyok, meg barnák és zöldek már, megcsillannak a fényben ahogy ugranak. Még így is nehéz őket elkapni, pedig úgy tikkaszt már a nap – hiszen most még csak reggel van, de már foga van a napsugárnak. Mindenki megfeledkezett – és végre a csajok sem fárasztották őt a papásmamásdival (igazán bosszantóak tudnak lenni olykor) – és egészen az ovi legtávolabbi sarkáig kalandozott, és ott, ott, végre, igen, meglátta a csodát amit annyit lesett, és amit csak a kiválasztottak láthatnak. Egy idős házaspár lakott a szomszédban. A néne (csak így hívták) sokszor mákostekercset, meg almáspitét kínált a kerítésen keresztül a gyerekeknek. Igazán kedvesnek találta őket, bár sokan – természettesen főleg lányok – féltek tőle, mert azt híresztelték, hogy boszorkány „mert olyan szürke a haja, és sokszor sepreget azzal a hatalmas seprűvel, amivel éjjel repked, és elrepül hozzád is, berepül az ablakon, és...“ – kitudja meddig folytatták volna, ha le nem állítja őket. De ő szerette ezeket a szürke, mosolygós szemeket, meg a kedvességét, és egyszer odasúgott neki a néne: „olyan okos tekinteted van, mint a dédpapádnak volt.“ (Ettől kezdve a bizalom kölcsönös összehallgatásának fonala kötötte össze őket.) El sem tudta képzelni, miért mondja ezt, azt meg pláne nem, hogy honnét tudja. Ő csak ilyen régi barna fotón látta a dédit, mert az felment a mennybe, mikor ő még nagyon kicsi volt (már csak egy dédie maradt). Lehethogy mindentudó, vagy lehethogy téllleg boszorkány, csak jó, és halottakkal beszélget, kituggya. De ez mind nem lényeges, mert tegnap délután nem látta sem az anyót, sem az apót, de látta, végre látta... a pávát. Mivel volt két pávájuk az öregeknek – és mindenki mindig azt leste – de csak nagyon ritkán láthatták, mert a pávákat a ház, meg a kerítés mindig takarta. De ő látta, (annyi elvesztegetett óra, tétlen nap után) – egyszer csak úgy felbukkant, ráadásul a szebbik, az a tirki-tarka, csak úgy ragyogott a napban, sőt türülűzött is. De azután nem mondta el senkinek mégsem. (Biztosan kivívta volna vele a maga tiszteletét – de nem.) Megtartotta magában – meg aztán mind odarohant volna, azok meg megijednek, ráadásul akkor mindenki látta volna, az meg aztán már úgy nem lett volna érdekes. (Nem, ez az ő titka.)
Most is hajladoztak a fűszálak, buj-buj-zöldágozott köztük (ez a meg-megjelenő, emelkedő és süllyedő libbegés. Hüledezve emelkedett fel időnként a mező, ezektől az izgő-mozgó fénydarabkáktól, ahogy damilon huzigálták fentről az idegesen megremegő faágak.) Föleg az a hatalmas diófa a szöcskészhely szélén, az út mentén (épp most értek be az árnékába). Az meg arról volt híres – illetőleg nem az, hanem a törzse mellett felejtett szurkoshordó (mert nem tudni mióta volt ottfelejtve, egész pici kora óta emlékezett rá, mióta idekerült) – hogy ott volt a fáról leszedett ronda szőrhernyók kivégző és temetkezési helye. A szurok nyáron felolvadt, belekerültek a hernyók, rá egy marok homok, hogy biztos legyen a sorsuk. Meg az is milyen bulis volt, hogy a lányokat lehetett vele ijesztgetni! ha csak megláttak egy hernyót sikítozva rebbent szét mind, ahány csak volt, mint a riadt kisverebek. És ma is lehetett hallani ezt kicsit ijesztő hangot, mintha egy öreg ajtó nyílna nyikorogva – mint a dédinél. És hiába bámulja az ember az ajtókat, mind be van csukva, ráadásul fentről, az égből jön. De igazából nem az égből, hanem a fáról. Már nem kérdezte meg mi az, mert tudta jól, hogy a harkály, aki a fák doktora, és nagyon hasznos, mert meggyógyítja a fákat, és kieszi belőlük azokat a hideg és meztelen, és csúnya és káros nyíveket, és ezért ő a fák doktora. (Biztos fáj neki, de meggyógyul. Én is járok doktorbácsihoz, ha beteg vagyok, pedig nem jó ott, mert nekemnyomja a hideg hallgatóját – szerintem hűtőben tartja – és azért nem jó. De nem bőgök, mert mi vagyok én, kisbaba? Ugyanúgynemjó a fánaksem, deaztán örül, mert meggyógyul. – magyarázta a kis Szaloncukornak, aki elég helyes kiscsaj volt, de mindig nehezen értette meg a dolgokat, és akkor is mamlaszt vágott azzal a cuki pofikájával.)
(A reggel élt és uralkodott. Újra szóba elegyedtek – miután a mama láthatóan felélénkült – végül rámosolygott.) Ő meg erre megrázta magát, mint egy kiskakas (aki a baromfiudvar urának hiszi magát), és szaladni kezdett, kapj-el-t kiáltva hátra mamájának. Vidáman, ész nélkül rohant, (egyenesen az épület felé, elhaladt az apró kioszk mellett – félig a szilvafák árnyékolták), amit egyszerűen csak „A kunyhó“-nak neveztek, és túl kicsi volt, nem fértek be soka, ezért általában várni kellett a sorra kerülésre. Elhaladt a biciklitartó mellett, amire a konyha ajtaja nyílt, és bekanyarodott az épület mellett.
(Nem lehett hallani, mi válthatta ki az események ily sziporkázását, mit mondhattak egymásnak. Ez az alámerülés mindenféle kívülálló számára érthetetlen, teljesen követhetetlen a léleknek eme alámerülése, igy hát kénytelenek vagyunk beérni a tó csillogó felszínével, de meg kell, igen, minden bizonnyal meg kell próbálni belenézni, látni a burjánzó hínárt, a zavaros aljat, ahonnét minduntalan föltünedezik, fölbugyog az élet. Mert ebben a pár szóban benne volt valami cinkosság, egy belső poén, aminek mindketten ismerik a jelentését, mindketten, de csak ketten.  És ha e szövetségesek el is válnak néha, akkoris értenek egymáshoz. Mint akik a kapuban találkoznak – az egyik megy el hazulról, a másik pedig érkezik; mégis egy helyen laknak) – most jöhetne a „mi az?“, mint a találós kérdéseknél.
Már csak odabenn érte utol.

***

a legkisebb fiú ment csak ment egyre rendíthetetlenül hegyeken völgyeken által hamuba sült pogácsáját már mind meg ette és biz ám szivesen le heveredett volna a nagy erdőben, de azért csak folytatta útját, mert a célja a titok zatos király kis asszony meg lelése és meg ismerése volt egy szer csak egy hatalmas nagy réz híd elé ért és a túl parton láss csudát meg lelte a réz erdőt be megy a réz erdőbe hát ott minden rézből volt réz fákon réz levelek alattuk réz virágok

***

2.

És addigra már levetette a cipőjét, és berakta a kisszekrénybe. A kacsa volt a jele. Ezt ő maga választotta, mert hogy is akarhatott volna mást, mint a habokon ringó vadkacsát – sohasem cserélné föl holmi idétlen piros esernyőre, cseresznyére, vagy pöttyöslabdára.
Mutogatott fel a faliújságra, oda voltak felrakva mind a kisügyes kezek alkotásai. Meg akarta mutatni a mamának, hogy milyet is tud ő. Igen mert az övé sokkal különb, nincsenek rajta görbefejű emberek, meg más efféle krixkraxok. Mostanában mindig rajzolt egy fát a papír szélére, alulra füvet, felülre eget (kergetőző felhőkkel), középre repülő fecskét (mert azt tudott a legjobban) ami ráadásul épp egy legyet készül bekapni –, nagyon büszke volt magára. Igaz, ő nem rajzolt figurákat, mint a többiek (és mindenképpen be kell hogy vallja, nem is igazán tud), de ezen nincs mit szégyenleni – akikkel ellentétben ő legalább nem rajzol ha egyszer nem tud. Különben is, az embernek mindig a legjobbat kell kihoznia magából, sőt! ő, azokkal szemben nemcsak rajzolni, de festeni is tud. (Bár a festőkarrierje  érdekesen indult) de az már rég volt. No jó, elmondom (hiszen tényleg nincs mit szégyenleni rajta, biztosan mindenki így kezdi): először a zöld tetszett meg neki. Olyan élénk volt, megbűvölte, ahogy forgatta benne ecsetjét. Hát még amikor a papírra került! Csak úgy forgatta rajta, figyelte a festékréteg változását, a zöld fakódását és mélyülését, és változott, és változott zöldre a fehér lap, ő meg egyre praszmatolt, teljes önkívületben. Csak az anyja térítette észhez. „Mit festesz ?“ – kérdezte. (Ekkor látta csak teljes egészében a zöld foltot, mely időközben oválissá alakult.) De hát hogyan tudott volna válaszolni, olyan hülyéket tudnak néha kérdezni – ő csak úgy fest. Felnőttek. Hogy fa lessz-e, érdeklődött az anyja, merthogy az bizonyára lomb. (Hát igen, végülis a forma ideális,) na jó, legyen akkor fa. És nekifogott kimosni az ecsetet, hogy a barnába márthassa.
Szép fa volt, kövér, szikár – és zöld; mint a fa az udvaron.


3.

Megszólalt a kakukkosóra – néhányan felfigyeltek.
 - Hoztam a kis rosszcsontot – szólt a mama az egyik ovónénihez, Mancihoz
 - Az én autóm – mondta Olló utána nyúlva
- Fúúj, megint halas-kenyős kenyér lesz, sörnyűség – fintorgott Szaloncukor
- És télleg szejelmes Piszkavasba? – értetlenkedett Mormoc
- Na szépjóreggelt! – köszönt be Boris a szakácsnő
- Megint csúfolsz! Megmóllak! – Sértődött meg Gömböc
- Adide a ceruzát! – kérte Bors
- Nehogy szétdobáljátok a kockákat! – kérte őket Klotild tanító néni
- Naés, én meg babát kapok szülinapomra! – frajerkodott Gombolyagnak
- Igen, valóban szép időnk van. – szólt Manci
- Sziasztok – köszönt nekik.
A kakukkolás elhallt – de senki sem hederített rá. Kilenc óra volt.


4.

– Megmóllak! – Mondta nekik még egyszer Gömböc. Arca remegett, kinyújtotta húsos kezét, öregujját mereven feltartotta, merőlegesen ökölbe szorított tenyerére, és rájuk szegezte (így kell mondani a megmóllakot). Szegényt mindig csúfolták, mert kövér volt. Úgy húzott el mellette, hogy észre sem vette. Azok meg fülsértő hahotában törtek ki. Igazán kegyetlenek tudtak lenni olykor.
- Csináljunk nekik autópályát! – Javasolta Piszkavas, és lendületesen előretolta a kicsi sárgát.
- Nem, az nem jó, olyat már csináltunk és különben is unalmas. – Földelte le Olló.
- Inkább rendezzünk akadályversenyt nekik. – Mindenki tetszését elnyerte Partvis ötlete, így hát nekifogtak az akadályversenyesdinek.
(Úgy változott át ez a sárga utálkozás, mint Olló színváltoztatós kisautója, amit most is szorongatott, és lila volt.) Igazából csatlakozni szerett volna hozzájuk, ami sikerült is pár barátságtalan üdvözlés után, és nojósan beleegyeztek. Akkor aztán jöhetett a meglepetés. Ki is húzta a zsebéből, volt is csodálkozás, és (a többiek nagy tudósan megállapították, hogy) ez bizony porse! Mit tudta ő, kit érdekelt milyen fajta, fő hogy nekik tetszik. Olló persze vérszemet kapott:
– Noésakkormivan? Az enyém meg színváltoztatós, és ha dörzsölöd lila, ha hidegre rakod, vagy bevizezed, akkor meg narancssárga, és ferrári, és az különben ám sokkal jobb... – (Micsoda bosszúság, így megnyirbálni az ember sikerét!) Ráhagyta, és azért végül csak elkezdődött az akadálypálya megéppítése, és a verseny.
Egy idő után azonban ráunt.
Mi a márját csináll ez, hol kujtorog, ja persze, pletykálkodni könnyű (remegtek éles orrcimpái), a kölkök meg fölfodítják az egész ovit, hiába, mondom, hogy nem elég egy ovónő ennyire (azzal felpattant és nyaka mögé dobta lelógó citromsárga sálját), ezek is itt marják egymást, oszt a másik mindjárt bőgni kezd (és olyan szigorú tekintettel, összeszedett, pengevékony ajkaival csücsörítve nézett Szaloncukorra meg a csöpp Gombolyagra, hogy azoknak menten elállt a lélekzetük), ihol meg minden széthányva, mintha bomba csapott volna be, szörnyű (lehajolt valamiért, lecsüngött nagy, színes fagyöngyökből fűzött nyaklánca), na mit még, mit még, hiába, valakinek meg kell nevelni őket, különben olyanok lesznek mint valami állatok, de látom, ebben a feledatban is magamra maradtam (tökéletes gyalogkakukként mozgott pirosgombócás, magasított sarkú papucsában), így van ez, ha a szülök nem tudják megnevelni a saját tökmagjaikat (élesen hátrafordult, mert meghallotta a bőgést), és ez már megint árulkodik, csak tudnám, mit lehet egy gyereket bántani a kövérsége miatt, de hogy mindenen elbőgje magát, hisz tiszta behemót a többiek közt, félnének is tőle, ha nem tudnák, hogy ilyen vajaskenyér (leguggolt Göböc mellé, és méginkább kidülledtek a szemei, miközben vigasztalta), de még ez is, hogy ennek is, mindíg szét kell mindent pakolnia, már csak az kell, hogy valaki jól rálépjen ezekre a kockákra, és kitörje a nyakát, például én (a fény négyszöge ippen a kockákra esett ahogy ott építgetett, de egyszeribe beárnyékolta valami), na majd adok én neki, evvel a gyerekkel semmit sem lehet csinálni, egyszerűen javíthatatlan, mindent occor kell neki elmondani, aztán tojok az egészre, megiszom a kávém, már biztos hideg, majd jön a Manci.
Klotild tanítónéni nem gonosz, csak egy kicsit idegbajos szegényke, néha nem, és akkor olyan, mintha közénk tartozna. „Rakd össze a kockákat, de izibe“, mindig ezt az izé izibét mondja, de hogy mi is az? Klotild tanítónéni olyan mintha egy nagy madár, vagy mint a tyúkok a dédinél, de nem a kopasznyakú, mert ő egy szép, tarka tollú madár. Manci tanítónéni egészen más, ő mindig mosolyog, bármi történik is, olyan mint a nagymama. De Klotild tanítónéninek mégis annak a kapozós kopasznakúnak kell lennie, a tyúkanyó mégsem lehet, mert az a Manci tanítónéni.
(Klotildtanítónéni egynagymadár,
Mancitanítónéni egészenmás.
Mancitanítónéni minthaközénk tartozna,
Klotildtanítónéni minthacsak néha.
Mancitanítónéni mindig mosolyog,
Klotildtanítónéni kicsit idegbajos.)
De most nem olyan volt, mintha közém tartozna, most csunya volt.
Odakinn lepottyant egy éretlen szilva a fáról. Az ágak, levelek megcsusszantak, susztorogtak. Meghasadt az oldala. Halvány, imbolygó fényfoltra esett. A macska megijedt, elsurrant, szökni próbált, kicsusszant a kerítésrésen.


5.

(Minden kocka eltűnt, felszívódtak kiálló színükkel. A lassúdad fény egyre hurcolkodott odébb, ahogy telt a nap; laposabb lett a négyszöge, fuldoklottak benne a szőnyeg indái. A firhang kacskaringós hajtódásai árnycsíkokat húztak rá, néha lábak is – hol kisebb, hol nagyobb. Mintha megindulna az egész, mint a vonat – és nemcsak benn, hanem kint is látni lehetne az események körmenetét) – és ha figyelsz, hallani a zakatolást. Kanizsára! No persze, vonatozás; az meg már aztán igen izé. Csak aki akarja, az autókázással együtt. Mindenki be van érte szarva, hát legyenek.
A szétszóródás eltűnt, egymáson sorakoztak a kockák mind, eltűnt a bosszúság is, épülgetett a kényes-fényes várpalota. Ha már egyszer az ember csak magára számíthat.
„Úgyhogymoszt jáccásziból tevagyaz apa, ész rájöszhogy megcal, északkor“
A nagy narancssárgán jól mutat a lila
„Vigyá Dzsoni, meg akar támanni“
A két sárga hasábot föléhidalni, az lesz a harangtorony
„Óh, kedves Paula, úgy örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat. Kerülj beljebb, gyere teázzunk“
A harangtornyon oszlopai között kicsúszik a fény, mint macska a kerítéscölöp között, elkenyődik, kinyúlik, mintha ferdén állna a harangtorony, és le akarna omlani.
„Miáúú“ – szólt a cica, és eliszkolt. „Wauff, most elkaplak“ – szólt a kutyus és uzsgyi.
A templom mögött kicsi házikó épül, mögötte A farm. Vajon milyen állatok lakják?
„Akibújtakinem...“
(És az élet hangjai csak úgy pattogtak körülötte, lassan átvették az uralmat, felszálltak, lebegtek kicsit, aztán begurultak valahova. Idegenszerűek voltak, ugyanakkor hamisítatlanok – mintha kút mélyéről, vagy egy távolti templomtoronyból hangoztak volna. Az igazi élethangok, fölülkerekednek a valóságon, lehasalják azt – nem hallani Paula affektált „rendkívüli“-jeit, a hunyorító harcosok lövéseinek „ttuff“-ogását, és a kutyacsaholást egy sokkal igazibb váltotta fel. Azé a kutyáé, aki ott lohol a lovagló gazda után – „aki nem a vadakatterelő juhász, és a várkastély mögött áll a vityillója, és az ő kertjében is van szilvafa“ – és segít neki az lanyha alkonyatban a nyáját karámba terelni. Most kongatnak – ez már az esti harangszó.
Vajon mi történik ha vége a játéknak?

6.

Két kislány áll a kis teaasztalka mellett. Beleéléssel magyaráznak, mutogatnak is, szélesen, mint a karmester, vagy magátólértetetődően, mint az öreg nénik.
- Jólvanakkor, lesek azs apa. De miazshogy: megcsalni?
- Hát az, ha más lányokkal megy fagyizni, és jitkán van otthon, mejt mindig azt mondja hogy dolgozik, meg ilyenek, tudod! Mint a tévében...
- Aha. Servus drágám. Képzseld, nagyon fárastó napom volt. Így jó most?
- Valóban, nekem is fájasztó napom volt, eccejűen szöjnyű.
- Milyen sép finomillat van, mit sütöttél?
- Csináltam neked almáspitét, tudom, hogy imádod. És mondd, mi tajtott ilyen sokáig? De most te elkezdesz hazudozni, és játszásiból azt mondod hogy tájgyalásod volt.
(Vajon ha Drágám megöregszik a férjével, és öreg néne lesz, akkor is süt almáspitét? és ad belőle a túlra a gyerekeknek is? )
- Hát tudod igazsából egy rendkívül fontos megbesélésen kellett rést vennem.
- Pejsze, azt hiszed öjökké az ojjomnál fogva vezethetsz, nagyonis jól tudom, mi az igazság. Na, most feleselj, mejt a... (tévében is így csinálják)
„Jaj, Klotildka, kimennél kérlek, úgy látszik meghozták.“ Persze röpült kifele az ipséhez. Manci mosolyogva nézett utána. No nem baj, nagyon helyes – gondolta –, már igazán foghatna magának egy kandúrt, mert az egyik esztendő a másik után, aztán meg már egyre nehezebb. De sohasem sértette meg, még csak nem is ingerelte őt megjegyzéseivel; igen, tisztelte kolléganőjét, és teljes mértékig biztos volt benne, hogy előbb-utóbb eljön az ő ideje. Kedvelte őt, és benne a sedreségét, a hirtelenkedéseit, vagy az idegbajoskodását – bár ájtatos-alázatos arcot vágot, titokba nagyokat derült azon, hogy is lehet ilyen apróságokon felcsesződni. Míg ő ült és kötött, vagy olvasott békén, addig ő sürgött-forgott körülötte – mintha ő lenne a tengely és körülötte imbolyogna –, röpült utána tarka sála, klattyogott a pamacsos papucsa. Csak le ne késse; bár nem tudta éveinek számát, de következtetni lehetett a szeme köré fonódó sűrű, apró ráncokból, és hosszú nyaka csíkosodásából. Különös, hogy ide-oda röppenéseikor rászólt a rendetlenkedőkre (de azok nemigen hallgattak rá), míg ő ahogy ott ült egy helyben, a nyüzsgés közepén - mint kövér méhkirálynő, nagy hasán keresztbe tette kezeit, leeresztette a kötést (de ez ritkán esett meg), mert miközben kötött, csápjait kiélezte a külvilág eseményeire, így aztán semmi nem kerülhette el a figyelmét – mindig akkor avatkozott be a fajuló dolgokba, mikor az már végképp szükségessé vált. De akkor is elég volt egy tarisznyából előszedett jellegzetes nézés, a „nono“ meg már egyenesen vészjelnek számított; nem ugrált fel. Tekintélye befurakodott az óvoda összes helységébe. Milyen csodálatos is – gonolta most egyik ritka felfigyelése alkalmából leeresztett kötéssel, hasán keresztbevetett karokkal –, sőt egyenesen ragyogó, hogy végre mindenki megtalálta helyét. És a rend helyrreállásának biztonságot nyújtó érzete jelent meg előtte. A boly összes tagja, az egész nyáj karámba van terelve – hálla Klotild segítségének (mert ide-oda rohangált körülötte megint) –, minden szétcsúszott dolog a helyére került; a dolgok az élet (autó)pályáján siklanak, a ferrári, a színváltoztatós, a porse együtt. Megbillen, helyreáll, évek óta már; megbillen, helyreáll az élet, folyamatosam és feltertóztathatatlanul billeg – s ahogy az esztendő esztendőbe csúszik, ő maga nem változik, csak a tagok cserélődnek folyamatosan és feltartóztathatatlanul. Generációkat pecsételnek le itt, aztán pedig kipostázzák őket az életbe, annak szerte tengerébe, hogy ott folytatódjon a billegés. "Itt ezeknek a szülei is az én szányam alól tanultak repülni, aztán egyszercsak elfelejtettek visszarepülni" – de ez a dolgok rendje.
– Jólvan djágám, megbocsájtok, hiszen tudom, hogy szejetsz. És én is szejetlek. – Azzal Mormoc és Szaloncukor (vagyis inkább Mojmoc és Saloncsukor) szájjonpuszilták egymást, (mintha e kényes-fényes várpalota létezését írták volna alá, most, miután az összes kocka tökéletesen illeszkedik, a színek egymásra játszanak, a forma biztos, a tornyocskák felfelé merednek - szél nem viszi. Ekkor döbbentek csak rá, mit is jelent ez - milyen kockázat és talán veszteség - mi akar lenni e narancsból lilába játszó délelőtt derengése. S a fölismerés után nyomban mintha hasítás játszott volna, szétválltak) és szégyenlősen megtörölték a szájuk. (Valami titok birtokosai lettek, olyané, amit nem beszélhetnek meg, mert nem lehet szavakba szabni, oly parttalan, de amit mindketten egyész biztosan érzékelnek, így hát nem is kell megbeszélni.)
Ő is csókolózott már – de arról senki sem tud; (A tagjai megteltek bizsergéssel, és minden forróság-ármalat
a gyomra körnékéből sugárzódott ki. És minden felszabadult és most kódorgó erelyét össze kellett fognia és be kellett vetnie, hogy megtörténjen) ott és akkor aztán megpuszilta az arcát.


7.

Megszólal a kakukkosóra. De most senki sem figyel. Mindenki el van foglalkozva.
1,2,3,..hány óra?, megszámolom.
A dédinél is van kakukkosóra, de az sokkal nagyobb, hatalmas, magasabb tőlem is. (Cirádák vannak rá faragva, alul hosszú száron leng az inga, kis üveges vitrinben.) Egyszer a dédi kinyitotta nekem. Aznap nála voltam, elkültek hozzá szolgálni. Aztán jött értem apu. Leültek a konyhába a dédivel, az előbb előhozta a vékonnyakú üveget, töltött. Nekem is akart önteni, de csak viccelt. Kortyintottak, lötyögtették a szájukban, bólogattak. A bor bordó volt (szinte lila, csillogtt, a nefelejcses abroszon bólingó vörös folt jelent meg ahogy letették. Hosszúra nyúlt a csönd, ahogy az olajos bor lefutott a pohár martjáról, itt-ott megmaradtak a verejtékcseppek, és abban a feneketlen csöndben, szinte sercegett, ahogy belefutott.) Dédi olyan volt mint mindig, (álmatagon) kinézett (a függönyös kisablakon) – régren voltak a párkányon muskátlik, de azokat elvitte a dédimama, és nem jött vissza velük; sajnáltam őket is. Most csak száraz diófalevelek voltak ott kívülről, odafújta őket a szél, narancssárállott, mert átvilágította a nap (és az ereit is ki lehetett venni.) De apu nem volt olyan, hanem más. (Igaz fanyar volt, de nem lehetett látni rajta a durvaságát. Fanyar és lágy mint az a bor.) Én nemigen szeretem. Egyszer azt mondta, hogy lehethogy itt fogunk lakni, építünk ide egy nagy házat, ha meghal a dédi. Nemtudom, hogy tényleg, vagy csak viccelt-e, de majdnem sírni kezdtem; én nem akarok itt lakni, mert a dédinek...
...7, 8, 9, Tíz óra van. Jön a reggeli: A Szakácsnéni nagy tálcákon hozza be a halas-kenyős kenyereket. Fúúj.
Kell menni kezetmosni, meg pisilni – már mondják is.
Azzal az állatfigurákat betologatta az istálóikba, biztoságba helyezte őket az éjszaka idejére, zárórát csinált. Mondta nekik, jók legyenek, és otthagyta őket.
Ment a vécére. Megint ezt csinálják. Többen pisilnek egy vécébe, persze általában a Partvis - a másikat most nem látta, mert hirtelen eltért a mosdók felé. Nem, most mégsem mehet oda – majd pisil kaja után –, akkor neki is oda kéne állnia melléjük - azok meg aztán méregetik a fütyijüket, hogy kié mekkora - de hogy ennek mi értelme van, ésszel nem lehet felfogni. Mondjuk a kezüket nem méregetik. Kezetmosott, kereste a törülközőjét, hollehet, denemtalálta. Kereste erre, kereste arra, de sehol sem lelte. És akkor a szemébe villant: ott hentergett lenn a koszos csempéken. Gyalázat! Melyik vadbarom... Szegény kicsi kutyus rajta, biztos szomorú... és anyja még a nonoramját – vagy mit – is belevarta. Elegem van, hogy itt mindenki, kezdte - de nem találta a megfelelő szavat. Visszaakasztotta – jó mélyen a többi alá –, azzal fogta magát, és mérgesen kisompolygott. Pedig jó lett volna pisilni, mert már kezdte érezni a szorítást. „Mi van, szégyenlős a kicsike?“ hallotta Piszkavas gúnyos hangját. Dehogy, tényleg nem szégyenlős ő, csak... de kinek is védekezik? csak nem magának. No menjünk. Csakkibíromaddig.
Tűzött a nap kint, dagadtak a szilvák, hisz olyan sok esett az elmúlt napokban, külnösen sok, húsosodott, megdagadtak az erek, a héj nem bírta követni, fennállott a repedésveszély, de szerencsére elég valószínűtlenül, tapintatra tapadós, kissé hideges és kemény, a szín továbbra is zöld, csak egyre mérgesebb, szaga nincs, az majd csak ha túlérik, rohad, és kicsordul leve, na de hol van az még, az íz még mindig kellemetlenül savanykás-keserű, összehúzza a szájat, mint a kökény, csak édesedéskor meg ne találják a férgek.


8.

A Szakácsnéni az asztalokra rakja a nagy, barna tálcákat. Mélyen kell neki hajolnia, mert neki kicsik az asztalok – nekünk pont jó. Vigyázat! most kezdődik az alánézés-veszély. Mondom, már kezdik is. Nézd csak, ott, az Olló. Mit nem értesz ezen? No jó, elmondom. Mikor Boris, a Szakácsnéni mélyen lehajol, a nagy őő, farán feltüremkedik a fehér szakácsnéniruhája, kilátszanak húsos, fehér lábai. No és akkor kell azt a türemlést megragadni, felhúzni, és bekukkantani alá. Ekkor, mint akit villám hasít, a Szakácsnéni menten kiegyenesedik, és akkorát sikít, és olyan magasan, hogy az embernek beszakad a dobkártyája. Erre megjön a válasz, mindenki csak úgy kuncog, próbálja, de nem lehet visszafolytani, a Szakácsnéni mérges, összehúzott szemekkel pásztázik az elkövető után, de utána nem bírja tovább, feladja, és ő is elneveti magát. Már én is megcsináltam ezt, de nem láttam túl sok mindent odabenn, csak sötétet, meg egy hatalmas bugyogó körvonalait – de nem is ebben van a lényeg, hanem a sikításban, mert az utánozhatatlan, és hihi, marha vicces.
De most nem sikerült Ollónak – a Szakácsnéni résen volt, cinkos-megrovó mosollyal mozgatta felé mutatóujját.
Már mindenki a helyén van. Gombolyag ül csak egyedül, magára maradt most is, aztán Szaloncukor és Piszkavas ülnek le melléje, de csak mert máshol már nem volt hely. Szaloncukrot Klotildtanítónéni tessékeli, mert az nem akar Gombolyag mellett ülni. Van még szégyenasztal is szégyenszékkel. Oda nem ül senki. Csak ha szégyent csinált. A szégyencsinálásról igazából annyit lehet tudni, hogy az nem jó. Mert akkor oda kell ülni, és nevetnek. Szégyen az, ha valaki rendetlenkedik, csúnyán beszél, vagy "rútul" viselkedik, rosszalkodik. Mostmárcsak aztnem értem, hogyakkor mitől szégyenaszégyen? Mert az nem az, hanem csunyán beszélés, meg rendetlenkedés, nem szégyen. Anyu is mondja, nehogy szégyenben maradjak miattad. Tehát olyasminek kell lenni, amiben benne lehet ragadni, és nehéz a kijövés belőle...
Most senki sem ül a szégyenszéken. Amúgyis: legtöbbször csak fenyegetnek vele. Gombolyag, Piszkavas és Szaloncukor mellett maradt még egy hely, az jó lesz nekem. (Gombolyag bárgyún ül, azok meg fintorognak. Szaloncukor durci, remeg a piros masni a hajában. Ő szólal meg legelőször: )
- Hogy lehet ezst megenni, vüö! – És Piszkavas bólingat rá.
- Nem is olyan rossz ez. – Próbálja Gombolyag. Szaloncukor összehúzza a szemét, szájját, orrlyukai kitágulnak, az egész – eredetileg kerek – arca kígyószerűvé válik.
- Perse, nálatok bistos mindig ilyenek vannak, ilyeneket zsabáltok, mi?, mert azs anyád csak egy takarítónő! Éhenkórás, éhenkórás, ...
- ...
- Láccsik is, tista nyurga, meg a rongyai is össevissa lógnak rajta, bistos est is a bátyjától örökölte...
- Naés? Ő nem tehet róla – (Mindenképpen meg kell védelmeznie, és oh, ki kell állni a becsület sziklájára, szembeszegülni a viharral.)
- Igaza van, nézz csak rá, éhenkórász, éhenkórász! – Így Piszkavas.
- Még védelmezsed? Sánalmas kis csürhe. Azs apja meg kitudja hol van, otthagyta őket, ast mondják börtönben, vagy ségyenében elfutott, mikor megsülettél és meglátott. – (A reakciók a legelütőbbek: Gombolyagnak megjelennek a könnyei a szeme sarkában, Piszkavas hahotázik, őt meg torkon szorítja a méreg.)
- Hagyd már őt békén! Különben pedig sokkal okosabb, mint te! És kedvesebb is, nem ilyen, hogy mindenkit sekírozs!
- Te csak ne mondd meg milyen a Szaloncukor, jó!
- Hagyjad, védelmezzse csak ast a csürhét!

***
hát amint el hagyja a réz erdőt újabb folyóhoz érkezik azon pedig újabb hidat lát át megy a hídon és láss csudát minden ezüstből volt abban az erdőben
***

9.

Mondok neked mesét, jó?
Volt egyszer egy igencsak sedre tünér, Lukréciának hívták. Nagyon fiatal volt még, az ükanyja nevelte a vén Erdőtündér, a Szállómezők és Mélyerdők királynője – persze minden alattvalója tisztelte, ahogy az már lenni szokott, de legfőképpen a kisnyuszik, mert azok voltak olyan félősek. Mikor Lukrécia anyja nagyon öreg volt, felkerekedett a hatalmas útra, a mezőkön túlra, ahol az öreg tündérek laknak. Lerántott az égről egy bárányfelhőt, fülébe súgott, azzal meglovagolta és elsuhant vele. Előbb azonban Lukréciára hagyta minden tudományát, a varázsigés könyvet meg az üstöt, de legfőképpen a varázspálcáját. Lukrécia – mivel bár szeleburdi, de ügyes tanonc volt – persze szivesen fogadta, enyhítette a bánatát ükanyja távoztán.
A kicsi tündér máris hozzálátott, hogy kipróbálja új hatalmát. Elhatározta, hogy mókás varázslatokat visz véghez, és örömet fog vele szerezni. Akkor nyílt erre az első alkalom, midőn a kisnyulakkal társalgott, akik így szóltak hozzá: „Segíts rajtunk, olyan szerencsétlenek vagyunk! Állandóan bújkálnunk kell az erdő vadjai elől, olyan egyszerű a madaraknak, azok csak kitárják a szárnyaik, és máris megmenekülnek, vajon mitévők legyünk?“ Ekkor Lukréciának támadt egy ötlete, és menten szárnyakat varázsolt a nyusziknak. Azok meg vígan repkedve alig győztek hálálkodni. Megörült ennek Lukrécia, s mint aki jól végezte dolgát, hazatért. Még be sem léphetett gyökérkunyhójába, máris ott termett Gábriel angyal. „Kicsi Lukrécia? Tudod-e hogy e pillanatokban is egy seregnyi angyal próbálja összefogdosni a szárnyas kisnyulaid? Hát nem tudod, hogy a világ rendje az, hogy a nyulak nem repülnek, hanem négy lábon járnak, és ha szükséges, hát bujdosnak? És hogy így lesz ez mindig, míg a világ ki nem fordul tengelyéből?“ A kis tündér hát hogyne vörösödött volna fülig. De Gábriel megsimizte ezüst fürtjeit, és rámosolygott, hiszen tudta, hogy jót akart. Aztán eltűnt, Lukrécia pedig nyugovóra tért.
A következő nap elhatározta, hogy utazást tesz, hiszen sosem járt még az erdő-mező határain túl. Igen, megvárja míg besötétedik, és az éj leple alatt indul, akkor láthatatlanná tud válni. Egész nap a mezőkön hancúrozott, mígnem eljött a várva várt est. Akkor felpattant egy arra járó felhőre, és csak a falu szélén csusszant le róla. Kinyitott egy kerajtót, végigment rajta egészen az udvarig. Gágogást hallott, oda ment hát a libákhoz. Csodálkozott, hogy miért vannak bezárva. „Segíts rajtunk, itt raboskodunk, etetnek, tömnek minket, és ha eljön az idő, mi válunk eledellé! Nem tudunk kirepülni, szárnyunk pedig egyre sorvad.“- szóltak hozzá. Ekkor a kis tündérlány nagyon megdühödött, milyen gonoszak is lehetnek az emberek, ha képesek megenni a szegény párákat. Megragadta a pálcáját, suhintott vele kettőt, hármat, és ím, láss csudát! a libák kiszabadultak, de nem csak ott, hanem az egész faluban. Fehér szárnyak suhogása töltötte meg az éjszakát. Biz örvendezett is a kicsi Lukrécia. De öröme nem tartott sokáig, mert Gábriel angyal jelent meg előtte feltartott ujjal. „Hát megint nem ismered, mi a dolgok rendje?“ – kédezte. Lukrécia elbúsult, hiszen ez a jótéteménye is porba hullt. Mit volt mit tenni, hazakullogott.
A rá következő napon eltökélte, hogy ma mindenképpen, tűzön-vizen által is véghez viszi a tervét, úgy hogy senki se haragudjon miatta. Este megint felült egy alkalmas, arra somfordáló fellegre. Szállt, szállt, szálldogált, meg sem állt a város határáig. Ott aztán lecsusszant róla. Elég kietlen vidékre pottyant, csupa vas volt minden. Először néhány egymás mellett álló fát vett észre. Idegesen rázták ágaikat. Lukrécia megkérdezte őket, mi bajuk. „Ugyan mi lenne, nem látod azt a sok lámpát, ezt a világítást, fényözönt, hát lehet így aludni szerinted? Ráadásul mi fák, még csak el sem mozdulhatunk a helyünkből. Gyökereinket beton nyomja. És szomjazunk is. Nincs mit tennünk.“ – felelték neki mogorván. Őpedig nagyot derült ezen és gyorsan meglengette a pálcáját. Erre a fák lomhán kiemelték a gyökereiket a földből, és elindultak. Örömükben még köszönetet is elfelejtettek mondani neki. Nekirontottak a lámpaoszlopoknak, elkezdték őket kitépegetni, csokorba gyűjteni. Ekkor eget-földet rázó mennydögés hallatszott. Ott termett az égtelen haragra gerjedt Gábriel, és kiabálni kezdett a megszeppent Lukréciára. „Ó, te nyomorúság kergetője, hát nem megmondtam, hogy nem zavarhatsz össze mindent, hordd el magad, de izibe!“ De azután megesett rajta a szíve, és igencsak elszégyelte magát, hogy angyal létére hogy viselkedik. Tudta, hogy Lukrécia nem akart rosszat. Lehajolt hát hozzá, megtörölte könnyeit, de semmi használható javaslat nem jutott eszébe arra, hogyan használja Lukrécia az erejét.
A kicsi Lukrécia fogta magát, mérgében kettétörte a pálcáját, azzal felugrott az első bárányfelhőre, és hazasüvített. Ott élt az erdő-mezőn kedves állatkáival nagy békességben, míg meg nem halt.
- No-ó! De ez nem jó mese! Ez szomorú.
- Tudom, de most ez jutott eszembe. Nem tehetek róla.
- És ha valaki megjavítja a pálcáját? És ha varázsolhat kedvére, ha nem is így történik, és...
De vajon varázsolhat kedvére?

***
mert hogy ezüst erdőbe ezüst fákon ezüst levelek ezüst virágok alattuk de ő rá sem hederített ment csak ment tovább egyenesen a király kis asszony kegyeiért tünér ilona irányába

***



10.

Akkor folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Menjünk vissza a várkastélyhoz.
Még ténfergett egy ideig, őgyelgett a megbomlott viszonyok között, ki erre, ki arra.
Lám, nincs több várpalota; romokban minden. A kockák újra szerteszétt, fégynégyszög nélkül, mert az időközben elmászott. És időközben elmásztak a kockák is, oda minden, most újra fel kell görgetni a sziklát, fel, aztán úgyis visszagurul – mért nem mondja már senki, hogy ez a dolgok rendje? – és mitvanmit tenni.
Dehát-tehát: menni tovább: élni élet.
De jaj, pisilni kell menni, jaj ne, jaj ne, jaj de. Fú, szerencsém volt.


11.

Hogy süthet így a napocska! – gondolta miközben indult ki a többiekkel. A tanítónénik persze akkor is azt mondták, hogy melegen kell öltözni. Kínzószép, sötétkék korai órák után irány ki, kint pedig ez a nyílt fény... úgy szóródik, mindenhol meg van bújva egy darabkája. Most pedig kirohan az egész csorda, és leteperi. Vhááá, nyomás teperni!
És szóródik a fény közé a sok gyerek – ki merre, ki balra: „Egyik kakas másik tyúk,
merre van a gyalogút?
Uccu, erre összevesztek
Hiába is egyezkedtek.
Egyik erre, másik arra,
Egyik jobbra, másik balra!“
Bors rohant ki legutoljára – valami csillogott a kezében. A repülő! Mégis kicsempészte. Mennyit szabódott érte a tanítónéniknek. Pedig játékokat nem szabad kivinni, neki persze megengedik – mert őt ugye örökké nevetik meg ölelgetik, mint egy kisbabát, mert ő a kicsi Bors! Olyan mint egy cirkuszi majom. Szóval neki ki szabad vinni a benti játékot. Különben is szegény olyan kicsi – tényleg mint egy kisbaba (vagy majom?) –, és azzal frajerkodik, hogy Betment néz. Meg még húzentróglit hord. Én csak tavalyig hordtam. És nem nézek Betment. Nem engedik.
Szaloncukor máris a hintában termett. Piszkavas meg hajtja őt, rá lett szedve, nem kellett sokáig mosolyogni rá.
A lányok pimpimpárét szednek, kötögetik koszorúba. Most sok van, tele vele minden. Bolyhos és sárga, és a hüvelykujjal le lehet pattintani a fejét, és lelőni vele valakit. Ott a túlon valakik fogócskáznak. A lányok mind körben, fonnak is serényen. Hallani a harangszavat, -szavakat, idehallatszik – vagy idelátszik – a tornya, egész közel van, jön, jön, közeledik egyre, majdnem rálép a diófára, a lányok fölé hajol, sötét lesz hirtelen árnyékától, belekongat a körbe, gyűrűzik a sok lila kongás. Összeolvasztja a sok dumát, harsogást, susogást, sipákolást, belegabalyodik a boglyakba, ágakba-bogakba – mind a tizenegy.
Micsoda béke, csak úgy zajlik,  hullámzik, s kerül mindenki a helyére.



12.

Mindent hall a diófa, azt is, hogy szélednek, szédelegnek a többiek ki, ki-ki, kint van már az egész ovi, minden osztály.
Sokan vagyunk. Jó itt lenni. Meg nem is. Néha. De egyszer úgyis elmegyek világgá. Összecsomagolom a cuccaim, és agyő!, megyek szerencsét próbálni. Akkor persze majd fogok hiányozni. Már agyamra megy, mondjuk az, hogy mindig el kell mondani hogy mi volt az oviban, mert egyszerűen nem hiszik el az embernek, hogy semmi. Hazamegyek és kérdik: Mi volt? azt mondom majd: semmmi – és igazam lesz. Meg az is agyamra megy, hogy ha jön valaki, butákat kérdez, olyat, hogy hogy tetszik az ovi, meg aztán kell mutatni hogy mit tanulunk ott, el kell mondani a legújabb mondókát, mondogatják a mondók és addig nem hagyják békén az embert, el kell mondani, mert akkor anyu büszke rám, és a néni meg mondja, hogy hű de ügyes gyerek, és bambán vigyorog rám. Különben ha nem, akkor valami macska elvitte a nyelvem. (A hülyemacskákat jó hajkurászni, csak vigyázz, mert karmolásznak, de túl bolyhosak ahhoz, hogy haragudni lehessen rájuk.) De hát mi vagyok én, valami cirkuszi mutatványos? Szajkózó papagáj - papagájszajkómajom és majmolok. Nem, nem mondom el, kivel fogok megszökni.
- De mondd el!
- Nem, mert az titok, mert nem mondhatják el a szerelm... (Hopsz, kiszaladt a száján. Csak el ne kezdje hogy...)
- Szerel-mees, Szerel-mees, Szerel-mees!
- Nem, nem is vagyok! Nem vagyok, úgyhogy ne mondd! (Ekkor nagyon utálta Gömböcöt, akit húsgolyónak csúfoltak) – Pedig de. Csak azt nem szabad a többieknek tudniuk. De hát mit is jelent ez, mindenkim megmondja, és mégsem az. És nem, és nem lehetett rájönni ( hogy mi is volt neki ez a bizonyos titokban tartott emelkedés és süllyedés körmente), nem, sehogy sem megy – kinek lehet igaza.
Csak azt érezni, hogy a lila, lombok lomhán ásítanak, felnövesztik az embert, befogadják, surran köztük a szellő, miközben a köldökből árad kifelé az élet, a lélekből bele a húsba, a csontba, a tagokba – a bőr világítani kezd –, ki a levegőbe, szerteszétt, csak úgy hömpölyög...
Mindent hall, és a lombja visszasusogja.


13.

Szerető. Milyen hülye szó ez. Meg a szerelem is. Mintha a szerelniből lenne. (Nem tudta összehozni a valóságot a jelentéssel. Ott állt bal felől a franciakulcsokkal meg anyacsavarokkal teli szereléskép, míg jobb felől egy mosolygós arc, nagy kiváncsi szemekkel, és pókháló sejhajjal, amit ide-oda imbolygat a szél.) Csak olyan ritkán jön, mert ő a másik oviban lakik, mert ott vannak a kicsik - nem kicsik, csak kisebbek, középsősök, mert mi vagyunk a nagyovisok - néha átjönnek ide, vagy mi megyünk oda, én is oda jártam de az már marha régen volt, és azok még bepisilnek, de ő nem, ő nem, meg én se akkor - jajjj, csak olyan rossz egyedül mászkálni a mászókák között, mikor tudja az ember, hogy a hinta egyik fele felemelkedik, ha csak egyedül ül bele, de ha ketten, csak úgy libeg meg illeg-billeg attól a sok jótól, amit lehetetlenség a szerelem szóval elnevezni.
Kicsit megszeppent mikor Gömböc így ráhőrintett, de már elment. Fú, ez meg lett úszva, nem hallotta senki.
- Én vagyok a kijálynő, és akkoj szót kell fogadnod
- Kössünk belőlük koszorút
- Én voltam itt hamarabb, menj csúszdázni
- Tanítónénitanítónéni, a Partvis megint hernyókkal kerget
- Gyertekhaza báránykáim
- Mostantól te leszel a legjobb barátnőm
- Kosorrúúú-kosorrúúú-mértvagyolyan-somorrúúú
Aztán a zsivajon fennakadt egy hang, a Gombolyagé.
Aki megkérdezte tőle, látja-e, (Látja, felelte. Hogy kapált a néne) aki elmagyarázta hogy az egész kalácsos história arra megy ki, hogy a néne megvizsgálhassa, mennyit híztak. Persze, mint a jancsiésjuliskában. Azért kell a kerítésrésen átnyúlni. Szemei elkerekedtek, miközben óvva intette a végzetes katasztrófától. Mert hisz most is kitudja mit kapál, ákom-bákom növényeket, varázsfüveket. Zöldség is kell a nagy üstbe, amiben a szerencsétleneket megfőzi majd – békafarok, varjúfül, meg ilyenek. (Már épp gondolkodni kezdett, vajon tényleg lehet-e gyerekeket enni, mikor Gombolyag önkéntelenül is megadta a választ.) "Attól nem hal meg. Nézd meg milyen öreg, lóg az arca, tiszta ránc, a kisgyerekek fiatalok, azért kell neki." (Ebben végülis volt némi logika.) "A pávák? Azok meg azért vannak, hogy ha senki nem figyel, a parancsára áttröpülhessenek, és elragadjanak. Kitárnyasztják roppanthatalmas szárnyaik, és uzsgyi! Tiszta griff, és... már fősz is." (A kapálásban megfáradt néne felegyenesedett, kihúzta magát, pihent. És odapillantott – rájuk.) "Jézusmája! Ez meghallotta!" Gombolyag hanyatt-homlok elmenekült. De a félelem közé azért távozóban odagondolta: „rohadt boszorkány“.
(Ő félénken felé intett, de a néne addigra visszahajolt. Gondos gondolkodásba esett.) A dédi is öreg, és mégsem eszik gyerekeket. Bár ő meg fog halni. Mondta – meg azt is hogy mind meghalunk egyszer; bár én még nem akarok. (Sóhajtva mondta ki, kisurrant a száján, a résen, mint macska,) mint amikor a nagyi a nagy dunyhákat csapkodja az udvaron, kiszakad belőle a sok por, de csak akkor látni ha úgy állunk a verőfénynek. Igazán nem értem – aki meghal beteszik a gödörbe – pedig a dédi mondta, biztos igaz. Rossz lehet ott. Szűkös koporsóban, hidegen, sötétben – brrr! (Nem is mert belegondolni. Aztán mégis betört egy helyet követelő gondolat; nyugtalanító volt, mert végképp felfoghatatlan helyzet: ) mi van ha az a valaki csak nagyon mélyen elaludt, és nem tudják felkelteni. (Nem, nem lehet ilyenen törni a kis fejeket a napsütésben, meg kell hagyni mindezt a sötét padlásszobáknak a tél csöndjébe...)
De nem sikerült napi csiga-rendre térni. Muksót nem temették be (jutott eszébe, figyelve a sovány füvek csúcsain gubbasztó csigákat), őt megették a halak – legalábbis ezt mondta Szaloncukor. Ó, milyen bosszúság, az ember elkezd tanítani valamit, és nem fejezheti be. Amikor ő elmondta, mindenkinek tetszett, még tapsolták is – örült – Muksó is meg akarta tanulni, mert neki is tetszett. Pedig már félig tudta. Aztán nem jött vissza. A tavaszról szólt meg olyasmiről, hogy csiripelnek a madarak – pont mint most; igazán aranyos versike volt. Félig tudta, de aztán elmentünk tavaszi szünetere, és aztán nem találtam; senki nem volt képes megmondani hol van. Mindenki csak nézett remegő szájszéllel, az anyukák kérdezték egyre – megtalálták? – mikor jöttek a csemekékért. El lett aztán mondva, csónakáztak, felfordultak, elveszett. Többet nem mondtak. Csak a szaloncukor félig szörnyülködve, félig „nekem elhiheted“-re kerekedett szemekkel. Hm, felfordult.
Elkezd valamit tanítani, és erre megeszik a halak. Szegész Muksó... szörnyű lehetett.


14.

Jaj, már nem is himbálódznak a füvek, nem is imbolyognak az árnyékok. Jaj de meleg lett. Gondolta Manci tokáját törülgetve, aztán ki is mondta. Klotild egyetértett. Aztán ültek. Klotild rászólt Piszkavasra, mert már megint olyan volt, mint a fehér biliárdgolyó, akit azért lőttek ki, hogy egy másik biliárdgolyónak ütközzék, az meg egy következőbe, és kezdődhet a csetepaté, patáliástul – míg végül legalább egy el nem tűnik a lyukban. A két tanítónéni volt csak az akadály, ők voltak a két figura a zöld mező – vagyis posztó közepén. Piszkavas célt vétett, rossznak ütközött – lefülelték.
Aztán ültek tovább. Már minden pletykát megtárgyaltak, az összes kapcsot kifejtették, meg hányták-vetették a stratégiákat. Na meg meleg is volt.
Mancitanítónéni akart neki szólni, visszaterelni, mikor látta az udvar távolában, hogy szem előtt legyen, de aztán meggondolta magát. Különben se hallaná, oda kéne menni, meg minden. Furcsa gyerek – gondolta – és még mielőtt elkezdett azon gondolkodni, kire is üthetett, arra gondolt, mi is lesz belőle. De nem kezdett el gondolkodni, a kettő közül az egyiken se. Csak figyelte egy darabig, hogy mit figyel ő a fűben.
Aztán a többi gyerekre terelődött a figyelme. Olló épp egy sétafikálló hernyót próbált nyakoncsípni, Szaloncukor erre jajveszékelni kezdett, mire Olló fel akarta szólítani, hogy ne hisztériázzon, de csak annyit mondott: „mit félsz“. Aztán, mikor már megvolt a zsákmány, lassan az olvadt szurok barna tükrére helyezte (barna volt, mert öreg volt, és teli homokkal). A hernyó sok száz lábával megindult, illetve csak szeretett volna, mert benne ragadt, bár el nem bukott. De jön már Piszkavas, a víg fegyverhordozó, jön már a homokrakománnyal – szegény nyakoncsípett nyakig benne van. De nem adja fel, míg szaloncukor – fujjogásai – közben egy botocskával le nem nyomja.
Mire Manci fejcsóválva sóhajtott.
A nagy diófa tán rosszallta – kitudja – ezt a sötét mágiát, vagy mániát, ahogy az üstöt körülállták, de azért árnyát rajtuk tartotta. Meg különben is ő őrködött az udvar felett. Ott állt távolabb kicsit a szilvafák sűrű serege előtt. "Én nem vagyok hernyó, nem vagyok. Állllatok... – mondja néha rosszallón Klotild – bár Gombolyag sokszor úgy izeg-mozog, mint egy hernyó, fulladozó hernyó. Én nem akarok."

15.

Kicsicsiga kuncsorog, (fogalma sem volt mit is jelenthet ez a szó)    
Melegvan, és nemvacog (de mondjuk amúgy se, mert télen alszik asszem)
A fűközött hunyorog. (lám a pici szeme, kimeresztve)
Költötte meg hirtelen felindulásból. Most nem volt kedve szöcskészni, hajkurászni őket eszetlenül. Meg ilyen szárazságban felmásznak a csigák a fűszálak végére, kitudja miért.
Otthon, a a legkozelebbi parkban van a Csigatemető.
El kell őket temetni, de persze nem élve, csak ha má megdöglöttek, csak a házuk – mert ezek olyan lassúak, hogy közben megdöglenek, meg rendetlenek, széthagyják a házaik. Amik mondjuk szépek. Igen, szépek, csavarodnak, lehet belőlük csináni mindenfélét... – na és feltépni egy mohát, alátemetni, vagy három göröngy alá, mindig mást kell kitalálni.
Már percek óta vizsgálgatta kiválasztott alanyát, nézegette csíkjait, figyelte hogy meresztgeti szemeit, meg hogy hogyan bújik vissza a házába, mihelyst hozzáér. Most épp azt próbálta megszámolni, hány tekervénye van, de egyre csak nem sikerült, mert a maga szeme is bele tekervényezett. De hiszen meg kell vizsgálni a dolgokat, minél alaposabban, megismerni működésüket, hogy az ember aztán... „na nesze! már kiabálnak is. Kellene mennem ennem.“
Azzal zsebrevágta a kicsicsigát, és szokásával ellentétben az első szóra indult. Talán éhes volt, mert különben neki mindent occor kell elmondani. Lassan tódult befelé a siserehad, nyomukban az megviselt udvar fáradságát felmosta mögöttük a kongatás. Mire a tizenkettediket is elütötte, a szilvák újra szenderegni kezdtek.


16.

–    Na gyertek, ne lófráljatok – szól Klotild.
Már megint azokkal a szavaival.
Mi ő valami költő?
Szerintem maga sem érti.
Lófrál, micsoda szó – olyan lófrás vagy ma reggel; vagy ott lóg a lófrán, vagy aztalófráját neki, hát ilyen szó nincs is! Ló-fra, frál, ja, persze! a ló frája, vagyis fránya ló. Vagy a ló farája.
Azért ám tényleg nem mindegy mikor mit mondunk, mert még az igen kicsi másság is másság. Mondjuk az a szó, hogy ovi. Ez igazából nem is ovi. Vagyis nem az a neve (van egy igazi-bb neve). Hanem óvoda. Megyek az oviba. Megyek az óvodába. Olyan más. A mama jön értem, és ő mondja a néniknek – búcsúzóul a pletykázás végén, kapja a biciklit – hogy az óvodába. Én meg addig várhatok rá. De én mindig oviba megyek.
Mert mondjuk a ... szék, az szék. Annak szegénynek nincs más neve. Mert ha azt mondjuk karosszék, vagy fotel, vagy hintaszék, az már más. Vagy ott van az alvás. Hálni – mondják (és baldachinos ágy áttetsző függönye jut róla eszébe – hiszen háló), leginkább a királykisasszonyok. Azok mindig hálni járnak – én csak aludni. Na jó, néha durmolok, itt-ott húzom a lóbőrt, vagy mint a bunda, vagy mint a tej, vagy mint a fazék, vagy a mittomén mi még. Hálni olyan mint halni (nini: hal, hal-ni, hallá változni! Vagy nem?) Brrr, rémes! Soha nem akarok hálni. Az különben is olyan nyűgös (hiába, királykisasszonyoknak való). De a szék akkor is csak szék. Aztán van aki azt mondja, hogy aszongya, és van aki azt mondja, hogy azt mondja. Ez meg már mi – emmegmá mi. Nemtom, vagy nemtudom, hogy melyik az inkábbjó. Az alvásnál tudom. Meg aztán a szerelmeslevél szerintem lehet olyan is, ami falevél, csak szívecske alakú. Úgy látszik a szék a szerencsés.
De van amikor olyan kevés szó van, van meg hogy sok, és nem lehet választani. Vagy nem jut eszembe, vagy nincs is olyan. És akkor kitalálok. Az én szavam: énszó. És senki sem érti, és mulatságosan, és viccesen, és bambán néz. Igen, mert nem lehet olyan szavat találni, ami pont azt a dolgot jelenti. Nem baj, majd én. Persze szegények nem értik, mert énül beszélek, azaz titoknyelven – csak az kinek elárulom.
De van úgy hogy én nem értem. Vagyis értem, de, de nem. Azt hallom: szombat. Vannak napok, amiket szombatnak neveznek, nemtom ki nevezte el így, és egyre jönnek a szombatok időről-időre, nyakra-főre. (Jó akkor, mert nem kell menni oviba.) Akkor látok egy ilyen sötétkék égboltot, rajta egy hatalmas, vastagszárú sárgacsíkosegyest, az fölött pedig kicsit odébb egy teliholdat. Ez egy szép kép. Egyszer meg is próbáltam lerajzolni, de csak majdnem sikerült. Az egyesnek fájt a hasa, úgyhogy muszáj volt begörnyednie, pedig figyelmeztettem. A szerdát viszont sose rajzolom le. Az olyan fura. Olyan mint egy lefelé fordított szivárvány, középen lecsüng, és a színei is elég egyhangúak: rozsdásak: narancssárga, fáradt- és tejeskávébarna, pisisárga. A szerda furcsa nap.
Na meg ott vannak a furcsa szavak. Klotild lépten-nyomon elejt egyet. Pölö a somfordál. Az ilyen erre-arra menegetést jelent, olyasmi, mint a téblábol, de az más, mert ott láb van, itt meg orr. Csak olyan valakit tudok elképzelni somfordálni, akinek nagy, vagy hegyes, de mindenképpen furcsa orra van. A nyakiglábok téblábolnak. Na ez már megint teljesen sántít, mert ott van még a nyak mellé a láb.
Sose fogom tudni a szavakat. Nem lehet velük mit kezdeni – vagyis de: ki kell őket dobálni, sorban mindet seggbebillenteni, és kitalálni valami mást.
Azt azért értem hogy enni kell menni, értem én, nem is kell occor elmondani, hiába csúfolódnak, én már elsőre is értem, meg hallom, csak úgy csinálok.


17.

Már jön a szag az ebédlőből megint kezet kell mosni mi lesz ebédre na ne lökködj jó megyek nem is vagyok olyan éhes szerintem oda nézz alá most jon nem sikerult nem baj most már vigyáz kiteszem a csigát az asztalra mert megfullad – azzal kitette.
– JóójétváágytkiváánogGyerekekésTaníttóóNééni!
– DobrúKugyvámPrajemGyetyiaaPanyiucsityeelká! – jódlizák a naposok. Ez volt a világ leghülyébb szokása. Kiáll két gyerek és aszongya, mint a díszmajmok, meg aztán a naposoknak kell elrakni a játékokat, úgyhogy aztán mindig mindenkire duzzognak, mert persze senki nem rakodik el, meg nekik kell megöntözni a virágokat, de Klotildtanítónéni inkább elveszi tőlük, és maga csinálja, meg néha fölügyelniük is kell, az a legrosszabb, mert akkor sose lehet tudni, hogy megmondanak-e vagy sem, vannak akik undokok és vannak akik nem.
Már épp megette a levest, várta a másikfélét – mert ez még csak bemelegítő volt mikor hirtelen megjelent fölötte Klotildtanítónéni a maga fenyegető, teljes valójában:
Fuj nem szégyelled magad behozni a csigát ráadásul kitenni az asztalra nem mész rögtön kezetmosni hogy lehet így enni a csigamániás mindened naposok kérjetek a Borisnénitől egy rongyot hányszor mondjam még neked mindent occor kell elmondani na menjél szépen kezetmosni aztán fejezd be szépen. Azzal kidobta a szemétkosárba; csak úgy landolt szegény csigusz. Épp mikor már kezdett felbátorodni, már meresztgette a szemeit, mászott ki. Na mindegy, nem döglöt meg, kint van még sok. Majd ha megyünk ki megint kimenekítem – de a többiek! Rohadt kölkök! Olyan csúnyán röhögtek... egyszer még valahogy megbosszulom.
(Biztatta magát, de ezek a tőrdöfések viszkető nyomot hagytak, idegesítőek és kétségbeejtőek voltak. Csak Gombolyag együttérző megrettenése – mikor kidobta a csigát – szolgált kicsit gyógyírül.) Kiröhögik, lehülyézik ( – gondolta magában – s érezte hogy egyedül marad ebben a feneketlen zsibongásban) ezzel a tapicskolnivaló rizzsel. (Senki sem figyelt rá. Mindenki evett.) Vagyis turkált, vagy zabált. (Körülólálkodták ezek a körülmények, szégyenek, féken tartották a szabadságát, megbéklyózták.) Milyen kár hogy az ember nem lehet tényleg királyfi (nem mászkál mázas csizmában, nem áhítoznak érte, még egy nyomorult vára sincs), akkor lecsapathatná akárki fejét, tömlöcbe vethetné a gúnyolódókat, parancsolhatna a nándornak, istvánnak, hercegnek, grófnak. És ha kedve támadna kilovagolna a birtokra – mélyerdőkre, tágmezőkre – énekelgetne, akármi. De lehethogy Betmennek kéne lenni, mert most az a menő. Csak én azt nem ismerem, és különben is hülyeség. Biztos az. Összenéznek minden butaságot – csóválja mindig a fejét Mancitanítónéni, aki a legszebben olvassa a mesét –, azért tudnak így megmarhulni – teszi hozzá Klotildtanítónéni. (Olló megfenyegette múltkor, hogy megálljon, elmegy hozzájuk, és „belédobja“ anyjába a csillagot: a karatéscsillagot.) Mert látott valami filmet, ahol, bla bla bla nemtommi volt. Úgy kéne szólítani, hogy Olló, a gonosz. (A legszomorúbb az, hogy megijedt tőle. Igen, be kellet vallania magának, hogy) beszarott, mint egy kis pisis. (Pedig tudta hogy ócska hazugság az egész.) De akkor meg miért. Inkább akkor Olló, a dilinós. De hagyjuk ezt.
(Teljesen mindegy most – a barna tálca fölé hajolva.)


18.

Ebéd után jön az ebéd utáni alvás. Az hol jó, hol nem, de ezt már elmondtam eccsomószor, itt minden ilyen. Most eggyóra van. Kezdődik az idő előlről. (Ő vette csak észre a kakukkot, és örült magának, mert ekkor csak egyszer kukkant ki és vakkant a kakukk. Különben nemigen figyelte senki – néha ha épp





A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=540