Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: „Hagyd, hogy fújjon a szél ..."

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008
Bizonytalanul forog tengelye körül, lassan körbe-körbe, segélykérőn tárva szét karjait, hátha valaki választ ad. (Vagy csak a megvilágosodást akarta elérni.)


Percek telnek el így és már kezd elszédülni, bizonytalanul rajzolja a köröket, végül lábai összeakadnak és egyensúlyát vesztve elesik. Arccal a földre, ahogy az kell. Ráérős mozdulattal töröli le az izzadt homlokára tapadó út porszemeit. Pár pillanatig makacsul ragaszkodnak újdonsült gazdájukhoz, végül aztán mégis engedelmeskednek az ember akaratának (az erő hatalmának).
Tiszta arcának tudatában fogan meg a gondolat – meg kéne mozdulni. A felállás erőfeszítésétől gyomra görcsbe rándul és hosszú, mély böffentés hagyja el a száját. A járókelők rosszallóan fogadják a gusztustalankodását, amit az ez van pillantással viszonoz.
A történtek ellenére mégsem érzi úgy – bár feleletet nem kapott -, hogy felesleges lett volna. Jó ez így.
Még forog a világ, mégis elindul, bizonytalankodó léptekkel, a járda egész szélességét kihasználva. A szembejövők inkább kitérnek előle a szokott tekintettel. Már rég beletörődött.
Piros. Kénytelen megállni. Ebben a pihenésben észbe kap. A zacskó, kiállt fel a homlokára csapva, még reggel a padon felejtette és mivel érték lapul benne, jól tudja, vissza kellene menni érte. Pazarlás, pocsékolás, sőt, pénzkidobás lenne félbehagyottan elveszíteni. Amit elkezdtünk azt be is kell fejeznünk. De nem csak az anyagiakról van szó, sokkal többről, az eszmei értéke az, ami felbecsülhetetlen, hiszen olyan, mint az élet... És persze még ott a mozgatórugó: a kíváncsiság. De felesleges fáradoznia, már biztos nincs ott. A parkot szépen tisztán tarják, délelőtt, kmh, ellenőriznek, hagyd már abba, vagy ahogy ők mondanák, razziáznak. Hát jó. Finom akartam lenni, de hatásosabb megoldást kellett választanom: az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került – kulcscsomó – felé hajítottam. A célzás pontos volt, a könyv csörömpölve esett ki kezéből. Elég volt a napokat egymás után elviselni a panelhőségben, nem kellett még rátenni egy lapáttal. De a megoldás kézenfekvő: ha nyár, akkor nyaralás. Az ötletemet mindenki egyetértőn fogadta, Miki se haragudott, így összepakoltuk a legszükségesebbeket, s mind a hárman elfoglaltuk helyünket a kocsiban.
Sanyko vezetett, elvégre övé volt a Škoda. Kifinomult ízlésére vallott a színkiválasztás: zöld, bíbor és fekete kombinációja. Bár mindig BMW-t akart (például egy Z9 GT-t), érte sajog a szíve, ahogy mondani szokta, megjátszva a szenvedélyes romantikust – hozzáteszem túlzott az előadáson, de volt alapja – mi meg csak vigasztaltuk, egyszer megadatik a lehetőség, az anyagi akadályok leomlanak – mi is bekapcsolódva a játékba, ami egyébként kedvenc szórakozásaink közé tartozott – és ilyenkor kiáltott fel fájdalmasan, egyszer, jól elnyújtva, a végén valahogy átment farkas vonyításba, s jót nevettünk ezen ő is, mi is, de azért vidámsága ellenére tudtuk, milyen fontos ez neki. Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy tett ezt-azt, hogy pénzt szerezzen. Nem sikerült, belefáradt, félrevezette Háté és Enef. Ennél többet nem árult el, mi meg ráhagytuk, ha nem, hát nem. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem egészen tiszta eszközöket használt, de egy apró schnitt és mintha mise történt volna. Mindegy, az adott helyzetnek a Škoda is megfelelt.
Az anyósülés nekem járt, pusztán óvatosságból. Miki, mivel más nem maradt, a hátsó ülésen terpeszkedhetett a csomagokkal, bár erősen bizonygatta, hogy szerény személyének a tetőn is megfelel, mivel útibeteg, s nem akarja összerondítani a tiszta üléshuzatot – szemléltetésként nagyokat csapva rá, minek következtében porfelhő szállt a magasba –, csak kötelet kér, mert azért nem akar az aszfaltra huppanni, ezt megérthetjük. Nem is olyan rossz
ötlet, fontolgattam, indultam is valami madzagfélét keresni, de Sanyko leállított, elég, mondta, induljunk.
Elindultunk. Sanyko tudta hova megy, annak ellenére, hogy nem beszéltünk meg konkrét úti célt. (Vagy csak azért tűnt így, mert kénytelen volt az aszfalt vonalát követni)
Egy szinkron mozdulattal felvettük napszemüvegeinket, mivel a napsütésben 120-as villanykörteként izzott, a motorháztetőre kalligrafikus írással festett (néha megdöbbentő mi mindenre képes) egyik kedvenc zeneszámának részlete. Még mindig jól emlékszem: „Hagyd, hogy fújjon a szél...“. A folytatását szándékosan elhallgatta, mert igazából a lényeg a folytatásban, ami tökéletesen kifejezi életfelfogását és ha valaki nem ismeri az adott számot, arra nem tartozik gondolkodásmódja, meg nem is nagyon érdekli tudatlanságuk. Amikor évekkel ezelőtt közölte ezt velünk, Mikivel összenéztünk. Láttam rajta habozik, mintha tükörbe néztem volna. Aztán vállalva a következményeket, bevallottuk szégyenszemre, mi is a valakik közé tartozunk. Közönyösen nézett ránk, oly módon, hogy bűntudatott keltett,  nyugodt szívvel mondhatom, bennünk. S én haragudtam magamra gyerekes viselkedésem miatt. Jó, ennyit mondott, s lejátszotta a zeneszámot.
Hosszú egyenesek és éles kanyarok váltogatták egymást. Dombra fel és völgybe le, amikor egy különösen lassú szakaszon (útjavítás, 20 km/ó), durr. (Jó, hogy újból látjuk egymást. Tűnj el, még nincs itt az idő!)           
Leparkoltunk az útszélre, mind kiszálltunk és megnéztük a balesetet: defekt. Valaki hanyagul szeget hajított az útra.
Sanyko felnézett az égre. Hallgatott.
Ha most jobban visszagondolok csoda történt – egyikünk sem kezdett el dühöngeni, ami azért meglepő, mert Mikiből a legapróbb hiba is előhozta falusi mivoltát, amit a városba érkezésekor fojtott el. Mindenki a csallóközi tájszólása miatt ugratta (ekkor még nem ismertük), s neki elege lett a heccelésből, megtanult szépen beszélni, viselkedését is megzabolázta, olyannyira, hogy ő lett a tanult és sikeres fej köztünk. A dolgok jobb irányba fordulása ellenére, mély nyomot hagyott benne a megaláztatások évei, inkább a könyvei társaságát élvezte, mint az életet. Talán elege lett ebből, ezért is csapódott hozzánk.
Előszedtük a pótkereket és neki estünk. Mértem az időt, pont kilenc perc. Rekord, kiáltott fel Sanyko, nagyon büszke volt magára. Magunkra.
Ahogy tovább gördültünk egy pillanatra felötlött bennem, hogy soha nem érkezünk meg, hogy végtelen az út... Erre eszembe jutott valami könyvtár, Miki említette, nem rémlettek pontosan a részletek. Mindegy. Inkább a zenét hallgattam: járd hát az időugratót...
Nem tudom mi ütött Mikibe, egyszer csak elkezdte ecsetelni a földbe szúrt nyalókák működését. Rossz beidegződés, gondolom, az egyetemi agymosás mellékhatása, amit már kezdett elhagyni, de azért néha átkattant.
Sanykoval összenéztünk. Már megint. Őrjítő volt hallgatni idegesítő tudálékosságát (!), de nem állítottuk le, hagy mondja. Ez az általunk kifejlesztett technika része. Aminek meg lett az eredménye, mert amikor a víz áramlásánál tartott, elnémult. Megérezte a feszültséget. Elpirult. (Kedveltem ezt a szokását, de nem mintha ő örült volna neki.) Bocs. Ki mindent megbánt. Miki megköszörült torkát, már csak félve merte mondani, hogy hívja a természet.
A könnyítés után, hosszú szakasz következett. Sanyko rákapcsolt. 80, 90, egészen 120-ig. A motor egyre hangosabban dübörgött, a dugatyúk és a szelepek megfeszített tempóban dolgoztak. Az egész váz vészesen remegett, talán szétesik alattunk, gondoltam, ami lehet, hogy jó muri, de igazából nem szerettem volna kipróbálni. De nem kellett megtudnom milyen is az, mert Sanyko a közeledő kanyar láttán lassított. A csónak partot ért. Többet nem teszek ilyet, szólt nekünk, vagyis inkább Mikinek, akinek az arca a zöld árnyalataiban játszott. Én nem bántam, szeretem a sebességet.
Útelágazáshoz értünk. Sanyko hezitálás nélkül a nyolcas útra fordult. Én az elsuhanó vidéket néztem, mindezt annak ellenér, hogy mi voltunk mozgásban. Lehet számtalan hely.
Váratlan csapódás riasztja meg – a könyv kicsúszott kezéből. Értetlenül mered a sötétkék címnélküli borítóra: félig még a nyomtatott betűk által feltárt világban jár, félig már a valóságban, a kettő bizarr egyveleget alkot. Szíve hevesen ver, gyorsan és felületesen lélegzik, várja a feloldást.
A kocsi képe lassan halványodik, tisztán érzékeli, hogy a szobájában van, fotelben ül, a könyv a padlón hever, s fekete borítója elnyeli a napfényt.
Épp folytatni akarja az olvasást, mikor az az érzése támad, mintha figyelnék. Körülnéz, de nincs senki mellette.
Jobbra fordítja fejét, szembenéz saját tükörképével. Gyanakvás ül a két szempárban. Talán... nem, az lehetetlen.
Idegei megfeszültek, nem csoda hát, hogy újabb neszek hallatán rugóként pattan fel. Én bármit mondanék... csak  a CD-lejátszó.
Mégis, valaki figyel.  




 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat 2008:

Ének az esőben

Hír értékelése
Értékelés: 1.5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Az Év Irodalmi Alkotása Pályázat  2008

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.16 másodperc