Olvasni jobb, azt hiszem. „A házasság is jó dolog, / Büszkén mondom >drágám< százszor”, de az olvasás édes. „Teveled élni [gondolok itt egy könyvre] olyan csodás édes.” Ragacsos.
Beleragadsz, lehúz, mint a méz. Mint a házasság. Elzsibbad, elnehezül, aki jól olvas. Nagyon erősen megvannak nekem, megmaradtak azok a nyári, egésznapos olvasások. Reggel belefogok, már szól is a nagyanyám, hogy kész az ebéd. Kora délután van, és azonnal este, úgy kell kijönni, feljönni a mélyből a felszínre, szédüléssel, émelygéssel jár, mint a keszonbetegség. Aki szerencsés, „tipegő-topogó gyermek” korában hozzászokik ehhez a bódító merüléshez, rákattan, mint a drogra, és soha többé nem jön le róla. „A gyerekek napsugarai az éjnek”. Íráshoz nem szokunk, az eleve adott, írástudás nélkül is ír minden gyerek, nem is tudja nem kreatívan használni a nyelvet, körülfogja, befogja a nyelv, mint háló a halat. Szövege költői, megelőzi a konvenciót, nem használja, alig és „rosszul” használja: a nyelvet magát sem használja, hanem éli. Azonos vele, ahogy azonos a saját maga által kifundált játékokkal, a kornyikálásával, minden egyes általa rajzolt vonallal és pacával, minden apró gesztusával. „Az unokák nagyon szépek, / ragyognak mindig mint a nap. / Az Ő sugaruk éltet engem / boldogságban, fénylőn, mindennap”, így valahogy.
Csak ahogy felnőni kezd, ahogy megtanulja, hogyan kell (szavalni, énekelni, rajzolni és viselkedni), azzal és úgy veszíti el. Amikor megtanulod, akkor veszíted el. Minél többet tudsz róla, annál inkább hagysz föl vele.
Mindenkit arra szoktam biztatni, hogy írjon.
Arra szoktunk biztatni gyerekeket, hogy olvassanak, igen, én mégis az írást javaslom.
Írjon.
Magának persze. Csakis magának. Elsősorban. Másod- és harmadsorban. Senki másnak. Senkire tekintettel. Térjen vissza. Tegyen legalább kísérletet rá, és ne feltétlenül akarja publikálni. Ha közreadja is – mert az azért a játékhoz tartozik: és jó játék! –, amikor ír, csakis magát nézze a saját szövegébe. Magába nézzen, és saját magán keresztül bármit. „Tudjuk, az élet oly rövid, / de a sír nagyon hosszú lesz”, no, hát erre az oly rövid és nagyon hosszú időre. Most egy általam szerkesztett antológia utószavát írom, és azt kell látnom, hogy ez is valahogy ugyanaz: szakasztott olyan szerkeszteni, mint írni.
Ugyanolyan komoly játék.
Alig túlzok.
Antológiát összeállítani – alig túlzás – veszélyes. Ha olvasol, zenét hallgatsz és képtárakba jársz, antológiát szerkesztesz. Saját kedvenceid csoportosítod, beveszel és kiraksz, visszaveszel, visszajársz, elidőzöl, gyorsan továbblépsz. Magánügy: amíg meg nem írod, elő nem tárod. Aki az irodalom alakulásáról, könyvekről, szerzőkről ír, erről igen és arról nem, folyamatosan a maga antológiáját állítgatja össze. Amikor elfogadtam a fölkérést, hogy szlovákiai magyar költők 2005-ös munkáiból állítsak össze egy kötetet, sok minden miatt nem vállaltam el. Először is a lustaság.
Ennyi verset egyben! „Én megkaptam mindent, mi szép”, kaptam egy tonna költeményt, kitűnő darabokat és hihetetlen klapanciákat szigorú betűrendben, a – fogalmazzunk udvariasan – megnyilvánulási vágy termékeinek ekkora halmazát, és tessék! Nem tetszik! Tetszik, de az se tetszik, hogy tetszik. Nem elég a magamé, még a másokét is benyelni?, jóból is megárt a sok, hát még satöbbi.
Hát még a rosszból!
Ráadásul ki tudja, mibe nyúlok. Mert ismerek ugyan sok mindenki felvidékit, de mindenkit mégsem. A viszonyokat végképp nem, elefánt a porcelánboltban, és lehet, hogy csupa ócska csuprot sodrok le a polcról, de mi lesz, ha valami ritka-szépet? Amúgy is terjed velem kapcsolatban a legenda, hogy ugyanis leverek, jó ez nekem?
Nem jó. „Amikor kicsi a gyermek, még nagyon kell a szeretet.”
Meg aztán felvidéki v. szlovákiai (magyar) irodalom, olyan egyáltalán nincs. Anyira van, mint Szondy utcai (magyar) irodalom: tehát úgy van, hogy nincs, hiába vagyunk a Garaczi Lacival Szondy utcai írók, Szondy utcai irodalom mégsincs, lássuk be. A mi sajátságos Szondy utcai „problémáinkkal”, helyi kőkemény sorsproblémáinkkal együtt, mert ugyan, ahogy a költő mondja, „Ezt kapta [gondolok itt a Garczira] anyjától, apjától, / ez kísér egy életet”: ezt kapod, ez kísér, de nem ez vagy.
Viszont „jön a szerelem, oly édes. / Szeretni és szeretve lenni, / mondhatom, jaj de nagyon édes”, hát ezért vállaltam el mégis. Szerelemből. Ha (nem) tetszik, (ne) nézzék el nekem.
* Csaknem egészen fölhasználtam – ezzel mintegy a kötetbe szerkesztettem – B. Takács Mária nyugalmazott óvónő Az élet ajándékai című költeményét. Igazából Sír, üvölt a szél című költeményét is szívesen használtam volna. Legközelebb.
A kötet szerzői:
KUKORELLY ENDRE