Üdvözöl a(z) SZLOVÁKIAI MAGYAR ÍRÓK TÁRSASÁGA!
Hungarian Slovak 
 FŐOLDAL | TAGJAINK | ALAPSZABÁLY | TISZTSÉGVISELŐK | DÍJAINK | ELÉRHETŐSÉGEINK | SZPONZORAINK |
Opus - szlovákiai magyar írók folyóirata
Arany Opus Díj - főoldal
Jócsik Lajos-breviárium
Díjazottak
Szociális Alap
Opusonline
Szolgáltatások
· Híreink
· Rovatok
· Irodalomórák
· Rendezvények
· Pályázatfigyelő
· Kritikák
· Köszöntők
· Könyvajánló
·Fiatal Írók Köre
· Fiatal Írók Rovata
· Arany Opus Díj
· Jubilánsok
· Hazai magyar Lap-és Könyvkiadók ajánlata
· Képgaléria
· Emlékhelyeink
· Rólunk írták
· Hírek archívuma
· Linkajánló
· Keresés
· Jelentkezési lap
·Választmányi határozatok
Naptár
Március
Vas Hét Ked Sze Csü Pén Szo
  1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31  
Szavazás
Mit gondolsz a weboldalunkról?

Nagyon jó!
Elég jó...
Nem elég jó...
Nagyon rossz!



Eredmények
Szavazások

Szavazat 32991
Linkajánló
 Év Irodalmi Alkotása: Jelige: Francia pezsgő

Arany Opus Díj 2019TRIUMVIRÁG
avagy
70 / 65 / 60

(versciklus Tóth László, Bettes István és Hizsnyai Zoltán tiszteletére)

Ádám a könyvtárszobában

    Tóth László motívumokra


I.

A szekrény egy égitest, amely
padló és plafon közt lebeg.
Lakói  összebújnak, csak
gerincüket mutatják a világnak.

Annyira levennének már
a polcról egy embert!
Néznék hosszan borítóját,
az elálló fülszöveget.
Megsimítnák bőrkötését.

A sorsok közt olvasni régen
megtanultak, s azt is jól, hogy
szent a margó, semmi jegyzet,
aláhúzás, sem szamárfül, az
emberolvasmány törékeny.

Hány elsüllyedt, szétfoszló élmény
pihenhet meg egy szemfenéken,
mennyi Anna emléke reszket
pár félrecsúszott nyakkendőben!

Könnyű regények ők, lám még
maga Herkules is cérnafűzött.
Felnézve az emberből azt érzi
minden könyv, hogy nincs tanulság.


II.

A költő a topon
A költő a topon lap
A költő a laptopon lép
Lapja alap
Micsoda alak
Lakja a versalakja
Szója a kezdőszója
Szája viszálya
Vica verse


III.

Amikor elém ül a számítógép
s bekapcsol engem
halk surrogással indulok

Hamar felfut bennem a program
üdvözöllek áramköreimben
jelszavam a béke

Nézz belém míg képernyővédőm
– szemhéjam – be nem csukódik
szívem egy isteni szer: ver

Minden ősöm élete itt van bennem
bárhova kattintasz, az ő bűnük miatt
kelek fel reggel s futtatom programom

Boldogan kirakom a pasziánszt
de ha azt a tegnapi verset keresed bennem
csak nullát és egyest találhatsz


IV.

Pontosan tízezer verset írtam
itt a hatodik emeleten.
A szomszédok megátkozták
az írógépemet.
Először az „e” betű feje hullott el,
pontosabban a „remek” szó leírása közben
kirepült a nyitott ablakon.
Később már „k”-m sem volt, és
az „n” betű következett.
Így lettem prózaíró.


V.

Egy vers, amit egy okostelefonba írtam,
néha még felhív, ugyanezt régi
szeretőim nem teszik. Éjjel jégpárnán alszom,
hogy a fejemben nyüzsgő négysorosok
békén hagyjanak, nappal dobókockával tömöm be
fülem, mert mindent időmértékben hallok.
Könyvjelző vagyok egy olvasatlan
reklámfüzetben. Egy szonettem van csak,
és azt sem ezen a bolygón közölték.


VI.

Én az a vers vagyok, aminek a szép
lányok csak a címét olvasták el.
Soraim és adósságaim rendezettek,
érthető vagyok, tiszta és érdektelen.

Jelzők, mégis mit szorongtok bennem?
Miért tépitek húsom, kérdőjelek?
Az utolsó sortól mindenki fél,
mert utána csak a fehér papír lep el.

Költőm nyugton alszik éjjel, tudom,
mit írna át bennem, ha egyszer
újra fellapozna. Akkor, biztos vagyok benne,
meghasadnék, jobb hát elfeledve.

Rímeim megjárják, amikor senki se
hallja, hagyom, hadd csilingeljenek.
Kettőspontjaim gyorsan összepakolnak,
villamossal indulnának Antológiába.


VII.

Vagyok, aki vagyok: Ádám.
Versekkel teli a ládám.
Évát írom meg bennük, míg
a kígyó a saját farkamba harap.

Lemegy a hold, feljön a nap.
Szitálnak ránk az ezüst szavak.
Míg Éva fésüli aranyhaját, én
az almáját markolom.

Úr vagyok ez édeni portán.
Gyertyák égnek, s velük a tortám.
Kiűzetés, betűvetés, világégés,
csak a meccs elejére érjünk haza.


VIII.

Ezt a szöveget egy gép írta helyettem,
míg én a cimborákkal söröztem.
Verset akart a balga, mindent tud
a költészetről, de lelke nincs.

A gondolat az ébrenlét áramütése,
a sorok közé ájuló isten,
a folyó éjjeli sírása, a fácánkakas
torkában lüktető kimondhatatlan

tűz, a gyönyörű förtelem, a két
halál közé szorult zongorafutam,
a tébolyult megöli magát, hogy éljen.
A gép csak ül a fotelben, rágyújt,

s úgy szívja mellre a füstöt, mintha
nem zavarná a sírás a gyerekszobában.


IX.

Hogy ki vagyok én? Már nem kutatom.
Rájöttem, a nem tudás a jutalom.
Az angolok szerint rímember,
itthon csak Memento Miro,

az étlapon különleges hústekercs,
mely – ha kérded – néha bölcsen
válaszol, máskor meg hanyagul
élőből hitetlen anyaggá anyagul.

Verslábon járok, lapszélen suhanok,
fiatalságom hegyezőbe tört
ceruzacsonk. Életem véges,
de van még pár versszakom.

Habom bár leszűrte a tizenkettes fölöző,
jól esik feküdni a sárguló papíron,
s visszanézni önmagamra
egy csimpánz kíváncsi szeméből.

A zene még megszólít. Ahogy elindul
egy akkordmenet, az a hatalmas
lökés, a részeg tehervonat, ami örökös
csöndre intette Attilát.


X.

A becsukott könyv lapjai
közt versek sóhajtoznak.
Szabadulnának kötött
formájuktól. Az utolsó sort
lezáró pontot bűvölik, de az
el nem mozdul.


Líraszomj

    Bettes István motívumokra

I.

Látogasd meg Zádorházát,
ne várj kastélyt, ne várj plázát.
Várd az újabb árvaságod,
színe vesztett sárgaságot.

Ege vesztett kékességet,
egy helyett a kétességet.
Gyümölcs helyett gyomokat,
rang helyett meg romokat.

Eróziót, korróziót,
penész eszi meg a diót.
Várd az újabb tavalyi hót,
énekeld a hollárihót.


II.

Jedna baba povedala
Itt cseng a fülembe’ dala
Dala dala ladilom
Elsüllyedt a ladikom

Így szólt finoman a dala
Ez a világ csak mandala
Ott kint a fán vadmandula
Az ember lassan indula-

toktól vonótól mentesen
Távozik amúgy bettesen


III.

Anička úgy öntöd a szeszt
mint költő a palimpszeszt
s vagyok a rút ösztövér
kútágasok közt kövér

rekedt hangú búbánat
könny öntözi búrámat
te öntesz belém erőt
s én zsebedbe eurót

versemért ma fizettek
befogadtak kitettek
esőnek és hidegnek
azt várom most ki ver meg


IV.

Ótátrafüred.
Lefagy a füled.
Mi kéne? Rum kéne.
Ma kéne. De kéne!

Ho-hó, ez pehely.
Ez nem Szerdahely.
Mi kéne? Mükéné?
Mű kéne? Makinő.


V.

Írtam halandzsákat.
Dobták a lándzsákat.
Róttam haikukat.
Csukták rám a kukát.

Találtam rímeket.
Küldték a rémeket.
Költöttem szonettet.
Ették a szívem meg.

Mormoltam imákat.
Korholni imádtak.
Őriztem libákat.
Nem látták hibámat.


VI.

Habom fogytán, vizem szűkös,
porral oltok, babám, látod,
erem tágul, véráramom
cipel száz kis tűzrománcot.
 
Porból lett és porrá leszen,
Lujzám, híres szép szerelmünk,
mit tűzisten összerakott,
sikerült azt szétszerelnünk.
 
Korom karmol, füst köhögtet,
könny mögül is téged látlak,
mutatva, hogy hőn szeretlek,
adom magam lángvirágnak.

Vadócba hogy rózsát oltok,
terveztem azt égő Méccsel,
s te elmentél Ósztriába,
egy korbács vert ekkor Béccsel.

Nem porozom már bibédet,
csók nem locsolja gigádat,
lám, az ember fele isten,
de talpától hasig – állat.


VII.

A dugó az üveg nyakában ül.
Makacs ő. Innom nem enged.
Pedig igencsak nyűgös a költő
bennem, ha szomjas, ha szenved.

Dugó, miért e makacsság tebenned?
Ki dugott oda? Ottan csak parázol,
kurafi parafa, gyere ki, tekerlek,
takarlak, akarlak, te meg itt gatyázol,

forgatlak, húzhatlak, nyomhatlak,
nem hat meg, szaggatlak, szétvetlek,
szívatlak, csavarlak, csóvállak, csévéllek,
üthetlek, vághatlak, kérhetlek.

Bármilyen húzásom gyengének bizonyul.
A dugó az üveg nyakában bezony ül.
Mondhatnám, lírai szomjamhoz
bizony, hogy prózain viszonyul.


VIII.

Két bukfenc között
ki megfésülködött,
nem lát már vízesést,
csakis füstködöt.

Szólnak trombonok,
zsongnak zongorok,
lassan elszorul
mindegyik torok.

Visszanyal a méz.
Elnyargal az ész.
Istenem, istenem,
élni nem nehéz.

Két bukfenc között,
ki fűrészport köpött,
festékje ha elfolyt,
csak magán röhögött.


IX.

Elmúlt az ősznek a fele,
hull a sok levél lefele,
hull rengeteg levélhulla,
strandidőre esély nulla.

Elmúlt fele már az ősznek,
ne félj, ezentúl nem fősz meg,
vedd fel a téli sáladat,
jól bújj el, ne is lássanak.


X.

Szoríts magad mellett helyet,
fénylő üstökösöd legyek,
méregdrágán add az ízed,
zene legyek: fűrelízed,

rongyod, sorsod, gyűrt bohócod,
tépd ki mellemből a kócot,
legyek görcs vagy gyötrő lázad,
fojtó kín, mosoly, alázat,

bőrödön tű, múltadon heg,
gyilkos, elbódító párlat,
szókereszten így feszíts meg,

drámádban is én legyek geg,
tépj: szirmát a szél virágnak –
jössz?, nem jössz?, kivárlak.


Éneltolódások

    Hizsnyai Zoltán motívumokra

I.

a kertben pattog a dió
s akkora felhő ül a Duna fölött
mint Lucifer szakálla
egy vonatfütty kéne ahhoz
hogy írni tudjak
egy csendes, nagyvárosi este
klasszikus óraketyegés
ami az ének idejét igazítja
a csillagok közönyéből
szerkesztett metronómhoz
itt a fejem felett

az éjszaka tömör fekete gumiból
öntött vécépumpája lassan földet ér
galambok csőréből kihullott magokból
sarjadnak gondolataim

a karmester pálcájába dől
gombócok felmetszett gyomrából
csorog a szilvalé


II.

sötét van, mint a röpképtelen
angyalok szárnya alatt
körmömre kiülnek meg nem írt
verseim utolsó betűi
és világítanak


III.

a magány érzete:
sivatagban dinnyemag
roppanó diókoponyák
virágzó fügefák alatt
disznóölés egy távoli
lakatlan bolygón
Isten valódi neve tetkóként
egy tébolyodotton
erős képekkel besugárzott vers
nyakánál elkapott s a végsőkig
fojtogatott vodkásüveg
viszkető érzés
a bogár páncélja alatt
egyetlen egy leszületés előtti
boldog pillanat


IV.

Megáll ágyam mellett a hajnali lokomotív,
s nézi, ahogy kiemelem fejemet
a lucskos álmok műanyag vödréből.
Szemhéjam lusta felmosórongy,
alig mozdul. A türelmetlen fütty,
a hagymaszagot böffentő masiniszta,
vagy a szállongó szénpor tehet róla,
hogy az éden kulcsait sehol nem találom.

Kiballagok a konyhába, ahol néhány
ismerős arc merengve várja a déli gyorsot.
Amott jegyért állnak sorba, de illedelmesen
utat engednek a hűtőig, ahol fokhagymás
lila ködökben szendereg a disznósajt.
Jó étvágyat kíván a kalauz, szemtelenül
letöri a kenyérvéget, és sípjába sóhajt.
Kifőtt végre a kávé, mondja a hangosbemondó.

A sínek mellett gomba nő, s hevernek
ledér pucér testekként szerkesztetlen kéziratok.
Fogmosás közben látom a tükörben,
hogy a pozsonyi gyors fél órát késik.
Nyitott kocsival indul egy szerelvény,
érzékszerveim riadt potyautasként integetnek.
Próbálgatják szárnyukat a reggeli hírek,
a vágányok között a tegnapi én bolyong.


V.

Falak, s a falak mögött: falak.
A falakon írás, alig olvasható.
Az írásban rejtett igazságok.
Mint himlő, kiüt bőrömön a szó.


VI.

Harangoznak, de sehol a templom.
Noé részeg és üres a bárka.
Elhagyta buszbérletét az Úr,
szóljon neki, ha bárki látja.

Tsúszó ma tizenhárom verset
küldött nekem megszerkeszteni.
Bámulom félbetört cigarettám.
Iszom a hajnali esőt. Oly isteni.

Sziréna szól, de nincs hozzá mentő.
Szakállam közt lejárt menetjegyek.
Gépem halk surrogással indul.
Talán ma valamit elmenthetek.


VII.

A vers héja és magja közt
az a kicsi hús! Az a csöppnyi
értelem a vágy szemhéja mögött!
Mézédes, le nem szüretelt szőlő,
torokban felejtett létmentő nyelés.
Most összejöttek mind
a szókapcsolatok, ülnek az elme
előszobájában, várva
a békéltető tárgyalást.


VIII.

Sötét lett, mint amilyen a sötét
a sínek tömör belsejében.
A bútorok összehajolnak fölöttem,
eresztékeik ropognak.

Pókhálón függ a létem,
szerveim ügyetlen statiszták.
Gondolatban bármerre
elindulhatok, világtájat

váltok, mint sebességet,
van saját napfogyatkozásom,
ujjbegyeimmel látok,
irány a képzelt vonulás.


IX.

Margarita margheritát rendel,
rengeteg olivabogyóval,
ízek orgiája, szép kerek piactér.
A pincér hónaljszőre sötét bolyhokkal
tépázott, bősz viharba kikergetett
korcs kutyát idéz. A Tomato & Mozzarella
játszik kopott bőgőn s lopott violán,
hangszerüket áztatja keserű
izzadságuk. A Mester megkésve
érkezik, rágyújt, mélyen szerelme
szemébe néz, s rögtön új dalba kezd
a két másnapos örömzenész.
Szólni nincs miről, az utcán dudaszó,
káromkodás. Sört csapol a fekete
kandúr, a bárpult fölötti tévében
Heródes reklámoz babakelengyét.
A szem körbenyalja a látványt, az orr
viszketni kezd a pizza illatától.
Pilátus bejelölt ismerősnek, mondja
a Mester, talán valami munkát ajánl.


X.

Mindenütt a T. S. monogramra bukkan,
mintha hétköznapi tárgyait már valaki
más birtokolná. Téesedik a nyakkendőtű,
a cigarettatárca, a kávéscsésze alja,
kedvese ezüst nyaklánca, melltartója,
ma reggel pedig a vécéülőkén jelent meg
ez a két rejtélyes, szemtelen betűjegy.
Belemegy a játékba, bár kissé bosszantja,
hogy már könyveiben is TS az Ex Libris.
A telefont bámulja, mikor jön a következő
tées hívás.





 
Kapcsolódó linkek
· Több hír: Arany Opus Díj 2019
· Több hír: szmit


Legolvasottabb hír ebben a rovatban:
Arany Opus Díj 2019:

jelige: Viki története

Hír értékelése
Értékelés: 5
Szavazat: 2


Értékeld ezt a hírt:

Kiváló
Nagyon jó
Jó
Átlagos
Rossz

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

Kapcsolódó rovatok

Arany Opus Díj 2019

Ehhez a hírhez nem lehet hozzászólni.




Web site powered by PHP-Nuke
All logos and trademarks in this site are property of their respective owner. The comments are property of their posters, all the rest © 2005 by me.


Oldalkészítés: 0.22 másodperc