SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA - Dömény Andrea: Szúrja namaszkára

Dömény Andrea első kötete a titokzatos Szúrja namaszkára címet viseli.
Sajnos a kötet novellái nem teljesítik be a cím által elvárt titokzatosságot. Legnagyobb probléma a nyelvvel van: a Szúrja namaszkára szövegei annyira naiv, problémamenes nyelvet mozgósítanak, hogy semmiféle olvasói erőfeszítést nem követelnek meg, s ezáltal voltaképpen kizárják magukat az esztétikum területéről. Ez a nyelv főként közhelyekből, elhasznált panelekből építkezik, amelyek néha teljesen indokolatlanul, logikátlanul keverednek: „Soha ily súlyosak nem voltak lépteim! Amint a kórházhoz vezető aszfaltjárdán kaptatok felfelé, mintha ólomból lennének végtagjaim.

Egyszerre megbokrosodnak lábaim, szeretném örökre elfelejteni ezt az utat.” Máskor harmatgyenge filozofálgatásra találhatunk: „Mindannyian olyan anyagból vagyunk, mint az álmaink. Törékenyek, tovaillanók. A másodperc tört részében élünk, elmúlunk, ahogy álmaink tűnnek el a hajnal közeledtével.” Didaktikus, semmitmondó tételmondatok szövik át a szövegeket: „S csakis az nyerheti meg az életet, aki folyvást új játékba kezd a halállal.” A naiv elbeszélőmód gyakran önparódiába fordul át: „Otthon vagyok. Elönti minden egyes porcikámat a megkönnyebbülés: magyar vagyok; s nincs háború! / Most, hogy megnyugodtam, lefekhetem még kicsit szunyókálni.”
Már a második novellát, az elvileg legfontosabbnak szánt, mert címadó Szúrja namaszkárát is tönkreteszi egy menthetetlen baki, többek között. A szöveg beszélője az elbeszélés elején egy alacsony kompetenciával bíró, korlátozott narrátor, „fővárosi pszichiátriai osztály” lakója, egy „neurotikus idegállapot”-ú figura, aki számára Freud ismeretlen név: „A doktor emlegetett valami Freudot is, biztosan zseni volt a hapek, mert pontosan meghatározta az ő állapotát: a benne halomszámra elfojott különféle nemi ösztönök bosszulják meg ekképp magukat.” Néhány oldallal később azonban – micsoda meglepetés! – azt olvashatjuk a Freudot csak hírből ismerő alakról, hogy „Immanuel Kanttól sokat tanult”. Sőt: hajnalban Kantot olvas, akinek műveiből hosszú passzusokat idéz a szerző. Ráadásul az is kiderül, hogy nemcsak Kantot ismeri és olvassa, hanem Fernando Pessoa műveit is, valamint „A diófa asztalon ott lapultak még a Káma-Szútra, a Gíta Govinda, a Sukaszaptati; áttanulmányozta már az egész kámasásztrát, a szerelem tudományát.” Meglehetősen hiteltelenné válik így a Pessoát, Kantot rendszeresen olvasó, viszont Freudot csak névről, ráadásul csak a főorvosától, hírből ismerő szereplő. Hiszen a szöveg elején még műveletlen, iskolázatlan figura mindenfajta indok nélkül egyszerre csak művelt filozófussá változik.
Dömény Andrea világa, a kórházak, elfekvők szenvedéssel, halálfélelemmel teli világa szinte predesztinálna valami mély, maradandóan érvényes próza megalkotására. Ehhez azonban egy egészen más nyelvet kell keresni.
Németh Zoltán

AB-ART, Pozsony, 2005