Madártávlatból
Dátum: 2008. október 30. csütörtök, 17:11
Rovat: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008


Amikor útra keltem, sem tudtam még, hova és mikor kell megérkeznem. Gondolni azt lehet, hogy így, s úgy és állati, érdekel is. El innen. Ha úgy volna, hogy az ember már túl van maga magán, még az is szerencse lenne, ha akadna egy nagy szippantó.


                                                                          
Bár lehetne a szippantó egészen kicsi is, hiszen az ember néha olyan légies, hogy kis híján a huzat is kiröpíti az űrbe. Ám én még magamnál. Akkor? Megérkezni helytől és időtől függetlenül? Túrót. Ilyen luxus kategória, mint megérkezés, az más dinasztiák magától értetődő végállomása. A zannyuk valagát, mint mondotta a kiváltságos dinasztiákra vonatkozólag Öregem, nem sokszor, ám annál vadabbul. Amikor mindig azzal vette kezdetét a szövegelése, hogy már pedig te elmész. Úgy elmész, hogy magam is megbánom, de itt nem maradsz. Hogy ilyenkor részeg-e volt, nem lehet tudni, csak azt sejtettem, hogy jutott neki az életből megint. Jöhetett a félholtra verlek jelenet. Markolászott esetenkint erre a célra egy kötélvéget, s vérbe úszó szemmel meredt a hátam mögé. Ez aztán küldetés. Neki, s nekem. Ha meglegyinteném, csak piszok maradna utána a falon. Baszd meg, ez hagyja magát, címezte nekem, miközben egye nyögött  az ütlegelősdi alatt, mely ütlegelősdi egy nyamvadt színjátéknak felelt meg, hiszen ha ütött, többször bokszolt a szekrénybe vagy kiálló miténtudjammibe, mert ökle minden alkalommal véres lett, de tőlem aztán nem, mert engem már a kezdetben fellökött, hogy a kötél csak úgy érjen, hogy csak cirógasson. Én így még sem tudtam elhinni, hogy nekem a szabadság csak egy karnyújtásnyira. Meg ugye a szabadságnak milye ez az állatbőrbe varrott nyeremény? Mikor mellém szokott roskadni, akkor kérlelt, majd könyörgött. „Menj már el nekem, te barom.“
Ebbe a kanyarba akkor fordult életünk, amikor Öregem bátyját először találták konyhakéssel a gyormában.
Olyanok voltak ők ketten, Öregem és a bátyja, hogy ha nem látlak, akkor nyugodtan hajthatom le a fejemet. Valami olyan járatok alakultak ki éveikben, amelyek észevétlenül, de annál mélyebben és kitörülhetetlenül járták át mindkettejük életét. „Azok a járatok“, mert Öregem nevezte annak, amikor még nem használt magyararázatához kötélvéget: „Azok a járatok egymás iránti adósságainkból eredtek. Mi csak rivalizáltunk és végig tagadtunk!“ Úgy jutottak életük ama állomására, mit csúcsnak neveznek, hogy azt hitték, több jön még. De ami megjött, azt nem kívánta senki sem. Egy napon Öregem bátyját úgy vitte el a gyorsmentő, hogy felesége biztos nem egy csöndes félóra okán vágta a gyomrába a konyhakést. Szerintem a kóma, az a test engedetlensége a végzettel szemben, mert még elintézendői vannak itt, amik perdöntőek. Lázadás ez az eleve elrendelt sors beteljesülése ellen.  Nagybátyám, aki nekem Öregem ritkán látott mumusa, tudatallatiban ellenszegült a szippantónak. Feküdt csak magának, mint egy kiveszésre ítélt őslény, míg testvére egyszer meglátogatta. Úgy adódott, hogy nem mehetett be a betegszobába, amiért később újabb kísérletettel erőszakolta meg önmagát és ekkor sikerrel járt. Ott állt a már négy hónapja rebbeliskedő ágyánál és annyit mondott, hogy akkor itt lennék. Ezt mint mondotta Öregem, megismételte, de nyomatékkal. „Be is jött a nővér, hogy meghibbantam-e, de meg kellett mondanom a bátynak, hogy igaza van, még nem mehet el. Még nem. S ekkor valahol eldöntetett, hogy a nyavalyásnak még kijár egy félidő“ Fölnyithatta szemét. Föl is nyitotta. Erre kezdetét vette a zarándoklás, s Öregem naponta többször is nála imádkozott. „Újra kellett tanítanom a szóra“ – bizalmaskodott velem. Mire fogod te megtanítani, borzadtam el, valami visszafordíthatatlant szimatolva. „Úgy van az, hogy egy szavat kellett bedobnom. Mindezt a főorvos tanácsára. Egy ügyes kis szavacskát, amit csak darálok, míg nem értelme lesz. Mert valami bekerült ott az agyában a küllői közé. Kék, húzom szélesre a számat. Kéééék, mutatom is, hogyan csinálja“. Öregem méltányolja egyszémelyes hallgatóságomat. Aztán már szinte kék az ő szája is, ahogy buzdul itt előttem. „Bátyám meg átnéz rajtam meredt szemével, mint egy kirakaton. Egyszer csak kiböki egy-szuszra: baszdmegmikék. Majd ott tartunk, hogy tágítani kezdünk“ – s ekkor egymásra meredtünk, mint akiket azon kaptak, hogy csak  kívülről nézik a történéseket és ezzel mintha kilyukadt volna az a színes léggömb, amit Öregem napok óta eregetett magának. 
Nagybátyámat négy hét múlva hazaadták. Felesége meg jópár évet kapott. Öregem és bátyja meg újra a régiek lettek, ott folytatták ahol abbahagyták egykor, mert más volt az odabenn és más az idehaza. Nem ismerték ebben az állapotukban a türelmet, és szerencséjükre csak alig találkoztak, mert így nem tehettek egymásban olyan nagy kárt. Ám volt ebben valami a temetők végtelen csöndjéből. Amikor Öregem beakart avatni rejtelmeikbe, elhúzódtam, mert nem tudtam mit is kíván tőlem: hallgatót, megértőt, szövetségest, feloldozót? És mindegy, mert nem hittem neki. És bár éreztem az idő áradását, így is csak a felszínesség fokán maradt meg bennem, hogy a nagybátyám és a börtönbüntetését töltő felsége együtt írtak ügyükben egy kegyelmi kévényt a köztársasági elnökhöz. Valahol a nagy magasban eldöntötték: jó, ám úgy legyen és az asszonyt kiadták.
De ugye azok a járatok. Szépen gyűrűzgettek Öregem és bátjya éveiben, s egyre inkább meghatározóak lettek. Miközben nemző ősöm, valami lépés előny által, annyit vett ki a lehetőségek kosarából, a külvilág szerint, hogy én irigyelt személye lettem a  környezetemnek. Senki se tudta, mi ára van Öregem nekiveselkedésének. Ha ezt zanyád látná, szokta mondani, amikor megint megtanított valakit arra, hogy ki a magyarok istene. Aki vállalkozónak áll, annak gyomra ne legyen. Úgy járt nálunk a pénz, mint a huzat. Mindig csak volt, s mindig csak az ember feje fájt tőle. Zanyát egyre gyarabban emlegette, amióta megpróbált felém nyitni. Anya nagy szelídítő volt. Apám már akkor is behúzta a fejét, mikor még csak szimatolta. Öregem azt se tudta, hogyan lehet nyugodtan enni. Azt már annyira elfelejtette. De ezt is túlélte. Akárcsak én is a szeretetben eltöltött fogságot világvégi házunk zugában.
Nagybátyám a lehetőségek kosarát, akárcsak a színvak a színeket, minden más kosárral azonosnak látva, azt az egyet nem igen ürítette. Egy napon megtörtént, hogy valahol összegezték a dolgait és az eltelt időt. Tíz éve már annak, hogy Öregem bátyja késvasat kapott. A tíz év a magasságosokban kimerítette a meddőség fogalmát. Kis híján hasonló körülmények között, mint előzőleg, vagyis nem egy csöndes fél óra okán, csak sokkal végzetesebben, felesége egy jól irányított mozdulattal szívébe mártotta a pengét.
Öregem azt mondta, hogy a bátyja tekintete valami nem létező messzeséget fürkészett. Nem emlékezem erre, pedig én is bent voltam a hullaház fagyasztótemében, én azt láttam, hogy a nagybátyám haját mintha szél lobogtatta volna meg, s ebben az állapotában keményedett ki. Meg halottam a sekrestyés feleségének a sopánkodását, aki szidta a temetkezési vállalat em-bereit és felemelte nagybátyám kabátját, hogy lássuk, a kabát alatt a nadrág be sem volt gombolva, kivillant a csupasz test, mert alsónemű nélkül ravatozták fel. „Hát ez ember!“- hördült fel az asszony, s Öregemet nem is láttam, hirtelen úgy kikívánkoztam már, hogy ez csak egy jelenet, a valódi lét az az eszmék birodalma.
Ettől a naptól kezdve, ha én nem is, ám az Öreg egyre inkább látni akart, meg elébe menni a dolgoknak és cselekedeteinek részesévé óhajtott tenni. Meg akart velem értetni valamit, amit eddig elmulasztott. Szánalmas szerepe úgy állt rajta, mint madárijesztőn az ancug. Nem volt semmi bátorsága az egyenes beszédhez, s úgy tett, mintha tett volna valamit. Miután beszélni kezdett a múltjáról, azt találtam mondani magamban, hogy ez még attól a járatoktól is nagyobb bohócság,  Hogy nagybátyámnak megadta a sors, hogy a munkát úgy megtanulhatta, hogy emberszámba vették általa. Meg hogy a nők is egykettőre széttették előtte a lábukat. „Aztán a nagybátyád szemébe nevetett a sorsnak is. Nem tudta, hogy a sorsnak, annak aztán van szeme!“ Csak hogy tudjam, hogy a bátyus minek a tüzében veszítette el a józanságot. „Meg ütött, de úgy, hogy azt nem tudta, hogy az a másiknak fájhat is“. Hát Öregem üthetnékem van reflexe ezekben az időkbent gyökerezett meg talán? S amikor  kiscsikó gyerekként  világgá caplatott, s amikor az oszághatárról viszszaszalajtották, a szülői pofonok mellé a bátyus is behúzott egyet neki.
Öregem gyónásakor az undor és a bűz érzetének közepette hallottam is, meg nem is, hogy a hálószobai titkokhoz érkezett. Öcskösként egy szobában hált bátyjával és annak feleségével, amikor is szájába tömött vánkossal, szemében égető marással, a  helyiség másik végében hangzó lihegésekkel, a megkínzatás félóráitól  reszeketett. Meg hogy eljött az az idő  is, amikor a báty felesége az öcskös fülébe súgta, hogy sose gondolta volna, hogy valaha szerelmes lesz még. Amikor is ő azóta csak menekült. Nekem mondja? Így van ez, amióta csak eszemet tudom. Öregem, aki nem tudott szabadulni anyámtól! És anyám, aki úgyszintén nem tudott túladni apámon, s ment a sláger: Se veled, se nélküled… Hallottam, amikor egyszer Öregem azt ordította, hogy nőnek nem lehet születni, tudni kell azzá válni. Azt hitték talán, hogy süket és vak vagyok, s nem látom, hogy a tiszta ház és a működő gazdaság vészesen cseng az ürességtől. Minden van és még sincs semmi. De Öregem csak nem hagyta abba. “Anyád mellett kellett valaki, aki nem lúgoz ki. És megtaláltam a nőt, akihez hozzá se nyúltam egy kézzel sem, mert attól féltem, hogy ha megérintem, akkor ránk szakad a világ.“ Azt hittem rosszul hallok. Anyám azt találta ki Öregemnek, hogy egy nőt adott a keze alá, akivel együtt dolgoztak a gépeken. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott odabenn. Így ment ez hosszú heteken, hónapon át. Egy alkalommal váratlanul jöttem, akaratlanul is csendben, s amint be-nyitottam a műhely ajtaján, az egyik sarokban ott láttam meg őket, amint valahogy különösen álltak egymással szemben. Mintha dacosan. Aztán Öregem megragadta az asszony kezét és erővel a maga nadrágjába erőszakolta. Szabadom maradt kezével meg belenyúlt a másikéba. A perc nagyon hosszúra nyúlt, mikor végre egy női hang megszólalt, hogy elég lesz.    Öregem, a te nem hozzányúlásod, a nyimnyamságod! De Öregem még nem fejezte be si-ránkozását. „Anyád kelepcét állított ezzel a nővel. Hogy vagy rajtakap valamin, vagy hogy odébbálunk. Úgy szenvedtem, mint az állat. A nő akart is meg nem is, én meg arra a másik nőre gondoltam folyvást egyhuzomba, akit még meg sem érintettem eddig,“ És akkor mit láttam én?, próbáltam ki egy döfést, s ő mintha nem  is nekem mondta volna,: „Másban is azt éreztem, akit meg sem simogattam..“
Aztán Öregem föl akart költözni a hegyoldalban lévő pincegazdaságba. Hogy új dolgokat tapasztaljon meg és más megvilágításban a régieket? Vagy csak mert anyám a nőt kivágta, mint alkalmatlant? Vagy mert  Öregemet elkapta valami nyavalya? Két műtétet is javasoltak a bajára, de nem akart kötélnek állni. Pedig megmondták neki, ha nem megy, az az egyik karjába kerülhet. Mondhatták neki. Menekülni akar, gondoltam, mert én csak az egyik nőről tudtam eddig, s talán szívügyei miatt most már maga magával is meggyűlt a baja. Jó kis ideje fenn volt, amikor egyszer a domboldalon az útkereszteződésnél megpillantott egy zöld szobrot. Megállt vele szemközt, amikor a szobor megmozdult. Kezével zekéjébe nyúlt, s majd átadott  az Öregemnek egy üveg szőlőszemet. Öregem nem tudta, hogy aznap komédiások érkeztek a faluba, s járták az utakat, hogy fölhívják magukra a figyelmet. A borászok istene, mosolyogott csak bévül a megajándékozott, s bár nem tudott a komédiásokról, nem táplált illúziót magában. Gondolta, hogy valaki szórakozik itt, de mégis jó jelnek tekintette az egé-szet. Régóta kiérdemelt jó jelnek. Aztán néhány nap múlva hazajött. Anyámnak előttem mondta el az esetet, aki kigúnyolta Öregemet. Ő erre feltűrte kezén az inget, fel a karjáig, „Ezzel a markommal vettem magamhoz az üveggolyót.“ És látszott, hogy a keze, aminek a levágásával ijesztgették, rendben van. Anyám sápadt lett. Öregem keze megmaradt, de egy hónap múlva ágynak dőlt. Bementem hozzá, láz gyötörte és ilyeneket mondott, hogy:  Nem én birtoklom az időmet, hanem az rendelkezik velem. Aztán durván elküldőtt, ki a világba. De minden póbálkozása, hogy kiváltson bennem egy érzést, ami lehetővé tenné átváltásomat, illetve, hogy magamévá tegyem akaratát, eredménytelen maradt.                                                                                                  
Olyanná lett az egész ház, hogy rajtam kívül mindenki felkészült valamire. Anyámat nem mertem kédezni, s kint, a települesen rám szóltak, hogy kölök, mi lesz veled? Megkerestem az Öregem bajával a körzeti orvost, aki először csak palira vett, aztán megfodult benne a bor-jú. „Tudd meg, te gyerek, hogy  élt egyszer egy Kazantzakisz nevezetű híres művész, aki görög lététére megpróbált bécsi lenni. Olyan bőrbetegségben szenvedett, amitől már nem sok ideje maradt hátra ezen a földön. Megszánta egy bölcs ember, aki tudta Kazantzakisz baját. A művész bűne az volt, hogy akarata ellenére élt Bécsben, de valaki miatt nem tudta otthagyni a várost. Mond el ezt gyerek az apádnak“, halottam a jótanácsot. „Mond el, hogy Kazantzakisz  mégis összeszedte magát, és fölkerekedett. Hosszú élet várt reá ezután és még híresebb lett.“
Sokáig váratott magára az a perc, hogy Öregem megtűrt maga mellett. És már nagyon akartam, hogy a mellékestől elkülöníthessem a dolgokat. Akkor előszedtem a Kazantzakiszt és amit akkor válaszul meg kellett hallanom, azt nagyon szégyeltem először. „Már nem voltam, kölök, már kampec. Döntöttem magamba csal a lét, és egyszer vagy olyan mindegy, szóval, nagyot eresztettem. Majd megint. Olyan irtózatosat, hogy  ahhoz képest még a görény is ibolya szagú.. Kölök, méregettem csak az orrommal, s olyan öröm fogott el, mert hogy én még vagyok. Akár mennyit is hallottam ennél a háznál az ócsárolásomat és senkiháziságo-mat, én vagyok, mint mindenki más. Még egyet eresztettem, hogy ez pont a dolgok végire.“      
  Öregem ekkor fültövön legyintett a  Kazantzakiszért. Hogy jól megjegyezzem, hogy ezt a fészket én hagyjam a fenébe. Majd kijavította magát, hogy fészekroncsot. Nekem nem volt érkezésem ezt teljesen felfogni. Pedig mennyire akatam volna tudni akkor, hogy mit is kíván tőlem. És hogy magyarázza meg azt nekem, miért mondta azt egyszer a boldogságól? Hogy a boldogság az nem más, mint az élet elkerülhetetlen  boldogtalanságának künnyűszerel történő elviselése. Meg hogy a rendíthetetlenség és az önuralom nélkül ez meg nem tanulható. Ezért kellene világgá szaladnom? Mert az útonlevés a legkitűnőbb iskola? Egy végtelenbe tartó zarándoklás minden viszontagságával? És örömömben hozzá cigánykereket vessek?!
De idő teltével történtek olyan dolgok is, amelyek még jobban összezavartak. Öregem fel-kutatta bátyja gyerekeit és hébe hóba a hónuk alá nyúlt. Sógornője az országban szüneteltetett halálbüntetés jóvoltából börtönéveit töltötte. Jött a hír, hogy példás magaviseletért szabadságot kapott, de ő gondoskodott róla, hogy ne zaklathassa a gyerekeket. Majd kihirdettek egy
általános amnesztiát és az asszony szabadlábra került. Ettől Öregemnek vége lett. Már nem is erőltette magát rám, s ezzel elérte, hogy kezdtem édeklődni iránta. „Gyerek menj el, megadok mindent“, bátorított ígéretével. „Menj, míg nem késő!“ Kezdtem sejteni, hogy félt valamitől. Büszkén leintettem. De ő csak kísérletezett. „Amikor megmozdulok, rémlik, hogy ismerem valahonnét ezt a mozdulatotot. Bár ez nem az én stílusom, s bizonytalankodásomra mintha a fülembe súgnák: a bátyád.“ Kezdtem ráébredni, hogy Öregemben valaki más szunnyadozik. „Látod?“ – mosolygott rám. „Ez egy látszatmosoly. Az ő mosolya. Istenigazából  követel tőlem valamit! És én visszamegyek életünk ama pontjához, ahol még nem volt az az útelegás, ami ide vezetett. Akkor bátyám mellet lenni megnyugvást jelentett. Tudtam benne azt, akit később hiába kerestem az egész világon. A szövetségest! Most hagyjam cserben?.“
Már már azt hittem, hogy egyszer csak változik nálunk a hangulat, hogy kitárulkozásával egyszer csak elcsendesedik, mint télen az erdő, amikor fülünkbe jutott a hír, hogy a sógornő keze ismét lesújtott. Nem ismertük a szerencsétlenül járt féfit, akivel éppen akkor élt, s feldúlt Öregem az esemény nyomába vetette magát. Most az egyszer nem vártam be a magyarázkodását, sem a kötélvéget.
  Úgy indultam el, mint a költöző madár. De én úgy, mint aki nem tudja még, hova és mikorra kell majd megérkeznie. De majd ha nem űz már semmilyen késztetés, és ezáltal letelik kintlevésem ideje, s megtapasztaltam a szabadságot, akkor majd megjövök. Meg én, s felkeresem majd az Öregemet. Még ha addigra otthona a börtöncella is lesz már.            


 











A hír tulajdonosa: SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA
http://www.szmit.sk

A hír webcíme:
http://www.szmit.sk/modules.php?name=News&file=article&sid=503