Imádja a hathónapos lányát, de az arca szenvedésről árulkodik.  A férje aznap indult a frontra mikor ő már a szülőszobában volt.  A sógorom egész éjjel a folyosón sétált reménykedve, hogy meglesz a kicsi mire neki indulni kell.
Nem így történt.  Nyílott a szobaajtó az orvos szólt jöjjön zászlósúr, csókolja meg a feleségét, mert már itt van a kocsi a reptérről, indulnia kell. Az elválás fájdalmától két eltorzult arc borult egymásra szó nélkül egy sóhajnyi időre.
A sógorom az egységével már messze repült a kijelölt frontszakasz felé, mire megszületett a lánya. A pilóták nem írhattak tábori lapot ezt jól tudtuk, de azért mindig vártunk valami üzenetet, de nem jött. Nekem viszont írt a nővérem, jöjjek el és segítsek az utazásnál, mert szeretne hazajönni anyánkhoz. Debrecen és Nagykapos nem éppen kis távolság és egyedül valóban nem utazhat.
Tegnapreggel érkeztem és ma hajnalban megint utazok itt hagyva Debrecent a zajos repülőterével együtt. A nővérem és a baba útrakész állapotban vannak és már megjött értünk a reptér autója, ami kivisz a vonathoz. Sok a csomag, de a sofőr mindent elhelyezett a gyerekeknek fenntartott szakaszba. Gyuri a sofőr jó utat kívánt, de a szeme megtelt könnyel, mert eszébe jutott, hogy hat hónappal ezelőtt ö volt a kórházba a zászlósúrért a gyerek apjáért.
Megmozdul a vonat.  Végre indulunk.  Egyenletesen zakatol, lassan erőt vesz rajtam a fáradtság és lecsukódik a szemem. Nyíregyházán félálmomban látom, hogy két útitársat kapunk - két tisztet.  Úgy látszik, tele van a szerelvény, mert másképp nem engedték volna ide őket. Megint elalszok.  A szervezet megköveteli a magáét, már két éjszaka nem aludtam. Jó idő múlva arra ébredek, hogy a ball válam el van zsibbadva. Nem ok nélkül, hisz a mellettem ülő hadnagyúr a vállamat használja párnának.
Nagyon sértődékeny arcot vághattam, mert a nővérem mellet ülő százados rögtön megcsóválta a fejét és szó nélkül rámutatott a hadnagy lábára. Elég volt egy pillantás, hogy meglássam a műlábat.   Egy pillantással megköszöntem a figyelmeztetést, és mozdulatlanul ültem a zsibbadt vállammal még egy félórát.
Felébredvén a hadnagy úr, mindketten kimentek a kupéból. Azt gondoltam talán nem tetszik a társaságunk, de nem így volt. Perceken belül vissza is jöttek kissé nedves hajjal szépen megfésülködve.
Akkorában még nagy tiszteletbe tartották a nőket. Elsőnek a nővérem előtt meghajolva a százados úr mutatkozott be.
   -  Dallos József Pestmegyéből, tartalékos, civilben tanító most már a nővérem nyújtotta a kezét és a kézcsók után, mondta a nevét - Szabó Imréné, a férje zuhanó bombázó pilóta, jelenleg a fronton teljesít szolgálatot.
  - A hadnagy urat Böszörményi Árpádnak hívják betegszabadságon, van, és Ungvárra utazik - mutatta be a tanító úr. Ugyanez megismétlődött velem is.   Bár engem zavart a kézcsók, de elviseltem és ügyesen elmondtam a nevemet - Sirák Fruzsina hajadon, egyelőre státusz nélküli, de tíz nap múlva már az is lesz.
A tanítóúr nevetve kérdezte - és mi lesz az a bizonyos státusz?
 - Mivel bíznak meg egy ilyen fiatal lányt?
 - Lehet, hogy fiatal vagyok, de ha nem is látszik fizikailag erős, vagyok, amellett jó lelkű és kitartó.  A felsorolt erényeimet ismerve, amikor elhangzott a rádióban Horthy Istvánné segélykérő felhivása „Sok a sebesült kevés az ápolónő, akinek módjában áll kérem, segítsen”gondolkozás nélkül jelentkeztem ápolónőnek.   Azóta nagyon sokat tanultam.
Csütörtökön vizsgáztam pénteken este  utaztam a nővéremért Debrecenbe.  Ma szombat van és estére hazaérvén remélem  már kipihenem az elmúlt három napnak a fáradalmait. Hétfőtől mindennap nyolctól tizenegyig gyakorlat, tíz nap múlva ünnepélyes fogadalomtétel és megkezdjük a munkát a hadikórházban. Tizenketten vagyunk.
Komolyan néz rám a tanítóúr.  Megilletődött hangon kérdezi fogom-e bírni ezt a nehéz munkát? A válasz őszinte
- Makacs vagyok és nálam becsületbeli ügy, hogy amit elkezdek azt be is fejezem. Helyt fogok állni tudásom szerint.
Halkan beszélünk, de a nővérem felébredt.  Éppenséggel nem baj, mert úgy is meg kell szoptatni a kicsit. A tanítóúr kimegy a folyosóra sétálni. A hadnagyúr alszik, vagy csak úgy tesz, hogy ne kelljen beszélgetni.  Ez a stratégia most nem válik be, mert visszajön a százados, és egyből nekiszegezi a kérdést.
 - Tulajdonképpen miért utazol Ungvárra?
 - Szeretnék elbúcsúzni apámtól, aki ott teljesít szolgálatot parancsnoki minőségbe, aztán megyek vissza a frontra.
 - Mi lesz a beosztásod?
 Egyszerűen csendesen jött a válasz.
 - Hadtáp parancsnok leszek az ellátásnál.
Ezt a bejelentést néma csend fogadta.  A nővérem a lányával foglalkozik, aki már kipihente magát és nagyon eleven. A tanítóúr elkéri a kislányt és biztatja a nővéremet, menjen, sétáljon a folyosón egy kicsit biztos el van zsibbadva a lába.  Kérdezem tőle
 - Vannak-e gyerekei, mert igencsak szakszerűen tartja a kislányt. Büszkeséggel válaszolta
 - Van bizony, nem is egy, hanem három. Pesten születtem, ott végeztem az iskoláimat is. Már két éve tanítottam, amikor egy színházi bemutatón megismertem egy vidéki lányt. Óvónő volt a falujában.  Félév múlva összeházasodtunk.  Nem ö jött fel Pestre, hanem én mentem le vidéki tanítónak. Egy percig sem bántam meg mert a falusi gyerekek kötelességtudók, becsületesek nem hazudnak.
 Aztán tovább folytatta mesélnivalóját.
 - Van egy érdekes élményem az elsős időkből.
Tíz-tizenkét éves testvérpár ült az ablak közelében. Állandóan az eget kémlelték, nem figyeltek rám.   Odamentem hozzájuk és megkérdeztem miért nem figyelnek?  A lány bátrabb volt ő válaszolt.
 - Figyelünk mi tanító úr, látjuk milyen nagy fekete felhők, vonulnak az égen, és igen alacsonyan szállnak a madarak. Ebből eső lesz.
 - Ne féljetek itt nem áztok meg.
 - Az igaz, de nekünk a réten lerohad a sarjú, ha megázik, akkor a kisborjú mit fog enni télen?    Szeretnénk elkéredzkedni, hogy segítsünk a szüleinknek, mert egyedül nem érkeznek összeszedni.
 - Induljatok szóltam meghatottan. Elgondolkoztam a falusi gyermek praktikus
észjárásán és már nem csodálkoztam azon, hogy minden nagy embert a falu adott az országnak.
 A nővérem most szólalt meg először
 -Ebbe egyet értek önnel. Mi egy mezővárosban nőttünk fel, de Ungvárra jártunk iskolába.  Nagyon sokat olvastunk hazánk nagyjairól és bizony a leghíresebbek faluról származtak. Most már nem olvasok, mert mindig a fronton jár az eszem, vajon mikor jön haza a férjem? Él - e még?
Síkos talajra futott a beszélgetés valahogy váltani kellene. Lapos nézéssel, ahogy csak a nők tudnak nézni rápillantott Árpádra, összeszorított néma száj mellet a két kemény ránc a front hagyatéka, de a szemében élet csillog, azt is észre veszem, hogy engem néz.     Most már bátran kinézek a vonatablakon. Közben szolidan rá mosolygok Árpádra, és ölbe
 veszem a keresztlányomat.  Szólok a nővéremnek
 -  Lehet készülődni az átszálláshoz, mert húsz perc múlva Ungváron leszünk, mivel nem késik a vonatunk, így kényelmesen átszállunk a motorvonatra, ami elvisz haza. Anyánk fog örülni nektek.
Árpád most szólalt meg először
 - Miért csak nekik, magának nem?
 - Hagy, örvendezzenek egymásnak rég nem, találkoztak. Én hétfőn reggel már jövök vissza Ungvárra a másik nővéremhez, aki itt van férjnél.  Neki a változatosság kedvéért fia van és a férje sem katona. Mióta az ápolónői tanodába járok az óta itt lakom nála.
Szombaton megyek haza csak. Ez így lesz a jövőben is. Holnap vasárnap otthon leszek, és hétfőn jövök vissza, mert még minden reggel kell járnunk nyolctól tizenegyig gyakorlatra.
 - Utána mi a programja Fruzsina?
 - Egyenlőre örülök, hogy megjegyezte a nevemet.  A programom minden délután egyforma.
 -  Olvasok, vagy a nővérem kisfiát ajnározom.
Félve kérdi
- Találkozhatnánk - e valahol egy kis beszélgetésre?
- Meg vagyok lepve Árpád, mert idáig úgy hallgatott mintha a torkai fájt volna.
- Most, ha megengedi jóvátenném a hallgatást amennyiben el, jönne
Hétfőn délután a  Speck cukrászdába, feltéve, ha tudja, hogy hol van.
- Ne nevettessen Árpád, én úgy ismerem Ungvárt mint a tenyeremet, hiszen évek óta ide jártam iskolába.  A cukrászdát csak kívülről ismerem, mert csak a nagy kirakat üvegén át láttam. Nos, háromtól ötig találkozhatunk.
- Köszönöm Fruzsina. Várni fogom.
- Ott leszek és nem is  fogok elkésni - válaszoltam.Pontosan érkeztünk a gyorssal, így kényelmesen átszálltunk. A tanítóúr segített vinni a csomagokat. Annyi hogy csak beszálltunk indult is a vonat. Jólesett látni, hogy a két útitársunk hevesen integet búcsúzásképpen.  Ezek szerint jól érezték magukat a társaságunkban.
Hazaérve az egész lakáson látszott, hogy nagyon vártak. Anyánk egy kis örvendező sírás után unokáját átadta apámnak Ezután gazdasszonyi teendőit  folytatta. A megterített asztalra hordta a vacsorát. Most éreztem igazán mennyire éhes  vagyok és fáradt. Nem várva a többiekre megvacsoráztam és lefeküdtem.
Reggel már világos volt mire felébredtem.
Vasárnap van.  Fel kell kelnem, mert a múlt heti cuccaimat ki kell mosni. Utána templomba megyünk. Ebéd után vasalás, és berakni a táskába a megszokott ruhaneműt egy hétre.  Hétfőn reggel utazás vissza Ungvárra.
Nyolc órára már bent kell lenni a kötöző szobába.
Mindig pontos voltam.  Tudom, hogy a főnökasszonyunk doktor Tabódiné nem tűri a pontatlanságot. Elsőnek én kezdtem, így hát kiválasztottam a legjobb bábut és elolvastam a kitűzőjét mi a baja.   „Fejsérülés,
Kulcscsonttörés, jobb lábon bokaficam a másikon sípcsonttörés"
 - Jól van drágaságom, máris megyek a kellékekért mindjárt rendbe teszlek.
Igyekszem a raktárba, kell egy alátét egy doboz normál fásli és egy széles a kulcscsonttöréshez. Fél kilenckor már kezdem is. A főnökasszony figyel minket, így hát teljesen kikapcsolom az agyamból a délutáni randevút és csak a munkámra, koncentrálok. Nagyon jól sikerült meg is lettem dicsérve.
Mehetek leülni és színezhetem az álmaimat Árpáddal. Szerencsére itt van az egyetlen valamirevaló ruhám. Abba voltam a vizsga utáni ünnepségen is.  Mindenkinek nagyon tetszett, de csak, azért mert nem tudták, hogy ezt a szép princesz szabású kékruhát a nővérem szabta és én varrtam.  Nagyon egyszerű zártnyakú ruha és addig nem is mutat semmit, míg rá nem teszem a hófehér csupa csipke karáti gallért.
Vége a pihenőnek mindenki elkezdi saját bábúját megszabadítani a fáslitól, amit szépen fel kellet tekerni, hogy a dobozba úgy nézzen ki, mint reggel használat előtt.  Átadtam a raktáros apácának a kellékeket, amit használtam, ö meg beírta, hogy minden rendben van.  Perceken belül leraktuk a köpenyt.  Ezután következik a kézmosás, fésülködés és fegyelmezett sorbaállás. A főnökasszony kijött az irodából és megköszönte a jó munkát. Megkért, hogy délután olvassuk át a könyvet, amit kaptunk a vizsga után.
 - A holnapi viszontlátásra lányaim. Ezzel el is voltunk bocsátva. Olga a barátnőm megkérdi
 - Átolvasod a könyvet?
 - Olvasni fogok, de nem a könyvből.
 - Akkor miből?
 - Egy némalevente szeméből a fáradt arcából a fronton maradt fél lábáról, és ha felenged a dermedtsége, akkor talán a lelkéből is.  Délután találkozom a  Speck cukrászdában egy hadirokkant fiatalemberrel. Ennyit az olvasásról. Jó szórakozást kívánva Olga tovább megy, messzebb lakik. Nagy meglepetésemre a nővérem nincs itthon. Megebédelek utána hajmosás, hajcsavarás.  Remélem kiszárad addig, míg elkészülök. Megjön a nővérem is. Éppen csak leszaladt az üzletbe.  Lassan elkezdek öltözni. Még jó, hogy rendes vagyok, így nem kapkodok.
A fehércipőmben benne a világos harisnya a retikülbe is benne van minden. A ruhám csinos - nagyon jól áll nekem ez a dédike színű ruha. Még átfésülöm a hajam, ami szép szőke, fényes és hullámos.
A nővérem szerint már csak a kalap hiányzik.
- Ugyan miket beszélsz?  Tudod, hogy ehhez a ruhámhoz nincs.
- És ha van?
Megfogja az imént asztalra dobott táskát és kiveszi a gyönyörű kis kék kalapot, amit csak egy fehér virág díszít. Rögtön fel is teszi a fejemre közben, beszél.
- Igaz hogy csak két hónap múlva lesz a születésnapod, de az ajándékot már használhatod.
Szenzációsan nézek ki.  Alig tudom kinyögni, hogy köszönöm úgy elfogott a nevetés.
- Megtudhatnám, hogy minek nevetsz ennyire?
- Azon, hogy Árpád nem fog megismerni. Ő csak úgy lát maga előtt, ahogy utaztam.
- Miben utaztál?
- A skótkockás kosztümbe, lapos sarkú sportcipőbe és a fejemen egy kockás baretka volt, ami alól egy szál hajam sem volt ki.
- Menjél már, mert még a végén elkésel.
Tízperccel hamarább érkeztem, de Árpád már ott volt. Valamit írt a noteszába. Megálltam az asztalánál és kérdeztem foglalt -e ez a hely?  Fel sem nézett csak annyit mondott - igen.
Szó nélkül álltam, míg írt.  Még egyszer megkérdeztem.
- Véletlenül nem az én részemre van fenntartva ez a hely?
Most már felnézett, de a meglepett arca tétovázást árult el. Kénytelen voltam megszólalni.
- Úgy látom kedves Árpád a kalapom nem éri el azt a hatást, amit a kockás sapkám.
Végre megjött a hangja, de csak a nevemet mondta ki
- Fruzsina
Ennyi melegséggel még senki se mondta ki a nevemet.  Most már kezet nyújtottam, mert szem előtt tartottam az ellenszabályt, hogy férfi nem nyújthat kezet egy nőnek.   Viszont az üdvözléskötelező. Most már, hogy ezen is túl voltunk kényelmesen helyet foglaltam.  Árpád nem vette le a szemét rólam, de azért beszélt.
- Bocsásson meg a figyelmetlen viselkedésemért, de valóban annyira a szemem előtt volt a kockás sapkája, míg írtam valamit, ami magának szól.
- Elolvashatom?
- Ahogy akarja.
Elém tolta a noteszt és én elkezdtem olvasni.

Vasárnap este a fronton

Míg álmokat hint otthon a szél az este,
Itt kint ezernyi szemmel figyelünk.
A lelkünk ma a megnyugvást kereste,
De csak vér és könny jutott nekünk.
Itt akna robban a mit sem sejtő lépések alatt,
Itt a halál is gazdagon arat ma
És utána csak fájdalom és egy letépet láb, marad.

Visszatoltam a noteszt és a kezemet rátettem a kezére puhán és lágyan. Láttam, hogy remegett a keze, míg olvastam. Ö szólalt meg először.
- Nagyon hallgatag lett Fruzsina.
- Igen, de valamikor a csend is beszél, csak meg kell érteni. Seneca szerint a legszebb női tulajdonság a hallgatás, és a legszebb jele a barátságnak az őszinteség. Köszönöm, hogy őszinte volt és gratulálok a versírói adottságához. Én is őszinte leszek.
Emlékszik, hogy az utazás alatt elnyomta az álom és párnának használta a vállam? Akkor láttam, hogy az egyik lába műláb.
Csodálkozva nézett rám és megcsókolta a kezem, amit én nem húztam el.
- Ezt miért kaptam Árpád?
- Mert annak ellenére, hogy ismerte a hiányosságomat mégis eljött. Őszintén mondom mikor végzett az olvasással és nem emelte fel a fejét akkor azt hittem, rögtön elmegy.
- Rosszul hitte, mert az igazság az, hogy arra vártam ne legyen könnyes a szemem és magának se remegjen a keze. Mindkettőnknek mást jelentett a csend.
Meglepve látom, hogy a szmokingos, fehérkesztyűs pincér felénk tart és elénk teszi a tárcát. Az elegáns csészéket megtölti kávéval.
- Parancsoljanak, kérem, a tejszint és a cukrot, tetszésszerit használják.
- Ezt hogy  csinálta - teszem fel a kérdést.
- Egyszerűen mikor megjöttem leadtam a rendelést, hogy félnégykor szolgálják fel a két kávét, félötkor két adag fagylaltot - amennyiben eljön az, akit várok.
- És ha nem jöttem volna el?
- Nos akkor megittam volna a kávét, úgy keserűen és négy órakor életem második nagy csalódásával elmentem volna az apámhoz sakkozni.
- De itt vagyok.  Jöhet az első nagy csalódás meséje. Hallgatom.
- Hosszú lesz.
- Az nem baj. Türelmes vagyok és kíváncsi. Ne okozzon csalódást.
- Az egész ifjú koromat katonaiskolában töltöttem. Zászlósi rendfokozatomhoz már menyasszony is lett. Mondanom sem kell nagyon, szerettük egymást. Áttáncoltuk az egész farsangot, moziba jártunk, vacsorákra, zenéskávéházba, sokszor a hajnal vetett véget a szórakozásnak.  Közben megbeszéltük a jövőnket.   Ha vége a háborúnak megesküszünk. A szép rózsaszínű álomnak végszakadt mikor megkaptam a hadnagyi rangot.  Rövid időn belül a frontra vezényeltek.  Az ezrednek nagy volt a vesztesége utánpótlás kellet.  Ti hónapi frontszolgálat után egy este aknára léptem. Térd felett amputálták a lábam még ott a frontkórházban. Hosszú idő telt el, míg begyógyult a lábam annyira, hogy el tudták készíteni a műlábat. Akkor már Pesten voltam a sport uszodában utókezelésen. Tanítottak járni az új lábammal, azon kívül sokat
Kellet fürödni és napozni.  A szüleim gyakran meglátogattak, csak az nem jött, akit a legjobban vártam. A menyasszonyom. Az anyja néha eljött sopánkodni, hogy Annuska nem tud jönni, mert Mohácson ápolja a nagymamát, aki súlyos beteg.  Már jobban van így biztos haza fog jönni a lánya. Reménykedve vártam a napok múlását és mindennap kétszerannyi ideig gyakoroltam a járást, mint eddig.
Annuska egy csütörtöki napon anyjával együtt jött látogatásomra. Sírva csókolta meg az arcomat, és meghívtak vasárnap ebédre. Megköszöntem nekik a látogatást és elkísértem őket a kijáratig mankó nélkül. Még három nap és ott ülök majd vele egy szobában - gondoltam. Elmondhatom neki, hogy minden gondolatom ö volt és mennyire hiányzott.  Vasárnap azt sem tudtam hova legyek az örömtől. Reggel elküldtem az alkalmazottat csináltason egy szép rózsacsokrot sárgarózsából, mert az volt a kedvenc színe. Tizenegy órára rendeljen egy taxit.  Izgatottan vártam az idő múlását.  Bajtársaim odajöttek hozzám és dicsérték milyen szép menyasszonyom, van. Még nem volt tizenegy óra mikor megérkezett a taxi. Fogtam a rózsacsokrot és beültem a taxiba, ami tízpercen belül elvitt a megadott címre. Az előszoba ajtó nyitva volt így bementem és nyugodtan tettem a kalapom a fogasra. Akkor hallottam meg a jövendőbeli anyósom hangját.
- Ilyet nem tehetel Árpáddal lányom.
- Miért nem tehetnék, talán azt hiszed anyám, hogy én hozzámegyek egy nyomorékhoz, hogy soha többé ne menjek társaságba meg táncolni.
Válasz nem volt csak az anyja sírt.
Visszatettem a fejemre a kalapom és a rózsacsokor mellé odatettem a jegyürümet. Lassan észrevétlenül, ahogy jöttem el is mentem. A sofőrnek csak annyit mondtam, hogy vigyen ki a szigetre a sportuszodától nem  messze van egy étterem  ott kiszállok. Rendeltem egy fél liter bort, mert üres asztalnál nem ülhetek két óra hosszat.  Legszívesebben a szobámba lettem volna, de nem
mehettem vissza ilyen hamar, nem mondhattam el a bajtársaimnak a történteket, mert azok is nyomorékok.  Van olyan köztük, akinek nincs keze, de a felesége minden nap bejön hozzá megetetni. Vigasztalja, nem engedi elcsüggedni.  Mikor visszamentem az uszodába a többiek már a medencébe áztatták nyomorék testüket. Felmentem a szobámba és azon meditáltam, hogyan lesz tovább?
Másnap bejött hozzám az édesanyám és elmondtam neki mindent. Magához ölelt és csak annyit mondott:
- Nem baj gyermekem, ha az Isten gyötrelmet ad csak erőt is adjon, hogy elbírjuk viselni. Te katona vagy fiam erősnek kell lenned.
Kicsit megkönnyebbültem az anyám szavaitól. Nem kívánom senkinek azt a lelki kínt, amit átéltem.
Fátyolos szemével rám nézett és megkérdezte:
- Elég volt Fruzsina vagy mondjam tovább azt, ami jött?
- Egyenlőre nem is mondhatja, mert már hozzák a fagylaltot, és utána szépen hazakísér.
- Mára már elég volt a keserűségből, hagyjon egy kicsit holnapra is.
- Ezek szerint várhatom holnapra is?
- Természetesen, amennyiben igényt tart egy ilyen hallgatni tudó nő társaságára.
- Menjünk Árpád lassan már öt óra lesz.
Meglepett, hogy a pincér kinyitotta előttünk az ajtót és meghajolt.  Ezek szerint Árpád már a rendelésnél fizetett is. Ennyire biztos volt benne, hogy eljövök?  Nem csoda hisz a vonaton utazás közben volt róla szó, hogy mindig és minden körülmények között megtartom a szavam.  Sétálva mentünk egymás mellet, igyekeztem visszafogni a gyorsjárásomat tekintettel a műlábára. Váratlanul megállt és megfogta a kezem.
- Egy szava sincs hozzám, talán megbántottam?
- Nem bántott meg Árpád, de kissé megrázó volt ez a történet. Én viszont mielőtt beszélek mindig, gondolkozom.  Lehet, hogy fájni fog, amit mondok, de én mindig egyenes és őszinte vagyok.  Az én értékelésem szerint a menyasszonya szerelme egy vidám karneváli idényre szólt. Kellet hozzá kelléknek így ilyen fess katonatiszt, mint maga. Az igazi szerelem hűséges és becsületes, mint azé az asszonyé, aki etette a kéznélküli férjét és vigasztalta.  Aki nem örökre szeret valakit a nehezen, szerethet őszintén egyetlen napig is.  Most én kérek bocsánatot.  Ne haragudjon, ha egy kicsit erősen fogalmaztam.    Csak most az erős szorításról tudatosítottam, hogy Árpád egész idő alatt fogta a kezem. Forró volt a szája mikor kezet csókolt és kétszer is elmondta.
- Köszönöm ezt a szép délutánt, és köszönöm a szavait, ami bizonyos fokig alátámasztotta édesanyám intelmeit.
- Jóéjszakát Árpád és ne felejtse el, hogy holnap ugyanott ugyanabban az időpontban folytatjuk a beszélgetést.
Szalutált és elment.  Sokáig néztem kissé bicegő járását. Ezen az éjszakán nem tudtam elaludni állandóan előttem volt az a bánattól fátyolos két szép szeme.
Reggel kissé bódultam ébredtem jó lett volna egy kicsit még pihenni, de ilyesmiről szó sem lehet. Ma is én voltam az első, aki köszöntötte a főnökasszonyt. Rám nézett és megkérdezte.
- Mi van kedves nem tudott aludni?
- Hisz ma még öt perccel hamarább bejött, mint máskor.
Valóban nem aludtam sokat, de az öt perceknek néha nagy értéke van. Én ezt egy életre megtanultam, mikor a testvéreimmel együtt lekéstük a vonatot és tíz kilométert gyalogoltunk, hogy beérjünk az iskolába. Akkor megtanultuk, hogy váróterem van, de váró jármű nincs. Így az óta sohasem késtem el.
Tabódiné elgondolkozva annyit mondott
- Magából nagyon jó nővér lesz.
- Köszönöm főnökasszony.
Ezzel kezdődött a napom. Ma nem fásliztunk. Pszichológiai előadás volt egész délig. Ebéd után végigcsináltam a készülődéssel járó egész procedúrát. Három előtt már benyitottam a cukrászdába.
Árpád most nem írt csak kissé fáradt mozdulattal felállt, elvégre nem illik egy lányt ülve fogadni. Üdvözlés után megvárta, míg leülök és csak azután foglalt helyet velem szemben. Így ránézve valami enyhe szomorúság uralta az arcát. Udvariasan megkérdezte délelőtt melyik bábut, fásliztam be.
- Egyiket sem, ma pszichológiai előadást hallgattunk egész délig.
- Kíváncsivá tesz mi volt téma.
- A téma nagyon aktuális volt a jövendő munkánkkal kapcsolatban. Az itteni hadikórház egyenesen a frontról kapja a sebesülteket azokból is a legsúlyosabbakat, akik nem bírják ki az utat Pestig. A nővérek fel lettek készítve arra, hogyan viselkedjenek a haldoklók mellet, amelyik már agonizál és egyre csak az anyját, vagy a feleségét hívja. Akkor oda kell ülni, nyugtatni, hogy itt vagyok fiam, ne félj minden jó lesz, csak aludj, fogom a kezed. Addig kell hozzá beszélni, míg örökre el nem alszik abba a tudatba, hogy nem lehet semmi baja, mert az anyja fogja a kezét. Aki észnél van beszéltetni, kell, vagy a nővérnek kell kérdezgetni, míg valamilyen módon el legyen terelve a figyelme a valóságtól, a keserves valóságtól. Még jó, hogy mi csak nappalosak leszünk. Az éjszakai szolgálatot az apácák tartják.
- Elnézést Árpád a figyelmetlenségemért, nem kellet volna beszélnem a délelőttömről, de nagyon lerohant a kérdésével pedig mikor leültem, már akkor láttam, hogy valami enyhe szomorúság uralja az egész lényét.
- Honnan veszi, hogy szomorú vagyok?
- Rá van írva az arcára valami bántja.
- Igen igaza van az apám kapott egy telefonhívást az áthelyezésével kapcsolatba, ez nyomaszt.
- Katonasors, ne búsuljon inkább, folytassa ott, ahol tegnap abbahagyta.
- Az sem lesz vidámabb, de azért van benne egy kedves epizód, amit még ma is felidézek mindennap. Ételt és erőt ad.
Napról napra vártam, hogy a menyasszonyom visszahozza a jegyűrűt, de nem jött.  Egyre keserűbb lett az életem. Sokszor gondoltam bár csak végzett volna velem az akna kint a fronton. Most nem szenvednék ennyit. Ilyenkor szembejutott az édesanyám, aki így is szeret ilyen nyomorékul, de a szeme elárulta, hogy sokat sír. Az anyám könnyeit csak én törölhetem le azzal, ha mennél hamarább elfelejtetem vele a szenvedésemet.  Ehhez még aznap kaptam egy isteni segítséget.
Hogy keserű gondolataimból meneküljek elgyengült testemmel lebotorkáltam az újságárushoz és vettem két doboz cigit. A mai napig sem tudom hogyan történt a cigaretta kiesett a kezemből, de mikor próbáltam felvenni eldőlt a mankóm is. Utolsó pillanatban a hátam mögött lévő vásárló két erős kezét éreztem amint átkarolva, felemel és magához szorítva tart. Akkor
Éreztem hátamon a két kemény mellét.  Ez a röpke kis epizód mentette meg az életemet és segített letörölni az anyám könnyeit. Udvariasan mégis ellenkezést nem tűrő hangon megkérte az első járókelőt, hogy emelje fel a mankót.
Mozdulatlanul álltam és a szemem rátapadt a kékfürdőruhás lányra, aki sietve elvegyült egy csomó gyerek között. Szép szőke haja volt, de az arcát nem láttam. Egész este éreztem ennek a csitri lánynak a szorítását és ez volt az első este, mikor úgy aludtam el, hogy nem gondoltam a menyasszonyomra.
Már nem kuksoltam többé a szobámba. Mindennap a medence partjáról figyeltem az uszodát talán meglátom még egyszer azt a keménykezű csitri lányt, aki ilyen változást hozott az életemben.
- Kedves Árpád a maga életében akkor lesz egy igazi nagyi változás, ha még egyszer kimondja azt a szót, hogy csitri.
Meglepetten nézett rám.
- Milyen változásra gondol?
- Egyszerűen elmegyek és a fagylaltot már nélkülem, fogyasztja el.
- Fruzsina kedves ez most vicc akar lenni?
- Ez nem vicc Árpád. Nyugodtan fogja meg a két erős kezem, amivel most egy éve elkaptam, nehogy összetörje az arcát is. Addig szorítottam magamhoz, míg azzal a nővel el nem, végeztettem a dolgokat.  Nem csak a mankót emelte fel, hanem a két doboz szimfóniát is. Remélem hihető az állításom? Elég sokáig tartottam átölelve így módomban állt megnézni a fekete kefefrizuráját, a kincstári fürdőnadrágját és a térde felett amputált lábát.  Ne vágjon ilyen meglepett arcot Árpád, és ne szorítsa annyira a kezem. Akkor én nagyon éhes voltam és azért mentem a mindentársító standhoz, hogy vegyek két szelet nápolyit, de arra már nem volt időm, mert magának kellet segítenem. Mire el tudtam engedni már öt vásárló is állt a kisablaknál.  Akkor én visszasiettem a gyerekekhez, akiken nem látszott, hogy cserkészek, mintahogyan rajtam se látszott, hogy őrsvezető vagyok és nem csitri.

Akkor mi jutalomkiránduláson voltunk Pesten és ez volt az utolsó délutánunk. Este már a vonaton ültünk. A gyerekek a tizenkét éves csitrik már a vonaton fáradtan aludtak. Mi hárman voltunk őrsvezetők. Barátnőmnek Margitkának az apja meghalt a fronton, a kalapján fekete szalag is volt nem csak árvalányhaj. Olga is szenvedett és féltette a kikeresztelkedett
Zsidó apját. Ki tudja, mit hoz a jövő. Én állandóan éreztem annak a fiatalembernek a remegését, akit magamhoz szorítottam. Akkor szembesültem közelről a háború borzalmaival a sok fiatalember megcsonkított testét látva.  Akkor és ott határoztuk el, hogy önkéntes ápolók leszünk. Ez a múlt.
 - Holnap megkapjuk az egyenruhát és két nap múlva ünnepélyes fogadalomtétel. Azután jön a munka, ami éppenséggel nem lesz egy karneváli mulatság, de mi becsületesen helyt fogunk állni. Ez a jelen. Köszönöm, hogy végighallgatott, de most már engedje el a kezem kedves hadnagyúr.  A pincér felénk tart a fagylalttal szükség lesz a kezünkre.
A cukrászda is megtelt vendégekkel és mindenki szerelmes párnak néz minket. Elkomolyodva kérdezte
- Zavarja?
- Engem ugyan nem, inkább örülök, hogy nekem van a legcsinosabb szórakoztató partnerem, egy év alatt megnőtt a haja, ami most szép hullámos és a jávorbajusz is nagyon tetszik.
- Ami azt illeti én sem panaszkodhatom, mert nincs még egy ilyen
izléses elegáns és szép nő a teremben, mint aki mellett ölük.
- Ne túlozzon kedves Árpád, mert én az ittlévő hölgyekkel nem vehetem fel a versenyt. Se a szemem sem a szám, de még a körmöm sincs kifestve, nem szívok aranyvégű cigarettát, a ruhám sincs kivágva úgy, hogy a fél mellem ki legyen, amellett nincs arany nyakláncom se fülbevalóm, de még a ruha sem olyan rövid, mint az itt lévő hölgyeké. Szóval nem vagyok egy gazdag modern nő, ideje indulnunk, hiszen mindjárt öt óra.
-Muszáj? Kérdi megilletődve.
-Igen, majd az úton beszélünk a miértről.
Szótlanul mentünk egy pár lépést, közben megkérdeztem, nem e fogja zavarni, ha karonfogva megyünk?
A legkisebb mértékben sem, inkább örömömre szolgál. Még fel sem ocsúdott a meglepetésből már a karjába fűztem a kezem, ennyi elég volt ahhoz hogy biztosabb legyen a járása. Most nem a megszokott úton megyünk?
- Nem, mert most szeretném, ha  elkísérne az Ung parti sétányra ott leülünk valamelyik padra és két órát beszélgetünk. Érzi a víz illatát?
Még két háztömb és már ott vagyunk. Szerencsémre üres a padom így kényelmesen leülhetünk. Megfogta a kezem és a hangjában enyhe aggodalommal, megkérdezte
- nem lesz baj, ha nem lesz időben otthon?
- Kedves Árpád a nővérem tudja, hogy mi most itt ülünk, és hétre otthon leszek.  Addig megadom a választ a ki nem mondott kérdésére, miért jöttünk el a cukrászdából tízperccel öt óra előtt. Nos azon egyszerű oknál fogva, hogy öt órakor kezdődik a teadélután.  Tea helyet a legdrágább italok vannak a csészékbe, ugyanakkor széthúzzák a hátsófalon a nagyfüggönyt, ami egésznap takarja a táncparkett és a hangszereket. Öt órától tizenegyig itt mulat az aranyifjúság.  Ennek a teadélutánnak a látványától menekültem el tegnap is és ma is.
- Honnan tudja milyen ez a teadélután?
- Láttam. Hetente kétszer ott mentünk el a kirakat előtt, mikor vége volt az óránknak.  Egy magányos idős tanárnőhöz jártunk gépírást tanulni. Volt úgy, hogy gyengélkedett, és rendetlen volt a lakása. Nagyon szerettük öt, így aztán összerámoltuk egy kicsit a szobáját. Ilyenkor számoltunk azzal, hogy a szomszéd cukrászdába már áll a bál. Így lett valami fogalmunk, hogyan viselkednek azok a férfiak, akik nincsenek a fronton és azok a nők, akik nem szülnek gyereket, pedig az lenne az elsődleges kötelességük. Nos kedves lovagom, hogy érzi magát a vízparton? Nem vágyik vissza a cukrászdába?
- Nem, mert itt van velem az, aki a legtöbbet ér nekem. Tudja - e Fruzsina, hogy az édesanyámon kívül ilyen őszinte és értékes beszélgetésem nem volt még soha senkivel.
- Köszönöm a bókot.
- Én köszönöm Fruzsina, amiért ennyire tapintatos volt és idejében eljöttünk a cukrászdából.
- A cserkészlányok már csak ilyenek.  Tudja Árpád miért ültünk ki
Erre a padra?
- Árulja el.
- Ez az én padom, évekig ez volt az én partszakaszom, amit rendbe kellet tartanom a kiscserkészekkel. Végig sétálunk rajta?
- Miért ne? Ha ebbe örömét leli. Most már előzékenyen nyújtotta a karját és így karonfogva sétáltunk végig a partszakaszon.
Átérve az úttesten, a járdán sétáltunk visszafelé. Régimódi kétszáz éves hosszú épület mellet mentünk el.  Közepén volt a bejárat, ami előtt én megálltam.  Kíváncsian kérdezte
- Milyen épület ez?
- Ez a magyar leányiskola, ide jártak a testvéreim és én is. Kár hogy be van zárva a nagykapu. Ha most nyitva lenne, elolvashatná a feliratot. „Minden lányban tiszteljetek egy jövendőbeli édesanyát"
- Ezek szerint az itteni tornaterembe erősödött meg a keze?
- Nem itt, inkább otthon lett ilyen erős a munkától.
Mosolyogva nézett rám, úgy mondta
- No erre a munkára kíváncsi vagyok.
- Hazáig elmondom, ha annyira érdekli.  Ahol mi lakunk az nem falu, de nem is város.  Három temploma van négy iskolája, üzlete, kocsmája, de péksége nincs. Így mindenki a saját kemencéjében süti a kenyeret. Még csak tizennégy éves voltam mikor anyukámat sírva találtam a konyhába.  Remegő szájjal mondta, nem bírom bedagasztani a kenyeret.  Lefektettem, megmostam a kezem és elkezdtem dagasztani. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz munka a kenyérsütés. De elkészítettem. Délutánra már kész volt az öt darab háromkilós kenyér. Másnap olyan izomlázam volt, hogy nem tudtam megfésülni a hajam. Mire elfogyott a kenyér elmúlt az izomláz is. Az anyukámnak szívbillentyű tágulást állapított meg az orvos. Kímélni kell. Nyolctagú családnak viszont enni kell. Így a kenyérsütés rám maradt.  Idővel a nővéreim férjhez mentek. Két éve már a pékség is működik, de én az óta is minden szombaton megsütöm a kenyeret.  A kezem edzéséhez még az is hozzájárult, hogy minden nyáron nagyapámnak is, kipergetem a mézet háromszor is. A mézet nem szeretem, de a nagyapámat és a méheket azt nagyon.
Az idén töltöm be a tizennyolcadik évemet, így már négy éve edzésben van a kezem.
- Árpád magához szorította a karomat, mintha nem is akarná elengedni.
- Most még hozzá a betegápolás, így nem fog elpuhulni az izomzatom.
- Aggódva kérdezte, fogom - e bírni ezt a nem mindennapi munkát, ami a betegápolással jár?
- A fizikai megterheléstől nem félek erős, vagyok és munkamániás.
- Csodálom magát Fruzsina.  Én még idáig ilyen határozott, céltudatos lánnyal nem találkoztam.
- Én ezeket a jódtulajdonságokat a tanárnőimnek köszönhetem, és nem utolsósorban Molnár Margitnak, az osztályfőnökömnek. De azért ne csodáljon, mert nekem is van gyenge pontom csak éppen nemi árulom el.
- Nekem se?
- Talán igen, elvégre már régi ismerősök vagyunk.
- Ez igaz, összesen négy napja
- Hogy akar ellátmányi tiszt lenni, ha ilyen feledékeny?
- Mit felejtettem el?
- A számolásnál kihagyta azt az egy évet mikor olyan erősen szorítottam magamhoz a sportuszodába.
- Azt én sosem felejtem el, mert az életem részévé vált, de ez a mostani találkozásunk a csodával határos.
- Valóban az, de most már hét óra és így felmegyek a nővéremhez. A csoda holnap folytatódik a megszokott helyen és időben.
- Köszönöm ezt a meghosszabbított délutánt Fruzsina. Várni fogom. Kezeit csókolom.
- Jó éjt Árpád.
Hosszú volt ez a mai nap, de én nagyon jól éreztem magam. Reggel már menni kellet a ruhákért.  Két rendbeli kórházi fehérköpeny, két fityula a fejünkre, egészségügyi cipő, fehér zokni. Utcára katonaszínű körgallér, szoknya, blúz, sapka. Minden díszítés egy vöröskereszt, ami bizonyítja, hogy önkéntesek vagyunk.
Már sorban állunk mikor a főnökasszony megköszöni az együttműködést és bocsánatot kér, ha esetleg valakit megbántott. Holnapután ne késsen el senki a fogadalomtételről és az utcai egyenruhába, jöjjenek.  Az egyenruhával kapcsolatban még csak annyit, hogy ezentúl az utcán figyelmesen járjanak, mert legyen rendőr vagy katona tisztelegni fognak maguknak, amit a munkájuk által kiérdemelnek.   Illik egy fejbólintással nyugtázni.
Kézcsókkal búcsúztunk doktor  Tibódinétól, megköszönve a tanítását.
Már elmúlt dél mikor hazaértem.  Nővérem örült, hogy vége a tanításnak, és ha munkába fogok járni több szabadidőm lesz.
- Tévedsz testvér, mindennap fogunk szolgálni reggel hattól délután négyig. Az éjszakai szolgálat egyelőre az apácáké.
- Készülj, mert a végén még elkésel.
El nem késtem, de nagyon meglepődtem, mert Árpád nem ült az asztalunknál.  Elfoglaltam a székemet és vártam.  Néztem az ajtófele, de a meglepetés nem onnan jött.  Az udvarias pincér szólalt meg mellettem.
- Bocsánat kisasszony a hadnagyúr elnézést kér, de nem tud eljönni. Ezt a dobozt és a levelet küldi önnek. Egyben kért, hogy a rendelést vegyem fel.
- Köszönöm uram rendelés nem lesz, mindössze szeretném, ha válaszolna egy kérdésemre.
- Parancsoljon kisasszony.
- Mikor adta át a hadnagyúr önnek a levelet?
- Tegnap este zárás előtt és megkért, hogy ma három órára hozzam el a legszebb piros rózsát, ami kapható. Frissen vágva az van a dobozban.
- Köszönöm és Isten önnel.
Lassan megindultam az ajtófele és a fehérkesztyűs kéz ugyanúgy kinyitotta az ajtót előttem, mintha Árpád is itt lenne mellettem. Sietve mentem az Ung parti sétányra és leültem a padra, ahol tegnap együtt ültünk. Gyönyörködve néztem a szép piros rózsát, de a levelet nem mertem felbontani. Felidézve a tegnapi délutánt, a szomorkás arcát, épp ezért hosszabbítottam meg az együtt eltöltött időt, abban reménykedve talán jobb kedvre derül. Ez nem történt meg. Mikor elköszönt egyikkezével a kezemért nyúlt és éreztem, hogy nagyon remegett a szája mikor megcsókolta. A másik kezével átölelt és magához szorított.  Igen. Ö már tegnap este elköszönt, tudta hogy többé már nem találkozunk.
Hála legyen annak a hatodik érzékszervemnek, amelyik idejében figyelmeztetett, hogy ne mondjam el neki mi a gyenge oldalam. " Nagyon sajnálom a sebesülteket ".  Ki tudja mire gondolt, volna. Így se lesz neki könnyű, de legalább lesz mire gondolnia a fronton anélkül, hogy keserűség öntené el a lelkét. Most már nyugodtam bontottam fel a levelet. Árpádhoz jellemzően megint versbe szedte gondolatait.

A hajad csigákba ömlő szőke színcsoda,
Selymes varázsú bársonyos finom ábránd csodának tűnő mámora.
Egy sejtelem, melyről csak álmodom
Tudom, hogy álom, csupán mégis ha hajad érinthetné ajkam
Egy finom sóhaj hangú csók után eltűnni vágynék, elmenni halkan.

Se megszólítás se aláírás. Nincs rá szükség. Ö írta nekem. Most már rá ébredtem mennyire szeretett.  Nem csodálkoztam, hiszen bevallotta, hogy mindenkiben azt a keménykezű, udvarias  mégis határozott hangú lányt kereste, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy örökre elfelejtse a menyasszonyát. Egy pár napra megtalált, de tudta, hogy utjaink újból szétválnak. Ö megy a frontra én  pedig a lövészárokból összeszedett sebesülteket ápolni.
Elmélázva néztem a folyó hullámzását és arra gondoltam vajon én mit éreztem iránta? Jó volt a közelében lenni, szerettem, ha fogta a kezemet. Sokszor éreztem olyan késztetést, hogy simogassam meg azt a szép hullámos haját.  De nem tehettem meg. Minden mozdulatomra vigyázni kellet, nehogy félre magyarázza, miszerint esetleg sajnálatból teszem.   Nagyon  fog hiányozni Árpád kedvessége a két szép szeme, ami mindig az arcomat pásztázta. 
Sokáig valóban hiányzott, de a súlyos betegek a kórházban sok munkát és figyelmet igényeltek.  Arra azért mindig volt időm, ha átkötöztem egy amputált lábat, hogy hazafelé bemenjek a templomba és jól kisírjam magam. Volt rá eset, hogy vasárnapra is beosztottak minket.

Egy ilyen vasárnap délután a nőegylet tagjai jöttek beteglátogatásra.  Osztogatták a süteményt, javulást kívántak és elmentek.  Egy elkésett látogató kezembe nyomta a dobozt, osszam szét. Bevittem az öltözőbe. A folyosón megkérdeztem Olgát eljön-e velem Matild nénihez? Van egy felesleges doboz sütemény, elvisszük neki. Beleegyezett.
Egy óra múlva már a cukrászda mellet mentünk el. Bent javában táncoltak. Ott volt az a nő is, aki a kezembe nyomta a dobozt. Ez sem tudja hová kerül a süteménye - gondoltam. Matild nénit az ágyban találtuk. Szépen meg volt fésülködve, mert a tanáriba nem lehet rendetlenül belépni. Ez volt a rögeszméje. Mindig fésülte azt a pár ősz haját. Az éjjeli szekrényen egy fél száraz kifli és egy csésze tea.  Nagyon beosztva élt már. Az írógépe sincs már meg. Egy tányérkára raktam a süteményből és boldog születésnapot kívánva megcsókoltuk. Olga rendbe szedte a szobáját, így hármasban, a kicsi szobában megünnepeltük a születésnapját.
Már elhagytuk a cukrászdát, de még mindig a tanárnő boldog arca volt előttem, ahogy szorítja magához a dobozt. Ma volti
nyolcvankét éves.   Olga szótlanul jött mellettem, nem bír megszabadulni a gettó látványától, hiszen az apját mégiscsak elvitték. Már egy éve dolgozunk együtt a kórházba nagyon jó ápolónő, csak mindig szomorú.
Ezt követően egy hét múlva már minket is elért a front. Ungvár és a szülőfalum között állt a front egy hétig. Éjjel - nappal lőttek. Esténként a balkonról sírva néztük a lángokat.  Égtek a házak a csűrök.  A front elvonult és katonai engedéllyel három hét múlva mehettem haza. Az öröm leírhatatlan volt. A házunkat két találat érte, de a szüleim és a testvéreim éltek. A közfal félig kidőlve a törmelék alatt ott feküdt Mátyáskirály lovas képe, gyermekkorom szép emléke. Szomorúan néztem a szép cserépkályhát összetörve. Bejött anya is a szobába és a csépkályha romjait nézte. Még az apja rakta valamikor. Csendesen megszólalt.
- Még állt a cserépkályha, mikor egy fiatal hadnagy keresett. Ilosfalvi Róberttal jött.  Nagyon szépfiú volt, csak az egyik lábára bicegett.   Az volt a legérdekesebb, hogy mikor bemutatkozott egyből Margitnéninek szólított és azt kérdezte
- Fruzsina itthon van -e?
- Mikor megmondtam, hogy Ungváron vagy nagyon elszomorodott és csak annyit mondott - végtelenül sajnálom.
- Nem faggattam, mert Robi beszélt az anyjáról. A hadnagy felállt és a fényképedet nézte a falon.  Robi már az udvaron volt, de a hadnagy nem tudott megválni a nagyított képedtől. Végre kijött, és megkért, ha hazajössz mondjam meg neked - ö most szeretett
volna elvinni az édesanyjához. Éreztem, hogy kicsordul a szememből egy áruló könnycsepp, így hamar beszélni kezdtem.
- Anya a hadnagy azért bicegett, mert műlába van. Az igazit otthagyta a fronton. Térd felett van amputálva.
- Mond, amennyiben itthon talál, elmentél volna vele?
- Igen anyám. Egy percig sem gondolkoztam volna. Elmentem volna!

Ez volt az én " Valóvilágom 1944 - ben. "

Ez a mai hamis valóvilág nagyon elszomorító. Nem emeli fel a magyarnép kultúráját, inkább megtapossa.
A nemzet hétszer bukott el a történelem során és csak akkor állt talpra, amikor visszatalált az erkölcsi rendbe. Most sincs más megoldás.