| Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Francia pezsgő |
TRIUMVIRÁG avagy 70 / 65 / 60
(versciklus Tóth László, Bettes István és Hizsnyai Zoltán tiszteletére)
Ádám a könyvtárszobában
Tóth László motívumokra
I.
A szekrény egy égitest, amely padló és plafon közt lebeg. Lakói összebújnak, csak gerincüket mutatják a világnak.
Annyira levennének már a polcról egy embert! Néznék hosszan borítóját, az elálló fülszöveget. Megsimítnák bőrkötését.
A sorsok közt olvasni régen megtanultak, s azt is jól, hogy szent a margó, semmi jegyzet, aláhúzás, sem szamárfül, az emberolvasmány törékeny.
Hány elsüllyedt, szétfoszló élmény pihenhet meg egy szemfenéken, mennyi Anna emléke reszket pár félrecsúszott nyakkendőben!
Könnyű regények ők, lám még maga Herkules is cérnafűzött. Felnézve az emberből azt érzi minden könyv, hogy nincs tanulság.
II.
A költő a topon A költő a topon lap A költő a laptopon lép Lapja alap Micsoda alak Lakja a versalakja Szója a kezdőszója Szája viszálya Vica verse
III.
Amikor elém ül a számítógép s bekapcsol engem halk surrogással indulok
Hamar felfut bennem a program üdvözöllek áramköreimben jelszavam a béke
Nézz belém míg képernyővédőm – szemhéjam – be nem csukódik szívem egy isteni szer: ver
Minden ősöm élete itt van bennem bárhova kattintasz, az ő bűnük miatt kelek fel reggel s futtatom programom
Boldogan kirakom a pasziánszt de ha azt a tegnapi verset keresed bennem csak nullát és egyest találhatsz
IV.
Pontosan tízezer verset írtam itt a hatodik emeleten. A szomszédok megátkozták az írógépemet. Először az „e” betű feje hullott el, pontosabban a „remek” szó leírása közben kirepült a nyitott ablakon. Később már „k”-m sem volt, és az „n” betű következett. Így lettem prózaíró.
V.
Egy vers, amit egy okostelefonba írtam, néha még felhív, ugyanezt régi szeretőim nem teszik. Éjjel jégpárnán alszom, hogy a fejemben nyüzsgő négysorosok békén hagyjanak, nappal dobókockával tömöm be fülem, mert mindent időmértékben hallok. Könyvjelző vagyok egy olvasatlan reklámfüzetben. Egy szonettem van csak, és azt sem ezen a bolygón közölték.
VI.
Én az a vers vagyok, aminek a szép lányok csak a címét olvasták el. Soraim és adósságaim rendezettek, érthető vagyok, tiszta és érdektelen.
Jelzők, mégis mit szorongtok bennem? Miért tépitek húsom, kérdőjelek? Az utolsó sortól mindenki fél, mert utána csak a fehér papír lep el.
Költőm nyugton alszik éjjel, tudom, mit írna át bennem, ha egyszer újra fellapozna. Akkor, biztos vagyok benne, meghasadnék, jobb hát elfeledve.
Rímeim megjárják, amikor senki se hallja, hagyom, hadd csilingeljenek. Kettőspontjaim gyorsan összepakolnak, villamossal indulnának Antológiába.
VII.
Vagyok, aki vagyok: Ádám. Versekkel teli a ládám. Évát írom meg bennük, míg a kígyó a saját farkamba harap.
Lemegy a hold, feljön a nap. Szitálnak ránk az ezüst szavak. Míg Éva fésüli aranyhaját, én az almáját markolom.
Úr vagyok ez édeni portán. Gyertyák égnek, s velük a tortám. Kiűzetés, betűvetés, világégés, csak a meccs elejére érjünk haza.
VIII.
Ezt a szöveget egy gép írta helyettem, míg én a cimborákkal söröztem. Verset akart a balga, mindent tud a költészetről, de lelke nincs.
A gondolat az ébrenlét áramütése, a sorok közé ájuló isten, a folyó éjjeli sírása, a fácánkakas torkában lüktető kimondhatatlan
tűz, a gyönyörű förtelem, a két halál közé szorult zongorafutam, a tébolyult megöli magát, hogy éljen. A gép csak ül a fotelben, rágyújt,
s úgy szívja mellre a füstöt, mintha nem zavarná a sírás a gyerekszobában.
IX.
Hogy ki vagyok én? Már nem kutatom. Rájöttem, a nem tudás a jutalom. Az angolok szerint rímember, itthon csak Memento Miro,
az étlapon különleges hústekercs, mely – ha kérded – néha bölcsen válaszol, máskor meg hanyagul élőből hitetlen anyaggá anyagul.
Verslábon járok, lapszélen suhanok, fiatalságom hegyezőbe tört ceruzacsonk. Életem véges, de van még pár versszakom.
Habom bár leszűrte a tizenkettes fölöző, jól esik feküdni a sárguló papíron, s visszanézni önmagamra egy csimpánz kíváncsi szeméből.
A zene még megszólít. Ahogy elindul egy akkordmenet, az a hatalmas lökés, a részeg tehervonat, ami örökös csöndre intette Attilát.
X.
A becsukott könyv lapjai közt versek sóhajtoznak. Szabadulnának kötött formájuktól. Az utolsó sort lezáró pontot bűvölik, de az el nem mozdul.
Líraszomj
Bettes István motívumokra
I.
Látogasd meg Zádorházát, ne várj kastélyt, ne várj plázát. Várd az újabb árvaságod, színe vesztett sárgaságot.
Ege vesztett kékességet, egy helyett a kétességet. Gyümölcs helyett gyomokat, rang helyett meg romokat.
Eróziót, korróziót, penész eszi meg a diót. Várd az újabb tavalyi hót, énekeld a hollárihót.
II.
Jedna baba povedala Itt cseng a fülembe’ dala Dala dala ladilom Elsüllyedt a ladikom
Így szólt finoman a dala Ez a világ csak mandala Ott kint a fán vadmandula Az ember lassan indula-
toktól vonótól mentesen Távozik amúgy bettesen
III.
Anička úgy öntöd a szeszt mint költő a palimpszeszt s vagyok a rút ösztövér kútágasok közt kövér
rekedt hangú búbánat könny öntözi búrámat te öntesz belém erőt s én zsebedbe eurót
versemért ma fizettek befogadtak kitettek esőnek és hidegnek azt várom most ki ver meg
IV.
Ótátrafüred. Lefagy a füled. Mi kéne? Rum kéne. Ma kéne. De kéne!
Ho-hó, ez pehely. Ez nem Szerdahely. Mi kéne? Mükéné? Mű kéne? Makinő.
V.
Írtam halandzsákat. Dobták a lándzsákat. Róttam haikukat. Csukták rám a kukát.
Találtam rímeket. Küldték a rémeket. Költöttem szonettet. Ették a szívem meg.
Mormoltam imákat. Korholni imádtak. Őriztem libákat. Nem látták hibámat.
VI.
Habom fogytán, vizem szűkös, porral oltok, babám, látod, erem tágul, véráramom cipel száz kis tűzrománcot. Porból lett és porrá leszen, Lujzám, híres szép szerelmünk, mit tűzisten összerakott, sikerült azt szétszerelnünk. Korom karmol, füst köhögtet, könny mögül is téged látlak, mutatva, hogy hőn szeretlek, adom magam lángvirágnak.
Vadócba hogy rózsát oltok, terveztem azt égő Méccsel, s te elmentél Ósztriába, egy korbács vert ekkor Béccsel.
Nem porozom már bibédet, csók nem locsolja gigádat, lám, az ember fele isten, de talpától hasig – állat.
VII.
A dugó az üveg nyakában ül. Makacs ő. Innom nem enged. Pedig igencsak nyűgös a költő bennem, ha szomjas, ha szenved.
Dugó, miért e makacsság tebenned? Ki dugott oda? Ottan csak parázol, kurafi parafa, gyere ki, tekerlek, takarlak, akarlak, te meg itt gatyázol,
forgatlak, húzhatlak, nyomhatlak, nem hat meg, szaggatlak, szétvetlek, szívatlak, csavarlak, csóvállak, csévéllek, üthetlek, vághatlak, kérhetlek.
Bármilyen húzásom gyengének bizonyul. A dugó az üveg nyakában bezony ül. Mondhatnám, lírai szomjamhoz bizony, hogy prózain viszonyul.
VIII.
Két bukfenc között ki megfésülködött, nem lát már vízesést, csakis füstködöt.
Szólnak trombonok, zsongnak zongorok, lassan elszorul mindegyik torok.
Visszanyal a méz. Elnyargal az ész. Istenem, istenem, élni nem nehéz.
Két bukfenc között, ki fűrészport köpött, festékje ha elfolyt, csak magán röhögött.
IX.
Elmúlt az ősznek a fele, hull a sok levél lefele, hull rengeteg levélhulla, strandidőre esély nulla.
Elmúlt fele már az ősznek, ne félj, ezentúl nem fősz meg, vedd fel a téli sáladat, jól bújj el, ne is lássanak.
X.
Szoríts magad mellett helyet, fénylő üstökösöd legyek, méregdrágán add az ízed, zene legyek: fűrelízed,
rongyod, sorsod, gyűrt bohócod, tépd ki mellemből a kócot, legyek görcs vagy gyötrő lázad, fojtó kín, mosoly, alázat,
bőrödön tű, múltadon heg, gyilkos, elbódító párlat, szókereszten így feszíts meg,
drámádban is én legyek geg, tépj: szirmát a szél virágnak – jössz?, nem jössz?, kivárlak.
Éneltolódások
Hizsnyai Zoltán motívumokra
I.
a kertben pattog a dió s akkora felhő ül a Duna fölött mint Lucifer szakálla egy vonatfütty kéne ahhoz hogy írni tudjak egy csendes, nagyvárosi este klasszikus óraketyegés ami az ének idejét igazítja a csillagok közönyéből szerkesztett metronómhoz itt a fejem felett
az éjszaka tömör fekete gumiból öntött vécépumpája lassan földet ér galambok csőréből kihullott magokból sarjadnak gondolataim
a karmester pálcájába dől gombócok felmetszett gyomrából csorog a szilvalé
II.
sötét van, mint a röpképtelen angyalok szárnya alatt körmömre kiülnek meg nem írt verseim utolsó betűi és világítanak
III.
a magány érzete: sivatagban dinnyemag roppanó diókoponyák virágzó fügefák alatt disznóölés egy távoli lakatlan bolygón Isten valódi neve tetkóként egy tébolyodotton erős képekkel besugárzott vers nyakánál elkapott s a végsőkig fojtogatott vodkásüveg viszkető érzés a bogár páncélja alatt egyetlen egy leszületés előtti boldog pillanat
IV.
Megáll ágyam mellett a hajnali lokomotív, s nézi, ahogy kiemelem fejemet a lucskos álmok műanyag vödréből. Szemhéjam lusta felmosórongy, alig mozdul. A türelmetlen fütty, a hagymaszagot böffentő masiniszta, vagy a szállongó szénpor tehet róla, hogy az éden kulcsait sehol nem találom.
Kiballagok a konyhába, ahol néhány ismerős arc merengve várja a déli gyorsot. Amott jegyért állnak sorba, de illedelmesen utat engednek a hűtőig, ahol fokhagymás lila ködökben szendereg a disznósajt. Jó étvágyat kíván a kalauz, szemtelenül letöri a kenyérvéget, és sípjába sóhajt. Kifőtt végre a kávé, mondja a hangosbemondó.
A sínek mellett gomba nő, s hevernek ledér pucér testekként szerkesztetlen kéziratok. Fogmosás közben látom a tükörben, hogy a pozsonyi gyors fél órát késik. Nyitott kocsival indul egy szerelvény, érzékszerveim riadt potyautasként integetnek. Próbálgatják szárnyukat a reggeli hírek, a vágányok között a tegnapi én bolyong.
V.
Falak, s a falak mögött: falak. A falakon írás, alig olvasható. Az írásban rejtett igazságok. Mint himlő, kiüt bőrömön a szó.
VI.
Harangoznak, de sehol a templom. Noé részeg és üres a bárka. Elhagyta buszbérletét az Úr, szóljon neki, ha bárki látja.
Tsúszó ma tizenhárom verset küldött nekem megszerkeszteni. Bámulom félbetört cigarettám. Iszom a hajnali esőt. Oly isteni.
Sziréna szól, de nincs hozzá mentő. Szakállam közt lejárt menetjegyek. Gépem halk surrogással indul. Talán ma valamit elmenthetek.
VII.
A vers héja és magja közt az a kicsi hús! Az a csöppnyi értelem a vágy szemhéja mögött! Mézédes, le nem szüretelt szőlő, torokban felejtett létmentő nyelés. Most összejöttek mind a szókapcsolatok, ülnek az elme előszobájában, várva a békéltető tárgyalást.
VIII.
Sötét lett, mint amilyen a sötét a sínek tömör belsejében. A bútorok összehajolnak fölöttem, eresztékeik ropognak.
Pókhálón függ a létem, szerveim ügyetlen statiszták. Gondolatban bármerre elindulhatok, világtájat
váltok, mint sebességet, van saját napfogyatkozásom, ujjbegyeimmel látok, irány a képzelt vonulás.
IX.
Margarita margheritát rendel, rengeteg olivabogyóval, ízek orgiája, szép kerek piactér. A pincér hónaljszőre sötét bolyhokkal tépázott, bősz viharba kikergetett korcs kutyát idéz. A Tomato & Mozzarella játszik kopott bőgőn s lopott violán, hangszerüket áztatja keserű izzadságuk. A Mester megkésve érkezik, rágyújt, mélyen szerelme szemébe néz, s rögtön új dalba kezd a két másnapos örömzenész. Szólni nincs miről, az utcán dudaszó, káromkodás. Sört csapol a fekete kandúr, a bárpult fölötti tévében Heródes reklámoz babakelengyét. A szem körbenyalja a látványt, az orr viszketni kezd a pizza illatától. Pilátus bejelölt ismerősnek, mondja a Mester, talán valami munkát ajánl.
X.
Mindenütt a T. S. monogramra bukkan, mintha hétköznapi tárgyait már valaki más birtokolná. Téesedik a nyakkendőtű, a cigarettatárca, a kávéscsésze alja, kedvese ezüst nyaklánca, melltartója, ma reggel pedig a vécéülőkén jelent meg ez a két rejtélyes, szemtelen betűjegy. Belemegy a játékba, bár kissé bosszantja, hogy már könyveiben is TS az Ex Libris. A telefont bámulja, mikor jön a következő tées hívás.
|
|
|
|
| |
Kapcsolódó linkek | |
Hír értékelése | |
Értékelés: 5 Szavazat: 2
| | Parancsok | |
|