Nemcsak Miroslav Válek szinte bölcseleti értekezésnek ható kiváló versének köszönhetően, hanem azért is, mert Whitman Fűszálak című kötete mellett megidézi Carl Sandburg zseniális versét (A fű – Grass), s alighanem ez a Sandburg-költemény volt a Válek-vers ősalapja: a fű egyszerre a történelem tanúja, az emberi tevékenység nyomainak eltüntetője, a tisztességes elmúlás reménye, de lehet a közösségi identitás metaforikus világa is.
Cselényi László versfordításainak és átköltéseinek világa rendkívül gazdag és kalandos univerzum: izgalmas módon a mitikus ősi teremtés- és hérosztörténetektől (sumér, tahiti, eszkimó, csukcs mítoszok, indián varázsének, védikus himnusz stb.) indít és aztán egyszer csak a huszadik század kezd el dominálni.
Természetesen a műfordító a legarchaikusabb tradíciót joggal érezhette jelen idejűnek (még a prózaformájú szövegek is egyértelmű verssé telítődnek), hiszen ezek a szövegek valóban úgy hatnak, mintha az időtlenség ajkáról szólnának. Sajnos, e szövegek filológiai értelemben vett forrásnyelvi háttere nem derül ki, de ez végeredményben nem számít, hiszen így is, úgy is szervesen integrálódnak Cselényi világába.
A francia költőket bemutató rész több igazi remeket tartalmaz, Henri Michaux (Cselényinél Plume címmel szereplő) szövegét, ha Illyés magyarításával olvassuk egybe (az eredetivel, sajnos, nem áll módomban), akkor is Cselényi változata tűnik átütőbb erejű nyelvi konstrukciónak. Yves Bonnefoy A csúcs a tökéletesség című költeményének az itt közöltön kívül még két magyar fordítására leltem (Tímár György, Somlyó György), de ez a változat is megállja a helyét. A lengyel költészetet mindössze Tadeusz Rózewicz képviseli, kiváló költeményekkel.
A cseh összeállítás is impozáns, kiemelném Cselényi érzékeny Kolár- és Holan-magyarításait, illetőleg Miroslav Florian verseinek átültetését.
A verses szlovák népi epika alcímmel ellátott fejezet igazi kuriózum: Cselényiben nyilván a bartóki értelemben felfogott népiség munkált, amikor a balladák, románcok magyarításakor olyan pontos zeneiséggel tudta megragadni egy-egy darab hangulati karakterét (Az őzike-lány, A vadászó nemes). A Szilágyiról és Hagymásiról szóló széphistória szlovák változatának magyarításában ez a zeneiség már kevéssé sikeres, mondhatni, teljesen marginalizálódik. A szöveg elé írt egy bevezetőt is, mely a klasszikus elsőbbségi kérdést taglalja: vajon a magyar vagy a szlovák verzió volt-e a régebbi. Miután Varga János 1958-ban talált és közzétett egy a szlováknál korábbinak tűnő (töredékes) változatot, azt hiszem, a kérdést mégiscsak eldöntöttnek tekinthetjük, s igazat adhatunk azoknak, akik pusztán a szövegből származó filológiai érvekkel is erre a megállapításra jutottak.
Mindez, persze, cseppet sem von le a szlovák szöveg értékéből. A vadőr felesége című hviezdoslavi elbeszélő költemény fordítása impozáns vállalkozásnak indult, s ami elkészült belőle, az valóban figyelemreméltó. Egyetlen hibája van, s ez a vájtabb fülűek számára eléggé megkeseríti az olvasást: a jambusok olyan rendszertelenül, szabálytalanul működnek, hogy gyakorlatilag diszharmóniába döntik a teljes konstrukciót.
Az időmérték ilyetén mellőzését (vagy inkább: rezervált alkalmazását) a fordító sem szabályos ütemtagolási technikákkal, sem egyéb, akár szimultán ritmikai megoldásokkal sem helyettesítette. Az olykor haloványabb (rag)rí?mek vagy a kevésbé elegáns asszonáncok így kirívóak maradnak, s a ritmuskomponensek összjátéka ahelyett, hogy ezeket magába fogadná, egyenesen felhívja rájuk a figyelmet, lévén, gyakorlatilag csak a rím látszik valamelyest szabályos kapaszkodónak. Emlékezetem szerint Hviezdoslav műve viszont ritmikailag klasszikusan szervezett. Az időmértékes alapon szerveződő költemények esetében Cselényi nem rendelkezik kellő ritmikai invencióval a cseh anyagban sem.
A záró rész a modern szlovák költészetből kínál válogatást, számos felizzással. Itt olykor talán a versválasztást lehetne csak megkérdőjelezni, a fordítói teljesítmény stabilnak, kiegyensúlyozottnak tűnik. Kedvemre valók a kötet egy-egy helyén felbukkanó vallomások, kommentárok is, melyek manapság ritkaságszámba menően, minden póz nélkül, kendőzetlen őszinteséggel számolnak be egy fordító világának eseményeiről.
Csak sajnálhatjuk, hogy a kötet nem tartalmaz új mű?fordításokat, s gyakorlatilag A pitypang mítoszának egy újraszerkesztett verzióját vehetjük kézbe – de hát itt életmű-sorozatról van szó. Bízom benne, hogy a műfordító Cselényi László nem hallgat el ezzel a kötettel örökre.
(Cselényi László: A fű történelme. Műfordításokátköltések, Pozsony, Madách–Posonium, 2006.)
Csehy Zoltán kritikai rovata
[2007. 09. 21.]
A fű történelme véleményem szerint a magyar költészet egyik legszebb kötetcíme.