Subick úr az új polgári társadalom hajnalán egyelőre szerencsésen megszabadult az elbocsátások ijesztő réme elől, a munkanélküliség létbizonytalanságától, és mindennémű nagyobb megrázkódtatás nélkül vészelte át ennek az úgynevezett demokratizációs folyamatnak gyermekbetegségeit.
Kőművessegédként dolgozott a Cincogó Egér sugárút környékén. Néha azonban megengedték neki a mesterek, hogy falazhasson is; egymáshoz illessze a lyukacsos téglákat, az asztalnagyságú habkönnyű falazóblokkokat, s végül mindezeket olvadékony habarcsba ágyazza... Estére aztán szótlanul nézegette mésztől recés tenyerét, amelyen vörös foltok jelentek meg, s bármilyen érintésre rettenetesen sajogtak.
Amennyire szeretett mostanáig olvasni, olyannyira kedvetlen volt az utóbbi időben, és a munka végeztével gyakran csak sorokat olvasott el kedvenc könyveiből. Fáradt volt, és gondolatai szétszórtak. Egy idő után aztán az olvasástól is teljesen megcsömörlött.
Az utóbbi hónapokban viszont délutánonként legszívesebben az utcán bóklászott. Gondterhelten megállt egy-egy szemetesládánál, hosszasan belekémlelt, s ha a jókora halomban első látásra nem akadt valamirevaló, úgymond használati tárgyra, elővette lelkiismeretesen lehántolt kőrisbotját, s alaposan megturkálta a légyrajtól ellepett bűzlő szeméthegyet. Az érdekesebb portékákat aztán öblös vászonszatyrába süllyesztette.
Körútjára mindegyre elkísérte Csintalan, az épületek közt kóborló korcs kutya, seszínű bundájával. Ő volt Subick egyetlen hűséges pajtása. Amikor együtt mendegéltek, Subicknak meglepően mindig szerencséje volt, mert hasznavehető dolgokat talált. Különösen a sörösüvegeket imádta.
- Gyere má, te dög! Siess, hogy csontot kaphass! Nem nagy dicsőség fecskéket zabálni – utalt az alig pár perccel ezelőtti váratlan eseményre, amikor a Szurdok utcasoron az egyik ház eresze alól finom suhogással levált a fecskefészek, és ezer darabra tört.
A kutya meglapult, de okos szeme elárulta, nem tudja, miért dorgálta meg a gazdája. Mindenesetre elővigyázatosságból hátrább húzódott, nehogy a gazdája kiakolbolítsa a szemétládák közeléből. De Subick jelenleg mással foglalkozott: a kacatok között pálinkásüveget talált, s felhőtlen örömében halkan füttyentett Csintalannak.
A kutya farkcsóválva idább merészkedett, s hagyta, hogy Subick megragadja, és bedobja a turkálandó szemét közé.
- Keresd meg a napi fejadagod! Csibecsont, kacsaszárny, libaláb... Van olyan finnyás, aki még a kövér húst sem szereti... A csibenyak fodros bőre... Nyamnyamnyammmm... Micsoda fölséges eledel! Ne késlekedj hát, Csintalan, gyorsan, gyorsan...
Subick élvezettel figyelte, mint kapar a kutya hátsó lábaival, tépi fogával a műanyagzacskókat, s közben elégedetten morog.
- Na, vén gajmó, jóllaktál? Elpusztítottad sorjában a csontokat? Most má igazán nyugodtan szunyókálhatsz a fa alatt – nevetett a szakállába Subick, és a vászontáska tartalmával megindult a járdán.
A kutya vidáman ugrándozott a toronyházak körüli pázsiton, több díszfa tövében is otthagyta a névjegyét, aztán lekucorodott a pad alá, amelyen Subick rövid időre megpihent.
Amióta Subick az építkezésen dolgozott, az építésvezető havonta elvárta tőle, hogy szerény fizetésének legalább a húsz százalékát hálaadóként lerója neki. És Subick ellenvetés nélkül maradéktalanul eleget is tett az elvárásoknak. Pedig amúgy ügyes ember volt, égett a munka a keze alatt. Míg mások nyöszörögve sóhajtoztak, és a Szűzanyához esedeztek jótékony esőért, hogy legalább kisszusszanthassák magukat, addig Subick nem nézett se jobbra, se balra, megszokott ritmusában végezte feladatát: egy fandli habarcs, egy tégla, kalapáccsal egyengetés, s újra elölről indult a gépies ismétlődés.
Ugratták is eleget túlzott szolgalelkűsége miatt.
- Látom meg akarsz gazdagodni.
- Serénykedik, mert az építésvezető az irodájából figyeli, és kell a jó pont...
- Öregem, aztán nehogy becsurgass a gatyádba a nagy megerőltetéstől!
- Siess, koma, telnek a másodpercek, te meg egyetlen téglát sem tettél a helyére. Bűn ez a tétlenség, hidd el nekünk... – mondták nevetve a sorstársai, amint bizonyos időközönként önmaguknak cigarettaszünetet engedélyeztek.
Subick mértékkel szívta a cigarettáját, naponta mindössze hármat, mert irtózatosan félt az építésvezetőtől. Öblös hangú, disznófejű, tagbaszakadt, hatvan körüli ember volt ez a Kecskebéka, aki egy ültő helyében akár öt adag töltöttkáposztát is megevett. Jámborságára jellemző volt, hogy naphosszat elszunyókált rozoga székén a közeli juharfa árnyékában, de Subicknak olykor-olykor nem hagyott békét.
- Az állásokon ti is többet pihenhetnétek, barátaim, ha a kollégátok hébe-hóba megtisztelne valamilyen erős itókával – szokta mondani, és hunyorgott zsírpárnákkal körülbástyázott patkányszemével.
- A toronyházakban, tudtommal, még nincsenek pincék – mondta csendesen Subick, és kőművestársa bakancsa elé sercintett.
- Mi az Subick, napszúrást kaptál ezen a felhős napon? Vagy elpusztult az aranytojást tojó tyúkod? – kérdezte gúnyorosan a társa, s ebben is maradtak. Subick minden esetben kerülte a pörlekedést, és többre becsülte a nyugalmat. Vézna termete amúgy sem lett volna alkalmas keményebb fellépésre.
Eztán a zajos kőművescsapat elvonult a sarki sörözőbe, szanaszét hagyva szerszámaikat. Beleköptek a tenyerükbe, papírzsákkal letörölték a szürke cementhabarcsot, majd utótörlést végeztek a munkaruhájukba.
A kertvendéglő teraszáról nevették Subickot, és csúfondáros megjegyzéseket tettek buzgalmára, amint az állásokon hajladozott a fal és a malterosláda között.
Egy délelőtt aztán megbillent a hídláson, s két emeletnyi magasságból a meszesládába zuhant. Ha az állásról hamarjában le nem ugráltak volna a társak, bizony Subick akár meg is fulladhatott volna a zavaros szürkésfehér vízben. Félholtan húzták ki, s a füves földre fektették. Fájdalmát csak nehezen titkolta. Időnként meg-megrándult inas karja. Szemét révetegen az égre szegezte, mintha bensejében a legcsodálatosabb nyugalom és harmónia honolna. Az egyik lába furcsán csavarodott a másik alá, akár az élettelen kígyó, moccanás nélkül, ernyedten, az élet bárminémű jele nélkül.
A munkatársak szemmelláthatólag döbbenten álltak, mert érezték, itt valami súlyos sérülés történt. Szótlanul és megilletődve toporogtak a mozdulatlan Subick körül. Fürkésző tekintettel találgatták a baleset súlyosságát.
A kórházban aztán véglegesítették a diagnózist: combcsont- és lábszácsonttörés, valamint belső vérzés.
- Na, a Subicknak is elege van az életből. Kijutott neki bőven... – szólalt meg egy vörös ragyás kőművessegéd, akit apró termete miatt csak Csöknek csúfoltak.
- Csalánba nem üt a ménkű – mondta a legidősebb kőműves, aki egyúttal a partifőnök is volt. – A fiatal még valahogy kiheveri a véletlen sorscsapást, az öreg viszont általában belegebed. Subicknak jó pár éve van még a nyugdíjig… Majd az orvosok összekalapálják... Nem kapnak azok infarktust egy-két töréstől vagy zúzódástól... Reszelnek, fűrészelnek, gipszelnek, s a páciens nemsokára még a futásban is lehagyja a kezelőorvosát.
- Csakhogy ez nem afféle gatyafogta kerítészuhanás ám, Vendel bácsi! – mondta Csök, és ragyáit igazgatta az arcán.
- Hát ami igaz, az igaz. Nem vágynék szederfáról a meszesládába pottyanni.
- Subick úr aligha tér vissza hozzánk. Azt hiszem, nem kell ehhez nagy jóslat – fejezte be a fejtegetést a kőművessegéd.
Subick csak hosszadalmas kórházi ápolás után térhetett haza. Jobb lábára bicegett, mert legalább három-négy centivel rövidebb lett, mint a másik. Muris volt őt látni, amint kacsázva járt a városban, s hadonászó kezével egyensúlyozta egyenetlen járását. A régi bajtársakkal nem szívesen találkozott volna. Ezért kerülte a kocsmákat, a színes kirakatú trafikokat, meg a kopott élelmiszerboltokat. Ellenben jókedvűen fütyörészett az előkelő szálloda környékén, kedvtelve nézegette a szebbnél szebb autócsodákat, s közben órákat üldögélt az élősövénnyel körülvett, virágoktól pompázó parkban, amelynek közepén háromágú szökőkút lövellte a magasba habzó vízsugarát.
Hanem azért unta már ezt a mindennapi sétát. Egyszer a gondtalan henyélésnek is vége szakad. A rendszeres, havonta összeülő betegnyilvántartási bizottság hét hónap után végérvényesen tartós egészségkárosodással rokkantsági nyugdíjba utalta. Subick erélyesen tiltakozott, és visszautasította ezt a hátrányos megkülönböztetést. Éppen most, amikor a családnak leginkább szüksége lenne pénzre, hiszen Lalika hatodikos volt, Babika meg másodikos. Az asszony is egyfolytában beteg, évek óta pszichiátriai kezelés alatt áll.
A bizottsági tagok összenéztek, s újabb döntéshozatalra visszavonultak. Néhány perc múlva megint hívták, és közölték vele, hogy harminc százalékban leszázalékolják, és négyezerötszáz koronán felül nem vállalhat állást, ellenkező esetben megsemmisítik az eredeti határozatot.
Subick elégedetten dörzsölte a kezét.
- Nagyon méltányos eljárásnak tartom. Isten tartsa meg évek hosszú során a jóindulatukat! – fogalmazott magában kissé nyakatekerten.
Ha már így hozta a sors, Subick mindenképpen éjjeliőr szeretett volna lenni. Persze elsősorban a Gardencentrumban. Őrizni az oltványokat, a szokványos és egzotikus virágokat, a díszfákat, kúszónövényeket... Sőt messzebbről még az üvegházi növényeket is megcsodálhatta. A nyílegyenes ágyások és a glédába állított facsemeték a példásan rendben tartott temetőkre emlékeztették, ahova már nemcsak a lelki megerősödés, hanem a külső harmónia kedvéért is ellátogat az ember.
„Milyen jó is lenne itt dolgozni!” – gondolta magában, ámde a lehetséges visszautasítás ördöge percről percre fokozta feszültségét, amint magába roskadtan ücsörgött az irodai ajtó melletti széken.
Úgy látszott, a kertész egyelőre megfeledkezett róla, ugyanis elmélyülten belemerült a számítógép által kimutatott pénzügyi bevételek és kiadások tanulmányozásába. Gyakran kopogtak a billentyűk, s a kertész folyamatosan váltogatta a keresővel a memóriába elraktározott kódoszlopot a tényleges adatokkal.
- Már kutyáról is gondoskodtam – szólalt meg teljesen váratlanul Subick, mert a belső feszültség már-már szétvetette. – Nem fajkutya ugyan, de nagyon hűséges. Csintalanra kereszteltem.
A kertész a szemüvege mögül meghökkenve pislogott a monológot rögtönző vézna emberkére. A következő pillanatban ráncos homloka kisimult, és szinte érdeklődéssel fordult a lehetséges éjjeliőr felé.
Már éppen mondani akart valamit, amikor az ablakpárkányon álló virágcserép egész tartalmával a földre fordult.
- Hogy ezek a szemtelen macskák mennyire garázdálkodnak – mondta rosszallóan, de meg sem fordult az éktelen zajra. – Talán valami patkányméreggel elpusztítani őket... Pimasz, garázda népség!
- A minap vettem a patikában féregirtót. Valami rágcsálóféle befészkelte magát a lakásunkba. Éjszakákon át zsörtölődik... Csak úgy aprítja a papírt meg a ruhaneműt. Nem győzöm kihordani utána a szemetet... Az asszony meg... képzelheti... – hadarta Subick, s patkányszeme majdnem kiugrott a gödréből. – Hanem elbánok én vele a féregirtóval... Annyi bizonyos. Főnök úr, ha úgy kívánja, holnap itt vagyok a méreggel...
A kertész rövidlátón pislogott a szemüvege mögül.
- Egyébként Csintalan nem közönséges kutya. A tacskótól a kuvaszon át egészen a puliig minden jellegzetes tulajdonság megtalálható benne. Emiatt aztán a kelleténél nagyobb törődést igényel... Túlságosan érzékeny jószág... A finnyásságáról meg egyenesen legendákat mesélhetnék.
- Tehát csodakutya – szögezte le a kertész. – Gondolom, ha a gazdája idejekorán feldühíti, még az idegent is megugatja.
- Csintalannak nem kell noszogatás. Már a járásáról megismeri a jövevényt. Előbb csak morog, aztán éktelen csaholásba kezd, és addig abba sem hagyja, míg le nem csendesítem. Az asszony viszont látni sem akarja. Mérgében még a tettlegességtől sem riadt vissza. Ha tudná maga, hányszor tépte már meg a szakállamat... Nem bántom különben, mert elég a baja. Hisztérikus teremtés, szegény... A múltkor is a kilencedik emeleten olyan ordenárén káromkodott, hogy még a veterán huszárkapitány is megirigyelhette volna. A repülőcsészék és –tányérok évadja köszönt ilyenkor a családra...
A kertész az ágyásokat leste, mint söpör végig rajtuk egy-egy széllökés. Összekócolta a virágok szirmát, majd játszi könnyedséggel tovasuhant, és a meggereblyézett porhanyós földet az egekig kavarta. A sárgulásnak induló aljlevélzetet erőszakkal letépte, s akár az ördögszekért, hosszan görgette maga előtt.
- Csak gratulálhatok ehhez a csodálatos kutyához. Szavaiból arra következtetek, hogy maguk egyformán ragaszkodnak egymáshoz...
A főnök azonban érzi, most jön a neheze: a visszautasítás finoman árnyalt csomagolása és indoklása. Hirtelen megszakadt gondolatainak áradata, és most már bizonytalanul kereste a szavakat.
- Tudja, a környék valamennyi munkanélkülije nálunk kereskedik. Kétségbeesett fiatalemberek, javakorabeli szakmunkások, akik az üzemek tucatjainak csődje miatt az utcára kerülnek... Azzonyok gyerekeiket cipelik a karjukon, hogy az elkeseredésük még hitelesebb legyen... Mert a segélyből gyakran még a lakbérre sem futja...
- Értettem – mondta Subick, és vakkantva füttyentett a ciprusok közt bóklászó Csintalannak.
A kutya akkorra már messze járt, nyulat űzött a facsemeték között.
Subick rátért a Cincogó Egér sugárútra.
„Hol találok én itt egy valamirevaló hivatalt? Ahol például nem túl igényes foglalkozást ajánlanának, de az mégis csak pénzt hozna a konyhára... De hol várják az embert tárt karokkal ebben az ínséges világban?“ – morfondírozott magában Subick, miközben a hűvösödő délutánban elballagott a ragyogó reklámkirakatok előtt. A sugárút hosszában egyébként a tulajdonosok zsebpénzétől függően kisebb-nagyobb méretű cégtáblák is ékeskedtek.
Az egyik kirakat szokatlanul vonzotta. Szalagvékony fekete keretben négyszögletűre hajtogatott karton, fölötte a damilon bodor füstfelhők lógtak, amelyek az iroda légáramában néha-néha oldalra billentek. Egy figura támaszkodott a kartonnak, s ráérősen felpolcolta az ajkát. Kunkori bajusza egészen élethűnek tetszett.
- Ez talán kéményseprő iroda lenne – mondta félhangosan, s a feliratra tekintett. Hangos csettintéssel adta tudtul önmagának, hogy nem tévedett. – Hogy én naponta az ördöggel cimboráljak? – folytatta a monológot. – Azt már nem. Inkább éhkoppon maradok. Ámbár... ámbár minden tiszteletem a kéményseprőké, mert nem szédülnek a magasban, hírből sem ismerik a tériszonyt, és bármennyi hamut is nyelnek naponta, bizony sohasem köhögnek...
Subick továbblépett egy házsorral.
Alig bírta kibetűzni a cégtáblát. A szabálytalan nagyságú betűk minduntalan megzavarták.
MOSOLYGÓ ERVIN
VÁROSRENDEZÉSI MAGÁNVÁLLALATA
A felirat egy pillanat alatt megnyerte a tetszését, és habozás nélkül belépett az irodába. A tágas teremben vadonatúj beépített bútorok, meg rendetlen összevisszaságban lócák, kerekeken guruló tömzsi páncélszekrények, szögesládák és kerti törpék. Kicsit beljebb, a helyiség félhomályában, az asztalfutóra támaszkodva egy roppant terebélyes uraság terpeszkedett. Tokája, amely kétszeres hurkát vetett, egészen a melléig ért. Kénytelen volt leengedni az állkapcsát, hogy az így megnövekedett szemgödréből jobban szemügyre vehesse a jövevényt. Krákogása bántóan rátelepedett a benti csendre.
Subick zavartan gyűrögette a kezében ellenzős sapkáját, és várta a szokásos kérdést: „Mivel szolgálhatok?“
A következő pillanatban azonban Subick vigyázzba vágta magát, s merthogy nem akarta a véletlenre bízni jövője alakulását, merev arckifejezéssel elhadarta jövetele célját.
- Mélyen tisztelt tulajdonos úr! Esedezem jóindulatáért. Segítsen rajtam, és bajba jutott családomon... Szeretnék tisztességes munkát vállalni... – kulcsolta imára a kezét Subick, s szemét az égre emelte.
A tulajdonos, Mosolygó Ervin magánvállalkozó, az asztalfiókba kapaszkodva még inkább rátehénkedett az asztalra. Zsírpárnás tömpe ujjai egészen elfehéredtek az asztalfutón.
- Mondja csak még egyszer, fiatalember, mi is a kívánsága? – dörmögte maga elé Mosolygó úr.
Subick megismételte a kérést.
- Á, most már értem. Ön nyugdíjas vagy munkanélküli? Mert ugyan nem vagyunk munkaközvetítő iroda, de nálunk mindkét kategóriában, alkalmi és tartós munkaviszonyban is részesülhet...
Mosolygó Ervin lefittyedt ajka nevetésre húzódott. Rövid szünet után folytatta: - Hát akkor... Gondolom, komoly ügyféllel állok szemben... Foglaljon helyet! Aztán, ha Ön is jónak látja, ismertesse dióhéjban, milyen munkakörre is vágyik...
- Engem, kérem szépen... részlegesen leszázalékoltak. Egy építkezési helyzetből kifolyólag... Mintha megvakítottak volna... Csakhogy mi lesz a családommal? A feleségem beteg, Lalika hatodikos, Babika meg másodikos...
Mosolygó Ervin megmozdult az asztal mögött.
- Szeret kertészkedni?
- Toronyházban lakom, tisztelettel.
- Vállalatunk ugyanis városszépítéssel foglalkozik, úgymint szeméthordás, utcaseprés, parkrendezés...
- Világéletemben éjjeliőr szerettem volna lenni. Bizonyisten, Csintalan kuzyámmal örömmel vigyáznék a rendre. A vagyonőrség meg... egyenesen életem álma... Bár... a parkőri állás sem megvetendő.
- Azt meghiszem. Egyébként a közkedvelt állások esetében a létszám majdnem mindig teljes. A Cincogó Egér sugárút hat hektáros parkját például ketten is őrzik.
Subick idegesen toporgott. Megijedt a főnök beszédétől. Ha még tovább magyarázkodik, talán dolgavégezetlen mehet haza. Ezért hát mielőbb döntésre akarta vinni a dolgot.
- Elfogadnék én bármilyen városszépítési mnukakört. Nem vagyok olyan túlzottan válogatós fajta... – szólt alázatosan Subick, s úgy érezte, lábába mindinkább beköltözik a zsibbadás.
- Sajnálom, de mindössze utcaseprői státust ajánlhatok – horkantott a főnök, s gömbölyű malacképe enyhén kivörösödött, mintha maga is meglepődött volna, hogy a köznapibb munkakör helyett státust mondott.
- Megpróbálhatom – vigyorodott el kényszeredetten Subick.
Mosolygó úr szolgálatkészen kiszédült az asztal mögül, nyájasan karon fogta új szerzeményét, s az ajtóhoz döcögött vele, miközben a végtelenségig matatott a zárban, majd elballagtak a hátsó ajtón keresztül a gazdasági udvarba.
A hosszan elnyúló fészerben két szeméthordó teherautó árválkodott kerekek nélkül. Oldalt pedig összevisszaságban hevertek a szemétládák, meg a tucatnyi kordéhoz oldalcsíptetővel odaerősített színes műanyagzsákok.
- Hát ez volna a városrendezési magánvállalat birodalma. Itt aztán kedvére válogathat a színesebbnél színesebb műanyagzsákok között. Csak azt a kordét válassza, amelyik leginkább a kezéhez békül. Mert a vízhólyag borzasztóan megkeseríti az ember életét – mondta mélázva a főnök, s közben kedvtelve nézegette zsírpárnás tenyerét, és sebesen forgatta középső ujján pecsétgyűrűjét. – Akkor... várom holnap reggel – mondta végezetül, és bizalmasan hátba veregette a még mindig tétovázó Subickot.
Hatáskörébe tartozott végig a Cincogó Egér sugárút egészen a Fájdalmas Szűzanya szoborkompozícióig, mintegy öt-hat kilométeres körzetben. A pihenőhelyeket persze Subick önkényesen szabhatta meg, ebbe még a teljhatalmú Mosolygó Ervin főnök úr sem avatkozott bele. Kötelessége csupán annyi volt, hogy az utcai szemétgyűjtőket naponta kiürítse, és körülöttük a cigarettacsutkákat, papírfecniket, műanyagdobozokat, meg holmi gyümölcsmaradékokat felsöpörje. De ezt a feladatát aztán maradéktalanul el kellett végeznie.
Mosolygó úr, elsősorban a kezdeti időszakban, naponta elszalasztotta megbízottjait Subick útvonalán. Semmit sem akart a véletlenre bízni.
- Kifogástalan munkát végez.
- Megbízható munkaerő.
- Csodabogár, mert még a száraz kutyaszart is összekaparja...
- Csak a Vízimanó szállodánál pihen fél órát. De még akkor is felkapkodja a szemetet, letépi az elhervadt faágakat, leveleket... – jöttek a jelentések.
A beszámoló formáját egyébként Mosolygó úr sohasem határozta meg. Ki szigorú jelentéstétel formájában fogalmazott, ki meg magánügyként adta elő, persze mindig egymástól függetlenül, ám mindannyiszor összhangban a többiekkel. Subick munkájáról tehát csak a legnagyobb elismerés hangján szóltak.
Az utcaseprőt természetesen ismerte öreg és fiatal egyaránt. Amikor aztán a gyerekek hetek múltán megbátorodtak, durván tréfálkozni kezdtek vele, s nemegyszer a kordéját is felfordították. Csörömpölt a sok konzervdoboz, zizegett a rengeteg zsírpapír. Csintalan meg idegesen odafutott, és rápisilt a szeméthalomra.
Subick dühöngött. Tehetetlenségében nyírfaseprűjén töltötte ki bosszúját, mert a lába bizony nem bírta, hogy bármelyik szemtelenkedőnek is utána iramodjék. Úgy földhöz csapta a szerencsétlen jószágot, hogy szálanként potyogott belőle a nyírvessző, akár a borotvapamacsból hajszálvékony tartalma.
Subick többnyire látszólag tudomásul vette a tréfákat. Ha ugyanis dühösnek mutatkozott, még inkább incselkedtek vele. Hanem amikor aztán valamelyes alkalom adódott, egy-egy incselkedőnek úgy odacsapott, hogy sokszor bizony még a mécses is eltörött. Mihelyt ugyanis a Cincogó Egér sugárút környékén feltűnt elnyűhetetlen narancssárga sávos egyenruhájában, azonmód köréje sereglettek a pimasz kölykök, s az első adandó alkalommal megfricskázták.
Subick, ki tudja, miért, hirtelen megöregedett. Összement, mint mosásban a perkál. Sohasem volt daliás alkat; ám néhány hónap óta szemmel láthatóan meggörnyedt. Mély árkok ereszkedtek amúgy is ráncok barázdálta arcára, amint a lezúduló zápor mélyedéseket váj a meredek lejtőbe. Szakálla rendszeresen letöredezett, és csaknem sörtévé kopott. Hamuszürke arca valamiféle mérhetetlen és kifürkészhetetlen fájdalomról vagy tán inkább mellőzöttségről árulkodott. Karján kidudorodtak az erek, talán az erőlködéstől, talán az öregedéstől, habár ötvenen túl az ember még túlságosan nem érzi az idő múlását. Csak a lábak, ezek a sokat próbált lábak jelezték, hogy lassacskán beköszönt az ősz, és végre ideje lesz valamit összespórolni. A nehéz kőművesévek meg a baleset nyomot hagyott az egészségén. Megroppantották a derekát, elzsibbasztották a térdét meg a lábikráját. Egyre inkább érezte, mennyire jó rátámaszkodni a kordé fogantyújára, és vitetni magát a sugárút hosszában.
Télen-nyáron csizmában járt, és hosszú köpenyt hordott, ami csaknem a bokájáig ért. Így még apróbbnak tűnt, még védtelenebbnek, akit csupán Csintalan éktelen csaholása menthet meg a tolakodóktól.
Legszívesebben a Vízimanó szállodával szembeni háromágú szökőkút környékén tanyázott. Az ottani élősövény elfedte őt az emberek kíváncsi tekintete elől. Akadálytalanul turkálhatott a park szemétládáiban a hulladékok közt. Muskátlik, kardvirágok, rózsák, szegfűk ágaskodtak a fény felé, szirmaikban türelmetlen és nyughatatlan méhek, dongók, darazsak tucatjaival.
Néha-néha elbóbiskolt a padon, nyelve élettelenül kilógott a szájából, horpadt melle alig észrevehetően hullámzott, de a horkantásokra rendszerint felriadt.
Utóbb már azt sem bánta, hogy csúfolják vagy megrángatják a köpenyét. Igazán csak akkor volt magánkívül haragjában, amikor a tréfák már túlhaladták a türelem határát. Szunnyadozása közben ugyanis egy-két merész csibész tapadókoronggal felszerelt papírlapot illesztett a hátára a következő felirattal:
Subick, az utcaseprő
eladható, megvehető
És ezt az átkozott papírlapot egész nap hordozta a hátán. Amikor aztán figyelmeztették, toporzékolt dühében, és kavicsokkal hajigálta meg az élősövény mögött rejtőzködő kölyökcsapatot.
A hetek és hónapok múltával mindinkább úgy érezte, hogy ez a tréfálkozás a foglalkozásával függ össze. Belenyugodott, nem tiltakozott ellene. Nemegyszer hóbortos, mókázásra hajlamos felnőttek szűzdohányt csavartak neki zsírpapírba. Tüsszögött és fuldoklott tőle, de csakazértis elszívta.
„Röhögjetek, marhák, higgyétek, hogy túljártatok az eszemen! Csak dohányból meg borocskából adjatok eleget!... Egyszer majd amúgy istenigazából megfizetek nektek... Vén naplopók, nyavalyás kéjencek...“ – morfondírozott magában, s dühösen megtaszította kordéját a töredezett aszfalton.
A Cincogó Egér sugárút és a Kaptafa utca sarkán levő suszterműhely hetente legalább kétszer szolgált pihenésül megfáradt, bokasüllyedéses lábának. No, nem annyira a csirizszagot meg az egymás hegyén-hátán tornyosuló cipőket, szandálokat, csizmákat szerette, hanem mindenekelőtt Vaksi varga barátságát.
- Pajtás, ha meg nem sértelek, megkínállak a hazai szamorodnival – mondta Vaksi mester, és a suszterszékről átült az asztalhoz.
- Nono, komám, a kínálással engem te nem tudsz megsérteni.
Aztán előkerült a kancsó meg a két pohár.
Finomkodva kóstolgatták a savanykás nedűt, bár éppenséggel Subick felelősségteljes munkahelye egyáltalán nem engedte volna meg az efféle kihágást. Mert például ha részeg fejjel nekiirányítja a kordét a teherautónak... És a vérében magas az alkoholszint... Borzalmas és elképzelhetetlen...
Vaksi vargánál egyszerre többen is megjelentek. És kezdődött Subick ugratása. A szőrmókok persze kezdetben csak politizáltak; a szegénység és a munkanélküliség került terítékre. Először a kommunizmust szidták, amiért kivételezett a tudatlanokkal és műhülyékkel szemben, aztán meg a nagy fene demokráciát ócsárolták, és kibogozhatatlan féregnyúlványáról, a magánosításról szedték le a keresztvizet.
Subick meglapulva fülelt a tágas cipészműhelyben. Az étkezőasztal mellől azonban váratlanul felpattant egy ingatag járású, középtermetű, erősen dadogó púpos ember harántcsíkos mezében, akit csak Pondrónak ismertek a többiek, és Subickhoz fordult:
- Nem lenne kedve... ve... elpártolni az éjjeliőrséget? A szövetkezet... valami pu... pulykafarmot akar létesíteni... A ve... vezetőség már meg... megegyezett a telekben. Ma... magát akarják éj... jeliőrnek. Nyu... nyugalmas állás, nagy pé... pénzeket kereshetne. Jobban ki... kijönne, mi... mint a söpréssel, bi... bizonyisten – adta elő nehézkesen az alig hihető pulykafarm históriáját.
- Ismerlek, gazember. Gonosz még a zúzád is. Csak azért mondod, hogy minél jobban bosszants – mérgelődött Subick, és a nyomatékosítás kedvéért földhöz csapta a dratvás dobozt.
- I... igazat beszélek, e... egy szemernyi ha... hazugság sincs be... benne – mondta megilletődve Pondró.
Egyszerre bántó csend szakadt rájuk. A cipészműhelyben minden szem Subickra szegeződött. Még Pondró hanyag kézmozdulata is megállt a levegőben. Hirtelen fölöslegesnek tartotta véleményét valamiképpen alátámasztani.
- Újságold a kilencvenéves öreganyádnak, aki a négy fal között vesződött tíz ganaj kölökkel. Azt hiszed, nekem mindenféle őrültséget összezagyválhatsz? Máskor a hülyeségeid hagyd meg magadnak!... – mondta ki a végszót Subick, és mindnyájuk elképedésére késedelem nélkül otthagyta az asztaltársaságot.
Egyedül Vaksi susztertől köszönt el, akivel éppen az előszoba padlásfeljárójában futott össze. Egyik kezében madzagra fűzött szalonnát lóbált, a másikban pedig műanyagtálon vöröshagymákat hozott.
- Hová ilyen gyorsan, egykomám? Tán csak nem hátrálsz meg a heccelődők siserehadától? – nézett megütközve a suszter a színehagyott, dühös Subickra.
- A hóbortos Pondró azt hiszi, hogy bedőlök az ostobaságainak. Akárhányszor találkozunk, egyre csak engem ugrat... Ki fogja ezt tűrni?
- Ne gondolj a rosszal, egykomám! Inkább gyere az asztalhoz finom uzsonnára. Törj kenyeret, szegj hagymát!
- Ha majd a Pondró kimarad a játszmából...
- Gondold meg, pajtás! A sértődöttség nem jó tanácsadó. A Pondróval meg egyáltalán ne törődj!
- Őszintén kérdezlek, öreg haver – mondta érdeklődőn Subick, és tétován végigsimította szemébe csüngő haját. – Igazat mondhat ez a Pondró a pulykafarmmal kapcsolatban? Éjjeliőrség... Nem mondom, tisztességes foglalkozás, úri szakma... Akár ötvenezer pulykát... Tán amerikai szállítások is számításba jöhetnek... Ha meg ennyi az állat, akkor biztos a busás haszon, s gondolom, végtére a pénz is megjön...
Subicknak igazán ritkán nyílt alkalma hangos elmélkedésre, hát eléggé össze is zavarodott, fülcimpája bíborvörösen égett, és lelkesültsége váratlanul lelohadt.
- Pajtás, nem hallottál erről a magánvállalkozásról? Állítólag a régi szövetkezeti elnök meg a rózombókja fogja irányítani... – suttogta Subick a szalonnát mindvégig mozdulatlanul tartó Vaksi suszternak.
- Nem hallottam, de hátha... Türelmesen várd ki a történet végét. Hallgasd meg a véleményeket, aztán magadban összegezd! – szólt oktatólag a suszter.
Subick hát Vaksi úr rábeszélésére ismét visszatért az asztaltársasághoz.
Álmélkodásából először a púpos Pondró ocsúdott fel:
- Mi... mit gondol, öregem, hogy én csak ú... úgy hasból beszélek? Éppen ma... ma találkoztam az e... elnökkel a pu... pulykafarm ügyében. Arra kért, pró... próbáljam ma... magát éjjeliőrködésre megnyerni. De... tovább már nem sza... szaporítom a szót.
- De..., de csak mondd!... – lihegte lelkesülten az utcaseprő. Szeme csillogóan szegeződött a beszélőre. Tekintetével csaknem felfalta a minduntalan hadonászó Pondrót.
- Az elnök szi... szigorúan meghagyta, ho... hogy egyelőre ne á... áruljam el a szándékát. Én vi... viszont me... meg akarom magát kí... kímélni a meglepetéstől...
Amikor aztán Pondró észrevette, hogy Subickot az izgalom egyre jobban hatalmába keríti, még fesztelenebbül és még konokabbul hajszolta bele a kiagyalt történetbe.
- Az... elöljáróság a Horhos ma... majorban már elkerített néhány hek... hektárnyi földdarabot. Nem lesz csek... csekélység megőrizni annyi pu... pulykát... – Kacér mosolya összezavarta Subickot.
- Ugratsz te engem, vén kappan! Legszívesebben kiherélnélek, rutyma riherongy... Csak minden századik szavad igaz...
- Nem is olyan rossz az arány. Go... gondolom, vannak még... még egypáran, akiknek csa...csak minden ez... ezredik szavát hiszik el... – hahotázott Pondró, és a vigyor megjelent a többiek arcán is.
- Úgyis tudom, hogy szemrebbenés nélkül hazudsz... De ha mégis igaz, Csintalannal akár tízezer pulykát is megőrzök.
- Színtiszta i... igaz minden szavam. Ha nem hi... hi... hiszi, menjen el az illetékesekhez. Biz... biztos, hogy ők... ők sem mondanak majd mást... – dadogta Pondró. Megigazította harántcsíkos mezét, tenyerével megsimította a haját, és elégedetten átdobta egyik lábát a másikon.
Subick bekapott két műanyagpálcikára szúrt zsemlés-szalonnás-zöldséges harapnivalót. Retkes mutatóujjával megkotorta gyulladásos ínyét, fejébe nyomta ellenzős sapkáját, leporolta a morzsákat bokáig érő köpenyéről, és szó nélkül kicsoszogott az utcára.
Ezúttal senki sem állt az útjába.
Subick egyenesen a szövetkezet istállói felé kormányozta a kordét. Fejét leszegve úttalan utakon, kátyúkon keresztülgázolva igyekezett a szögesdróttal bekerített őrszoba irányába.
Alkonyodott.
A bíborfelhők vértócsákkal szegélyezték az utat. A váratlanul beállott szélcsendben még a madarak lármája is elnémult.
A gulyások meg a kondások már éppen szállingóztak hazafelé. Kerékpárjaikra pattantak, s a fű mentében araszoltak a város felé.
- Mi hír a Horhos majori pár hektárnyi földdarabról? – kérdezte köszönés helyett a csapzott Subick, s kordéját az őrszoba kémlelőablaka alá állította. – Lesz pulykafarm, vagy nem lesz pulykafarm?
Az őr akkor a mázsaház hídmérlegén állt. Jóízűen szivarozott, miközben az elrongyolódott gazdasági épületeket bámulta, amint éppen vadgalambraj ütött tanyát rajta. Folyton a derekához kapkodott, hogy megigazítsa öblös nadrágját. Valahonnét növendékbika szabadult, s egyenesen az őr felé tartott, aztán hirzelen meggondolta magát, s a vágtatást kocogósabbra fogta. Tétovázva megállt a csülökig érő sárban, egész testében megrázkódott, aztán szembefordult a gulyásbojtárral, aki vastag göcsörtös botját tartotta a kezében. Az állat leszegte a fejét, torkából hörgésszerű indulat szakadt fel, orrlyuka kitágult, és késedelem nélkül a pásztor felé iramodott, aki egy pillanatig sem késlekedett, hanem a közeli kőrakás mögé menekült.
- Hogy maradt volna az anyjában ez a dög. Egyszer még valakit megcsikkaszt. Az az érzésem, hamarosan odalesz az elnök kedvence... Rövidesen megcsapoljuk a vérét, annyi szent... - szitkozódott a bakter, és mérgesen megszívta az orrát.
Subick minden eshetőségre felkészülve az őrszoba falához lapult. A kordéból kikapkodta a seprűt meg a lapátot, és a kerítéshez támasztotta. Zsírfoltos sapkájával a baljában meredten leste a megvadult állatot. Már őszintén bánta, hogy tolakodó kérdéseivel fölöslegesen ingerelte a baktert.
- Mi szél hozott erre, koma? A Cincogó Egér sugáúton bizonyára kevesebb a sár... De amint látom, ott talán nincs elég szemét... Vagy társadalmi munkában felvállaltad a Horhos környékét is? – nézett megütközve a bakter a szemetesre, és a szivarvéget egy pocsolyába fricskázta.
- Mondd csak, koma, mi újság a Horhos majori pulykatelep dolgában?
- Hallod, az ember ki sem nézné belőled, hogy ilyen mondatot tudsz kanyarítani! – csettintett az ujjával a bakter. – De kérdezz meg nálam hozzáértőbbet... Én a politikába nem ártom magam... A bakter őrködjön, a kutyája meg ugasson.
- De hát mégis... Semmi mozgolódás errefelé? Teherautók, szakmunkások, betonoszlopok, drótkerítés, kalapácszaj...
- Látnom és hallanom kéne...
Subick egyszerre kifogyott a szóból. Megfordította a kordét, belerakta a seprűt meg a lapátot, és szapora léptekkel visszaindult a városba.
„ Éreztem, hogy hazudik ez a pimasz Pondró. Úgy látszik, az asztaltársaságnak is feltűnhetett ez a badarság, mert valamennyien kényszerűen fészkelődtek, mintha tojásokon ülnének. Pedig nyakon csaphatták volna a dadogó törpét... Ne zagyválj itt össze mindent, te ostoba féleszű! Tücsköt a szöcskével, medencét a kemencével, lövöldét a vizeldével... Persze kisebb teher röhögni az olcsó vicceken...“ – dohogott magában, és apró részleteiben felidéződött lelki szemei előtt a Vaksi vargánál töltött néhány óra.
Ősz táján, amikor a szelek szárnyán útra kelnek a szunnyadó papirosok, az avarszínű száraz gazok és a csorba fogazatú falevelek, Subicknak is egyre több munkája akadt.
Nagy utakat bejárt a Cincogó Egér sugárút környékén, s a hét végére valamennyi eldugott helyre eljutott. Továbbra is maga előtt tolta az elmaradhatatlan kordét, amelynek oldalára villástartókat hegesztettek a lapátnak meg a nyírfaseprűnek.
Aznap éppen a vasútállomás közelében söprögetett. Néhányszáz méterrel odább a teheráruraktár trepnijén csődületet vett észre: kiabáló, hadonászó tömeget. Kíváncsi volt, hát közelebb merészkedett, s összekuporodva nekidőlt a csáléra álló villanyoszlopnak. Földig érő zsírfoltos kabátja csíkokat rajzolt a porba. Bakancsából kikandikált piszkos lábujja.
Érdeklődéssel figyelte, mint kiabálnak, veszekednek az emberek. Pattanásig feszült hangulatban került sor a krumpliosztásra. Subickot különösebben nem izgatta az ügy, hiszen nem is íratott a családnak. Elnéző mosollyal nyugtázta az emberi gyarlóságot, amint zsákok röpködtek a levegőben, és minduntalan szégyenletes szitokszavak hullottak haragosokra és ártatlanokra egyaránt. Az ismételt széllökések felkavarták a port, s dugóhúzó szerű gomolygás egészen az egekig repítette a szemetet, fellebbentette a szoknyákat, meglobogtatta a kendőket, és harsogva össze-összecsapta a vastag kabátszárnyakat.
A kétkerekű gumikocsik zsákokkal megrakva sűrűn húztak el mellette. Többen hónuk alatt szorongatva az összegöngyölt vászonzsákokat, amúgy gyalogosan igyekeztek a krumpliosztás színhelye felé. Bizonyosan arra számítottak, hogy esetleg akad a raktár környékén egy-egy ténfergő talicskás vagy lebzselő munkanélküli.
A gyülekezők láttára Subickon egyre jobban elhatalmasodott az izgatottság. „Hátha véletlenül megkérdeznének... Nem volna kedve hazavinni a krumpliszsákokat? Jó pénzért miért ne? Csináltam én már hasonló szolgáltatást máskor is... Kezdetben látszólag kicsit vonakodnék, miközben belsőleg legszívesebben kiugornék a bőrömből... Persze azért senki előtt nem fogok megalázkodni... Még ha belepusztulnék is a nagy fene vágyódásba...“ – csapongtak a gondolatok Subick agyában.
Időközben megeredt az eső.
Hirtelen apró, ragyás emberke lépett hozzá.
- Cimbora, nem vinné haza a krumplimat?
Subick patkányszeme felcsillant. A következő pillanatban tekintetét a földre szegezte, nehogy meglátszódjék benne az öröm vibrálása. Azonnal tisztában volt vele, hogy a kérésnek úgysem tud ellenállni.
- Hány zsákja van?
- Két mázsa.
Subick közben kalkulált, vajon érdemes-e négy zsákkal három kilométert gyalogolni.
- Rakodjon! – szólt mogorván. Szemöldökét összehúzva figyelte, miként rakodik a másik. Az meg, mihelyt befejezte a műveletet, kézfejével megtörölte gyöngyöző homlokát. Félig leszakadt zsebébe nyúlt, s elővette ujjpecsétes cigarettacsomagját.
- Gyúccson rá a Fellegre. Meglátja, könnyebben gurul tőle a taliga – bökte Subick elé a cigarettásdobozt a ragyavert képű ismeretlen.
Subick mohón szippantott az illatos cigarettából. Két slukk közben megnyomogatta tömpe ujjaival, aztán sűrűn hunyorogva, lassan, megfontoltan kibetűzte a dohánygyár nevét. Melléből eközben sípoló hangok kíséretében köhögés tört fel.
- No, hallja! De megköhögtetett ez a Fölhő. Ej, de erős, a nemjóját!...
- A Felleg meg a fölhő ugyanaz. Csak a cigaretta neve nem passzol... – oktatta Subickot a ragyás.
Subick a lehető legfinomabban, mutató- és hüvelykujja közé fogva, igyekezett megfogni a cigarettát, mintha félne, hogy túlságosan megszorítja.
- No, akkor indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül az ismeretlen.
- Hát, felőlem akár mehetünk is... Isten adjon hozzá erőt és kegyelmet! – fohászkodott Subick, s a gumikerekű kocsi megindult a hepehupás úton. Mellét nekiszegezte a mindjobban feltámadó szélnek.
A verőcke előtt megkapta az előre kialkudott bért. A ragyás hálálkodva megköszönte, megveregette a fuvaros vállát, s búcsúzásképpen újra cigarettával kínálta.
Subick kedvet kapott a fuvarozáshoz. Visszasietett az állomásépület melletti üres mázsaházhoz.
- Hallja, öregem! Nem vinné haza a krumplimat? – kérdezte egy javakorabeli, barázdált arcú férfi, miközben borravalót is ígért.
Subick készségesen engedelmeskedett.
Harmadszorra is visszavánszorgott az állomás elé. A gomolyfelhők fokozatosan oszladozni kezdtek, csak a szél fütyült egyre elviselhetetlenebbül, és játszi könnyedséggel ragadta a magasba a sokszínű falevelet.
A nagy lehetőség izgalma tovább munkált Subickban. A második fuvartól kezdődően agya szinte taktusra verte: egy, kettő, három, vén Subick barátom, fordulj egyet még... És ő engedelmesen lökte előre holtfáradt testét.
Ekkor egy hetven felé járó asszony szólította meg.
- Nem, sajnos, nem vihetem... Ki látott már olyat, hogy csak a fizetségért!...
Szegény özvegyasszony vagyok... A nyugdíjamból bizony csak nehezen bírom vezetni a háztartást – mondta a kockás fejkendős töpörödött anyóka.
- Ne gondold, hogy a rimánkodásoddal meghatsz. Pár korona borravaló niatt még senki sem halt éhen. Lehet, hogy más kordés feltétel nélkül is elvinné a krumplidat...
Azzal fölényeskedve elfordította a fejét a vasúti talpfák irányába, taknyát szennyes zsebkendőjébe fújta, bakancsa orráról szalvétával gondosan eltávolította a port, könyökével rátámaszkodott a kordé fogantyújára, és közömbös arccal rágyújtott a ragyástól kapott harmadik Fellegre is. Hátával a mázsaház üvegajtajának támaszkodott. Amikor aztán elfáradt az álldogálásban, rövid időre leguggolt, s apró patkányszemével hosszan, kihívóan vizsgálta a sorban állókat.
Már száz koronára sikerült feltornásznia a borravaló összegét.
Úgy látsik, az a negyvenes úriember, aki ugyan szűkszavú volt, de módfelett célratörő, s ugyanakkor nem szűkmarkú, egyáltalán nem riadt vissza a borravaló gondolatától. Sőt kézitáskája mélyéről előhalászott egy kék színű bankót, és Subick oldalzsebébe dugta.
Megindultak egymás mellett.
Subick csendesen lépegetett az úriember oldalán. Várta, mikor elegyedik vele szóba az úr. Ő azonban szótlanul fürkészte a környéket: a balkonok virágait, a csodás függönyöket, a bejáratok előtt álló pompás autómárkákat, a kéregető, rongyos cigánygyerekeket, és a hivalkodóan hangoskodó maroktelefonos magánvállalkozókat.
Lassan arról is letett, hogy megszólaljon. Pedig az utcaseprőnek igazában lételeme a beszéd; nélkülözhetetlen a közlés mágikus ereje, ami összeköti a mindennapi világgal, meg a sugárút szűk közösségével: az utca téblábolóival. Belenyugodott hát a körülmények ilyenforma alakulásába, és csendesen iparkodott az aszfalton, s csak akkor riadt fel, amikor néha-néha megzöttyent a kocsi, s félrecsúszott rajta a krumpliszsák.
A kanyarban, ahonnét már bubifrizurás juharfáival láthatóvá vált teljes hosszában a Cincogó Egér sugárút, Subick egyszerre felélénkült. Csak a szemét húzta össze, mintha legalább is kényszeredetten kellene a napba néznie. Felső ajkát beharapta, s mereven bámulta az útszéli egyenetlen dudorokat és horpadásokat.
Ebben a pillanatban az otthoni csorba tükörben szerette volna magát látni, a hálószobai állótükörben, amelyik a család elmúlt évtizedeinek buzgó tanújaként lassacskán félvakká silányult. Ott pózolni előtte, izmait kigömbölyítani, ajkát harapdálni, aztán fehérneműt váltani, majd végül levakargatni a légyszaros esőcseppformákat, amelyek úgy odaszáradtak a felületére, mintha mindöröktől fogva a bútor tartozékai lettek volna. Elhatározta, ha végez a fuvarral, a legközelebbi drogériában vásárol egy borotválkozótükröt, mert Babika fésülködési mániájában tegnap úgyis a földre ejtette. Ő ugyan összerakta a cserepeket, ám a tükör mégis csak kettőzve adta vissza kedvetlenségét...
„Amióta beálltam utcaseprőnek, még sohasem voltam ilyen bolondos kedvemben. Rövid időn belül három fuvart lebonyolítani, az utolsónál ráadásul borravalót is kialkudni: kívánhat-e még ezenkívül bármit is a magamfajta szerencsétlen halandó. Az Atyaisten szeretete, az Úr Jézus kegyelme és őrzőangyalom éber figyelme segítette sikeres fuvarjaimat. Mert ennyi szerencse nem lehet véletlen... Különös... különösen furcsa érzés... Mintha legalább is a szerencsejátékban megütöttem volna a főnyereményt“ – futott át az agyán.
Fütyülni szeretett volna széles jókedvében, de aztán elhessegette magától ezt a váratlanul felbukkanó sajátos ötletet.
Otthon a felesége is módfelett elcsodálkozott, mert ilyen vidámnak már rég nem látta a férjét.
- Nocsak, talán valami nagy szerencse ért? Biztosan a túrós gombóc szaga ütötte meg az orrod, mi? Csuda óhaj, de nem teljesülhet. Hiányzik a nullás liszt és a túró. Mondjam tovább? – mímelte a dühöt a feleség, s megsárgult, fonnyadt arcán szégyenpír jelent meg.
Subick zavartan lehajtotta a fejét, de hangjában mégis vidámság érződött.
- Hagyd má, asszony, a zsémbelést! Csak legalább egyszer lennél elégedett valamivel... Neked még a gyerekeink születése is csak amolyan kötelező szükség volt... – morgott, sóhajtott, rágta a körmét Subick.
- Elképzelni sem tudom a nagy örömet. Nem véletlenül reggeltől estig egyfolytában viszketett a segged? Akkor pedig tényleg hamarosan valami sikerülni fog... – folytatta megkezdett gonoszkodását az asszony, miközben lehuppant a balkonajtó melletti székre, és amolyan gyámoltalan módjára ölébe ejtette a kezét, lerúgta a papucsát, és összegörnyedt. Feje majdnem az asztallapot érte.
- Asszony, ma fuvaroztam.
- Micsodaaa? Jézusom, Teremtőm, ez a Subick teljesen meghibbant.
- Háromszor tértem. Nesze, itt a pénz! És végy rajta túrót meg nullás lisztet! – ráncigálta elő zsírfoltos köpenye zsebéből a fuvardíjat. Aztán, hogy az asszony a meglepetéstől szinte megkövült, tovább folytatta: - Az utolsó téréskor borravalót is kaptam... Egy finom modorú úriembertől, akinek nyakkendője, vasalt ingje és vászonnadrágja volt... Mert bizonyosan sokat törődik vele a felesége...
- Ne hasonlítsa magát az utcaseprő egy úriemberhez! Mert a városrendezési dolgozónak a szeméttől hamarosan szaros lesz a ruhája. Akkor meg hetente egyszer elég kimosni... És az utcaseprő enni is csak módjával egyen, ne úgy, mint az az úriember...
- Bánom is én, akármit gagyogsz is!... Persze az úriember nem becsmérelt... egy szóval sem... És mindvégig mellettem jött az út szélén. Végig a Cincogó Egér sugárút hosszában... Bezzeg nem szégyellte magát... – Vér tolult az agyába a régi emlékek nyomán: a rendszeresen ismétlődő megalázás, lehurrogás, durva beszéd és bánásmód, gúnyolódás és kárörvendő kacajok égbekiáltó vétkei.
- Osztán látott valaki? – vágott a szavába türelmetlenül az asszony, és bütykös ujjait Subick mellének szegezte.
- Törődöm is vele. Ma az úriember mellett én is úriembernek éreztem magam...
Szemében tűz lobbant, a boldogság mindent felejtő, mindent megbocsátó tüze.
Másnap reggel hatkor már Subick a kocsiszínben matatott. Mohósága nem ismert határt. Kipróbált vagy hét-nyolc másik szemeteskordét, melyik békül leginkább a kezéhez, vajon könnyen gurul-e, és természetesen még véletlenül se csikorogjon a Cincogó Egér sugárút egész hosszában... Közben pedig a rádió reggeli ébresztőjéből hallott pergő ritmusú csárdást dúdolgatta, tán félhanggal is alacsonyabban és a szokásosnál lassabban.
Az előírt munkakezdés előtt negyed órával indult neki a Cincogó Egér sugárút környékének. Elnyűtt szatyrát, amelyben némi elemózsiát tartogatott, a kordé szarvára tekerte.
Már éppen odaért a kijárati sorompóhoz, amikor kicsapódott az őrszoba kémlelőablaka, s a tagbaszakadt bakter utasítására kénytelen-kelletlen megállította kordéját:
- Hívatja a főnök, menjen fel hozzá!
Subick az őrszoba oldalához kanyarodott, elnyűtt szatyrát letekerte a kordé szarváról, és lassú léptekkel elindult az iroda felé.
Mosolygó Ervin, városrendezési magánvállalkozó, mozdulatlanul állt íróasztala mögött. Fölötte a heves széláramlattól vészjóslón himbálózott a lámpabura, miközben a huzat több, diszkréten nyitott szobán is átnyargalt.
A főnök ádámcsutkája folyamatosan járt fel-alá, akárcsak az olajkutak bólogató szivattyúja. Összepréselte zsíros ajkát, amely mögött kényelmesen elbújhatott aránytalanul kicsi nyelve. Farkasszemet nézett a bűnét egyre jobban tudatosító Subickkal, aki közben feleannyira zsugorodott, az orra viszont messzire világított az arcából, száját összeszedte, hogy minél kiszolgáltatottabbna látsszék, s idegességében csaknem gombolyaggá gyürködte sildes sapkáját. Érezte, mi következik a halotti csend után: a borzalom percei. Mosolygó Ervin magánvállalkozó erélye kétségtelenül nem sok jót ígért az utcaseprő számára.
- Hallottam, hogy tegnap fuvarozott. Ráadásul fölényeskedett a rászorulókkal szemben. Zsarolta a vevőket, és borravalót csalt ki tőlük – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a főnök, s bár Subick némileg számított az efféle fogadtatásra, mégis megdöbbentette ez a hangnem.
- Ez rágalom, szemenszedett hazugság. – Maga is meglepődött, miként jutottak eszébe a választékos szavak, ám ahogy kimondta őket, egyszeriben megkönnyebbült. Érezte, hogy megfelelően beszélt, csak nem eléggé konkrétan.
- Mondhatom – és Mosolygó úr beharapta felső ajkát -, az ilyen alkalmazottak megfelelően öregbítik a vállalat hírnevét. Fegyelmezetlenségük miatt hamarosan valamennyien koldusbotra jutunk. Jön a városi elöljáróság, mi van, barátaim, korrumpálódunk, korrumpálódunk?... Ezennel megvonjuk tőletek az engedélyt... Mi majd találunk más részvénytársaságot vagy kft.-t, amely százszor inkább rászolgál a bizalmunkra – szólt oktatólag Mosolygó Ervin úr, képzeletben utánozva a hivatalvezető raccsolását és színészkedő kézmozdulatait.
- Főnök úr, talántán azt a néhány koronát sajnálja tőlem? Nem kínálkoztam, ők kerestek meg. Akkor tehát rúgjam magam seggbe, amiért észrevettek? És különben is: miért ne segíthetnék a rászorultakon? Azért még a Cincogó Egér sugárút ragyoghat a tisztaságtól... – méltatlankodott Subick, s mindjobban felpaprikázódott a jogtalannak ítélt felelősségre vonás miatt.
- Nekem tesz szemrehányást, ahelyett, hogy bűnbánatot tartana?
- Mosolygó úr, mondja csak, melyik dolgozójáért tenné úgy istenigazából tűzbe a kezét? Beszéljünk őszintén... A vállalat csupa feddhetetlen alkalmazottakból áll?... Akik például hírből sem ismerik a lopást és a hazugságot?...
- Maga engem ne tanítson! Mosolygó Ervin, városrendezési magánvállalkozó, bármikor képes különbséget tenni hasznos és káros dolog között... Hanem Ön akarva-akartlan áthágta íratlan szabályainkat, és cégünk rossz hírét költötte. Botrányos viselkedése felháborító és rendszabályba ütköző volt...
Mosolygó úr hirtelen hosszas keresgélésbe kezdett papírjai közt. Végre megtalálta a keresett levelet, és az asztalon félig áthajolva odanyújtotta Subicknak, miközben határozottan megjegyezte:
- Kérem, már nem tartunk igényt a munkájára. Különben is a felmondás azonnali hatállyal életbe lép. Adja le a kulcsokat, és a kordéját állítsa a többi közé!...
Subick megsemmisülten oldalgott ki az irodából. Keresztülvágott a kátyúkkal teli udvaron a mázsaház kopott épülete mellett az őrszobáig.
- A mai nappal kilépek a magánvállalat állományából. A kordét majd irányítsák a fészer alá – adta ki az utasítást Subick, s mielőtt még a bakter fölocsúdott volna meglepetéséből, az asztalra dobta a kulcsokat, és kiperdült az utcára.