A mogyoróbarna alkonyat egyre vészjóslóbban ólálkodott a külvárosi kertben négykézláb szöszmötölő asszony háta mögött. Mindenórás pocakja a napközben felmelegedett földet súrolta, miközben végtelen türelemmel szedegette azokat a fránya rabruhás bogarakat, amelyek éppen most készültek felzabálni a család téli elemózsiáját. A pocaklakóra nem igen gondolt, vagy ha igen, akkor csak úgy, mint egy újabb éhes szájra. Egyre jobban fájt a térde, zsibbadt a lába, feszült a hasa, szaggatott a dereka. Ideje bemenni, vacsorát adni a kölköknek – gondolta – de belső terhének súlya visszahúzta, le a dudvás anyaföldre. Eredendő bűnösként, térden csúszva zarándokolt el a közeli paradicsomkaróig, te vagy az én támaszom, motyogta, majd áhítattal átkarolta. Centiről-centire, minden erejét megfeszítve próbált felegyenesedni. Dicsőséges felemelkedése azonban nem tartott sokáig. Méhe görcsbe rándult, teste darabokra szakadt az irtózatos fájdalomtól, és ő ordítva vájta mocskos körmeit combjának fehér húsába. A nagy sivalkodásra összeszaladtak az asszonyok, hamvasak és fogatlanok, micsoda látványosság, jó ideje nincs már köztéri akasztás, végre valami izgalom. ÁÁÁÁ ordított az asszony, miközben patakokban folyt róla a hideg verejték, míg végre az egyik matróna a tettek mezejére lépett, szervezkedett, parancsokat osztott, ki jobbra, ki balra, majd bekukucskált az asszony szoknyája alá.  Igen, igen, tarts ki, nyomd, jön, igen, ez az, már látom… már látom… az orrát! – dadogta a kezdeti lelkesedés hiányával küszködve szegény önjelölt bábaasszony. Futótűzként terjedt a hír „hét” égtáj irányába. Jöttek is csapot-papot hátrahagyva kíváncsi némberek, kuruzslók, sámánok, hogy rosszindulatúan a nem mindennapi újszülött orrán-sorsán csámcsogjanak. Az alkonyat egyre jobban elszomorodott. Egy könnycsepp, majd még egy, míg végül hatalmas záporrá duzzadva hulltak a könnyei, lemosva az ekkor már anyja mellébe fúrt orral szuszogó kis testről az utolsó magzati emléket is. Egy idegen nő aggódva terítette vállkendőjét anyára, gyermekére, meg egy eltévedt krumplibogárra. Na és, hogy fogják hívni a kis lurkót? – kérdezte. A körben állók lélegzet visszafojtva várták a választ, a falevelek vigyázzállásba vágták magukat, a kóbor macskák kővé meredtek, a bogarak elnémultak.  Hugyan is…? Még nem gondúkoztunk rajta. –válaszolta tanácstalanul az asszony. A hirtelen támadt csendben a távolodó alkonyat hétmérföldes csizmájának koppanása olyan volt, mint a szívdobbanás. – Mátyás? A lesz. Mátyás… – suttogta az asszony miközben ellágyult tekintetét legkisebbjére szögezve, óvatosan felemelkedett. Gyermekét szorosan magához ölelve, botladozó léptekkel indult el a göröngyös földön, a világítótoronyként irányt mutató vályogház felé. A mélyfekete sötétség kettényílt előtte.   

Minden csoda három napig tart, tartja a mondás, és mi sem jobb példa erre Mátyás sorsánál. Mire megtanulta az első hangokat, mire kimondta az első szavakat, az utca és a peremvidék lakói hozzászoktak furcsa külsejéhez.  Távolabb meg családja csak akkor jutott, ha az anyjának a bírósági végrehajtónál volt jelenése. Ilyenkor felvette színevesztett zsorzsett ruháját, nyakába, karjába, vállára pedig lélekmelegítőnek egy-egy ordítozó gyereket, és kitaposott cipőjébe elindult könyörületért esedezni. Sikerrel. Még a legkeményebb szív, legzordabb lélek is meglágyult, ha meglátták Mátyás apró kis arcának közepén a hatalmas karvalyorrot, ami úgy előrehúzta fejét, hogy állacskáját a kulcscsontjához szögezte.  Ő azonban, mit sem észlelve mindebből, vígan vigyorgott bele a nagyvilágba, nyálát anyja zsíros hajába csorgatva. Ezért aztán családon belül mindenki, még szülei is - legalábbis az anyja - kedvesen csak „hülének” becézte.  Az Úr azonban úgy látszik elszégyellte magát, hogy ilyen gyatra munkát végzett szegény Matyi gyerek teremtésekor, és igyekezett jóvá tenni mulasztását – hatalmas lélekkel, végtelen jósággal áldotta meg szegényt.  Ki is használták ezt az emberek. Amíg kicsi volt, újságért, tejért, jó kis kapadohányért vagy éppen aranyló, hideg csapolt sörért szalajtották. – De aztán nekem bele ne nyalj a habjába, te mihaszna! – dörrent rá borvirágos hangos minden alkalommal a csálé bajszú órásmester, mire Matyi bambán mosolyogva, olyan hévvel rázta meg üstökét, hogy vörös fürtjei úgy repdestek fehér arca körül, mint nyári éjszakán csillagok körül szerelmes sóhajok. És míg mi délutánonként felszabadultan kergettük a labdát, a grund falán ülve  lábunkat lógattuk a végtelenbe, lestük a lányokat az uszoda ablakán, addig ő derűsen cipelte át a szeneskannát, krumpliszsákot, döglött kutyát, ócskavasat, gumiabroncsot és saját előre látható nehéz sorsának terhét a kamaszkor alagútján. 

Esténként pedig, miközben mi látszólagos harmóniában ültük körül az ínycsiklandozó illatokat árasztó kék zománcfazekat, hangosan nyeltük a zsíros cupákokat, ropogós kenyérhéjjal tunkoltuk tányérunkról a paprikás zsírcseppekkel tarkított sűrű zaftot, ő nem egyszer vacsora helyett csak nyaklevest kapott. De soha nem merült fel benne a kétely, hogy talán a móresre nevelés és a gyereknevelés nem egy és ugyanaz. Éjszakánként, szülei sajtszagú lábai mellett kucorogva, mosolyogva magára húzta rongyos kis pokrócát, magasba emelte szuszogó periszkópját, és mint tengeralattjáró a zavaros habokba úgy süllyedt le, lassan, méterről méterre, az álom tengerébe. Napfelkelte előtt, amikor apja, biztos, ami biztos, csak le ne sántuljon, oldalba rúgta, álomtól gyűrött mosollyal ébredt. Hiába faggattuk, soha nem árulta el álmait. „Nem tom, boldogat ámodtam.”- mondta ilyenkor sunyítva, azzal a titokzatos mosollyal szája szegletében, aminek miértjét úgy szerettük volna megfejteni. Teltek az évek, és eljött a nap, az utolsó tanítási nap az életében. Hangos csattanással záródott be mögötte az elemi iskola kapuja. Másnapra megszáradt a tinta az ötödikes bizonyítványán, elhervadtak a virágok, színét vesztette kockás kis batyuja, megavasodott pogácsája, hja ez már egy másik élet.  Takarodj dógozni, buta disznó! – ordította még az előző esti részeg kábulatát ki nem heverve az apja. – Vagy büdös a munka?! – kérdezte vészjóslóan, nehezen forgó nyelvvel. Mátyás szerette volna megkérdezni, hogy is kell azt, munkát keresni, de már nem volt kitől. Anyjának előbb a kezét, majd a tüdejét, végül a lelkét is szétmarta a szóda-lúg, testvérei pedig a durvalelkű apa, a nyomor és a kilátástalan jövő elől elmemenekültek a szélrózsa minden irányába. 

Nem tudom, milyen végső kétségbeesés, vagy isteni sugallat vezette hozzánk. – Ádám és Éva révén szegről-végről rokonok vagyunk - mondta hosszas töprengés után apám. Így hát befogadtuk. Mi és az ólomszagú nyomda. De volt ott valaki, aki nem akarta meglátni a benne rejlő jót, az embert, hanem örökösen piszkálta: – „Hé, Cyrano,  leesik az állam. Minek hordasz a fejeden uborkát? Nem is uborka az, hanem kis dinnye.” – Így hát szegény Hüle Matyi gyerek már megint új nevet kapott.  De egyáltalán nem bánta. Sőt. Egyre büszkébb volt kicsit dallamos, kicsit nagyzolós gúnynevére. Cyrano, Cyrano mondogatta enyhén selypítve. Egy idő után már nem csak a gyóntató papoktól, boltos néniktől, sarki kurváktól, de még a fákon daloló pacsirtáktól is nagyhangon követelte, szólítsák őt új, arisztokratikus nevén.  

Esténként, amikor az apja alkoholmámorban horkolt a sarki kocsma lépcsőjén, felosont a padlásukra. Buzgón kutatta a pókmacskák, bagzó macskák és macskapókok több évtizede háborítatlan padlásbirodalmában porosodó dobozok, kofferek megsárgult molyette tartalmát, hátha talál valami levelet, születési papírt, bármit, amivel bebizonyíthatja, hogy ő bizony nem egy iszákos masiniszta kölyke, hanem egy rejtélyes francia gróf elsőszülöttje. 

Vörös fürtjei megkoptak, pórusaiból dohszag áradt, izmai elpettyüdtek mire végignézte azt a rengeteg limlomot, amit világcsavargó ősei az idők során vásárfiaként nagy büszkén hazahoztak. Miután lelkükben szürkére váltott a hazaérkezés vöröse, idegen szemmel néztek végig az enyészetnek induló szobákon, a lomtalanításkor begyűjtött billegő székeken, törött üvegű vitrinen, nyikorgó ágyon, rozsdás vájlingon - hamar rádöbbentek, hogy ez a putri már nem lesz otthonosabb sem a lappföldi rénszarvasagancstól, sem pedig a spirituszban lebegő döglött skarabeusztól, sértődötten felcipelték kincseiket a padlásra. 

Az egyik este pont moziba készülődtem, amikor belépett az ajtón. - Nem jössz el velünk? –csúszott ki a számon meggondolatlanul a kérdés. Moziba? - Igen, moziba. - Nem tom. Még nem voltam. 

- Akkor pont itt az ideje. Csak vakard ki magad gyorsan a koszból. - Jó van, na. 

Nem emlékszem mit adtak azon az estén. Csak Matyi boldogságára, gyermeki önfeledtségére, és arra, mennyire kínos volt a barátaim előtt, hogy Cyranóként mutatkozott be. Bántam, hogy elhívtam. Szégyenkeztem miatta.  Pont miatta, aki a sok felszínes, látszatéletet élő, barátnak hitt ember közt az egyetlen volt, akire mindig, mindenben számíthattam. Véget ért a film, a tömegben araszolva lépkedtünk a kijárat felé, amikor meghúzta valaki a kabátom ujját. Hátrafordultam. Zsú volt. A legszebb, és egyben legközönségesebb lány az osztályunkból. Pár semmitmondó szót váltottunk, miközben folyamatosan azon feszengtem, ki ne szúrja Matyit. Nem akartam felvállalni. Csöndben ballagtunk hazafelé. Mindkettőnk lelkét más teher nyomta. 

Egy nap, amikor anyám hazament, egy levelet talált a konyhaasztalon. A tompa grafitceruzával nehézkesen belevésett betűk a lap hátlapján kidomborodtak. Üzenete kétszínű volt, egy a külvilág számára látható, és egy titkos, nehezen megfejthető lélektükör. 

Az első napokban nagyon hiányoztak a fiús viccelődéseink, a kölcsönös tréfálkozásaink, az örökös belső derűje. Bármi bajom volt, mindenre tudott mondani valami vigasztalót. Nem köntörfalazott, nem játszott a szavakkal, nem filozofálgatott, mondanivalóját önmagán keresztül szűrte meg, és az apró gondolatkavicsok, amik fennmaradtak a szitán, a maguk egyszerűségében többet értek, mint az ékesszóló aranyrögök. Az általa hátrahagyott űrt azonban hamar betöltötték a lányok, és a készülődés a főiskolára. 

Amikor végre kiszabadultam a szülői házból, szinte elnyelt a főváros. Egyetemi bulik, éjszakákba nyúló világmegváltó beszélgetések, idegen csókok, másnapos reggelek mellett már eszembe sem jutott szegény Matyi. Egészen addig, míg talán harmadéves koromban össze nem futottam Zsúval. - Na, és mi van a lökött rokonoddal? – Kivel? – Hát azzal madárijesztővel. – Nem tudom. Évek óta nem hallottam felőle. Te ismerted? – Igen, egyszer megvárt a házunk előtt. Ijesztő volt. Összehadovált hetet-hatot, hogy a moziban, amikor veled volt első látásra belém zúgott, feleségül akar venni, meg valami ilyesmiket mondott.  Nem igen figyeltem rá. – És mit mondtál neki? – Mit mondhattam volna, hogy nézzen a tükörbe, mert azzal a szájába lógó ronda orrával még rajzfilmfigurának sem lenne jó, nem hogy pasinak.  Megérdemelte. – tette hozzá büszkén saját butaságára. Azt hiszem, köszönés nélkül hagytam ott. Legalábbis így utólag szeretném azt hinni. 

Ettől kezdve csak egy dologra tudtam gondolni: Meg kell találnom! Legszívesebben egész nap jártam volna az utcákat, leállítottam volna a járókelőket, hé, emberek mondjátok meg, hol van Matyi, Hüle, Cyrano, kinek hogy jó, csak vezessetek hozzá! 

A hétvégén hazautaztam. Elmentem hozzájuk. A házuk helyén csak egy hatalmas kőhalmaz állt. Tétován léptem be a kertbe. Valahonnan messziről halk nyöszörgést hallottam. Elindultam a hang irányába. A gazos, gyomos kert végében, ott, ahol valamikor a család krumpliföldje volt széttárt karokkal feküdt sáros, húgyos nadrágjában az apja. Alkoholtól eltorzult arca valami transzcendentális belső békességről árulkodott. Nyöszörgése nem volt panaszos. Inkább valamiféle ismeretlen imára emlékeztetett. Hiába szólogattam. Szeme csukva maradt. – Hívok orvost! Tartson ki. – nyugtattam, de talán nem is őt, inkább önmagamat. Késő volt. Soha nem tudtam meg tőle, hol találom Matyit. 

Egy héttel később visszautaztam az egyetemre. De már nem érdekeltek az egyetemi barátaim, a léha szórakozás, hirtelen minden érdektelenné vált. Csak egy dolgot akartam, megszállottan. Megkeresni őt. Hogy miért, mit fogok mondani neki, azon nem gondolkodtam. Órákon át járkáltam a városban. Lábujjaim elkékültek a hidegtől, talpam alatt csikorgott a hó, kezem remegett, de képtelen voltam a könyveim fölött ülni a meleg szobában és tanulni. Éreztem, itt van valahol. Ahhoz, hogy elrejtőzzünk, arctalanná, észrevétlenné váljunk, nincs ideálisabb hely a világon egy nagyvárosnál. Reggelente megfogadtam magamnak, hogy nem mozdulok ki, nem keresem tovább, de aztán ismét erőt vett rajtam a beteges megszállottság, mint egy mindent felemésztő belső láz, és mennem kellett. Hónapokon, kilométereken át róttam az utcákat hiába. Tavaszra, mikorra a cipőm talpa semmivé vált, és hazatérésem után órákon át sikáltam a talpamról az út mocskát, szertefoszlott minden reményem. Csüggedten, fáradtan megtorpantam egy kisállat-kereskedés kirakata előtt. Zárva volt már. De odabent halványan égtek a fények. A ketrecekben békésen szunyókáltak a mókusok, hörcsögök, tengeri malacok, a letakart kalitkákban némaságra kárhoztatva kushadtak a papagájok, csak az akváriumokban úszkáltak békésen a halacskák. És ekkor megláttam az egyiknek az üvegfalán visszatükröződni Matyi arcát. Nem, ez lázálom, gondoltam, de amikor ismét kinyitottam a szemem még mindig ott volt. Mozdulatlanul, mint az írnok szobra ült a földön. Megzörgettem a kirakat üvegét. Hátrafordult. Felismert. De nem mosolygott.  

Hajnalig beszélgettünk a számára ágyként szolgáló száraz-kutyatápos zsákokon ülve. Évek óta nem mozdult ki az üzletből. A gazda először csodálkozott a nem mindennapos kérésén, de engedett. Végül boldogan elújságolta, hogy már csak egy hónapig kell spórolnia ahhoz, hogy valóra válthassa álmát, és új orrot „vegyen” magának. Már meg is egyezett az egyik ismert sebésszel. Átfutott az agyamon, hogy felajánlom a műtéthez a hiányzó összeget. Nem tettem. Helyre akartam hozni a hibámat, és nem bűnbocsánatot vásárolni. 

Hallgattam. Ő meg csak locsogott. Áradásként zúdultak rám a szavak, mondatok. Mintha az évek óta felgyülemlett érzéseit, gondolatait, eseménytelen élete eseményeit, mind egyszerre akarta volna megosztani velem, valakivel, azzal, aki voltam. Vagy csak képzeltem?

De arra nem tudtam rábeszélni, hogy kimozduljon önként választott börtönéből. Így aztán ha csak tehettem, este, zárás után meglátogattam. A nap banális eseményeiről beszélgettünk:

 -  Ma begyütt egy pasas, és tíz csomag műlégykészletet kért. Nem értem, itt nincs se csuka, se pisztráng. – Nem lehet tudni, merre halászik, lehet, hogy a tilosban, mint nálunk az egyik srác. Bevitte a rendőrség. – Nálunk is voltak a múltkor. Két zsák kutyakaját vittek. A legócskábból. Pedig a büdös. Nem enném meg. – Néha nálunk a menzán is büdös a kaja, mégis megesszük. – Ja, enni kell. - Muszáj. 

Az első este után többé nem említettük a műtétet. Amikor végre eljött a nap, nem engedte, hogy elkísérjem a klinikára. Megértettem őt. 

Talán három hét is eltelt, mire felhívott. Odamegyek. –  Nem kell. Találkozzunk a Kiéhezett Vadkanban. 

Alig ismertem rá. Egy magabiztos, majdnem jóképű férfi ült le az asztalomhoz. A műtétről csak az enyhén kékesbe játszó bőr árulkodott a szeme alatt, és talán még az orra hegye volt kicsit duzzadt. Új orr, új személyiség? – töprengtem magamban, miközben ő megállás nélkül tervezgetett. Jövőről, lányokról, egy új, jobb életről. Erre inni kell, ezt meg kell ünnepelnünk cimbora! Pálinkával kezdtük, majd jóféle borral öblögettük torkunkat. Nem emlékszem rá, mikor hagytuk ott a kocsmát, csak arra, hogy egymást támogatva, vidáman indultunk el az éjszakába. Utunk a parkon át vezetett. Hirtelen valamelyikünk megbotlott a betonszegélyben. Hatalmasat estünk. Matyi üvöltve kapott az orrához. Vére szétfröccsent a közeli bokrokra, apró kavicsokra, fehér zakómra. Kezét az orrára szorítva futott bele az éjszakába. Kiabáltam utána, várj, ne menj! De föltápászkodni képtelen voltam. Forgott velem az egész lassan elfeketedő világ.

Amikor magamhoz tértem, tudtam, most veszítettem el őt másodszor, anélkül, hogy valaha is megtaláltam volna.