Több emlékezetes versélményt is tartalmaz Juhász Katalin negyedik verseskötete, a Makacs foltok.
Meglepő mottóval indít a könyv, Petőfi Sándor A helység kalapácsa című eposzparódiájának egy részletével. Akár a mottóban feltűnő „én” és „földöntúli izék” felől is olvashatnánk Juhász Katalin verseskötetét, ez azonban inkább leszűkítené értelmezésünk terét, ezért ajánlatosabb máshonnét indítani olvasásunkat.

A Makacs foltok versei úgy néznek szembe a magány, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság, az öregedés visszafordíthatatlanságának, valamint az ember létbe vetettségének problémájával, hogy közben ez a szembenézés nyelvi problémaként is megjelenik: hogyan mondhatjuk ki, írhatjuk le életünk legmélyebb, legféltettebb titkait? Vannak-e szavaink egyáltalán önmagunkra, ha „mellé- / beszélni nincs pofád”, ha „Kikívánkozik, de hiába. Becsődöl a nyelv, a biztonságos”? Ez utóbbi idézet a kötet utolsó, Önmagát ringatja bele című versében található, s éppen helyzeténél fogva tanúskodhat a kimondás lehetetlenségéről, az elbeszélhetőség csődjéről.
Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet. Hiszen a költészet nem a megnyert játszmák terepe, éppen ellenkezőleg: nyeremény helyett inkább a tét nagysága válik fontossá. Mint a kötet – véleményem szerint – legfontosabb, legösszetettebb (legjobb) versében, a József Attila-idézetekkel átszőtt Reménytelenül című szövegben. Fontos megjegyezni, hogy nem(csak) az idézetek miatt, hanem önmagában megálló értékei okán: „A létezés / egyszerű szépségét szerettem. Ahogy folytak ablakokből / lassú, sárga fények, és a vattapárnák szétszakadtak. / És rajzoltak szemem köré lázat. Mit megpámulok, most még / elporlad (...)” A vers az értékekkel teli létezés és az attól való megfosztottság élményét kétfajta szöveg közé helyezi, köztük bolyong. A lét is, ehhez hasonlóan, ellenőrizhetetlen erők mágneses terében imbolyog, s az egyéni akarat és boldogság ilyeténképpen csupán rajtunk kívül eső körülmények meglepő összhangjaként fogható fel.
A Makacs foltok tudatos kompozíció: nagyszerűen osztják fel a dőlt betűvel szedett, címtelen, a tartalomjegzékből is kihagyott „versek”, szövegmegállók: „Egy elhajított karórán a másodpercmutató / hidegen körbe jár.” Ezek a kurzívval szedett szövegek megállítják az olvasót, elgondolkodtatják – abszolút a helyükön vannak: „Elfojtani a szánalmat szivemben? Elengedni a sok becsületszót fülem / mellett? Talán ez a lázadás. Aztán lekuporodni, a szőnyegre pisálni. / Hadd maradjon nyomom.”
A Makacs foltok gyengébb (közepes) darabjai szerintem azok a versek, amelyekben túl egyértelműen jelenik meg a létről való beszéd, s így az semmitmondóvá válik: „egyensúlyozom a lét jeges ösvényén”. Versben, véleményem szerint, úgy kellene a létről beszélni, hogy ne legyen benne a lét szó, úgy az univerzumról, hogy ne legyen benne az univerzum szó, ellenkező esetben túl direkt az irány. Néha fölöslegesnek, versbe nem illőnek éreztem egy-egy indokolatlan poént: „Nincs egy bizonyos ponty”, „büszke seggre esések”. Ezeken túl Juhász Katalin verseskötete a lecsupaszított, katartikus, önmagába záruló, saját használatú nyelv izgalmas újragondolása: „Mit mondhatnék? A kötőszókon kívül minden kifütyülendő.” Vagy másként: „szám ízével nyelvemen”.
Németh Zoltán

Plectrum, Losonc 2006