Április 17-én a Pozsonyi Magyar
Intézetben rendezték meg az idén 70. életévét betöltő József Attila-díjas
költőt, írót, műfordítót és szerkesztőt méltató estet. Tóth László 1971-ben
jelentkezett első kötetével, azóta rendszeresen jelennek meg könyvei. A
rendezvény keretében a Gondolat kiadó gondozásában 2018-ban napvilágot látott
Wittgenstein szóvivője, avagy Mondatok a ’mondatlan’ és ’mondhatatlan’
regényéhez című verskötete, illetve a költő kerek születésnapja alkalmából
összeállított Az „én” létesülése és elhallgatása Tóth László költészetében című
tanulmánykötetet mutatták be, az Opus-könyvek sorozatban, melynek kiadója
a Szlovákiai Magyar Írók Társasága.
Vendégek voltak: Gróh Gáspár
irodalomtörténész, Tőzsér Árpád költő, Csanda Gábor szerkesztő, Szalay Zoltán,
az SZMÍT válásztmányának tagja. Tőzsér Árpád így méltatta többek között a szeptemberben
kerek jubileumot ünneplő Tóth Lászlót: „1969-70-ben a sors úgy hozta, hogy én
lettem Tóth Lászlóék fiatal költőnemzedékének egybeterelője, közös antológiába
fogója. Az irodalomtörténészek ebben általában semmi rendkívülit nem látnak: az
idősebb pályatárs segít a fiatalabbaknak az indulásnál. Az irodalomban mindig
is így volt. Az én esetemben azonban kicsit más volt a helyzet. Engem nem holmi
iskolateremtő lelkesültségek, szándékok vezettek Tóth Laciékhoz, az akkori
fiatalokhoz. Én egyszerűen barátokat, vitatársakat kerestem és láttam bennük.
Az akkori szlovákiai magyar irodalom idősebb képviselőivel ugyanis csak
politikáról, s főleg a nemzetiségi sorsról lehetett beszélgetni, vitatkozni,
azt is csak kocsmákban, kávéházakban, bor mellett. Én pedig főleg irodalomról,
versekről akartam eszmét cserélni, s mivel akkor még magam is nőtlen voltam,
lányok után járni. S mindehhez Tóth Laciékban, Varga Imréékben, Kulcsár
Feriékben nagyszerű társakra találtam.“