Reggel
Sötét volt. A hangja tompán búgott a fülemben, de meg se próbáltam tudomást venni róla. Szemhéjamon átsütött a gyönge fény, s én lassan kinyitottam a szemem. Azt láttam, amit minden ébredésnél: ugyanazt a szobát tele megunt, régi bútorokkal, a zongora méltóságteljesen meresztgette rám billentyűit. A falak rajzokkal, fényképekkel, összelopkodott poszterekkel és táblákkal voltak beborítva. Az ágyon és a székeken kazlakban álltak a ruhák, a szalagfüggönyön átsütő gyér napsugarakban porszemek kavarogtak. A gitár és a cselló ott hevert a ruhahegyek tetején, porosan, elfeledten.
A hang újra belebúgott a fülembe, de ezúttal nem menekülhettem előle. Reggel van, igen, ráadásul hétfő reggel. Mintha végtelen kis élet születne mindig a végtelen hetekkel, olyan élet, amit kezdetben gyűlölök, el akarom dobni, majd megszeretem és együtt bámuljuk a gyönyörű tájat a hófedte hegycsúcsokon. A kék egen lyukat ütnek a felhők fehér foltjai, vetkőző fák éles ágai merednek ki a horizont hullámos vonalából. A nap magasan süt, sugarai arcunkat simogatják. Végül leszánkázunk a hegyoldalon és örömittasan merülünk álomba a lenyugvó nappal. És minden áldott hétfőn egy ilyen kis élet kezdődik, és minden vasárnap egy ilyen kis élet múlik el. Elszárad, elhervad, mint az őszi virág, és mosolyogva sétál a halálba.
A kakaó íze édesen végigcsorgott száraz torkomon és szétáradt hűlt gyomromban. Éreztem a bögrét a kezemben, éreztem a meleget a testemben, a hideget a lábamban. Mintha minden tagom egy külön világ része lenne és az agyam lenne a kapocs.
Belibegtem a fürdőszobába, pucér lábamat hűtötte a hideg csempe. Mindent csak félálomban, szempilláimon át érzékeltem. Ahogyan a mentholos fogkrém kiűzi számból a tej ronda utóízét, ahogy a habos massza egészen az államig csordul. A nap elkezdődött, az idő csak ment, és én még azt sem voltam hajlandó tudatosítani, hogy valóban létezem. Kiöblítettem a számat, majd az arcomra fröcsköltem egy kis vizet. Úgy hatott, mint egy pofon. A szemem felpattant. Belebámultam a tükörbe, ahonnan víztől csöpögő arcú, borzas hajú lány bámult vissza. Lány... lány. A szeméből nem tudtam kiolvasni semmit. Újabb hangok búgtak fel. Bűnös. És utálom. De mégis, van benne valami vonzó. Ujjaink összeértek, lassan az orrunk is, bűnös... Lehet, hogy én vagyok az ő tükörképe, nem ő az enyém. Szemeink barna tengerré olvadtak össze. Bűnös.
***
Kiléptem az utcára. Az arcomat megcsapta a csípős hideg. Éreztem a ruhám alatt ahogyan végigszalad rajtam, bejárja testem minden porcikáját. Felbámultam: az ég szürkén meredt rám, a fellegek füstként kavarogtak odafent. Köd volt. Elindultam a járdán, lépteim szokatlanul hangosak voltak a síri csöndben. A köd homályából emberalakok bontakoztak ki, körvonalaikat egyre tisztábban rajzolta meg az idő ecsetje. Elhaladtak mellettem, sziluettjeik elhomályosultak és eltűntek, elvesztek a ködben. Talán ott sem voltak soha. Talán csak én láttam őket, mint mindenkit, akik folyton maguk elé meredve, gépiesen szedik a lábaikat. Talán ők csak a Tenger színén lépdelnek, és soha nem merülnek a feketéllő, félelmetes víztömegek mélyére.
A fülemben megszólalt a zongora. És ekkor már börtönben voltam. Egy olyan cellából próbáltam kitörni, ahol igazából szívesen gubbasztottam. Indái körültekertek, s én mosolyogva próbáltam őket letépni magamról. Térdre borulva vallottam neki szerelmet, mégis átkoztam amiért fogva tart. Megpróbáltam felébreszteni magam mielőtt még túlságosan elrugaszkodom a földtől. Láttam az egyhangú háztömböket amint semmitmondóan bámulnak rám vak szemeikkel. Újabb alakok tűntek elő a semmiből és nyelte el őket a köd. Talán ott sem voltak soha...
Hűs szél simogatta meg hajamat, éreztem a talpam alatt a talajt. Vad villám szelte ketté az eget, s a menny bús dalra fakadt. Magam elé meredve szedtem a lábam. A testemben zengő zongoraszó egyre csak húzott le a feneketlen szakadékba. Újra körülöleltek az indák, miket gyűlöltem, bár tudtam, ha eleresztenének, kínok közt üvöltenék fel. Az ég könnyekben tört ki, a betonon fekete pöttyök jelentek meg, a cseppek belehulltak a pocsolyákba. A látvány minden kis részlete elbűvölt, még a vízgyűrűk lassú növekedése is csoda volt. A Föld csordultig van gyönyörrel, igen. Égig érő fák végeláthatatlan tengere tornyosult felém, hullámai elleptek, eltörpültem a világ hatalmasságában. A szél nevetve rombolta porrá a nyarat. A szakadék feneke sötétségbe veszett s a zongora, mint egy szirén, hívogatott az ismeretlenbe.
/2008 november/
Tegnap
Meg tudtam volna érinteni a csillagokat. Tenyerembe tudtam volna zárni ezeket az apró, fényes pöttyöket, amik mindig olyan távoliak és idegenek voltak, és a hatalmas ismeretlenből pislogtak le rám. Most csak ki kellett nyújtanom a kezem. De nem tettem. Túl jó volt elringatni magam a csodás hitben, hogy ezek csak fölöttem lebegő, gyönyörű szentjánosbogarak. Ti éjszakai kis csodák! Éreztem a fű csiklandozását a talpamon, fedetlen bőrömön meleg szellő futott végig. Csak bámultam a határtalan eget, ezt a gyémántokkal teleszórt királyi palástot. Csak az ég félelmetes végtelenjét láttam. És most mosolyogtak a fénypöttyök. Mozdulatlanul. Nézd, ott a Göncöl…
A legmélyebb rózsaszín derengett az éj árnyai között, és a pöttyök is mintha veszítettek volna fényükből. A horizont bizonytalanul felsejlett a távolban. Hajnalodott. Így tudtam volna maradni örökre. Talán csak álmodtam ezt a mesebeli tökéletességet, ugyanakkor biztos voltam abban, hogy ez valóság. Lassan királykékké hígult a tintafekete ég tömény sötétje, és a remegő csillagok végleg elmerültek a felettünk hullámzó tenger habjaiban. Éreztem a világot magamon, ereje édesen ellepte a rétet, mint holmi álomképes, színpompás meleg víztömeg. Valami monumentális, isteni erő vibrált a levegőben. Tapintani lehetett. Szikrázott tőle a lég, és a legtávolabbi harmatcseppről is vakító volt ragyogása. Olyan volt, mint a vihar előtti csönd. De ez a csönd nem vészjóslóan zúgott, hanem boldogítón.
A világvége mögül csorogni kezdett a fény, befolyt a fűszálak közé, átfonta az ágakat és a zsenge rügyeket, bekúszott a levelek lyukacsaiba. A táj sziluettjei felizzottak az oszló sötétben. Lassan, lágyan közeledett az új nap ragyogó áradata. Hatalmas, isteni napsugarak hasították fel az eget, megvilágították a fenséges formákba pöndörödő felhőket. Úgy lövelltek elő a Föld peremén, mint kitörő vulkán lávanyalábjai. A fák kígyókként tekeregtek a gyönyörű mennyben. Soha ne nézz hátra. És mi nem néztünk hátra egyszer sem, pedig a világ összes hangja ránk üvöltött mögöttünk. Eltompultak a kiáltások. Valami ismeretlen és óriási dolog lengett körül minket, átölelt és dúdolt, ringatott, simogatott. Valami csodás dolog történt, ahogy a káprázat hangtalan szavakat fakasztott belőlem. Tűznyalábok csaptak a magasba, a múlt és jövő lángba borult, hamvait elfújta a szél. Valami új és emberfeletti, világfeletti élet kelt bennünk, ahogy hajnalodott. Egy új nap, egy új élet. A tüzes égitest felemelkedik hamvaiból, e lángoló istennő, uralja a Mindenséget, élteti, táplálja őt, körültekint, majd elporlad.
De akkor nem kelt fel a Nap. A pillanat megbillent, majd megállt, és csak néztük, bámultuk. Ahogyan áll a pillanat. Csak dúdolt a láthatatlan valami, halkan, puhán, simogatva, hangja mint ezernyi apró méhecske repült bele testembe, a fülemen át, és ott zümmögött az ujjbegyeimben is. Hunyorogva néztünk a távolba, oda, ahol a világot áthidaló sugarak ragyogásában egyesült ég és föld, hó és felleg. Azt hittük, a magashegységek jegeit tapossuk, de ezek dombokká koptak, völgyekké vájódtak a fölénk tornyosuló hegyóriások monumentalitásában. Nagyságához nem méltó egy ember sem. Mily őrült és tudatlan is az az ember, aki nem hajt fejet ennek az isteni, megfoghatatlan gyönyörnek, ennek a hatalmas nagy Mindennek. És mi leborultunk előtte, s nem volt többé kétség afelől, hogy mi vagyunk-e minden Hegyóriások csúcsán. Nem fért belém a hatalmas, színes buborék, a világító rózsaszín léggömb. Most kell mennünk, vár a végtelen. Vár a horizont, tele szépséggel és titokkal, vigasszal és bánattal, csodával és álommal. Mert hisz’ mi voltunk azok, akik szárnyaltak. Mi voltunk, kik szárnyakat növesztettek egymásnak, egymásból, és együtt indultunk el a messzi horizont felé. Mi voltunk minden Hegyóriások csúcsán, mi voltunk a Mennyek tartóoszlopai, mi rügyeztünk minden Fák felett, a Nagyvilág Urai voltunk!
…Hát mégis van Élet a Halál előtt?
Vár
Elhaló napsugarak simogatják arcom,
Múló melegségüket két kezemmel tartom,
Enyhe szellő suttog, a táj vörösben ég,
Hideg ölel körbe, ősz van
Buborék.
A méhek zümmögése is eltompult már,
Porladozó testét siratja a nyár.
Az égről eltűnt már minden, ami kék,
Levéleső hullik, ősz van
Buborék.
A nyár tündöklő lénye hűs viharba fullad,
Legyőzött holtteste mindenkiben szunnyad,
Tele van vele a föld, óceán, lég,
Gyönyörűt álmodik, ősz van
Buborék.
Álmok közt várja, hogy pompázhasson újra,
Milliónyi színű, dús szirmokba bújva,
Sugározzon róla a káprázat s az ék,
Ünnepeljék megint, ősz van
Buborék.
Halkan gyűlnek egybe a gyászoló fellegek,
Rettentő bújukba a világ megremeg,
Mennydörögve dúdolja gyászdalát az ég,
Villámok cikáznak, ősz van
Buborék.
A tejfehér egekből ezer könnycsepp fakad,
Csábító végtelenje felkap, elragad,
Kavarog a köd, hallgat minden rég,
Elalszik a világ, nyár volt
Buborék.
/2008 november/
Tóth Flóra írásaihoz
A három csatolt szöveg alapján Tóth Flóra lírai alkat: az érzelmek, a pillanatnyi benyomások, hangulatok megragadása tűnik számára fontosnak, érdekesnek, izgalmasnak.
Vár c. költeménye az egyik örök témát járja körül: az idő múlását vagy az elmúlást úgy általában. A költészeti tradíció mintáit követi, amikor évszak-metaforával él, ám nem hoz újat, meghökkentőt. Az időjárási viszonyok egymás mellé rakása kissé patetikusra sikerül, becsúszik néhány ellentmondás (enyhe szellő suttog – hideg ölel), zavaró szókapcsolat is (a nyár porladozó teste, a nyár legyőzött holtteste, ami mindenkiben szunnyad, majd gyönyörűt álmodik…). Nem egészen világos a cím, nem látok összefüggést a szöveggel, ha főnévi értelemben használja, akkor végképp nincs kapcsolat, ha igei vonatkozása van, akkor az alakját kéne módosítani, vagy teljesen más címet választani. Ugyanilyen zavart kelt a versszakok végén a Buborék szó – jelentését tekintve a mulandóág, pillanatnyiság asszociációit előhívja ugyan, sőt ritmust is ad a szövegnek, mégis szerkesztetlenül lebeg. A szerző a kötött formával kísérletezik, a versszakok azonos felépítésűek, rímesek, refrént is alkalmaz, mely az utolsó strófában – jó érzékkel – változik, a kibillenésnek nemcsak ritmikai, hanem jelentésbeli következménye is van.
Tegnap c. szövege műfajilag prózaversnek tekinthető, egy hangulatot ír le erős látványokkal. A természeti jelenségek lenyűgöző hatást tesznek a beszélőre, éppen ezért a szöveg itt is – mint a Vár c. versben – kissé emelkedett hangúvá lesz, amit néhány közhelyes betét szakít meg (egy új nap, új élet…) A látványleírás a csoda mélységes átélése felé tart, amikor hirtelen vált: „De akkor nem kelt fel a Nap.” Viszont a bejelentett váltás után mégsem következik be a fordulat, a szöveg elveszti feszültségét, az írás második fele inkább csalódást okoz (épp amiatt, hogy a bejelentett változás mégsem hoz semmi váratlant, meglepőt). Zavaró a nagybetűs írásmód. Itt sem tudok mit kezdeni a címmel.
Reggel c. szövegét is áthatja a líraiság, a benyomások, érzések rögzítésének állandó igénye, a választott szavak szép hangzása, sajátos zeneisége, bár a szókapcsolatok kevésbé izgalmasak. Egy hétköznapi reggel vissza-visszatérő eseményeit, cselekvésmozzanatait fogja össze. Érdemes lenne azon elgondolkozni, hogy a múlt idejű igék jelen idejűre cserélésével még inkább hangsúlyozhatná a körkörösséget, a folytonos ismétlődést, az egyhangúságot. Itt is van néhány zavaró motívum: pl. az első mondatban valaminek a hangja szól, s végig nem derül ki, mihez vagy kihez is lehetne ezt a hangot kötni. Néhány költőinek indult szókapcsolata zavaros, sőt egy kicsit komikus: az idő ecsetje, mely rajzol, a cella, mely indáival (!) körülteker. A menny bús dalra fakad-mondattal meg a szentimentális beszédmód felé hátrál. A tükörkép-lány bűnössége kifejtetlen marad. Sajnos a hang is, bár a testben zengő zongoraszó kíváncsiságot ébreszt.
Úgy tűnik, Tóth Flóra hisz a csodákban – ez nagyon jó, és megkísérli a csodákat tettenérni és írásba foglalni, vagyis közvetíteni lelki élményeit, érzékenységét és jó megfigyelőkészségét latba vetve – egyelőre azonban ez még nem sikerül maradéktalanul, meg kell tanulnia gazdaságosan bánni a nyelvvel, a költői eszközökkel.
N. Tóth Anikó